Komor felhőtakaró borítja az eget. A sötétben összekapaszkodva lebeg a félelem és a magány árnya. Hideg, novemberi este van, csontig hatoló szél száguld végig az utcákon. De én a hideget nem a bőrömön érzem. A lelkemet tartja fogva, szétárad a belsőmben…
Ülök az ablakpárkányon, és az utcát kémlelem. Ő velem szemben ül, apró és sötét szemeivel kitartóan, lelkembe hatolóan néz engem. Ő a leghűségesebb társam. Életem 26 éve alatt mindig mellettem volt. Biztonságot nyújtott nekem. Megmondta, hogy mit cselekedjek, mit mondjak, és főként, hogy mit gondoljak. Minden apróbb és nagyobb jelentőségű eseménynél velem volt, és megmondta, hogy nem fog sikerülni. Megtettem neki, hogy ne bántsam meg, és ne okozzak csalódást. Ott volt, amikor zongoraversenyen voltam. Ott volt a legtöbb egyetemi vizsgámon, az állásinterjúimon, a rutinvizsgámon, a barátaimmal való kapcsolataimban. És ott volt a szerelmi életemben…ott a leginkább… Mérgezett nyelvével negédesen suttogott a fülembe. Azt mondta, csúnya és értéktelen vagyok. Azt mondta, engem senki sem szeret, hogy egyedül vagyok, és csak rá számíthatok. Arra kért, hogy fojtsam el az érzéseimet, hogy zárkózzam be, és vonjak falat magam köré. Megtettem. Azt mondta, sebezhetővé válok, ha szeretni merek. Hogy ezáltal szabadon kitárom magamat, és nyílt sebeket szerezhetek. Féltem a nyílt sebektől, pedig azok élettel teltek, lüktetnek, lélegeznek, és így egészségesen gyógyíthatóak. Az ösztönzésére inkább mérgező, zárt sebeket szereztem, melyek rákos sejtként belőlem táplálkoztak, lassanként átvéve az uralmat felettem, hogy végül gennyes fekélyként törjenek ki. Ezért jó érzékkel kiválasztottam azokat, akik nem nekem valók, hogy csalódásaimmal örömet okozzak Neki, és táplálhassam. Ilyenkor tobzódott az örömében, egyre magabiztosabb lett, és mindenhatónak képzelte magát. Hiszen hagytam, hogy neki legyen igaza.
Hatalma volt felettem. Elhittem neki mindent, mert szeretett, és én is szerettem őt. Ragaszkodott hozzám, erős polip-karjaival beburkolt, rámtelepedett és fogva tartott. Nem mertem örülni semminek, mert lelkiismeret-furdalá som lett, hogy cserbenhagyom. És mert tudtam, hogy az örömökkel begyógyíthatom mérgező sebeimet, és így elveszti erejét. Nem akartam megbántani. Élősködővé vált a lelkemen, elszívta az energiáimat, és ezáltal egyre hatalmasabb és követelőzőbb lett.
Legutóbb azt akarta, hogy gyűlöljem meg az embereket, és saját magamat. Azt suttogta, gonoszak az emberek, és utálnak engem. És én nem is érdemlek mást, mert rossz vagyok, és jelentéktelen. Azt akarta, hogy csak vele foglalkozzak, és kettesben éljük le az életünket.
Senkinek sem beszéltem róla. De a minap elárultam a titkát Valakinek, aki megértette. És aki rádöbbentett, hogy nem Én vagyok. Ezzel sebezhetővé lett. És rájöttem, hogy nem akarom őt többé…
Lassan belenézek a szemébe. Még sosem tettem, sosem láttam a feneketlen örvényt, ami a szemében rejlik, és amely mindig magával ragadott, és a mélybe húzott, akárcsak a fuldoklót a gyilkos víz. Ő kitartóan, és szemében a hatalom fényével viszonozza pillantásomat.
– Menj el – mondom – nincs Rád többé szükségem.
– Ugyan.. – válaszolja nyugodtan.
– Komolyan beszélek. Nem kellesz többé. Boldogulok nélküled.
– Semmit nem érsz nélkülem…
– De igen. Menj el! – kimutatok az ablakon – Látod azt a nagy, sötét autót? Szállj be, az elvisz majd oda, ahol rád várnak. Nekem nincs Rád többé szükségem. Hűséges voltál hozzám, és mindig velem voltál. Biztonságot nyújtottál. Hiányozni fogsz egy kicsit, de tudok nélküled élni. Menj el, és soha többé ne gyere vissza!
Lelép az ablakpárkányról. Egy kis hitetlenkedéssel, de határozott hangon mondja:
– Úgyis visszahívsz.
– Nem! – hangom élesen csattan. – Soha többé nem akarlak látni! Gyűlöllek!
Megvetően és dühösen mér végig. De a szemében ott bujkál a félelem, és érzem, hogy hatalma erejét veszti. Kimegy az ajtón. Sokáig hallom a lépéseit a fejemben.
Elment…?, a másik Énem…
Tudom, hogy megpróbál majd visszajönni. Kitartó lesz, és harcrakész, hogy visszaszerezze a hatalmát felettem. De Én nem akarok többé vele élni.
Fázom. Nagyon gyengének, és egyszerre védtelennek érzem magam. Elvesztettem a másik felemet. Hatalmas, rozsdás kapukat látok, melyeket sorban ki kell nyitnom. Félek tőlük, mert nem tudom, mi van mögöttük, nem tudom, mit engedek be, ha kitárom őket. Tudom, hogy nagyon nehéz lesz…és nem tudom, honnan szerezzek elég energiát hozzá.
Egyszerre halvány melegséget érzek az arcomon. Felnézek az égre, ahol a sötét felhők vékony rést nyitottak a Nap sugarainak. Meleg és fényes sugár simogatja a mellkasomat, lassan olvasztgatva a jégpáncélt a lelkemről. Szememből langyos és lágy könnycseppek erednek, a levegőben részegítő illatokat érzek, a számban édes, fűszeres ízeket. Mély lélegzetet veszek. Behunyt szemmel ízlelgetem…az Életet…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Adminguru
