Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó

Nagy Katalin Erzsébet összes írása



Vers
Nagy Katalin Erzsébet, 2009. július 10., péntek, 12:52


Látod-e?

 

Egykori kislány tenyeredbe

Fekete cseppek cseperegnek

Pici falevelek reszketnek

A nap mézíz? csókja után

De a fénypántlika-lobogás

Erd?d hajzuhatagait még

Befonja villogó smaragddá

 

Ily álombeli képzuhogás

Hogyha pereg a retinára

Hajdan volt tegnapok

Holnapként torlódnak

Bennük a mára

Álombeli erd?db?l

Jaj ugye fáj nagyon a kitalálás?

 

Fekete cseppek cseperegnek

Szívedb?l az erek alagútján

Itt vagy e testbe bezárva

Dobog a léted

Nézed a filmet

Az itt és most mozijában

De nem is érted

 

Elmenekülnél

Futnál hajnali széllel

Tengerzúgásként

Árad odabenn

Hajszol a véred

De monotonul csak

Szócseppek cseperegnek

 

Agykoponyád üregében

Recitálja tebenned a verset

Valaki  és létköreit elhagyva

Örökre halálba révül

Vagy valaki újraszületni

Ma téged választott menedékül


Vers
Nagy Katalin Erzsébet, 2009. július 10., péntek, 13:08



 

                                  Szíveink elhagytak; szíveink megtörtek,

                                  De dobognak bennünk ?srégi démonok,

                                  Szellemszemük sóhajból igéz kötelet,

                                  Kínnal kötöz meg baráthoz barátot.

 

                                  Holló napok, bánat-sötét hollók napjai!

                                  Hozzatok nekünk csontfény? cs?rötökben

                                  Lánglobogót – amivel a föld holnapja,

                                  És szikrajelet –mellyel a hajnal üzen.

 

                                  Ti csak lebegtek hangoszlopként suhogva,

                                  Sivár árnyak, tüzünk dermesztve jéggé.

                                  Sápadtan nem szólhat szánkról az ima,

                                  Láncokban fekszünk, félelemre is gyöngén.

 

                                  Holló napok, sötét hollók napjai!

                                  Kaphatunk még lélegz? fényt örökül?

                                  Fognak-e még a világhegy ormai

                                  Nekünk izzani az ?rön keresztül?


Vers
Nagy Katalin Erzsébet, 2009. július 13., hétfő, 18:17


Észrevétlen kúszott fejem fölé e nyár,

fülledtség,

tücsökciripelés,

szorongó hajnalok,

s az eltelt évek kopott gúnyája mára

nyolcadik b?rrétegemmé kopott.

 

Csak csöndes t?n?dés romjaim között,

és torlódó halál szegycsontom mögött.

 

Ha magánszférámba hatolok,

nem vagyok jobb,

csak bal lator.

Krisztust nem faggatok

üdvösség fel?l.

Veszni engedem

a bennem vétkez?t.

 

Csatáznak ellenem

standard társadalmi nézetek;

 

szerepem e perben

akár mag az eperben,

apró, de kellemetlen;

a vád tanúja vagyok

saját magam ellen.

 

Ha látni vélem

valószer?tlen szárnya rebbenését,

tárulását remény forró tenyerének,

és várok még id?alagutam

forgó spirálján kipörg? csodát,

talán csak áltatom magam;

 

jelenem mozgó kalitkájába zártan

maradtam múltamra ítélt rab.

 

De fellázadhat ellenem

a bennem mélyen rejtezett,

s ahogy e versemet

átírja sorsom,

használ nullpontban megbúvó er?t;

 

- amint a szél kitámad,

világvégi fészkéb?l felszállva -,

 

suhog

egy

érzékelésen túlról

érkez?,

nem várt

létez?

.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Vers
Nagy Katalin Erzsébet, 2009. július 23., csütörtök, 21:06


 

Tavaly, december tizenötödikén rájöttem, hogy meg fogok halni.

A felismerés meglep? volt,

mint el?ször belépni egy szobába

mit eddig zárva tartottak el?tted,

vagy sokévnyi, keserves nyomor után

nagy összeget nyerni a lottón.

Azóta közelebb jönnek a tárgyak,

és az ég is úgy hajol hozzám,

mintha összebarátkoztunk volna.

A halált kisgyerekkorom óta tudom és félem,

de úgy gondoltam,

hogy ilyesmi mindig csak a TV-ben fordulhat el?,

vagy a szomszéd Mariska nénivel,

esetleg öregapámmal,

de neki fél szeme már úgyis üvegb?l van.

December tizenötödike óta minden megváltozott.

Látom a macskáim tekintetében, hogy befogadtak.

A tücskök is szeretnek.

Az akácvirágoknak pedig jó íze van,

a nagy, tömött, lila fürtök

a legfinomabbak, - az a néhány

bogár nem számít. 

 


Vers
Nagy Katalin Erzsébet, 2009. július 25., szombat, 23:24


Szakadék szélén pengeél f?szál

élesre metszi a h?s leveg?t.

A katlan mélyén szenderg? város

ködpólyába bugyolált csecsem?,

ha fölsírna sem hallanék hangja ide,

hol sziklakatonák közt menetel?

rabnép az erd?, de fohászkodva

szabadságáért a fényre feln?,

fekete felh?k takarta nap

ha kipattan, szivárványból izzó

hidakat ácsol haraggal,

és árnyékkévékbe gy?jti a csöndet

a fenyves szélén.

Ha kopár kedvedhez csak a kék-szürke,

s a méregzöld passzol, ha már vesztes

önmagadra sem haragszol, amit kerestél,

rájössz, hogy seholse’ nincsen,

és elherdáltad sosemvolt kincsed,

a múltadba vezet? emlékút

ha idefut, hazátlanságodból

kivándorolni csak ide tudsz.

Emlékbeli táj, elmémben álmodó,

valóként vetítsen szemem,

s a pillanat igézetében

táguljon jelenné gömbid?,

égjen a távol!


Vers
Nagy Katalin Erzsébet, 2009. augusztus 2., vasárnap, 20:26


Álmos, kócos kölyke

ez a mai nap a nyárnak.

A minthák mintái fénytócsákban áznak.

Semmi sem izgat,

mintha minden rendben volna.

Semmi sem áltat,

mintha a felh?k közt igazság trónolna.

Mosógépkattogás öltöget

foltokat a csendre (megint csapágyas). A fotelben

cicák szenderegnek.

Poharamban reggeli kávézásom

történelme szárad, a monitorról

rácsöpög a huszonegyedik század.

Rovar zizzen hajam közé,

amint az elmúlásról írnék,

töri a ritmust

néhány kínrímet bír még

felszínre dobni a képzet, ha lennék képzettebb

írnok, úgy átvészelném

az inzultációt, de így kiakaszt,

mi….t akar ez a semmib?l bekavart,

ez a fekete halálbogár?

Ráébreszthet,

hogy a képzelet nem öncélú játék,

de meghívó, mivel idegen tájékról

vendégeket toborzok?

Átvérezhet egy másik világ,

- ahogyan fiam idéz különös dallamot épp

ujjaival a zongorán.

Ismét megtorpanhat a lendület,

nemléted ívén csúszol 

a semmibe,

és t?n?dve és bután

megint megrögzött

kényszerek után nyúlsz.


Vers
Nagy Katalin Erzsébet, 2009. augusztus 6., csütörtök, 18:35


Mikor már 

Nem adhatsz 
És nem kérhetsz 
És nem csábít semmilyen érdek 
Jelentéstelen kusza halmaz 
Panasztalan-konokul hallgatsz 
És pontokra hullnak a képek 
Tested jeltelen jelmez 
És nincs hatalom mely felment 
P?rén lépdelsz a létnek 
Semmibe omló peremére 
Mártod mélységbe lábad 
Kacéran kacsintasz a halálra 
Simogatod busa fejét egy szörnynek 
Ki sóváran szíved fölé görnyed 
És már magadat sem hívod énnek 
Szóljon ekkor ez utolsó ének: 

Úgy találj rám 
Hogy puha görgetegként 
Omoljon az Ég szememre 
Csontját betakaró húsom légy 
Éjszakám gödrét Te temesd be 
Fuldokló tüd?m eleven lélegzete 
Akadozó szívverésem fölhabzó üteme 
Dermed? sejtjeim éltet? melege 
A mindenség áramlata légy 

Mi áthatol ezer ördöglakaton 
Hallgatásból emelt falakon 
Mint csillag ha hull magába 
Összeroppanva zuhanj belém 
Lassan szület? édes halál 
Lüktet? ponttá legyen e világ 
Zajló csöndesül? hullámverés 
S ha múltam okát t?n?d?n kérded 
Árvaságom jegyajándékként adom néked 
Elmondom én 
Ég? hangtalan torokkal magamban 
Összes poklát 
A nélküledi létnek 
Rákosan ragyogó nyárnak 
Téli éjszakáknak 
Amik dermedt csillagokban áznak 
Minden tétova léptemnek 
Hogyha sírgödrök felé tévednek 
Magánysivatagot 
Hol kövekkel porladva álltam 
Pillanatzárványait 
A mindennapi halálnak 

Úgy találj rám 
H?s tenyereddel 
Lázas homlokom 
Te jegeld el 
Mélytengeri halat 
Marianna árok 
Fogadjon magába 
Halhatatlanságod


Vers
Nagy Katalin Erzsébet, 2010. április 8., csütörtök, 21:54


 

hogy semmivé sötétítelek,
már csak a sejtemlékezet szintjén
rezegsz bennem, ahogyan lopva,
fogkrémet eszem, ahogyan te is
kamaszkorodban.
Játszom,
hogy nem te hagytál el,
csak a szavak, ha rólad vallanak,
s mégis lódul az akarat,
hogy néhány pillanatroncsot
a jelenvaló felszínére hozzon,
csöndradar pásztáz
múltmélyben hínáros hajót,
egy volt kapcsolat élménytestét.
A Maros partján
arany-sárga-zöld ragyogás minden,
az ártéri fák, legelész? tehenek,
a f?, folyó, iramló halak.
Sodródok a folyóval mozdulatlan,
a fény, a szél, a hullámok dala

minket lassan összemos.
Rántott csirkét majszolunk, és fonnyadt almát,
de érezzük a természet hatalmát, mint hangtalan

lélegzetvétel, haláltól hazug,

természetes, hogy vagy nekem,
és leszünk örökre,
s látunk dereng? fénykörökre,
amint körbefonják a romvárat
a hegyfokon.
A lépcs?n, felmenet,
fekete galambtoll rejtezett.

Engem várt, érezte,
érkezek, talán sejtette is,
hogy a zöldhasú egylejes mellé elteszem,
hogy Máriaradna örökre velem maradna.
A templomba’ magyarul mise
omlott csontból faragott homlokomra.
Aradon ért az alkonyat,
s a presszó teraszán két konyak úgy hatott,

hogy oldotta a bánatot, mert minden érkezés
távozást ígér, s a fájdalom fája
egyszer égig ér, habár gyönyörmagot
vetettünk, - így bosszulja meg

magát minden tettünk.
A határ felé, százötvennel az S kanyarokban,
becsukott szemmel halni akartam.

Az autó dorombolva falta fel az éjszakát,

a határt Battonyánál léptük át,
és hajnalra ránk hajolt az álom  nyugalma,
félelem nélkül öleltelek,
hol voltam már ezerszer egy veled.
Felejtésföldbe temetlek,
jeltelen sírba, jó halott legyél,
gyászomat bíztasd könnytelen,
könny? közönyre.

 


Minden műfaj
Nagy Katalin Erzsébet, 2010. április 13., kedd, 18:59


feszegetem a rázárult látványt
pattanna bel?le egyetlen kép
titkos lehet?ség
kódolt üzenet
és mint meleg vér feltárt sebb?l
elborít a sírás kegyelme
a simogató kézzé gömbölyült fájdalom
de megvakult a képzelet
szemem nem bírja áttetsz?vé fényezni
jeltelenné sötétült tárgyak halmazát
poharam tagadja a szomjúságot
az ágy nem hisz az álmokban
az ajtóm elfelejtette hol lehet a kijárat
tárgyak bezárt koporsók
meghalt a feltámadás
isten ismeretlen helyre távozott
holnapra reggel sem lesz
feküdj mellém akár halottnak
megváltatlan éjszakán
oldozd megkötött lélegzetem
suttogjuk el az arcnélküli viaszbabáknak
a törvénytudók megint tévedtek
egyetlen cseppt?l kiáradhat a tenger


Vers
Nagy Katalin Erzsébet, 2010. április 28., szerda, 14:10


Egy szobabels?b?l kúszik felém jöv?m illata,
- nem mintha lehetne egy szobának fonáka -,
de kell ez a szó, hogy látni engedje a fényt,
mi láthatatlanul a falakból árad.
Nem álmodom, de itt e kép
rátapad a retinámra, hogy éltem-e már,
vagy lakhatom még, nem tudom, de érzem,
engem itt várnak.

 

Fekete csipke repedésekb?l egyszer
kibomlik arctalan alak, talán a holdról,
talán egy elmulasztott múltból,
de ezerszer hallottam már,
ismerem érkez? lépteinek zaját.
Átölel, és rám hajol hangtalan,
hogy remeg? ujjaimmal végre
felrajzolhassam vonásait.

 

Összebújunk, ágyunk csak áhítat,
takarónk  forró lehelet-lepel,
s a száraz deszkapadló szomjasan felissza
könnyeink. Föntr?l, a súlyos mennyezetr?l
ránk pereg az álom korma, s végleg
eggyé ringat dallama, míg a falakon túli,
üres világra, utoljára virrad nap,
a lüktet?, vörös óriás.


Fordítás
Nagy Katalin Erzsébet, 2018. január 20., szombat, 15:11

A lefordított vers a 2014-es vancouveri slam poetry bajnokságról való, s azóta - csak a Button Poetry You Tube csatornáján -, mintegy hat és fél millióan csekkolták. Megpróbálom elképzelni, hogy kezdő :) magyar költőnő verse saját előadásában ekkora nézettséget ér el otthon, de gyéren jön be, biztos a vizualizációs technikámmal van a gond. Sabrina Benaim: Explaining My Depression to my Mother


Magyarázom anyámnak a depressziómat
(párbeszéd)

Anya, a depresszióm egy indián lidérc,
néha, mint szentjánosbogár a medve mancsában,
máskor, maga a medve. 
Azokon a napokon én halottat játszom, amíg a medve magamra nem hagy.
E rossz napokat sötét napoknak hívom.
Anya azt mondja, próbáljak gyertyákat gyújtani.
Mikor én gyertyába nézek, látom a húst a templomban,
a láng villogását,
a délidőnél fiatalabb emlékezet szikráit,
épp a nyitott koporsó mellett állok,
ebben a pillanatban ismerem fel, minden személy, akit valaha megismerek, egy másik napon majd meg fog halni. 
Egyébként, Anya, én nem félek a sötétségtől, ez talán épp része a problémámnak.
Anya mondja, azt hittem, az volt a bajod, hogy nem bírsz kimászni az ágyból.
Hát nem bírok. A szorongás túszul ejt a házamban, belül a fejemben.
Anya azt kérdi, honnan ez a szorongás.
A szorongás egy vidéki unokatesó, a depresszió kötelességének érezte meghívni a buliba.
Én a buli vagyok, Anya, csak egy buli, amiben nem akarok részt venni.
Anya azt mondja, miért nem próbálsz elmenni valódi társaságba, találkozni a barátaiddal.
Tényleg, eltervezem, eltervezem, de nem akarok menni.
Eltervezem, mert tudom, akarhatnék menni, tudom, néha szándékomban állt menni,
csakhogy nem túl szórakoztató akkor szórakozni, amikor konkrétan nem akarsz szórakozni, Anya.
Láthatod, Anya, az álmatlanság minden éjjel végigsimít engem karjaival, bemárt a konyhában a tűzhely derengő fényébe,
az insomniában ez a romantikus lehetőség rejlik, képessé tesz a holdat tökéletes partneredként érzékelni.
Anya azt mondja, próbáljak báránykákat számolni.
De az agyam csak az ébrenlétem indokait képes számba venni,
szóval sétára indulok, de reszkető térdkalácsaim csörögnek, mint az ezüstkanál, mikor erősen szorítnád, ám csuklód gyenge, 
itt csengnek fülemben, mint ormótlan templomi harangok, hogy emlékeztessenek,
alvajáró vagyok egy boldogságóceánon, és nem tudom
magamat bemeríteni abba.
Anya azt mondja, boldognak lenni egy döntés,
de az én boldogságélményem olyan üreges, mint a tűvel kiszúrt tojáshéj,
a boldogságérzetem magas láz, amint lezuhan.
Anya azt mondja, irtó jó vagyok abban, hogy semmiségeket felfújjak,de e kudarcba fulladásom 
majd jól bekerít,a halálfélemem által-
Nem! Nekem életfélemem van!
Anya, magányos vagyok.
Úgy hiszem, mikor apa elhagyott, megtanultam hogyan fordítsam át a dühöt magánnyá, a magányt buzgósággá, tehát, ha azt mondom neked, később nagyon elfoglalttá váltam, arra célzom, álmatlanságba estem,
a heverőn a sport csatornát bámultam a TV-ben,
hogy elkerüljem a szembesülést az ágyam üres oldalával,
de a depresszió mégis visszavonszolt oda engem,
amíg a csontjaim egy elmerült csontvázváros elfelejtett kövületeivé nem váltak,
a szám fogaimnak temetője, az önmarcangolásuktól törtek össze,
beesett mellkasom előadótermében szívverésem visszhangjai dübörögnek,
de én óvatlan turista vagyok itt,
akárhol tartózkodjak,én sohasem leszek igazán otthon.
Anya még mindig nem érti.
Anya, nem látod, 
hogy én sem?

(Katalin Nagy)

 


Explaining my depression to my mother: A conversation

Mom, my depression is a shapeshifter
One day it's as small as a firefly in the palm of a bear
The next it's the bear

On those days I play dead until the bear leaves me alone
I call the bad days "the Dark Days"

Mom says, "try lighting candles"
But when I see a candle, I see the flesh of a church
The flicker of a flame

Sparks of a memory younger than noon
I am standing beside her open casket
It is the moment I learn every person I ever come to know will someday die
Besides Mom, I'm not afraid of the dark, perhaps that's part of the problem
Mom says, "I thought the problem was that you can't get out of bed"
I can't, anxiety holds me a hostage inside of my house, inside of my head
Mom says, "Where did anxiety come from?"
Anxiety is the cousin visiting from out of town that depression felt obligated to invite to the party
Mom, I am the party, only I am a party I don't want to be at
Mom says, "Why don't you try going to actual parties, see your friends"
Sure I make plans, I make plans but I don't want to go
I make plans because I know I should want to go; I know sometimes I would have wanted to go

It's just not that fun having fun when you don't want to have fun, Mom
You see, Mom, each night Insomnia sweeps me up in his arms, dips me in the kitchen in the small glow of the stove-light
Insomnia has this romantic way of making the moon feel like perfect company

Mom says, "Try counting sheep"
But my mind can only count reasons to stay awake
So I go for walks, but my stuttering kneecaps clank like silver spoons held in strong arms with loose wrists
They ring in my ears like clumsy church bells, reminding me I am sleepwalking on an ocean of happiness that I cannot baptize myself in
Mom says, "Happy is a decision"
But my happy is as hollow as a pin pricked egg
My happy is a high fever that will break
Mom says I am so good at making something out of nothing and then flat out asks me if I am afraid of dying
No Mom I am afraid of living
Mom I am lonely

I think I learned that when Dad left how to turn the anger into lonely the lonely into busy
So when I say I've been super busy lately I mean
I've been falling asleep watching SportsCenter on the couch
To avoid confronting the empty side of my bed

But my depression always drags me back to my bed
Until my bones are the forgotten fossils of a skeleton sunken city

My mouth a boneyard of teeth broken from biting down on themselves
The hollow auditorium of my chest swoons with echoes of a heartbeat
But I am just a careless tourist here