Jószay Magdolna, 2008. január 31., csütörtök, 20:25
"belefáradtam
hagyj most kedves
ajándékozz meg
az egyedülléttel
tudom megértesz..."
Központozás nélkül
belefáradtam hagyj most kedves ajándékozz meg az egyedülléttel tudom megértesz ereszd szabadon lelkem és tudatom csak pár percig a csendet hallgatom ne kelljen most semmire gondolnom hálás vagyok érte hogy érted és nem kell válaszolnom
de ha újra elsimul minden ha visszatérek újjászületetten lélekbe életkedv testbe erő árad ha a szív már ujjongani vágyhat törd meg a csendet színezd be éltemet érints meg hódítsd meg testemet lelkemet
"Hol éj csendje honol
és magasztos nyugalom,
ott a Hold ural és dönt."
Hol éj csendje honol és magasztos nyugalom, ott a Hold ural és dönt. Úgy tűnik, ? suhan a barázdás felhők alatt, holott azok vágtatnak képe előtt, legyőzve minden gátat… szívekbe nemcsak ezüstöt, reményt is önt ez a gyönyörű égi játék… lásd, kedves, ajándék!
Ezüstudvarában már a képzelet is remény, s a néma vágyak néha ott látszanak egén. Hétvégén telehold lesz… s te ott messze, ha majd felnézel az égre, s tudom, rám gondolsz, kedvesem.
Csitt, ne szólj, csak csendesen
nézd velem a Holdat kicsit…
Csitt, ne szólj, csak csendesen nézd velem a Holdat kicsit… ahogy visszatükröződik fénye rajtad, arcodon ? világítja meg saját arcom is. Kezem a kezedben, szép ez a merengés, s a csend is meghitt vallomás… simítsd le arcomról a Hold fényét, hisz túlárad a fény és nem számít most égen-földön semmi más, mert egyszerre látom szemedben a tiszta, őszinte örömet és az egyszer eljövendő elmúlást.
"Érdekes átélni, mit eddig még sohasem..." Érdekes átélni, mit eddig még sohasem, válltörés után gúzstól szabadulva hogy nyeri vissza az ember az erejét centiről centire, egy napról másikra.
Pár napja nem hittem, hogy lassan élni fog, és lám, kimozdítják a gyakorlatok. Bár messze még az oldal-középtartás, s álom az oly tetsző jobb oldalon alvás...
Mozdul, és igen... talán elmondhatom, újra, igen, újra élni fog a karom. Minden nap egy kicsit többre vagyok képes, nem mondok le mégsem, leszek még épséges!
S talán nemsokára, ha itt leszel, kedves, lehet, hogy nem lesz ennyire kétséges az sem, hogy ha majd szemed meglát, karom is éppúgy ölel majd téged át.
Hideg szél fúj, szürke lepel
borítja be az eget...
Hideg szél fúj, szürke lepel borítja be az eget, szürke a föld, a lég, a járdára szitáló ködpermet, szürke a macska is, ki puhán oson a vizes háztetőn… ragaszkodó a ragacsos sár, ottmarad súlya a cipőn.
Ázott borostyán hanyagul lógva veri a kerítés oldalát, melynek korhatag deszkája csüngve megadta sorsának rég magát. Komor, nyomasztón depressziós ez az ólmos-bús hangulat, s nehéz elképzelni, hogy eljön majd újra egy friss, szívmelengető illatoktól gazdag, reményektől sejlő, szerelmektől zengő színes, új tavasz.
Tudd a sorsod, vadvirág!
Rád nem vár sokáig fény...
Tudd a sorsod, vadvirág! Rád nem vár sokáig fény, ékszerként ragyogsz védtelen, csillagként tündökölsz még, míg ragyog rád a nyár, s ha zápor űzi el szirmaidról a port, boldog virágmosollyal apró arcodon örömöd végtelen, s hiszel örök létedben...
Mi végre is élsz, tudod tán? Egy pillanat – s letépnek... ragyogsz pár percig egy szerelmes lány haján, s aztán nem marad belőled más, mint préselt emlék két itatós között... kire ha évek múltán rábukkan az a lány, száraz tested fölött talán csodákra emlékezik... Vagy meglehet, tán makrózott fotóként őrzi nyomod egy számítógép Képek című mappája.
Röppen pár óra,
ki tehet róla,
hogy ennyi csak, mi jut nekünk.
Röppen pár óra, ki tehet róla, hogy ennyi csak, mi jut nekünk. Ne kérdezz, ne faggass, most hallgass! Ez a pillanat legyen a válasz. Nézz, érezz, örülj! Hisz Mester vagy! – Lásd, hogyan válok karjaid közt eleven szobor-márvány szerelem-istennőddé.
Jószay Magdolna, 2008. február 7., csütörtök, 09:15
A párhuzamosok mi vagyunk.
Nem, nem hinném,
hogy találkozhatunk.
A párhuzamosok mi vagyunk. Nem, nem hinném, hogy találkozhatunk. Haladunk egymás mellett időtlen időkig, ismerős rajtad minden, látom hibáid s erényeid, mint ahogy te is látod rajtam az élet hegeit.
Fénylünk és égünk, ha a Nap vagy Hold szórja ránk kincseit, s tűrünk, ha vihar zúdítja ránk nyilait... Időnként intünk egymásnak, de te is tudod, mese csak, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak.
Jószay Magdolna, 2008. február 7., csütörtök, 23:08
Utolsó falevél egy csupasz ágon...
Utolsó falevél egy csupasz ágon... vörösbe borult lényege szívósan kapaszkodik, remegve, de még ragaszkodik. Elvénhedett, ideje lejárt, úgy tűnik... és mégis szép, annyira megejtő kétségbeesett küzdelme a fennmaradásért. Vörösbe játszó csillogó falevél, hideg szél vívja harcát fénylő világáért – nem adna mégsem egy percet sem ingyen... S hiába minden... ideje lejár búcsúzik tőle a lenyugvó napsugár, majd az utolsó falevél is csendben
megadja magát. Szinte hallom néma sikolyát, mellyel lelkembe tolul, amint az arcomba, s onnan az avarba hull.
Szemüvegemen pukkanva
pöttyen az esőcsepp,
ernyőt húzok, miközben
az eső nagyot kortyol
belőlem.
Nyirkos sötétség vár estefelé a buszmegállóban, sokáig topogok behúzott nyakkal - mely köré a szél csavar sálat -, s eszembe jut - szinte most volt még -, hogy ugyanitt, ugyanilyenkor levegőért kapkodtam, mit előtte felforralt a nap magának, s hevétől szenvedett ember és állat... el sem hiszem... Szemüvegemen pukkanva pöttyen az esőcsepp, ernyőt húzok, miközben az eső nagyot kortyol belőlem.
...most mondd ki: 'szeretlek',
s ha mondod, érintsd őt meg...
Most kell, hogy jót tégy, most törekedj arra, hogy angyal légy, most légy lankadatlan, most légy pótolhatatlan, és mosolyogj, mosolyogj...
most adj vigaszt, reményt, simogasd szíved melegével a rád szoruló gyengét, most segíts, ha hívnak, most eredj, ha várnak, és mosolyogj, mosolyogj...
most áldj, ha erre kérnek, most bocsáss meg mindazért, mit ellened elkövettek, most hallgasd a panaszlót, vigasztald a gyászolót, és mosolyogj, mosolyogj...
most mondd ki: szeretlek, s ha mondod, érintsd őt meg... mert a Most az most van, soha vissza nem tér, és ki érzi, ki tudja, életünk gyertyája vajon meddig ég még...
Jószay Magdolna, 2008. február 10., vasárnap, 00:14
Arcomat
két kezed közé fogva
tartod oly puhán...
Arcomat két kezed közé fogva tartod oly puhán, ahogy a harmat terem a feslő rózsa szirmán, ahogy a rebbenő lepkeszárny őrködik színes hímporán, ahogy lenge szellő észrevétlen zongorázik végig falevelek során.
Ahogy a könny gyűlik gyönggyé a szemhéj mögött, ahogy a hold ezüstje tűnik el a zord felhők között... miközben visszafojtott vágy csikorog fogad alatt – mint mondod -, azért, hogy véletlen nehogy belém harapj... vagy ahogy a tulipán szirmai - szemnek láthatatlan – engednek a napsütésnek, s egyszer csak feltárulnak csodájára a világnak...
Így tartja puhán, szelíden arcomat két kezed, s én nem győzöm csodálni e szépséges, tökélyre fejlesztett tehetséged.
Ha gondolatom olykor
más tájakra téved,
nem ragadhat el más,
csupán a képzelet…
Ha gondolatom olykor más tájakra téved, nem ragadhat el más, csupán a képzelet… Itt vagyok otthon… velem van síkságom, áhított hegyeim, köztük gondolatom, erdőim, tavaim, velük hangulatom, csörgő patakjaim, szerelmem, családom. Itt köszöntött rég a Nap is első reggel, apám s nagyszüleim is itt pihentek el… Itt végzem a dolgom, s ha van küldetésem, itt kell befejeznem, ezen a szent helyen. Ha átlépném csendben lelkem határait, s ha magammal vihetném szíved virágait… csalódást éreznénk, amint pilleszárnyon első eszméléssel jőne a színes pirkadat… s ráébrednél te is, hogy gyökerek nélkül mi sem bonthatunk szárnyakat.
Jószay Magdolna, 2008. február 14., csütörtök, 15:55
...rám gondolj akkor,
én kedvesem,
emelj szívedbe
szerelmesen...
Ha valahol jársz, szép tájakon, hol csodákat látsz, s megosztanád, rám gondolj akkor, én kedvesem, s ott tegyél ki szép csendesen, hadd nézzek körül én is veled, gondolatodban így létezzek.
Ha valahol rád süvít a szél, rossz idők járnak vagy kemény a tél, rám gondolj akkor, én kedvesem, emelj szívedbe szerelmesen, megmelegít majd emlékfényem, tartsd meg e lángot szép reményben.
Varjak, ti csillogó bársony, mélyfekete lények, egyszerűn igénytelenek, csodállak titeket. Ha téli napon dideregve, hideglelősen fázva nézem seregetek, kik a semmiben keresitek bizonytalan "kenyeretek", mindig elgondolkozom, s mélyen magamba szállva döbbent meg létetek, mily természetes nálatok a percről percre írt túlélés ténye... titeket látva újra és újra bámulatba ejt szívós, szótlan, tűrő, harcedzett, szuverén lényetek.
...csak babafotókat
válogatunk
egy videóhoz...
mellyel elindul lassan
egy közös élet,
lányom - a menyasszony -
gyerekkorába réved...
Szabadnap révén az idővel szárnyakat kap egy sor emlékezés... Az évszakok közt lassan már átmenet sincs, peregnek az évek, a múltban történések… fotóalbumokon át repítjük fogékony képzeletünk, s rég nem a jelenben járunk, egyre csak emlékezünk és nosztalgiázunk... holott csak babafotókat válogatunk egy videóhoz... mellyel elindul lassan egy közös élet, lányom - a menyasszony - gyerekkorába réved... miközben Vivaldi Négy évszaka örök aktualitással ad az idő múlásának fenséges hátteret.
Hiányod űrt hagyott bennem,
elvitted magaddal a szívem.
Hiányod űrt hagyott bennem, elvitted magaddal a szívem. ?rizd meg, vigyázz rá, ha szomorú, nevess rá, ha kell, akkor védd meg, ha reszket, dédelgesd, ha fázik, melengesd, ha futna, ne engedd, ha érted dobban, szeresd!
Segíts, hogy tovább éltesse létünk tiszta szép örömét, fényeket sugárzó perceit, összefonódó kezeink halvány tűzmelegét... s legyen erőnk tovább vinni esendő szerelmünket akár a "túlsó partra" is.
Ha eszembe jutsz, már nem égek el, arcod már más álmokban szerepel. Remete-időm kőfalat húzott fel kifacsart, deres szívem köré.
Nem bánthatsz nagyon, s ha mégis, hát hagyom. Ha magadhoz hívsz s én erőtlen vagyok, magamból derűsen adom, amit tudok. S csendben elrejtőzöm köveim mögé.
...nagyot sóhajt szívemben a bánat -
szívedbe álmodom magam.
Ha vihar jön, sötét fellegekkel, ha az ég háborúzni kezd el, ha a szél cibálja a fákat, és nagyot sóhajt szívemben a bánat - szívedbe álmodom magam.
Ha a világom már nem színes tünemény, ha nem szólal meg bennem semmilyen költemény, ha baljós napok komor búja lep el, és szívem már semmire sem felel - szívedbe álmodom magam.
Ha a mindennapok feketének tűnnek, ha kilátástalannak érzek lassan mindent, ha saját szívem sajgón-fájón dobban, és a szivárvány, jaj, de messze van... - szívedbe álmodom magam.
Jószay Magdolna, 2008. február 23., szombat, 22:45
...késő ősszel szárba szökkent
s kinyílott egy halványlila petúnia...
Két szürke kő között késő ősszel szárba szökkent s kinyílott egy halványlila petúnia... akkor, mikor már csak álom a szín, harmónia. Ki várt rá vajon? Ki tehet róla? Hisz már virág sincs, se híre-hamva, csak érett avar, mit a zord szél kavar összevissza.
Az élet jelképe lett két szürke kő között, kevéssel fagypont fölött a kimondatlan, biztos vég előtt egy új élet teremtődött konok önerőből, a ritka, gyér napsugár felé imádkozva magának utat, leélni azt a keveset, mi neki még adatott: az életre - mely pár óra csupán számára, mégis - igent mondott.
Ma először éreztem a tavasz illatát a levegőben, láttam napsütést élvező, heverő macskákat a kertekben. Ma átléptem a járdán egy piros-fekete rovart, ma még a szél sem járt, nem sok vizet zavart. Ma kigombolva maradt sok télikabát, ma láttam pulóveres srácon simléderes sapkát s görkorcsolyát. Ma a napfény is kicsit máshogy fénylett, ma az emberek valahogy jobban ráértek. Ma mintha mindenki jobb kedvű lett volna, ma egy kicsit mintha már tavasz lett volna...
Nem vagy kíváncsi,
lesz-e most, itt, nekünk
szivárvány?
Ne búcsúzz még, maradj! A körúton a fákat még nem számoltuk meg, s még egyetlen estén sem választottunk magunknak csillagot, s még azt sem találtuk ki, gyerekeinket vajon hogy neveztük volna, ha... kicsit maradj még, az eső is elállt, nézd, ott fent - látod? - sötét paplan alól kacsint a napsugár! Nem vagy kíváncsi, lesz-e most, itt, nekünk szivárvány? Igen, elfoglaltság. Persze, halaszthatatlan. A körülmények úgy alakultak. Menj, hogyne, persze, én mindent megértek. Mindig, most is. El ne késs, eredj... különben is... az eső újra csepereg.
Üvegfalak mögött látom közös múltunk darabkáit. Ott vagy most túloldalt, tömör tölgyfaajtón át hallom a régi dalt. Acéllakat biztos zárja tartja fogva a rohanó időt. Ha majd pattan a zár, elfutni már talán nem lesz erőd... ha akarsz, most léphetsz. Ne nézz, ne nézz vissza, most még menekülhetsz! Ha mégsem, vége nem lesz és újra szelídülhetsz hozzám, nekem - és kész... nyugalmunknak hirtelen ismét nyoma vész.
Jószay Magdolna, 2008. február 28., csütörtök, 18:19
...a csúnya is szép lett,
s a rossz is megjavult,
amikor a kezed
a kezem után nyúlt.
Fülledt meleg volt akkor augusztusban, mikor épp nálad voltam. Levegőt alig kaptunk, szellő sem mozdult, s mi napjában csak egyszer mozdultunk ki, hogy egymáson kívül világot is lássunk. Sötét, zsúfolt szobádban ám feléledt minden, mert érzések támadtak minden tárgyban és minden szegletben, a csúnya is szép lett, s a rossz is megjavult, amikor a kezed a kezem után nyúlt. Ám mikor eljött az idő, hogy búcsúzzunk, az ég besötétült, a fényre árnyék borult, amikor lélekszakadva a vonathoz szaladtunk, a fél országban hatalmas vihar dúlt. A búcsú pillanatában arcodon a csepp már nem látszott, könny-e, vagy csak az eső pöttyentette szemed alá a szerelmet.
Köröttünk nyüzsgött
a társasági élet,
külön hullámhosszal
éreztelek téged...
Csak álltam, és nem néztem rád... nem láttam semmit. Ami bennem zajlott, nem érdekelt senkit, nem tudhattam, hogy érzel-e bármit. Köröttünk nyüzsgő társaság, fények, külön hullámhosszal éreztelek téged. Zárkózott lényedből nem lehetett tudni, ez most lesz valami, vagy éppen a semmi... zavarunkban elkezdtük
Jószay Magdolna, 2008. március 2., vasárnap, 20:25
Itt leszel és érezni fogom
az ünnepet...
Itt leszel és hidd el, tudom, cipeled hozzám a messzeségből szíved összes felgyülemlett szeretetét. Itt leszel és érezni fogom az ünnepet, szemedben látom, e két hónap mit elsikkasztott, a hatványozottan felfokozott fájón szép érzést. Ne hagyd kiszökni szívem melegét, jöjj hát, várni foglak... hisz két hónapja nem láttál, s én két hónapja nem láttalak.
Felhők színkavalkádja játszik a délutáni égen, viharos szél zúg, arcom ég felé tartva a futó felhőket nézem... veled már fut a vonat, arcodat nem látom, bár még képzeletben karomat kitárom, úgy intek búcsút utánad, pedig a kanyaron rég túljár már a vonat...
Tudod, ha az állomáson mélázva bóklászok, lelkemben hangos dúr dallamok szólnak mindig, ha rád várok. A búcsúzás szomorkás, lágy húrokat pendít... bennem az a régi kislány borong halkan - bár közben mosolygok -, míg lelkemet csendesen balzsamozzák andalító, bús moll dallamok.
...benne vagy a fákban, benne a felhőkben,
benne vagy a nyárban s a születendő őszben...
Minden gondolattal itt lehetsz velem, bármikor látlak, hisz ha elmerengek, a nélküled töltött napokat, heteket veled varázsolja elém a képzelet.
Mindenben ott vagy - minden sóhajomban, én akkor is látlak, ha nagyon messze vagy... benne vagy a fákban, benne a felhőkben, benne vagy a nyárban s a születendő őszben...
Ha szikrázik a nap, te szikrázol benne, ha ömlik az eső, te vagy minden cseppje. Ha felzúg a szél vagy csak friss szellő leng, te vagy, ki arcomról elfújja a könnyet.
Te vagy, ki akkor is mosolyra fakaszt, ha mindennapjaimban dúl a rosszindulat... Te vagy, kitől mindig más színt kap a holnap, Miattad élem túl a mázsás hétköznapokat.
Te vagy a jó és te vagy a nyugalom, te vagy minden percem, és nincs rá fogalom, mennyire hálássá s türelmessé tesz a tény, hogy létezel s az érzés, hogy szeretsz...
S míg mindezt magamban végiggondolom, elered az eső, az ernyőt felhúzom, de mindez mellékes, hisz rád emlékezhetem... Nézd! Felfedeztelek az eső cseppjeiben!
...tudatomba hatol
a madárdallal
gazdag pirkadat,
szinte hallom
a harsonákat...
Sötét van, még ébredezik a remény, lámpát gyújtok. Kedvem csapnivaló, ahogy ablakhoz támolygok... göndörödő vaskos fellegbundák puffadnak a tízemeletes házsorok fölött, szinte jólesne ruganyos testüket megérinteni, bennük hemperegni... Némán, alázattal figyelek, vajon miféle hajnal ez, éj és nappal között? A szürkébe sárgás-rózsaszín árnyalat hömpölyög, csodás színárnyakat fest a hajnali élmény, mely már nem képzelet, így néz ki sok festmény! A templomtornyon elakadni látszik a felhőtömeg... és egyszer csak győzedelmesen, sárgán-narancsosan kivillan a Nap! A szem kitágul, a sóhaj bennszakad, tudatomba hatol a madárdallal gazdag pirkadat, szinte hallom a harsonákat, ember, védd magad! Ez itt egy új nap!
Jószay Magdolna, 2008. március 6., csütörtök, 22:29
Negyedszázada is elmúlt már,
hogy született egy porcelánarcú,
barna, göndör hajú kislány...
Negyedszázada is elmúlt már, hogy született egy porcelánarcú, barna, göndör hajú kislány. Fitos orrocskája, sötét mandulaszeme, fehérből rózsaszínbe hajló arcbőre nem csak nekem jelentette, hogy szebb lett a világ. Szebb és teljesebb. Hosszú évekre megszűntem én mint ÉN, s ő volt a fontosabb mindennél. Álmaim vágya életre kelt, s nem számított a folytonos virrasztás, a gond, a baj, a rengeteg aggódás, életem új értelmet nyert. S ez a baba felnőtt, most ő készül e szerepre... egy hónap, és... istenem, új élet érkezik erre a Földre. Még nem fogtam fel és fogalmam sincs, mit érzek majd és mi megy bennem végbe, ha nagymamává tesz hamarosan egy hátralevő életre, örökre...
Múlnak a napok, repülnek a hetek. Forró a nyár, reményt hozó reggelek szárítják a könnyeket. Tiszta könnyeket jobb sorsra érdemes múltunkért, mely fényes tükörként szomorún nézne vissza rád, ha egyszer-egyszer te is rápillantanál.
Jószay Magdolna, 2008. március 9., vasárnap, 21:24
...mennyit mesélhetne e kő,
ha lenne lelke...
Látod e csodás, sima kavicsot? Érdes, szúrós kőként született, s vajon mennyi akadály kellett, hány ütközet és zúgó áradat, hogy most fényes, szabályos simaságát jólesőn markodban tarthasd? Tisztára csiszol sok mindent az idő, mégis mennyit mesélhetne e kő, ha lenne lelke, hisz fényes felülete mögött - mit senki nem sejthet - elmondhatatlan mélységű titkokat, fájdalmat és bánatot rejthet mégis... minél többet, minél tovább hányta-vetette, zúzta a léte, úgy lett egyre selymesebb és simább külvilág számára látható képe.
...szíved tárt kapuján
belépni számomra még
mindig, ennyi idő után is
annyira nehéz...
Tudom, megérteni elég a tartózkodást, ha szíved tárt kapuján belépni számomra még mindig, ennyi idő után is annyira nehéz... hitetlennek tűnök és önzőnek is, megértem, de egész életemben mindig ráfizettem így vagy úgy, és soha semmit nem kaptam ingyen - úgy tanított az élet, mindenért fizetni kell... s tőlem ezt valahogy mindig duplán várták el - a "balek" és "naiv" jelzők nem véletlen árasztanak el... valahogy egyszerűen nem tudom már hinni, hogy valaki egyszeriben csak magamért tud ennyire önzetlenül, magát is feladva szeretni.
...kedves hangod lassan
rám teríti a szeretet
védőburkát...
Hideg téli este közömbös hangulatot ragaszt rám. Fásult életérzés nem követ akaratot... s akkor, lám, kedves hangod lassan rám teríti a szeretet védőburkát, ahogy beszélsz, kezdek felengedni, mintha energiát kapnék tőled, s szívemre szórnál melengető szikrát.
Jószay Magdolna, 2008. március 13., csütörtök, 18:44
...úgy érkezik az első ölelés,
s az álom a válladon.
Mint egy sóhajtás - adódó és véletlenszerű az első kézfogás. Mint egy káprázat - jön, lát és győzedelmeskedik az első csókáradat. Mint egy földrengés, úgy érkezik az első ölelés, s az álom a válladon. De az a pillantás, mikor először néztünk egymás szemébe úgy, hogy csak mi éreztük, ez különleges és más - az nem sóhajtás, nem káprázat, s nem is földrengés. Az egy más dimenziójú, csak egyetlen lehetséges frekvenciájú bizonyság, a szemek hullámhosszán rezgő igaz, néma vallomás.
Jószay Magdolna, 2008. március 20., csütörtök, 00:28
...s lehetek
őre s ura tétova magamnak,
várva fényes újjászületést…
Arany levélszőnyeg, melyen csendben lépkedek te vagy a társam, ki szelíden elvezet oda, hol nyugalmat lelhetek, s lehetek őre s ura tétova magamnak, várva fényes újjászületést…
Félek, hogy elnyel az Idő sűrűje fénytelen sivárság vak szemfedője fedi le arcom. S meglátom vajon, mikor lesz érdemes és mikor lényeges felnyitnom szemem, hogy lássak egy arcot, kiért újravívnám a fényes harcot?
Jószay Magdolna, 2008. március 20., csütörtök, 00:36
Még egy utolsó perc: lelkembe nézek.
Ezt szeretném, valóban? S e perc döntő lehet.
Minden mozdulat fontos és jelentőségteljes. Minden szó, hang és dallam megkülönböztetett helyen nyer értelmet. A színek hangsúlyosak, eltúlzottak. A tények valószerűtlenül lényegesek. Érzékszerveim maximumon. Átnézem a táskám: minden rendben. Még egy utolsó perc: lelkembe nézek. Ezt szeretném, valóban? S e perc döntő lehet. Törtrésznyi riadtság és bizonytalanság - majd felmerül egy arc, s eloszlik a kétely ködje. Ismét ÉN magam vagyok. Igen, így lesz jól. TE vársz rám s én indulok. Várj reám.
Jószay Magdolna, 2008. március 23., vasárnap, 01:42
(Az útkeresés idejéből, 1994)
Háborgó tenger és mélykék fellegek, néptelen utcák és árnyékemberek… Hol vagytok, vidám és puha képzetek? Nincsenek itt, csak szürke keresztek.
Térülök jobbra és fordulok balra, keresem utam, hasztalan kínlódva… Sötét és komor, hideg az éjszaka rettegek, fázom… hol vigasz sugara?
Könnyekben égek. Állnak a keresztek: megannyi szürke felkiáltójelek… távolabb oszlik a köd és arra már mintha megcsillanna egy halvány fénysugár…
Túléltem. Élek. Fogom a keresztem, induljunk - lassan megnyugszik a lelkem. Egyfelé vezet, ki másokért szenvedett – összezárt kezemre hajtom a fejemet.
...bejárom a messze végtelent,
csak a szél dübörög
ritmust az ablakon...
Itt ülök csendben nem szól zene sem s már teljes egy órája a telefon sem rezzen egyik sem... hihetetlen jó a csend most s gondolataimban járok s illanok éveket-évtizedeket bejárom a messze végtelent csak a szél dübörög ritmust az ablakon szívverésem lassul kezem ellankad doromboló macskámon s a csendes álom puha takarót szór rám
most más a feladat,
küldetésed végzed,
eljött a pillanat...
Már jó kezekben vagy és vigyáznak rád, ne félj, rendben lesz minden, meglásd... Új életet adsz néhány óra múlva, nem lesz könnyű, tudom, csak gondolj a célra...
Később találkozunk, most más a feladat, küldetésed végzed, eljött a pillanat...
Erősen, nyugodtan beszélek hozzád, azzal nem segítenék, ha izgalmam látnád.
Szerencsére... igen, azt már nem láthatod, minden ízem reszket, hiszen anyád vagyok... Bátorító szavaim torkomba fulladnak, szemeim könnyektől elhomályosodnak...
E percben megszólalt mélyről bennem
a világ összes orgonája...
Kaptam a hírt s mint frissítő zápor, úgy erednek neki könnyeim... Mit eddig fel sem fogtam, hirtelen úgy váltak valóra álmaim. E percben megszólalt mélyről bennem a világ összes orgonája, szívem ritmusát hangosan hirdeti a lélek minden harsonája. Tavasz kezdődik és új remény szórja bűvös kincsét szerte a világra, számomra egybefolyik e húsvéti ünnep kegyelme és feltámadása azzal, hogy új élet köszönt e földre s megváltozik köröttünk sok minden, örökre... egyszerre borul rám az ujjongás s a tudat: lányom anya lett, jó anyám dédmama, s én sem vagyok más, mint egy fiúcska hitetlenkedőn meghatott, boldog nagymamája.
Jószay Magdolna, 2008. március 27., csütörtök, 12:53
...szeretném arcodat még megsimogatni,
távolba hullámzó jó éjt suttogni.
Ébren vagyok, mégis elálmodozom, képzeletben kedves hangodat hallgatom... hangod, mely félszeg kissé és zavart, mégis milyen mély állóvizet kavart... Szemed bársonya úgy vetül rám, mint gyermeké, ki első karácsonyán repeső örömét tartaná kordában, ha tudná... - kezed fogságában annyi szépet rejt az emlékezés, annyira megejtő, mint egy megérkezés... szeretném arcodat még megsimogatni, távolba hullámzó jó éjt suttogni.
Jószay Magdolna, 2008. március 27., csütörtök, 13:09
Szívemhez ér felhők mögül is
a márciusi nap aranysugara,
s ha távol vagy is, de jó, hogy vagy,
te kedves...
Bomladozó rügyek vidámítják a húzódzkodó télvég hangulatát, a télnek az idén nem sikerült megmutatnia igazi önmagát. Nekifut még egyszer-kétszer, de hasztalan próbálkozás... rügyek nyílnak, madárdal cseng, s lenn a földön vakondtúrás, s körötte friss fű zöldje zseng, levegőben érezni a tavasz illatát. Szívemhez ér felhők mögül is a márciusi nap aranysugara, s ha távol vagy is, de jó, hogy vagy, te kedves... szívemnek gyámja. Ébredek. Lelked lelkemhez ér, s azt szelíden megsimogatja.
Jószay Magdolna, 2008. március 30., vasárnap, 00:38
...lépteim puhán neszeznek, hazafelé a macskakövek már jól ismernek...
Üde tavasz zeng illata körbeleng harmóniája fülembe cseng ahogy este lépteim puhán neszeznek hazafelé a macskakövek már jól ismernek belefáradva a nap mára kirótt küzdelmeibe mélán elmerengek s felrémlik mily régen öleltél s vezetett át karjaidba zárva a holdfény szerelemtől ittas éjszakája egy új madárcsicsergéstől hangos tavaszi hajnalba
...az emlékek rámtörő némaságát felveri egy nesz -
talán elfutó egérlábak? - fölötte porfelhő...
Felfelé osonok a korhadt, szürke létrán, szúette, csonkult minden egyes foka... de rég jártam itt, több évtizede tán s még emlékszem arra, ahogy apám víg-hangosan cserélte az akkori korhadt létrát új, saját keze gyártotta, masszív, sárgára festett létrára... erre, melyen óvatosan haladok, melynek összes foka fájdalmasan reccsen minden bizonytalan mozdulatomra... Benyitom az ódon, síró padlásajtót, s mellbevág egy már elfeledettnek hitt gyermekkori illat - "itthoni padlásszag"... Vastag porréteg fedi a sok kacatot, pókhálótömeg szövi át az összes limlomot... a porban nyomok már rég nem látszanak, zsákok, dobozok mennyi, de mennyi kiselejtezett holmit tárolnak... Lassított felvételként port fújok egy lefelé fordított lyukas vödörről... s leülök rá. Előjön egész gyermekkorom, még az akkori hangokat is tisztán hallom. Az érzések, mint folyam árja, zúgnak rám, mintha más világba érkeznék... itt az idő megállt! A padláslyukon át beszűrődő fénypásztát megtöri az ott pihenő, moccanó galambpár... Kinézek a résen, milyen érdekes, hogy az azóta forgalmassá lett úton most épp nem autócsoda száguld, de lovasszekér ballag, bakján az ember egykedvűn törli meg homlokát... egyre halkul a lópaták zaja... majd újra csend lesz. S az emlékek rámtörő némaságát felveri egy nesz - talán elfutó egérlábak? - fölötte porfelhő... - s látom a feldőlt petróleumlámpa mellett szakadt, elsőosztályos olvasókönyvemet, első macim lógó, piszkosszürke karját, öcsém kilyukadt, fakó bőrlabdáját, nagyanyám örök életű bádoglocsolóját -, s egyszerre érzem az évtizedek óta összeszokott tárgyak összefüggéstelen harmóniáját, a fájón szép gyermekkor mesés illúzióját, valami "ilyen-soha-többé-nem lesz" fájó vágyódását - majd magamhoz térek, s szívem sajgását tárgyilagossá erőltetve ésszel suttogom: - íme, egy más dimenzió... egy rég elmúlt világ... ne sajnáld... haladjunk, menjünk tovább...
Jószay Magdolna, 2008. április 13., vasárnap, 00:19
...pár hét vagy hónap aránylik a végtelenhez...
A vihar hullámai elszelídültek, a horizont egyenes... nem tudom, gondolsz-e rám, kedves... pár hét vagy hónap aránylik a végtelenhez, mint egy szál virág egy egész tündérkerthez. Nem is lényeges. Mégis hiszem, a tündérkönnyek akkor is élnek, ha már emberivé égette az élet.
...neked fáj, mert csak a tiéd rádrakott kereszted...
Öregedő árnyak, fáradt szarkalábak legyezőszerűen hullnak szemeid köré, ahogy gondjaidat, esendő mindennapjaidat egyre csak sepred magad mögé.
- Hol a kiút? - kérded... de árnyékod elől soha nem futhatsz el, nincs menekvés, megoszlik a teher, s ha többen tartják, melletted, mögötted - ez nem kevés.
Van, mit nem oszthatsz szét, csak neked fáj, mert csak a tiéd rádrakott kereszted, s amit egyedül rád szabott a sors, csupán neked lehet végigélned.
Jószay Magdolna, 2008. április 17., csütörtök, 21:05
...most beszédes köztünk
ez a néma, ám
sokatmondó
hallgatás.
Furcsán csillog szemüveged, kedves... vagy csak a fényhatás? Amint elkezded törölgetni, törlöd a semmit... most beszédes köztünk ez a néma, ám sokatmondó hallgatás.
Szemedben ugyanazt látom így is... és van, mit eltüntetni még te sem tudsz, a bánat pillanata elér, előle hiába futsz, s fátyolosan látom szemed tükrében: ez itt megint egy búcsúzás...
Jószay Magdolna, 2008. április 20., vasárnap, 00:01
...a gondfelhők is megjuhászodnak...
béke van, otthon és nyugalom...
Megszelídült kavicsok morcognak talpam alatt, ahogy haladok óvatosan. Utamon tavaszi szellő frissíti langyosan megviselt tudatomat, szemem tükrén a gondfelhők is megjuhászodnak... béke van, otthon és nyugalom... vége a hétköznapoknak.
Neked őrzöm, érted félem az utolsó csillagot a pirkadat előtti ében éji égen. Neked tartom, tartogatom tenyerem hűlő melegét, érintve minduntalan lázas homlokom. Érted ereszkedik alá egy fénylő könnycsepp is lassan, szemem tárt ablakán, a bú törékeny létráján, lüktető migrén-függöny remegő pókhálószálán... Ha nem késlekedsz, még itt vagyok... még megmenthetjük az ében éji égen a pirkadat előtti utolsó csillagot.
Jószay Magdolna, 2008. április 24., csütörtök, 10:58
Haragját ordítja,
esernyőm kifordítja
az elemi őserő,
szakad az eső...
Gondolataim szanaszét futkosnak, számbaveszik egész napomat... s míg a történések között - rossz s kibírható élmények mögött - csetlek-botlok, az ég is leszakad... Lilás-grafit-fekete felhőit tán elérném, ha a viharlétrákon kicsit felmerészkednék... ?rült levélkavalkád köröttem, sötét dunna-felleg fölöttem, úgy tűnik, mintha jól megcibálták volna, s csíkokra szabdalt, tépett alját még senki se varrta vissza... Markáns szelet fúj arcomba a hideg őszi vihar. Haragját ordítja, esernyőm kifordítja az elemi őserő, szakad az eső... nekidőlök... hisz mennem kell, úgy van ez, mint az élettel: nem áll meg, menni kell, tenni kell, élni kell...
Évek telnek, s te még mindig zaklatsz, rémálmaim negatív hőse... régen nincs érv és módszer, mi téged végre meggyőzne. Lehetetlen, abszurd vágyaiddal idegeimet folyton feszítve mérgezed napjaimat, járod rajtuk kötéltáncod... s én tehetetlenül várok, talán ráunsz egyszer erre, mert legyen nyers vagy szép szó - csak olaj a tűzre. Mitől hiszed azt, hogy raboddá tettél mindörökre? Menj már, haladj tovább, s tekints meg nem történtnek, vagy halottnak inkább erre a hátralévő életre.
Jószay Magdolna, 2008. április 27., vasárnap, 23:09
...ül és befelé nézegetve
lelkesen zengedez
szívvidító, kedves éneket...
Harsány feketerigóhangra ébredek, csak ámulok - de hisz szárnya van, miért is lenne gond neki a hetedik emelet? Párkányon ül és befelé nézegetve lelkesen zengedez szívvidító, kedves éneket... újul a természet... friss-zölden lengedeznek hibátlan levelek, harmatos, tiszta fű issza a reggeli napfényt - mennyire lélektápláló látvány ez hunyorgón éledő szememnek... ez adja a legszebb, legnemesebb üzenetet, az örök körforgás tudatát s az újrakezdés reményét az embernek... szomját oltja a szemnek, a szívnek, a léleknek, bizakodássá varázsolja a reménytelenséget, nevetéssé a könnyeket, szeretetté a gyűlöletet... s kezedbe a kezemet.
Két hatalmas cica óriás szemekkel
néz a nagyvilágba, óvatosan, félsszel.
Barátom cicái Amazon és Pocak, barnacirmos cicák, ikreknek látszanak. Négy éve születtek gyárudvar rejtekén, cicamama meghalt, picik felserdültén...
Két hatalmas cica óriás szemekkel néz a nagyvilágba, óvatosan, félsszel. Simogatásra vár szép cirmos bundájuk, miután az ember elnyeri bizalmuk.
Tartózkodó, félénk kislány Amazonka, magától "tisztel meg", csak, ha ő akarja! Nem mondható róla az, hogy ölcica, szeretetét ritkán, s váratlan mutatja.
Pocak fiúcica kényelem, nyugalom, maga a feltétel nélküli bizalom. ? a nagyobb tigris, markánsabb, erősebb, dorombolva dagaszt, ad s kér szeretetet.
Amazon válogat, vékony hangon cincog, alig hiszi ember, hogy ő így nyávog. Pocak felfal mindent, kaja nem vész kárba, s ha az ajtó nyílik, huss, a lépcsőházba!
Mindkét cica szökdös, játékból, kedvtelve, indulni ezért hát korábban kellene, mert amíg a két cicát gazdijuk begyűjti, BKV sokadik járművét lekési...
Ne rejtsd még mélyre szíved... hisz nyílik ott még virág...
Nem kell még eltemetned a pilleszárnyú érzéseket, nem kell a sírt se ásnod, hogy beléfojtsd azt, mi még lehet... Ne rejtsd még mélyre szíved, jaj, ne zárd annyira el, hisz nyílik ott még virág, öntözgesd néha - ha mással nem - szivárvány-könnyeiddel.
...rózsaszín ködöd akkor is megmarad,
s hiszed, hogy nincs rossz és gonoszság.
Kedvesem, elhiszed-e nekem, hogy életem jelentős állomása vagy... mit lényed ébresztett fel bennem, végtelen hited a jóban oly nagy, e káprázat lenyűgöz teljesen.
Bőrödön hiába érezted: nem igaz, hogy mindig a jó győz, soha álnokság, ha a remények, esélyek romlanak, rózsaszín ködöd akkor is megmarad, s hiszed, hogy nincs rossz és gonoszság.
A naivitás ám néha probléma. Feltétel nélkül, fejet homokba dugva, vakon bízni jóban, ha totális csőd is... A túl naiv ember úgy van alkotva, hogy fényt akkor is lát, ha nincs is.
...egymásnak adjuk
a biztonság csalóka érzetét... anyám szemem előtt gyengülsz egyre fogysz el lassan gyertyaszálként anyám egykor szekrényt mozdítottál kimeszelted régi házad évente egyedül anyám erőd egyre kevesebb már mikor karomba kapaszkodva érzed csak az egyensúlyt s egymásnak adjuk a biztonság csalóka érzetét anyám egyedül vagy s nem panaszkodsz a napok torzan rohannak s hullnak a múltba anyám a szívem elszorul tudom nehezen éled meg a napokat anyám ne menj maradj még velem nélküled nem vagyok én sem semmi sem
...neked pont annyira fontos,
mit gondolok, hogyan érzek
- sőt talán érzed is, amit érzek...
Mióta ismerlek, már meg nem alkudnék, igaz-érzésem ellenére többé igent sem mondanék csupán gyávaságból, félelemből, ha inkább nemet gondolnék... beletörődve önkéntes mártírként - csak azért, mert tartanék haragtól, bántástól, sértett bosszútól... mert tudom, neked pont annyira fontos, mit gondolok, hogyan érzek - sőt talán érzed is, amit érzek -, s én abban először vagyok biztos, hogy nem kell naponta értésért küzdenem, mert barátom is vagy, nemcsak szerelmem.
...ártatlan angyal-mosolyod
kőszíveket bomlaszthat
porrá egy perc alatt...
Csodalény vagy, kis Bence! Szemed tündöklő drágakő, ártatlan angyal-mosolyod kőszíveket bomlaszthat porrá egy perc alatt... Mi ez a varázs, mi ez az ujjongó, árulkodó szívdobbanás, mely szinte láthatóvá teszi a mágikus köteléket, ha gőgicsélve, tágra nyílt szemekkel, két orcádon apró gödröcskékkel rám nevetsz, te tündéri kis manó, te kedves, apró varázsló?
...fénye hamvad, ereje lankad. Lassan a múlté...
mindaz, mi szép volt, az enyészeté.
Megbújva kerülöm villám-tekinteted, ha már nem nézel szelíden, kormos szavaid szürkére sikálnám, ha már nem maradhatnak fehéren.
Ordításodra csendben felelni, ha már a csend téged provokál, nyugalom lenne nekem is fontosabb ennél a pokoli hangulatnál.
Nem csaltam-hazudtam, nem ártottam, őrület lángja mégis meg-megcsillan szemedben, s ijesztő, egyben érthetetlen, ez az indulat megfejthetetlen.
Már látom a szálat, mely bennünket összeköt - foszlani, szakadni, s azt hittük, örök - de fénye hamvad, ereje lankad. Lassan a múlté... mindaz, mi szép volt, az enyészeté.
...lelkük égig ér...
az egység, a remény,
mely Csíksomlyó hegyén
szívekhez ér és fér...
s valami katarzis...
Lélekben készülsz s indulsz nagy útra egyenes és egyszerű, lelkiekben nagyszerű testvérekkel - emberek Erdélyből, de messzi távolból is száz s ezer kilométerekről... itt nem a kényelem s a panzió a lényeg, mégis ezrek és ezrek mennek és mennek gyalogosan, ősi énekekkel, panasz nélkül, verheti bár őket jégeső, lelkük égig ér... az egység, a remény, mely Csíksomlyó hegyén szívekhez ér és fér... s valami katarzis, a mindennapoktól elszakadott magasztos élményig, mi az emberben hosszú hónapokig töltekezik, feldolgozásra vár, maga az élet, a remény, hisz szavak nélkül is kristálytisztán értik egymást, kik itt vannak: a paraszt és a többdiplomás... s ha a keresztutaknál zászlóaljak találkoznak, a tömegben nincs szó, csak hang nélküli értés és túláradott érzés... ha a zászlók földig hajolnak, csak a forró könny felel... jöjj hát, Szentlélek, tudjuk, elérkezel...
Bátyám, J. Zsolt szobrászművész debreceni kiállításmegnyitója hatására, 2007. okt. 4-én Tiszta, őszinte lélek, kivel ennyi év után végre találkoztam. ? egy Útonjáró... Szelíden komoly, mégis vidám pillantása úgy járt körbe, mintha soha nem is éltünk volna egymástól távol.
Szobrai harmónia után vágyakozva természetesen simulnak a fába, alakjai sérülékenyek... zárt arccal és belső látással megáldott törékeny bölcsek.
Esendőségre figyelmeztetnek, Út-ra hívnak, töprengőek... arcuk belülről formálva indulat nélküliek. Zárt a szem is, mert a Látó befelé néz, a lélek felé nyitott, nagy dolgok tudói ők...
Testvérem, a Te életműved megrendítő mértéket ad emberségemhez.
Törve zúz a hétköznap, és nem látod, hol lesz vége... begyűjtöd kincseit, apró örömjeleit, felragyogó pillanatnyi törtrész-fényeit, hogy este megfáradt lelkednek elmondhasd végre: mégsem volt annyira rossz... de talán most már itt lehetne a vége.
Engedd hát szabadon
szorongó lelked... Vállamra ült egy huncut kis manó, csak úgy, kérés nélkül letelepedett. Pajkosan kacsintott, mókás ujjai között hajtincsem vidáman tekeredett... Hallani véltem hangját, miközben köröttem május illata keringett: - Tedd le végre terhed. Mire képes voltál, hidd és el ne feledd, ma is megtetted. Engedd hát szabadon szorongó lelked... hadd lássam, derűje hogyan űzi messze zord felhőidet.
...minden nap után
közelebb és egyre
közelebb érve
az utolsó perchez...
Esőillat, napfény, káprázatos felhőjáték, röpke zápor, heves vihar és szivárvány az égen - ezt kínálta ma a természet bőséges terítéken...
Mint közöttünk itt lent a való életben ellentétek, párhuzamok színes-tarkán és feketén-fehéren, ég és föld, élet és halál közt szabad rabságban lépegetve... és minden nap után közelebb és egyre közelebb érve az utolsó perchez, a szivárványhoz megérkezve.
Fénysugara lettél
ennek az életnek... - Bence 4 hetes volt, mikor először nevetett tudatosan... A titok
Apró ártatlanság, mennyien szeretnek! Fénysugara lettél ennek az életnek... Kezdetektől fogva csak én fürdetlek, meghitt pillanat ez, mert figyelsz, s figyellek... ahogy öltöztetlek, néz mandulaszemed, félrehajtott fejjel fürkész tekinteted. Egyszerre rám nevetsz! Szívem olvadó méz... szemem ködfátyolos, ahogy rád visszanéz... Csak mienk a titok - e váratlan jelenet -, hogy én voltam az első, ki mosolyra késztetett...
Szemed fénysugarában
ezüstcsillagot terem az érzés...
Még nézem gyermektiszta arcod, ártatlan lágy-szelíd mosolyod... Szemed fénysugarában ezüstcsillagot terem az érzés. Mire elcsodálkozom s rámtör a féltés, az ezüstcsillag felizzik, s lassan egyszerű, de igazgyöngy- könnyé változik.
...józan érvek mellett
szivárványos fényeket látsz... Felsorakoztatunk sorba érveket és tényeket, a szavak igazával meggyőzzük egymást s a reálisan működő agysejteket. Bólogatunk - így van, helyes -, jól látjuk a lényeget, ezt tesszük, így lesz... - megyek... - menj hát - - mennem kell... - indulj már... ... mégis... csak a szemem nézed, s ki nem mondott szavaiddal el nem csókolt csókjaimat kéri minden sejted, hidegre beszélt józan érvek mellett szivárványos fényeket látsz a búcsúzás sötét sziluettje helyett.
...bennem az emlékek
vidám és gondtalan nyarakat idéznek...
Gyermekkori nyarak, napsütött emlékek... tévé, komfort nélkül tombolt a szabadság ott, ahol akkor nagyszüleim éltek, kerítések sem voltak, s a közeli mezők és tágas rétek közepén legelésző csorda volt inkább természetes, mint az, ha a falun átfutó egyetlen kövezett úton megjelent egy autó...
Nagyapám, te aztán nem voltál annyira pusziosztó fajta és szószátyár - s ez nem hátrány -, nem beszéltél egy szót sem feleslegesen, inkább hallgattál nagyokat, jó mélyen. Reggel kiballagtál a szőlőbe szépen, s ahogy az idő telt, s délre járt az óra, nagyanyám buzgón sertepertélt - tudta, hogy jössz, tálalt s már rakta is eléd - mindegy, hogy egyszerű volt, de ebéd...
Kék szemed néha vidáman csillant, nem győztünk olyankor téged csodálni - amiket meséltél, s ahogyan elmondtad -, fanyar humorod és néhány mondásod még ma is bennem él, s olykor megkacagtat...
Még emlékszem, hogy csókánk, a Matyi szádból a cigarettát hányszor lopta ki... de volt, hogy ősz-kopasz fejedről a sapka valami úton-módon a hatalmas eperfa lombkoronájának tetején kötött ki...
A te százéves bicikliden tanultam meg - hogyne, váz alatt! - szaporán tekerni, majd úgy, ahogy tőled ellestem és láttam, hátsó láblendítéssel büszkemód leszállni...
Ti már nem éltek rég, de bennem az emlékek vidám és gondtalan nyarakat idéznek, ha sírotok előtt időnként megállok, egyszerű mindennapjaitokra s a gyermekkori, gyönyörűséges nyarakra hálásan emlékszem.
...a fények léptembe
belebotlanak,
lassan vége a napnak...
percek suhannak ahogy haladok a naplementében a fák alatt nem pihen most üzen a gondolat s mesél a képzelet a fények léptembe belebotlanak lassan vége a napnak úgy küldök feléd nyugalmat s biztató erőt mint ahogy arcom köszönti a nyár eleji puha esti szellőt mely lágyan simogat mintha téged rejtegetne ő
...bízva reménykedem,
hogy meghallhatnád
mélyről feltörő halk hangját
egy gyarló léleknek...
Uram, nem vagyok méltó és talán soha nem is leszek, bár úgy szeretnék, és bízva reménykedem, hogy meghallhatnád mélyről feltörő halk,
egyszerű hangját egy gyarló léleknek, s kívánhatnám bár, hogy hajlékomba jöjj... én enélkül is hiszlek, elég az Ige, elég a Jel, és érzése gondviselésednek, s hogy ide fáradj, nem kell, hiszen itt élsz bennem, hidd el... érezlek, látlak lelki szemeimmel... hanem csak egy szóval mondd, ó, én hiszek benned, hogy meghallja füled suta imám, néma sóhajom... hisz más e világon nem lehet, ki szavak nélkül is ért, csak Te, ki ismered egész tökéletlenül is teljes életem... és meggyógyul az én lelkem.
(Dőlt betűs sorokhoz: Egészen biztosan sokan tudják, de azért leírom: a Máté-evangélium 8:5-17 szerint Kafarnaumban történt, hogy Jézus egy szavával, távolról meggyógyította egy pogány százados szolgáját. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám.” E mondat naponta sokezerszer hangzik el a világ keresztény templomaiban, hiszen apró változtatással része a katolikus misék liturgiájának: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” )
Ha már nincs értelme, a percek is lázadnak, mosolyhoz sincs kedve a túl fáradt arcnak. Esdeklő pillantás kér hiába irgalmat, s tétova kézfogás levegőben marad... félúton megáll, mert rádöbben a lélek, hogy már a kérő szó is bezárt szívhez téved... itt már nem játszik a szánó könyörület, kőfal veri vissza a jeges hűvösséget.
Szavam kifordítva hull a lábad elé, mint útban lévő kőbe, rúgsz jó nagyot belé...
Mert virágba öltözteted lelked,
ha hozzád indulok... Hogy miért Te...?
Mert fél életen át rám vártál, mert ha kértem, velem voltál, ha lettél volna bár velem oly szívesen, de nem kértem, még azt is megértetted, értem.
Mert lemondasz, ha úgy jobb nekem. Mert megteszed, hogy örülhessek. Mert virágba öltözteted lelked, ha hozzád indulok... kitárod szíved, s őrzöd virágaid - végig tündökölnek, míg ott vagyok melletted.
Mert erőt adsz és keresed kedvem, mert ugyanazt fotózod séta közben, mert arra, amit mondok, odafigyelsz, mert vigasztalsz és átölelsz, és naponta mondod, hogy szeretsz...
...így ajándékozza meg a természet a szépségre szomjas szíveket... Meleg koranyár, késő délután... a nap fénypászmái aranynyílként törnek utat a tóparti erdőben a hatalmas lombkoronákon át. A látvány már-már őstermészeti, bár itt-ott a civilizáció nyomai tompítják az idill hatását... Hangos madárkoncert fonja át a szívek bennrekedt szavát, úgy tűnik, két jó barát a madárdal s a szívdobogás. Csak a természet neszez, míg kezed kezemre talál... Faágak közt cikkanó barnaság, kecses kis mókus röppenve futkos, szembenézve velünk, meg-megáll... Percekig csendben bámuljuk a csodát, s egyszer csak eltűnik az óriás lombok közt, mókás farkával integet - így ajándékozza meg a természet a szépségre szomjas szíveket -, vele groteszk ellentétben csap le egyre sűrűbben és fájdalmasabban a kiéhezett szúnyogsereg... egy darabig küzdünk velük, majd feladva a romantikát s vele az erdei sétát, indulni készülünk. De még kapunk a természettől néhány feledhetetlen pillanatot: láthatjuk az épp lenyugodni készülő hatalmas, vörös napkorongot, amint narancs-vöröses palástját szétteríti a látóhatár fölött, a béke és nyugalom érzését kelti bennünk - s ember és természet között.
Jószay Magdolna, 2008. június 22., vasárnap, 00:14
Száradjanak fel a könnyek... álmodjatok napfényeset!
Fáradtak, jók és szelídek... szemek, ti szemek, számomra kedvesek, ernyedjetek, pihenjetek, álmodjatok napfényeset! Száradjanak fel a könnyek, fáradtságot feledjetek, szemhéjak a paplanotok, takarjanak benneteket, ápoljanak, őrizzenek! Szemek, ti szemek, csak fényesedjetek, legyen örömteli vidám ünnep reggeletek...
...egy június végi péntek délután
ott ülsz érdekes mintákkal
túlrajzolt arccal...
Ha egy zűrös, munkában eltelt nehéz hét után beülsz egy tanfolyamra, mit nem is te akartál... harminc fokban - mert beiskoláztak... - egy június végi péntek délután ott ülsz érdekes mintákkal túlrajzolt arccal - de már meg sem próbálod vésővel-kalapáccsal bizonygatni, mennyire megfelelsz, foggal-körömmel megérteni, s értékelni, mennyire jó ez neked... csak a túlélés, mi motivál s a hátsó óhaj, mi dominál, hogy "úristen, legyen végre vége már ennek a hétnek, s hadd örüljek csak pusztán a kevéske ténynek, hogy még lélegzem tán és úgy tűnik, élek"...
Jószay Magdolna, 2008. július 10., csütörtök, 12:00
...a kilenclyukú híd a legelső útszakasz, a maga fenséges, nagyszerű látványával...
Délibáb teljesítménytúra... benevezel.
Gyakorlottnak nem nagy táv - csak huszonegy kilométer... öt óra szintidővel -, de kezdőnek azért már valami, mely gondolaton az elején némi szorongással már túl is lép az ember.
Talán nagy fába vágtad a fejszéd? Meglehet. Mindegy: "a kocka el van vetve". Pólódra tűzöd a színes sorszámot, veszed a térképet s a szalmakalapot, hátadra kapod a hátizsákod, "sok sikert kívánok!" - mondják, s indulás - kilométerek sora vár rád.
Most éppen a nagy pusztaság - a Hortobágy -, hol még egyetlen árva fa is ritkán kínálja árnyékát.
Öröm, lelkesedés az út elején, mi átjárja a testet-lelket, s a végtelen szabadság érzése adja meg a lendületet, s rajongó gyermeklélekkel hiszed, menni fog, s ez végig így lesz! Hogy is lenne máshogy, hiszen a kilenclyukú híd a legelső útszakasz, a maga fenséges, nagyszerű látványával, s az alatta csobogó Hortobágy folyóval!
Szikrázó verőfény és színes felhőcsíkok váltják egymást, s a Nap - hál' Istennek - órákra felhő mögé búj', mi balzsam a testnek: időnként enyhe szél fúj...
Félúton magadban kicsit pánikolsz: bírod-e végig majd ezt az iramot? Sík a terep, de nem könnyű az út: elmúlt esők sáros talaját végigszántó traktorok nyomait rücskösre szárította a nap, s ha nem figyelsz, bokád bánhatja..., hisz fű és gaz fedi a barázdált lyukakat...
Majd eltereli figyelmed a táj szépsége: szürkemarhacsordák, pusztai virágok a repkedő lepkékkel, birkanyáj, nádtetős házikók, gémeskutak s itt-ott felbukkanó "kékszoknyás" csikósok... megannyi nem mindennapi látvány, melyek fényképezésre késztetnek... Egy pompás fotóalany: hatalmas lódarázs cirógatja a cickafark virágját..., ha csendben maradsz, hallod a bogarak folyamatos, aláfestő, megnyugtatóan zümmögő zúgását...
Itt-ott erek, tavacskák, patakok, rajtuk kis fahidak, a korlátjuknál megállsz pár percre, hogy magadba idd a békalencsék és tavirózsák szépséges látványát...
Az út mentén egy szegény, laposra kimúlt siklót is látni - vajon mi üthette el szegényt itt, hol még "madár sem jár"?
Négy kilométerenként megkönnyebbülve, s némi büszkeséggel eltöltve nyújtod az ellenőrzőpontok pecsétjei alá papírod. Leülni nem szabad és megállni is kár, félő, hogy utána izmaid nem engedelmeskednének, ha utadat folytatnád...
Nem is tudod, éhes vagy-e, vagy inkább szomjas, érdemes-e levenni hátizsákodat - sosem hitted volna, hogy képes vagy melegedett vizet inni - s az jól is eshet... - a forró nap alatt. Apró paradicsomot majszolsz, mely frissít és felüdít... talán könnyebbé teszi az egyre nehezebben fogyni akaró kilométereket.
"Lépjünk ki, hogy tartsuk a szintidőt" - mondod magadnak...
Apróságok válnak jelentőségteljessé, az igényszint alacsony, a tűrőképesség megnő... amiért máskor panaszkodsz, itt annak többszöröse is hallgatásra bír; a cél, az eredmény a fontos... s a túlélés, a táv legyőzése. Az inad remeg, izmaid fájnak, beégnek, vág az átizzadt hátizsák... s ha valamiért leveszed mégis, pólód tiszta víz, s a kellemes szél, ha érint, szinte fázik a hát. Lábszáradnak már félúttól nincs bőrszíne... vastagon ül rajta a por... ugyan, kit érdekel?
Beérsz. Pontban tizenhárom perccel az öt óra letelte előtt. Rákönyökölsz az utolsó kilométerjelzőre, fáradt diadallal, mely csak magadnak szól... És elhiheti bárki - te már tudod -, a fizikum, erőnlét, rutin valóban (nyilvánvalóan) fontos. De tapasztalt túrázók is mondják, s te is úgy láttad, hogy bármily hihetetlen is, de a lelki hozzáállás legalább olyan lényeges ahhoz, hogy végig tudd csinálni, mint az erő és fizikai állóképesség - az egészen biztos.
Felkapsz egy ásványvízzel telt műanyag poharat, tartalma nem hideg, de pompás érzés meginni az italt... közben megkapod az elismerő oklevelet és a kitűzőt, s hozzá kézfogást, gratulát -, értékesebb ez most bármily másféle jutalomnál... s valami szorítja a torkod. Valami nagyszerű, valami felemelő érzés. Mert megcsináltad... pedig neked csak lelki hozzáállásod volt...
"Barkaszínű macskám óvatosan lépked,
súlytalan a tappancs, dorombol a csend."
Eljött az éjszaka, leoltom a lámpát, éjjeli nyugalom, ez lenne a rend. Barkaszínű macskám óvatosan lépked, súlytalan a tappancs, dorombol a csend.
Rendben is volna, aludjunk mielőbb, remélem, ez a cicának is kincs... Úgy tűnik azonban - bár éjfél jóval elmúlt - élénkebb macskája senkinek nincs.
Asztalra, szekrényre, polcokra pattogás, lehetetlen nincs az ártatlan előtt! Potyognak a tárgyak: cédék, tollak, csatok, percenként átugrik takaróm fölött.
Kora reggel persze óracsörgés ébreszt, párnáján a cica nyugovóra tért. Mozgalmas éjszakát tudhat maga mögött, most bezzeg csend van, rumli és csatatér.
Nézzenek oda, milyen lusta cica! Egész nap alszik, nem hány fittyet rám. Azt hiszem, újra zajos lesz az éjjel, s vágtató cicától hangos a szobám...
...egy kis halál a másiktól,
s a világod néma lett... Hallgatsz és titkolnád fájdalmad, mi érintett - egy kis halál a másiktól, s a világod néma lett... Szemed tükrét égetik sós-keserű könnyek, csalódott árnyaktól sötétül a tekintet...
Mégis van oly könnycsepp, mit érzőn észrevesznek, mi nem múlhat nyomtalan, csókkal felfedeznek... puha kéz simítja el, balzsam a száj és a kéz, szerencsés a forró könnycsepp... a szem csillagokba néz.
Jószay Magdolna, 2008. július 20., vasárnap, 16:02
(Leginkább egy gondolat...)
Illusztráció: Kisteleki Margit festménye
Verőfény, hőguta, olvad az aszfalt. Ólmos-fáradtan lépkedek, ez a nap nehéz volt, felfalt.
Nem vágyom másra, mint haza, haza... Még párszáz méter, mit tennék. Úgy érzem, gondolataim nincsenek, de legalábbis nincs, mit annak nevezhetnék. Ez egy állapot az ötvenfokos negyvenperces buszút és a "haza" között... Homlokomon a hőség kottákat pöttyözött...
S most meglátlak, pipacs! Ott, hol az aszfalt megrepedt, tűsarkak nyoma körülötted, s te kihajtottál, élsz, virulsz, pompázol diadalmasan, holott se árnyék, se víz, s jövődért, úgy tűnik, percig sem aggódsz...
Jaj, te pipacs! Holnapra eltikkadsz... Ehhez képest... ugyan már... mi is az én problémám?
Újra bejártuk, e hely szinte már sajátunk. Nem kérdeztelek, csak rám néztél, s adtad az alkoholos filcet... Jelek, betűk, melyeket a viharok az elmúlt idők alatt lemostak, semmissé tettek, s lettek helyettük újak s még újabbak - a véletlenszerűn kapcsolódó, az idő sodrásában találkozó, épp összetartozó nevek újra megerősítést nyertek. Hiszem, a sokszáz éves óriásfa majd akkor is ott áll, ha mosolyunk már rég elporladtan álmodja egymástól távol tündérálmát, ha érintéseinket réges-rég tarka pillangók hordták szerteszét szárnyuk hímporán, s e csodaszép szivárványszín lepkék egyszer találkoznak még... s feldereng sok emlék ennél a fánál talán.
...néha emlékek selymesedtek elő, melyekről azt hittem, rég elrejtőztek... Nem sütött a Nap, mikor
bolyongtunk a várnegyedben, mégis száz Nap melengette szívem. De rég jártam erre, istenem... néha emlékek selymesedtek elő, melyekről azt hittem, rég elrejtőztek, s már elfeledtem. De nem! Falak, szögletek, szobrok, lépcsők, kutak és árkok, ablakok, korlátok, árkádok - melyeket annyiszor láttam régen, tíz éve, vagy tán sok évtizede... Minden rácsodálkozás egy rég látott épületre, tájra több dimenzión át visz vissza pillanatokra, más-más idősíkra, s e barangolások egyedi hangulata attól függ, kivel és éppen milyen lélekkel kerülsz oda.
Én éreztem, tudtam: mind közt most ragyogok legjobban... s minden kőoroszlánra fénylőn, boldogan rámosolyogtam.
...csend volt és értettük:
az álmokat ne hagyjuk
felbontatlan újra elveszni!
Ahogy rám néztél, ahogy visszanéztem, csak hallgattunk - és olyan egyszerű volt minden. Szemedben láttam egy lehetséges múltat, mit újraálmodtunk élénk-elevenen, csend volt és értettük: az álmokat ne hagyjuk felbontatlan újra elveszni! Már mérlegeltünk hagyományt, hűséget - mi már nem fogunk világot váltani. Magyarázkodást egyikőnk sem várt, és nem lepődtem meg, hogy karod szorosan ölelt át, és azon sem, hogy - oly természetesen - veled maradtam egész délután.
...bár megőrizhetnénk
egy ideig még
e csillámló aranyport.
Miért látom általad küldött ártatlan rózsáid üde szirmai között a szomorúságot, s képzeletem miért tükröz szirmokba rejtett pillantásodon sűrű, borongós bánatot? Bearanyoztad ezt a nyári napot... bár megőrizhetnénk egy ideig még e csillámló
Jószay Magdolna, 2008. július 31., csütörtök, 16:58
...az ember ráébred pár percre,
a tökéletesség itt jár köztünk... Üde, ártatlan tisztaságod hint érzékenyen gyógyító balzsamot néha már kérgesedő szívünkre, az ember ráébred pár percre, a tökéletesség itt jár köztünk... mire hófehér mosolyod arcunkról rád visszaragyog, szívek közt tapintható kötelék lesz a jóságba vetett hit... az ember szinte feloldoztatik a hétköznapok sara alól.
Jószay Magdolna, 2008. augusztus 6., szerda, 06:30
...már más kutyák ugatnak...
Gyermekkori utcám s a ház, ahol felnőttem, régi valójukban élnek képzeletemben. Így, ahogy most látom, majdhogynem idegen... annyi a változás, szinte hihetetlen...
Mennyi új ház, s mennyi sosem látott ember! Ballagok csendesen, hisz köszönnöm sem kell... Itt-ott tán a járda ismerősen repedt, s pár - velem egyidős - fa ága integet...
Hányszor végigjártam ez utcát, istenem, minden zegét-zugát, szögletét ismertem. Már más kutyák ugatnak, s nem is üdvözölnek... csak az esti szél talál engem ismerősnek.
Jószay Magdolna, 2008. augusztus 7., csütörtök, 15:54
...az eset oly spontán és különleges, hogy csak nézem ámulva...
Nyári délután - várva a buszt, gondolkodom mindenfélén... a meleg elviselhető itt, fás-bokros park szélén. Agysejtjeim mára már megtették magukét, fásult, fáradtan nyomott vagyok. Ez ólmos, zsibbadt hangulatba egyszerre mint derült égből villám, feketerigó nagyságú, élénk, fürge kis madár csap le rám... Teste fekete-fehér mintázatú, s később felfogom, hogy tarkóján és talán szárnyvégénél piros foltok pompáznak rajta... Meghökkenten áll el lélegzetem, még nem döntöttem: féljek-e vagy sem – ő viszont blúzomba vájva erős karmait, felfelé gyalogol képzeletbeli létráján, melynek fokait mi más alkotná, mint a bőröm... minden karomnyoma után felszisszenek, de az eset oly spontán és különleges, hogy csak nézem ámulva... levegőm visszafojtva... Ügyesen és szinte bizalmasan, szempillantás alatt átröppen meztelen karomra, függőleges irányban gyorsan s biztosan halad rajta... Okos szeméből nem derül ki számomra, mi ez az egész kitüntetés, ez a szokatlanul bátor, hihetetlen merészség... annyira azért nem mindennapi dolog, hogy városban, út mellett, bármilyen barátságos is a megálló mögötti kis liget – fakopáncsok szálljanak az emberre... fürgén áttipegve vállamon úgy dönt, hogy most elköszön... még megcsippenti fülbevalóm, s nem mondom, hogy nem sikkantok fel... majd a közeli fatörzsre száll. Farkával támasztva testét még rámnéz, mintha kérdezné: "Ugye, nem baj, hogy kíváncsi voltam? Ugye, már nem olyan ez a nap, mint a többi?" Nézzük egymást, nyomait dörgölöm... karmaitól s csőrétől még ég a bőröm. Majd felhangzik egy jellegzetes hang: csőre alatt koppan a kéreg, s előbb-utóbb nem lesz hasztalan a kopácsolás, szorul odabent a féreg... Közben látszik buszom a kanyarnál... Kis fakopáncs, ég áldjon, és... köszönöm neked ezt a pár pillanatot. Bár néhol vér folyik karmaid nyomán, mégis bearanyoztad számomra ezt a napot...
Jószay Magdolna, 2008. augusztus 8., péntek, 15:39
"Egész délután várlak, és csak ennyi időt szánsz rám?"...
Éveken keresztül jól ismertem egy vizslát. Annál a régi, roskadozó kertes háznál élt, ahol munkából eljövet buszra szoktam várni. Ancsának hívták gazdái, egy idős házaspár. A vizsla mindig érzékelte az időt, amikor megyek és már az ócska, tyúkketreces kapu mögött ülve várt. Már akkor meglátott, mikor még az út túloldalán jártam, hangos csaholásba kezdett, rövidre vágott farkincája csak úgy paskolta a tárgyakat, amikhez hozzáért...
Kicsit elkényeztettem. Napközben mindig eszembe jutott Ancsa, s hogy mit is fogok neki adni buszvárás közben. Nem akartam csalódást látni arcán, és elképzelhetetlennek találtam, hogy ne legyen nálam semmi. Valami maradékot, vagy némi csokit pillanatok alatt eltüntetett, s engedte, hogy az ajtó melletti kerítésnél, ahol simán befért a karom, simogassam szép, tejcsoki színű sima fejét, közben összevissza nyalt, és minden bizonnyal fejemig ugrált volna, ha nincs köztünk a rozoga kerítés.
A kerítés kb. egyidős lehetett a házzal, minimum múlt század eleji... Korhadt, töredezett, szedett-vedett lécdarabok düledeztek, s látszott, hogy néhány évtizedenként egy-egy összekötő fadarabbal időnként toldták-foldták a tákolmányt... ha nekidőlt volna egy ember, szerintem simán bedől...
Így aztán nem lehetett csodálkozni, hogy időnként Ancsa kijutott a kerítésen... néha kívül várt, olyankor egy kis kényeztetés, fejem búbjáig ugrálás után becsengettem a házba, hogy mire a busz megérkezik, ne hagyjam az utcán magára a kutyust. Bár tudtam, hogy vissza tud menni, ha akar. De biztos, ami biztos... Ilyenkor beszélgettem az öregekkel, látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik Ancsát.
Néha láttam, mikor a kertben szöszmötölgetett vagy egyik, vagy másik – s természetesen Ancsa is ott fontoskodott körülöttük -, hogy úgy beszélgettek a kutyával, mintha ember volna. A néni így panaszkodott neki: "Tudod, Ancsa, már nem hajlik a derekam. Nem bírunk a papával ezzel a kerttel... látod, kihúzom a gazt, holnapra visszanő..."
Vagy a papa, akinek megviselt, fájó dereka csaknem derékszögben görnyedt, szőlőkapálgatás közben felnézve a sötétlő égre, bólogatva így szólt Ancsához: "Látod, Ancsa, jön az üdő! Ha arrúl jön, az mindig feljön!"
Ancsa nem vitatkozott – ha feljön, feljön. ?t úgyis beeresztik, ha esik, vagy ha fázik...
Egyik alkalommal, egy korán sötétedő, késő őszvégi napon a szokott időben mentem a buszmegállóhoz, Ancsa ott téblábolt kívül a kapun. Kicsit tovább tartott a sötétben a maradék keresése a szatyromban, vagy a busz jött korábban, nem tudom, de egyszer csak begördült a busz... Ancsának még épp odavetettem a megmaradt két szelet parizert a fél kiflivel, odakiáltottam egy "Szia, Ancsá!"-t, és felrohantam a buszra.
Kötelességtudóan mutattam a bérletemet a sofőrnek és közben a busz is elindult, így a lendülettől élénken masíroztam a busz belseje felé, remélve, hogy nem esek el a nagy sietségben. Ekkor befékezett a busz - még át is villant rajtam, hogy "úristen, csak nem Ancsa szaladt a busz elé?" -, s hallom a hangszóróból: "A kutyás hölgyet megkérem, hogy szálljon le!"
Én még pár pillanatig laza nyugalommal nézegettem szét a buszon, meg is jegyeztem magamban, hogy "hú, megint milyen sokan vagyunk"... el se tudtam képzelni, hogy ez a felhívás esetleg nekem szól. Aztán visszafordulva... megláttam Ancsát közvetlen mögöttem állni a buszon... Borostyánszemeivel enyhe nehezteléssel nézett rám: "egész délután várlak, és csak ennyi időt szánsz rám?"...
Éreztem, hogy gyúl lángra az arcom úgy körülbelül hatvan szempár kereszttüzében, ám amennyire tőlem tellett, könnyedén lelibegtem a buszról, nyomomban Ancsával. Mintha mi különben is, direkt így akartuk volna...
Mivel már csaknem fél megállónyit eltávolodtunk a háztól, visszasétáltunk. Közben megbeszéltük a dolgot Ancsával, mintha mi sem történt volna; s odaadtam neki vigasztalásként még ebédem maradékát is, egy lekváros linzert. Hazaérve becsöngettünk az öregekhez... nem számoltam be nekik a történtekről, csak kedvesen - mint már annyiszor - újra megjegyeztem, hogy Ancsa érdekében csinálni kellene valamit a kerítéssel... Ancsa nem nagyon helyeselt, de feltételezem, ő sem mesélte el este gazdáinak a buszkalandot...
Jószay Magdolna, 2008. augusztus 13., szerda, 20:35
...ám mindent megszokunk. S már nem harcolunk...
Büszke bennünk a hit: mi szerencsések vagyunk! Félszavakból és pillantásokból is öröknek hitt megértést kaptunk, s hisszük, ahogy mélyül az érzés, még inkább megmarad az értés. Mert egyek vagyunk, de "még-egyebb"-ek leszünk. Ám mindent megszokunk. S már nem harcolunk... nem kell küzdenünk a másik lelkéért, mi egykor cél volt, most tiéd, keresni nincs miért, már nem törődünk a sóvár rezdülésekkel... s belül lassan újra élni kezd a magányos ember.
Jószay Magdolna, 2008. augusztus 15., péntek, 08:19
(...) Ida jelenléte az állandóságot, nyugalmat jelentette. (...)
Anyám, mikor egyedül maradt régi kis házában, néha tavaszonként vett egy-egy csapat kiskacsát, kiscsirkét - így aztán jól megvolt a programja az aktuális baromficsapat felnevelésével. Na, nem mintha amúgy unatkozott volna, hisz egy öreg ház körül folyton van tennivaló, nem is kevés.
Ráadásul akkoriban nyaranként el volt látva az unokákkal... hiszen ugye, a szülők dolgoztak, leszámítva a váltva kivett szabadságokat, viszont a nyári szünet sokkal hosszabb volt, s anyám áldozatkészen felvállalta mind a négy unokáját...
Jó dolguk volt ám a ház körül élő állatoknak! A kiscsirkékre, kiskacsákra mindig volt kellő létszámú jelentkező, aki segített az etetésükben, itatásokban. A gyerekek egyenként kiszedegették őket meleg fészkükből az újságpapírral leterített ócska pokrócra, mely fölött égett az infralámpa - bizony, nagy szükségük van a melegre ezeknek a kis jószágoknak! -, hogy aztán végignézzék, ahogy örömmel, nagy sipogással vetik magukat a kis pihe-puha szárnyasok a reszelt főtt tojás, dara, vágott csalán közé. Megtöltötték vízzel soklyukú itatóikat, s ámulva nézték, hogy azok milyen hamar megtanulják, hol és hogyan kell inni, és tudják, hogy akár hat csibe vagy kacsa is ihat egyszerre egy ilyen edénynél. Mikor letelt az etetésnyi idő, akkor a gyerekek óvatosan visszapakolgatták a csöppségeket a bélelt kosárba, közben mindegyiknek kijárt egy-egy alapos simogatás... Majd a kosarat letakarva, folyamatosan halkuló és ritkuló csipogás után csend lett.
Lányom volt a legnagyobb unoka, ő különösen imádta istápolni a kiscsirkéket. Mivel öcsém két lánya kisebb volt, ők a kisebbek szemével néztek a "nagyra", s annak nyilván tekintélye volt a néhány év előny miatt, fiam pedig alapból nagyon érzékeny, jólelkű volt már babaként is, s a három lány között alkalma sem volt nagyon rossznak lenni, így mindannyian szívesen dédelgették, simogatták a kis jószágokat.
Mikor azok már nem szorultak annyira a kosár védelmére, akkor is rendszeresen ölben tartották valamelyik csirkét, és órákig elsimogatták, akár egy macskát. Úgy dominóztak, úgy kártyáztak, úgy ország-városoztak, hogy mindnek az ölében volt egy-egy csirke... Azt lehet mondani, a csirkék ehhez teljes mértékben hozzá is szoktak.
Már süldő korban voltak az aktuális csapat tagjai, amikor sajnos, véget ért a nyár és a rendszeres baromfiistápolásról le kellett mondaniuk az unokáknak. Azt lehet mondani, minden csirkének neve volt, messziről megismerték őket akár külsejükről, akár hangjukról is, és néven nevezték valamennyit. Ezentúl a szárnyasok csak heti egy alkalommal részesülhettek a fenti élményekben, de anyám elmesélte, hogy ha leguggol valamiért, valamelyik csirke máris az ölében van...
Teltek az évek, egyik nyár jött a másik után, a csirkék nagy részéből természetesen tyúk, illetve vasárnapi ebéd lett... mely utóbbi tényt lányomnak nem reklámoztuk - anyámnak is nagyon nehezére esett, a szomszéddal vágatta le őket... -, mert ha a lány megtudta, akkor név szerint kérdezte, hogy kit főztek meg... s megsiratta szegény csirkét, és nem volt hajlandó belőle enni...
A két legkedvesebb tyúkocska - Ida és Borostyán - évekig megmaradt, anyám viszonylag könnyen bele is törődött már szinte az elején, hogy azokat végképp nem szabad bántani, azok maximum végelgyengülésben mehetnek át a túlvilágra. ? maga sem tudta volna levágni őket... hisz olyanok voltak, mint a kutya vagy a macska. Mentek utána a kertben, ha ott dolgozott, de kísérték egyébként mindenhova. Ha csengettek, anyámmal együtt ők is szaladtak kárálva a kapuhoz, és ha búcsúzott a vendég, ugyanezzel a szertartással kísérték ki. A gyerekek minden szünetben továbbra is ölbevették, néven nevezték, simogatták őket, s ha nem láttam volna, nem hiszem el, mennyire máshogy viselkedtek ezek a tyúkok, mint amúgy egyébként az átlag-baromfiaknál megszokhattuk. Teljesen emberiek, szocializáltak lettek... még a házba is bejártak, anyám fáskosarat tartott fent nekik a konyha sarkában... télen oda "ültek el"...
Lehetett velük beszélgetni is. Lányom órákig tudott velük párbeszédet folytatni, a tyúkok ilyenkor fura, éneklős hangon kárálva mondták a magukét, de mindig megvárták lányom mondandóját... Ugyanakkor néha anyámat is elkaptam, hogy odaszól valamit Idának, s Ida fejét rázva, éneklős kárálással válaszolt...
Borostyán valami betegségben pusztult el 4-5 évesen, mély gyász ülepedett egy időre a gyerekekre, anyámra is. De Idát, az utolsót még évekig istápolgatták, kényeztették, státusza volt a családban. Idával nem lehetett akárhogy bánni, beszélni, netán kikergetni a házból! Ida minden ház körüli cselekményben részt vett, legyen az meszelés, kamratakarítás, kertásás, vendégség - semmiből nem maradt ki, mindent hangosan véleményezett... Ha anyám az utcai virágágyást tette rendbe, Ida bizton kint lehetett mellette, nem fordulhatott volna elő, hogy elkóricál, vagy netán kifut a forgalmas úttestre. Anyám gyomláló keze mellett csipegetett, elcsípve egy-egy gilisztát, időnként kottyantva egyet-kettőt. Ida jelenléte az állandóságot, nyugalmat jelentette.
Aztán egy reggel - bizony, már lehetett tízéves is - nem ébredt föl többet, úgy találta meg anyám, mozdulatlanul. Szépen, csendben, bárminemű gond okozása nélkül, életéhez méltóan ment el...
A kert végében, Hosszúkás és Kicsi nevű hű kutyáink; Mirci, Medve, Leó, Bandi, Marci, Kiciri, Pöszörő, Fancsika nevű cicáink és Borostyán mellé lett temetve.
Gyerekeink már rég felnőttek, de Ida neve a mai napig is fogalom.
Mint enyhe fuvallat, szavad szólít és tekinteted képes kőszívet porrá becézni, kezed nyomán a szürke is fényes... Rossz kedvem elfújja a szél, és felragyog lelkemben a mécses. Légy áldott, amiért ilyen szépen tudsz szeretni, kedves.
A tó szelíd, fodrozódó vizén a telehold kerek, fényes képét ringó csíkokban szemed tükrözte vissza, s egyszerre betakarózott a Hold... ez volt az ajándékunk a természettől az évfordulónkra... néztük a születő, növekvő, ezüst kifliholdat, betakarózva a Föld árnyékába, teljes szépségében, órákon át láthattuk a nekünk rendezett színpompás égi előadást, a holdfogyatkozást.
(prózavers)
...sürgetni pedig az időt oly kár, hisz lennék újra gyerek, szívesen és örökre akár...
Régen végtelennek képzeltem az életet, bár hallottam már, hogy egyszer eljön a nap és nincs tovább, vége lesz... de legyintéssel elintézve, gondolatban fel nem fogva, hisz az olyan soká lesz, úgysem jön el, soha, soha az, mikor majd megnövök, megöregszem s eltemetnek... Ugyan, nekem anyám is mindig él majd s ez a ház és a kert is mindig csak a miénk lesz... hosszúnak éreztem a tartalmas napokat, és ki nem várhatónak a lassan mászó éveket, alig bírtam megélni, hogy tízből mikor leszek tizenegy... s mikor először húzhattam nejlonharisnyát, a női büszkeség, lám, majd' szétfeszített... Egy örökkévalóságnak tűnt az élet, a vágyott felnőttkor... sürgetni pedig az időt oly kár, hisz lennék újra gyerek, szívesen és örökre akár... visszagondolva nem felnőttködnék, ameddig csak lehet, jaj, de boldogan gyerek maradnék... Mert az évek felhőként szállnak fejünk felett, elröppennek a hónapok, hetek, egyik évszakot még épp tudatosítjuk, mikor már a következő lépeget a távozó előző helyett... egy pillanat tán, s koporsónk egy más idősíkban már ott is áll hajdanvolt bölcsőnk oldalán.
Jószay Magdolna, 2008. szeptember 1., hétfő, 19:00
"Megfogtam, leemeltem, magamhoz szorítottam. Annyira, de annyira boldog voltam!"
Egész gyerekkoromat végigkísérte az érzés, mennyire szerettem volna macskát. S bár kertes házban laktunk, simán elfért volna kutya, macska - mint ahogy később el is fért... - apám kijelentette, hogy nem. Mert hogy lakásba nem való állat. Azt ő is látta lelki szemeivel maga előtt, hogy hiába lenne a fogadalom, hogy az illető jószág "nem jöhetne be a házba", az úgysem lenne nálunk megvalósítható...
Így maradtak nekem mindig csak a szomszédok macskái... valamint a gyerekkori, falun töltött nyaraimon a nagyszüleim vörös cicája, Zina. Végül is nem panaszkodtam, hisz évente két és fél hónapig volt cicám, de azért sóhajtoztam egy saját macska után...
Már nyolcadikos voltam, mikor iskolából hazafelé menet, a mi utcánkban, egyszerre csak megláttam... őt! Pont olyan volt, amilyet mindig is elképzeltem magamnak. Kis süldő macska, fényes, fekete bundával, citromsárga szemekkel ült egy kerítésoszlopon, és nézett a világba... Tőlünk két házzal odébb, csak épp a másik oldalon. Természetesen lelöktem a táskát, és elkezdtem simogatni. Hagyta, szelíd volt. Szívem szaporán vert, mikor a cica elkezdett dorombolni... egyszerűen képtelen voltam otthagyni, a cica sem mozdult a kerítésoszlopról.
- Nem kell nektek ez a cica, Magdikám? Itt ült egész nap! - szólt a házból kilépve Bana néni.
- Hát nem a néniéké?
- Nem hát! Mondom, itt ül, egész nap. Még enni se jött le, hiába hívtuk...
- Tessék várni, hazaszaladok, megkérdezem... - nyögtem lélekszakadva, az izgalomtól még a táskámat is kiborítva.
Gondoltam: "most vagy soha!" Szüleim dolgoztak, csak nagymamám volt otthon. Egyszuszra hadartam el mindent, közben kértem, könyörögtem, rimánkodtam. Nagyanyám hallgatott, csóválva a fejét... majd így szólt:
- De hát tudod, hogy apád...
Rám nézett, s nem tudom, mit láthatott, mert így folytatta:
- Jól van, hozzad. Megnézem, aztán majd eldöntjük.
Akkor már picit nyeregben éreztem magam... ha ez a cica egyszer itt lesz, innen én ki nem engedem!
Szaladtam a kerítéshez, kiabálva:
- Bana néniiii! Elhozhatom! - Azt a lehetőséget meg sem említettem, hogy "csak megnézni" vihetem el...
A cica még mindig ugyanúgy ült, mint egy apró, mégis méltóságos oszlopdísz. Nem ugrott le, nem szaladt el, pedig idegen vagyok, zajjal vagyok... miért nem? Miért hagyja magát simogatni, hogy lehet az, hogy megfoghatom? Még ilyen cicát nem láttam... Megfogtam, leemeltem, magamhoz szorítottam. Annyira, de annyira boldog voltam!
Nagyanyám ölbe vette, leült vele az udvari lócára. Megnézte a szemét, fülét, valahogy még a szájába is benézett... felemelte a farkát, gondolom, konstatálta, fiú-e vagy lány. Lány volt...
- Hát, jobb lett volna, ha fiú... - mondta szárazon, mosolytalanul nagyanyám, időnként még mindig csóválgatva a fejét. Bennem az ütő is megállt: "de hát csak nem azért nem lesz cicám, mert lány?" - Mit szól majd apád?
Ebben a kérdésben a válasz is benne volt... ezek szerint lesz cicám! És apámat majd megpuhítjuk... talán.
Nagyanyám kezembe adta a cicát, és bement a konyhába. Belülről kinyitotta az ablakot és szólt nekem, hogy rakjam az ablakpárkányra a macskát... persze ezt én nem értettem, de nagyanyám ezzel nem foglalkozott - így kell, és kész. Odaraktam a cicát, ő meg beugrott a konyhába... ezzel el volt intézve. Mint később megtudtam, ez egy népi szokás - babona? - volt a régi öregek közt, hogy a házhoz hozott, házhoz került macska akkor lesz jó (egerésző) macska, ha ablakon át engedjük be a lakásba.
Nagyanyám melegített neki egy kis tejet. Kis kölyökpárducomat melléraktam, megszaglászta, majd lefetyelni kezdett, én meg megdicsőülten néztem. Olyan formás volt, olyan szép, és hihetetlen, mennyire egyből otthon volt! Nem bírtam tőle elszakadni. Igazi, saját cicám van! Nekem! Én vagyok a világon a leggazdagabb - ilyen érzésekkel telt csordultig a lelkem.
Ugyanakkor éreztem, hogy hátravan még egy ütközet. Nagyanyám is feltűnően szótlan volt... de azért beállított a sarokba egy homokkal félig megrakott, régi tepsit, almosnak.
Először anyám jött haza.
- Te jó isten... mit szól majd apád? Mit adunk neki most enni? - dünnyögött, de megmelegedett a szívem, ahogy elkezdte simogatni Mircit. Mert addigra már nevet adtam neki... Mirci megszagolt minden kezet, amely hozzáért. Így tett öcsémmel is, aki valamilyen szakkörről jött éppen haza. Szájtátva nézte a cicát, majd zsineget kötött egy papírdarabra és húzgálni kezdte előtte. Mirci vette a lapot, s egy fél órányi aktív játék után kidőlt a folyamatos mozgásban alaposan megfáradt kiscica. A sámlin aludt el, nem látott, nem hallott... álmában picit néha megrezzentek tappancsai, füle, bajsza... úgy gyönyörködtem benne.
Apám vidéken dolgozott, vonattal járt nap, mint nap, így ő ért haza a legkésőbb. Fizikai munkát végzett, új házakba vezette be a villanyt megyeszerte. Meglehetősen elfáradva ért mindig haza, de nem volt jellemző rá, hogy rosszkedvet is hozzon magával. Szeretett nagyon bennünket, de az elveit ritkán adta fel, eddig talán soha.
- Hát ez meg micsoda? - kérdezte, és megállt a sámli előtt. Megállt vele a lélegzet is, és olyan csend lett, hogy szinte hangja volt... Nyolc szempár meredt rá, és vártuk a végítéletet.
- Megmondtam, hogy nem lehet a házban macska, nem? - nézett körbe az arcokon. Nagyanyám engesztelő, anyám "egyetértő-de-minket-védő", öcsém kérdően csodálkozó arckifejezésén egyenként megállapodott a tekintete. Majd rám nézett:
- Ugye, te voltál?
Lehajtott fejjel, égő arccal vártam a szidást, miközben hevesen dobogó szívvel néztem a sámlit s a rajta édesdeden, nyugodtan alvó pici kis jószágot.
- Igen... - suttogtam. - De apu... elmesélem... ez a cica ott ült egész nap a kerítésen... nem jött le senkinek... ő engem várt... egyből engedte, hogy simogassam és hazahozzam... és különben sem kérek semmit majd születésnapomra sem, meg karácsonyra sem, meg soha semmi mást... csak ezt a cicát... ez mindent pótol... és...
Még folytattam volna, de közben Mirci felébredt. Teljes hosszában - ami azért nem volt túl sok - oldalára dőlve hatalmasat ásított, majd hanyatt fordult, úgy nézett fel sárga holdszemeivel a körülötte összegyűlt embertömegre. Egyáltalán nem zavartatta magát. Felült a sámlin és apró mancsával mosakodni kezdett. Úgy ült ott, mint egy kis Kacor király.
Apám arcán mosoly futott át. Nem szólt, csak egyik hatalmas kezét a fejemre, a másikat pedig Mirci orra elé tette, majd simogatni kezdte... azt hiszem, ekkor sírtam életemben először hálával teli, megkönnyebbült örömtől.
"Elnézegettem sokszor, ahogy jellegzetes "egyiptomi" módon ült, távolba nézve, csaknem mozdulatlanul... nagyon tetszett, ahogy néztem két kis finom lábacskáját, köréjük kanyarodó farkincáját, értelmes, sárga holdszemeit, hosszú bajszocskáit... magasra emelt fejéből tündéri kis arc tekintett a világba."
Mircivel szebb volt az élet. Nem tudom, honnan jött el és hogyan, miért, de az biztos, hogy nem régóta kószálhatott, hiszen selymes, fekete bundája csak úgy ragyogott, s az, hogy nem félt az emberektől, sőt: bizalmas, kedves, barátságos volt, az is mutatta, hogy jól szocializált, hogy valahol szerették... Ott a környéken hiába kérdeztük meg az embereket, senki nem tudta, hova tartozik. Nem volt annyira jó az a tudat, hogy talán valahol, valakinek nagyon hiányzik... Aztán egy idő után nem is igazán akartam, hogy nagyon kérdezősködjünk tovább. Hiszen valahogy elkóborolt, és valljuk be, azért Mircinek szerencséje is volt... ez az elkószálásos történet sokkal rosszabb véget is érhetett volna, mint hogy mi befogadtuk...
Olyan könnyen és észrevétlenül illeszkedett be közénk, mintha ide született volna. Tetszett, hogy bár kedves, szeretetteljes cica, mégsem lekenyerezhető, független egyéniség volt. A simogatás is csak addig kellett neki, amíg ő akarta, de ha menni akart, ment.
Hamarosan már rendszeresen kikéredzkedett a dolgára, s megfigyeltük, hogy még mielőtt produkálna valamit, első dolga az volt, hogy az eperfához szaladt, s a fatörzsnek nekifeszülve jól megkapargatta azt... Mikor így kiengedtük, utána lestük is rendesen, míg vissza nem tér. Eleinte kinn aludt a konyhában, volt neki egy kis bélelt kosara... ágyba engedni nem volt szabad, bár nagyon vágytam rá, hogy alvás előtt simogathassam és doromboljon nekem... de úgy éreztem, pont elég ajándék volt az is, hogy megtarthattam ezt a cicát, és éppen elég nagy szó, hogy apám, elveit feladva, engedett... azóta is tudom, hogy ha valaki a kisujját nyújtja, elégedjünk meg annyival, és ne akarjuk rögtön az egész karját.
Én folyamatosan késztetést éreztem, hogy kifejezhessem Mircinek, mennyire szépnek tartom és szeretem, meg hogy mit jelent nekem. Elnézegettem sokszor, ahogy jellegzetes "egyiptomi" módon ült, távolba nézve, csaknem mozdulatlanul... nagyon tetszett elölről, ahogy néztem két kis finom lábacskáját, köréjük kanyarodó farkincáját, értelmes, sárga holdszemeit, hosszú bajszocskáit... magasra emelt fejéből tündéri kis arc tekintett a világba. Hátulról is roppant formás volt, ahogy ült, kis kerek hátsó, magán körbekanyarodó farkinca, kecses nyakon a kis fekete cicabuksi...
Rendszeresen úgy tanultam, hogy ölemben volt Mirci. Kis, fekete tekercsként feküdt, s kezem ösztönösen járta bundáján becéző útját. Néha kis szünetet tartott alvás közben, olyankor felült, ásított párat, és nagy dorombolással jól megdagasztott...
Játszottunk is sokat. Nem volt még olyan, hogy bolti macskajáték, ugyan... házi gyártmányú dolgokkal játszott, általában szerette a madzagos, húzgálható dolgokat, paskolgatnivaló parafa dugókat, zörgős apró tárgyakat, de vidáman eljátszogatott akár alma- vagy kukoricacsutkával, szárazkenyér-darabbal is.
Emlékszem, egyszer volt egy balesete... Nálunk a konyhában úgynevezett sparhelt volt. Nemcsak a sütés-főzést, hanem a helyiség bemelegítését is szolgálta. Egész felülete vas, mindig azon főtt-melegedett az étel, de ha más nem, a vizesfazék mindig tele volt vízzel rajta, hisz nem volt belső vízvezeték vagy bojler a házban. Mirci egyetlenegyszer ugrott fel a tűzhelyre... már későn vettük észre, nem lehetett megakadályozni. Egy pillanatig látszott az arcán a megrökönyödés, aztán mintha darázs csípte volna, úgy ugrott le... szegényke elvonult a sarokba, ahol szó szerint sebeit nyalogatta... sérült kis talppárnácskáit. Nagyanyám tejföllel kente be neki, ami persze szinte felesleges volt, hiszen folyton lenyalogatta.
Egyszer majdnem elvittem magammal az iskolába. Reggeli rohanás előtt már nem néztem a táskámba, csak becsatoltam, vállamra kaptam és rohantam a buszhoz. Útközben csak gyanús lett a furcsán kigömbölyödő táska, és valami tőlem független mocorgás is eljutott az agyamig... hazaszaladtam, a buszt már persze nem értem el. Otthon kinyitottam a táskámat, s Mirci, mintha mi sem történt volna, kiugrott, s engem szinte levegőnek nézve elkezdett nekem háttal, fölényesen mosakodni... hát igen, a mosakodás mindenekfelett, minden körülmények között az első! Főleg, ha zavarunkat akarjuk oldani...
Következő évben meghalt szegény nagymamám, s akkor az ő szobáját megörököltem. Addigra Mirci már olyan családtag lett, hogy érdekes módon senkinek semmi kifogása nem lett aztán az ellen - mikor kiderült -, hogy velem alszik...
Ahogy a fekete lánycicáknál általában lenni szokott, Mirci sem lett nagy súlyú, nagy termetű soha. Kis, filigrán felnőtt cicává nőtt és maradt, nagyjából 3,5 kg-mal.
Sajnos, abban az időben nem volt köztudatban az, hogy macskát is lehet orvoshoz vinni... borzasztó ezt mondani, de akkori viszonylatban a macska szinte fogyóeszköz volt. (Sőt, sok helyen még mindig az.) Én is már csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy macskát is lehet oltatni például! Azt meg, hogy ivartalanítás, mint szót sem hallottam házimacskákkal kapcsolatban, sem otthon, sem semmilyen ismerősi környezetben.
Így elkerülhetetlenül bekövetkezett, hogy következő évben, nyár elején Mircinek kiscicái születtek. Ismertük az apukát is. Hatalmas fejű, szép arcú, kicsit viharvert, sárgás-barna cirmos járt udvarolni (szó szerint) hozzá. ?t Bandinak hívtuk, s néha, ha már ott volt ő is abban az időszakban – és utána is sokszor - az udvaron, hát neki is vittünk esténként egy kis kaját...
Mirci szülését eléggé megszenvedtük. Mikor már éreztük, hogy közeleg az idő, akkor anyukám beállított a konyha és kamra közt álló, régi, már nem rendeltetésszerűen használt konyhaszekrény ajtós részének aljába egy nagy dobozt, kibélelte, és az ajtaja állandóan nyitva állt. Néha meg is mutattuk Mircinek...
Mikor eljött az idő, Mirci elkezdett utánunk járkálni, miközben panaszosan nyávogott. Olyan beszédesen és rémülten nézett, szerettem volna megnyugtatni, hogy értse, tudom, miről van szó, és nem lesz semmi baj... legalábbis reméljük. A gond az volt, hogy szerintem ő maga sem tudta, mi ez, mi baj van ővele, csak azt érezte, hogy fáj. Folyamatosan tessékeltük a szülődobozba, s ott lefeküdt, simogattuk... de ahogy felálltunk, már ugrott is kifelé, és kezdődött elölről a cirkusz. Anyámmal felváltva játszottuk az ápolószerepet...
Ez így ment egész délután, este, és még mindig nem volt semmi... aztán én mondtam anyámnak, feküdjön le, majd én itt ücsörgök még egy kicsit. Odaültem a sámlira a konyhaszekrény elé, időnként simogattam, beszéltem hozzá, s Mirci a dobozból nézett kifelé rémült, kerek holdszemekkel, szaporán lélegezve, de legalább ottmaradt!
Aztán be kellett mennem valamiért a szobámba, s mikor kijöttem, láttam, hogy Mirci természetesen utánam jött, és hogy mindenütt tócsa van - elment a magzatvíz... Jaj, istenem... én sem voltam ám még 15 évesen a helyzet magaslatán, mit is kéne tenni... egy jó tanács is jó lett volna, de más volt akkor még minden. Hogy érzékeltessem az akkori helyzetet, elég az hozzá, hogy az egész hosszú utcánkban csupán egyetlen házban volt vezetékes telefon, utcai fülke meg úgy vagy 20 perc járásra... mindenesetre betettem a cicát a dobozba, és akkor eldöntöttem, nem fekszem le, nem állok innen fel, amíg meg nem szülünk...
Így is történt. Folyamatos simogatás és nyugtatás közben, éjjel 11 és éjfél között megszülettek az utódok... Újszülött viszonylatban és önmaga kicsiségéhez képest aránylag nagy cicáknak adott életet Mirci.
Ketten voltak: egy fekete kislány és egy sárgás-barna cirmos kisfiú cica szopikáltak egymás mellett Mirci pocakján, aki fáradtan, kimerülten, de megnyugodva, békés, büszke tekintettel nézett fel rám a dobozból...
Jószay Magdolna, 2008. szeptember 11., csütörtök, 06:19
...húrjaira leszáll
és súlytalan megpihen
a búcsúzó nyár...
Hosszúra nyúlt szeptemberi árnyak húzódnak a fák lombsátrai alatt, sóhaj-szelíden hozzád vezet a gondolat, mert már lelkem békéjébe beleálmodtalak. Elcsitult szívem mélázó lantjáról hallgatom édes dalunkat, miközben húrjaira leszáll, súlytalan megpihen a búcsúzó nyár, nesztelen-csendesen díszíti fel egy megcsillanó ökörnyál.
Jószay Magdolna, 2008. szeptember 21., vasárnap, 00:07
...nyűgök, gondok,
hagyjatok engem,
áhítom a békét...
Óriástölgyek alatt halad el az utam, nem szállok buszra, bár ezer dolgom lenne... Itt bokáig ér az avar, újra gyerekként gázolok benne, s ahogy haladok, léptem szelet kavar, a levélszőnyeg zizzenő könnyedséggel huppan arrébb...
Csend és áldott nyugalom honol, szellőztetem zsongó fejem - nyűgök, gondok, hagyjatok engem, áhítom a békét...
Felfelé tekintek... a lombkoronák már nem takarják el - a szikár ágak között, magasan az erdő fölött biztatón tekint rám a kék őszi ég.
"Minden napot úgy élj,mintha az utolsó lenne,mert az egyik valóban az lesz..."
Lelkifurdalás egy idős rokonért sírok de nem jön vigasztalódás hallgattam folyton s rengeteg dolgomra hivatkozva mindig de mindig elmaradt a látogatás ha hívott állandóan hó alól bújtam elő munkám volt ébredtem épp indult a buszom vagy leégett a rántás nem hazudtam csak éppen soha nem értem rá s most elment végleg listámon egyre gyűlik a rovás istenem már nem is kérem hogy valaha feloldozz és részem legyen a megbocsátás
Jószay Magdolna, 2008. december 17., szerda, 22:07
...hiányod is csak rólad súg...
Rád gondolok, ha vállizmaim sírnak türelmes érintésedért; de rád gondolok, ha reggelenként nyúlok huncutul tiszta mosolyú oroszlános bögrémért. Hiányod már úgy hajította rám bűvös árnyék-köpönyegét, hogy nem is kereslek, hisz hiányod is csak rólad súg igaz, szép mesét.
Jószay Magdolna, 2008. december 18., csütörtök, 15:50
"...ha takaróm már oly rövid lesz, hogy
magzatpózomra sem nyújt meleget..."
Ha már a magasból lelkemet is földhöz vágja a gravitáció, ha már benső könnyeimtől fel sem tűnik az eső - bár szakadó -, ha már az Ég elhívja az egyetlent, ki maga a feltétel nélküli szeretet, ha takaróm már oly rövid lesz, hogy magzatpózomra sem nyújt meleget,
akkor - tudom - eljönnek értem a fák, és ősz-színeikkel lágyan betemetnek.
Jószay Magdolna, 2008. december 19., péntek, 10:56
...macskáim már úgy mennek eléd,
mintha én magam érkeznék.
Nagy a táv és sok a kötöttség, ahhoz, hogy gyakrabban érezzem kezed melegét. De ha jössz, olyan, mintha el sem mentél volna hetekkel ezelőtt - nézd... macskáim már úgy mennek eléd, mintha én magam érkeznék. Hidd el, ez nemcsak hiteles mérték, nemcsak szívbéli ajándék, de - számomra - különleges érték.
Jószay Magdolna, 2008. december 20., szombat, 12:01
"Csak nézni, de érinteni soha az élet sok csodáját!"
Színes kerti virágok közt guggoltam gyermekként lélegzet-visszafojtva, s a pillangó nem sikoltott, mikor összecsippentettem, szárnyaihoz kapva győzedelmesen. - Megvagy - kiáltottam boldogan -, ne félj, elengedlek, csak egy kicsit még hadd gyönyörködhessek! Ám eleresztve meseszép szárnyai hímpora ujjaimra tapadva mintha csúfondárosan kérdezte volna: - Megérte? Ha ujjad fogja szárnyát, úgysem láthatod, mi van alatta, akkor hát mi értelme volt? Lepkém többé nem szállt, csak sebzett madárként poroszkált boldogtalanul a porban tovább... Örömöm, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen semmivé vált, a visszafordíthatatlanság könnyei égettek, szívem sajgott, fájt... A tanulság örök. Csak nézni, de érinteni soha az élet sok csodáját! Mert vannak dolgok, melyeket nem birtokolhatsz, csupán látványától, s az érzéstől, mit általa átéltél, lehetsz csak boldogabb.
Jószay Magdolna, 2008. december 21., vasárnap, 14:33
Óriás platánlevelek, szépek és színesek...
Óriás platánlevelek, szépek és színesek, de szeretlek titeket! Volt idő, hogy számomra papírt helyettesítettetek, mert féltem, hogy elúszik pár hirtelen jött ötlet. Hazavittem egykor egy platánlevélre írt gondolattöredéket... elfelejtve pár nap eltelt, mire előkerült táskám mélyéről a porladó, egykor dekoratív levéltest... már nem tudtam kiböngészni rajta más egyebet, mint hogy "biztosan tudom, találkoznom kellett veled".
Talán a holnap is felcibál magához újra, s enged túlélni...
Kimerültem. Érzem, ahogy felküzd egy erő a tegnapból a mába; a tegnapnak - hol megharcoltam a ma létjogosultságáért - tán nem vész ereje kárba. Ma újra megvívom a perceket, remélve, hogy nem lesz ma sem hiába, nem enyészik minden álom és remény a novemberi színes, korhadó avarral együtt a sárba. Talán a holnap is felcibál magához újra, s enged túlélni, nem űz el haragjába'.
Jószay Magdolna, 2008. december 24., szerda, 15:47
...közeleg a szent éj...
Pelyhedzik a friss hó, ezüstös fák, új tél tisztít, hűsít, frissít, új álmokat ígér. Megváltó születik, közeleg a szent éj, Emberszívekbe költözik a remény.
Éveink fogynak, ám szívünk fiatal... Ahogy roppan a hó, lelkünkben szól a dal. Remény és tisztaság, élet és jóság, Hozd mindezt el nekem, fényes úr-angyal!
Jószay Magdolna, 2008. december 27., szombat, 19:11
...talán túl sokat beszélünk, nehogy ránk telepedjen a csend...
A vonat félórát késik. Erre nem számítottunk... Másfelé nézve kicsit túl vidámak vagyunk, egymás szavába vágva talán túl sokat beszélünk, nehogy ránk telepedjen a csend, inkább nevetgélünk...
A vonat lassítva araszol. Még fogom a kezed, de már hiányzol.
Jószay Magdolna, 2008. december 28., vasárnap, 09:23
...lentről nézted, ahogy integetek...
Fentről mosolyogtam rád, s te lentről nézted, ahogy integetek, majd ujjammal egy mosolyt rajzoltam a levegőbe neked. Élénken csillogott a szemed, mikor formáltad a szót: szeretlek, s tenyeremre rátetted tenyered... így végül is nem volt más köztünk, mint a vonatablaküveg.
Jószay Magdolna, 2008. december 28., vasárnap, 17:30
A néma mozdulatból új erő születik...
Sokáig álltunk összekapaszkodva, mozdulatlan. Köröttünk mélyen dörömbölt a csend, mi zakatolt, csupán a szívverés ritmusa odabent. Érezni kezdtem, ahogy szereteted sugárzik belém, ujjongva éledt lelkem, hisz utat nyitottál felém... A néma mozdulatból új erő születik, minden, ami rossz, hirtelen messze távolodik.
Mint újrazöldülő fű - mit a harsány napsugarak már többször sárgára tikkasztottak -, ha jön az enyhítő, új életet adó eső és újra erőre kap, úgy nyerek más színt, ha téged láthatlak.
Mint üde, friss levegő - mely a hőségtől már épp csak túlélésre szolgált -, ha tüdőnkbe tódul, sejtjeinket élesztve felpezsgő vérkeringésünk ujjongó örömére, úgy lengedezlek körbe, mintha velem maradnál örökre.
...már a gondolat is fagyott tárgyként zörög a fejemben...
Téli hajnal csikorog, már a gondolat is fagyott tárgyként zörög a fejemben. Eddig dolgoztam. Nem nekem, ám másnak sürgős - nekem csak megélhetés -, másnak lesz érdem. Ám a betűk már összemosódnak szemüvegemen, valamit aludnom is kell. Úgy tűnik, öregszem...
Jószay Magdolna, 2009. január 15., csütörtök, 21:06
...e fagyokban bársonyfekete varjakon kívül madár sem jár...
Mező, tág határ - hol most e fagyokban bársonyfekete varjakon kívül madár sem jár - a végtelen vesz körbe, a láthatár előtt nincs akadály. Vajon merről fúj most a szél? Bárhogy állok, metsző hidege mindig arcomba ér. Milyen színtelennek tűnik így a tél... az itt készült színes fénykép is lehetne tán fekete-fehér...
Miközben bennem születik a szó, hangtalanul, puhán elered a hó...
Hallgatom, ahogy párnámon meggyűrődik a csend, nem jön álom... Az elmúlt nap dülöngélő dominóit fejemben egyre rakosgatom. Van, ahol összeáll a rend, ám van, ahol ingatag, újra borul... feledés, röpke nyugalom miért nem szegődik hű társamul? Mennyire képlékeny, zajos minden s csak egy láncszem vagyok... elvárni tőle, mire a gyöngysor sem képes, meddig hagyok?
A kispróza nem irodalmi alkotásokkal kapcsolatban íródott. Bár akár azokra is asszociálhatnánk, amennyiben nem megfelelő közegben, kellő önbizalomhiánnyal megáldva és félve-rettegve mernénk közzétenni kincsecskéinket...
Baljós pillanatban került nem megfelelő helyre. Félt is. Reszketve tette az első lépéseket... habozott. Nem tiltakoztak ellene, ezért felbátorodott. Adott magából, gondolt rájuk, túlzott gondossággal válogatta az általa lelkesen összegyűjtött csillámpillanatokat, időt szánt..., hogy szépet és jót adhasson.
Kincsecskéi ugyan főleg csak számára értékek, hiszen bármelyikre ránézve csakis neki jelentenek a látványon kívül mást is, de azért buzdították a közel-távol mellette levők, és már akkor is megsimogatták örömpelyhekkel, mikor még bicskával farigcsált... és vadidegenek, más értő tájakon fényes csillaghullással fejezték ki tetszésüket; érdek nélkül, hiszen ők ezáltal nem kerültek előrébb és magasabbra – mindezek valahogy adtak neki egy kis bátorságot ahhoz, hogy megmutathassa másoknak is féltve őrzött csillámkáit.
Itt sem zavarták el, így lassan kezdte szinte jól érezni magát. Sőt, hasonlókkal viszonozták kincsecskéit direkt neki címezve, és figyeltek rá. Már valóban örült, hogy idejött, szinte azt remélhette, hogy ha nincs ott egy ideig, még talán hiányozhatnak is kincsecskéi az ottlevőknek...
De beigazolódott a baljós pillanat sejtelme. Jött valaki, aki a régi idők jogán saját képzelt trónusáról toronymagasságból szemlélhette és bírálhatta, valahol a kifogásolás és az ócsárlás között, szégyenérzet és visszafogottság nélkül a kincsecskehozókat.
Pedig megfelelő alázat nélkül művészet sincs... ez az alapszabály őrá is vonatkozik, csak ő nem tudja. Itt alázatnak nyoma sem volt, és nem szivárványok jöttek abból a magasságból, hanem villámok. Az egyszerű csillámkák nem élhették túl.
De rájuk is virrad új nap. Meglesz a helyük. Ha máshol nem, gazdájuk és a közelállók szívében.
Jószay Magdolna, 2009. február 12., csütörtök, 12:50
Immár nincs vége soha... mint sebzett állat, bújna...
Immár nincs vége soha... hosszú, mit bárkinek mondhatna, értésre nem talál... Védelmet remélve, mint sebzett állat, bújna, talán kővé változna, míg érte jön a halál. Ha már az Isten jéghidege bőréből csikorogva rázza, látja, nincs hova menjen, hol melegedjen - csigaháza lelketlenül zárva.
Jószay Magdolna, 2009. február 15., vasárnap, 08:55
...rettegek az eséstől, kevéstől is zuhantam már, vállam törött, s arcom fölött sikítva siklott el az idő...
Síkos a járda... nagyanyósan lépkedek, fóbiásan rettegek az eséstől, kevéstől is zuhantam már, vállam törött, s arcom fölött sikítva siklott el az idő - ijesztő jégcsapok az ereszről fejem fölött - rémítő a gondolat - egy pillanat, s fejemben a hideg nyíl megoldja a gondokat, s a mozzanat már nem visszafordítható. A jégcsap elolvad, az élet elporlad, az igen már nem kimondható az életre, mely drága. De síkos a járda - így hát toporgok tovább - nagyanyósan lépkedek, fóbiásan rettegek... hiába, síkos a járda.
De hajnali óracsörgésre még
gyermekként ragaszkodva
markolnám az éjszakát..
Ólomsúlyú napok valósága borzalmas fennhatóságként játssza uralkodóvá magát, gúnyosan kacagva fokról fokra apasztja a csekély energiát. Küzdve fáradok, erőm fogytán. De hajnali óracsörgésre még gyermekként ragaszkodva markolnám az éjszakát, zuhannék a semmibe inkább, nem tudni, látni, hallani - jaj, csak most az egyszer - egy ideig ne legyen tovább.
Szinte érzékelhető, ahogy a tél lassan, fokozatosan átfordul a tavaszba. Reggel még markáns hideg van, felfér szinte minden, amit a múlt hónapban viseltünk. A pillekönnyű ál-sál alatt meg-megborzongok, míg reggel 7 órakor várom a buszt.
Aztán egész nap ablak nélküli zárt hely, munka - az ember azt sem tudná meg, ha hirtelen kánikulára váltana az időjárás. Valaki szól, hogy süt a nap... kitolongunk az ajtóig. Valóban aranyfény árasztja el az udvart, utcát, s az égen élvezet nézegetni a színes, változatos formájú felhőket. És az illat... az hamisítatlan tavaszi. Belélegezzük, mélyen, sokszor. Szinte érzem, ahogy tágul a tüdőm, s új energiával telnek meg a sejtek...
Dolgozunk tovább, míg egy ügyfél vizes ruházattal perdül beljebb - esik az eső! Nahát, hisz alig 1 órája csodáltuk a friss, tavaszi napsütést... újra csak kisomfordálunk páran megnézni ezt a hirtelen időjárás-változást - tényleg, esik! Nem zuhog, csendes eső pereg szinte egykedvűen, s a Nap, mintha mi sem történt volna, tovább süt... ahogy ott állok, nem hiszek a szememnek: az esőbe - ritkán, de nagyszeműen - hó is vegyül! Meresztem a szemem, mielőtt mondanám bárkinek is - de kétségkívül, ez hó! Bár bizonygatni nem tudnám annak, aki 5 perccel később állna meg mellettem, hisz a hópelyheknek, amint földet érnek, azonnal véget is ér életük, elvegyülve a komótosan csepergő esővel...
A Nap még mindig süt, a felhőknek sikerül úgy kúszniuk az égen, hogy nem takarják be egy percre sem. Milyen érdekes... Ilyenkor szokott szivárvány lenni, legalábbis nyáron. Megszokottan körbenézek, keresem, de sajnos, nem észlelem a csodás jelenséget...
Egy óra még a munkaidő végéig. Akkor kimegyek, s ahogy várom a buszt, csak a nedves járdák jelzik, hogy itt nemrégiben bármiféle csapadék is láttatta magát. A buszvárás perceiben két kis fehér kuvaszkölyköt szoktam kerítésen keresztül boldogítani, meg főleg ők, engem. Úgy 4 hete kerülhettek ide, alig voltak nagyobbak, mint a Maine Coon macskám... Gyönyörűek, játékosak, életteliek... kerítésen keresztül cirókálják odatartott kezem fejét, s örömükben összevissza rohangálnak. Már megismernek, hisz mindig viszek nekik valamit. Nincs kutyám, de szándékosan hordok magammal mindig egy zacskó jutalomfalatot, s kínálom őket, élvezettel kihasználva a várakozás perceit. Azelőtt mindig olyan hosszúnak tűntek a percek, míg megérkezett a busz, most meg repül az idő, és csodák csodája, milyen pontosan jár...
Negyven perc az út, míg leszállok a város másik végén. Alig 2 hete ilyenkor már sötét volt. Mostanában még épp a naplementében gyönyörködhetek a négyemeletes lakópark végénél - sokszor fáj a szívem ilyenkor, hiszen fotózáshoz illő a természeti szépség, csak éppen nem mindig tudom magammal cipelni a fényképezőgépet.
A lakótelep túlsó végén lakom, ráérősen ballagok, most semmi sürgős dolgom nincs, a boltok most még megvárnak.
Nagyjából 20 percet töltök el a napi bevásárlással, ennyi idő a napszak látványos változásához ebben az időszakban épp elég. Sötétedik is, ahogy nyugat felé nézek, még éppen látni a naplemente utolsó gyönyörű képét, a narancssárgán átúszó lila csíkfellegekkel... ám, ahogy megyek házunk felé, szemben egy sötétkékes-szürke felhő mögül valami különös, élénksárga, határozott karéj kúszik egyre feljebb. Szándékosan lassan megyek, sőt, meg is állok néha, ráérősen matatva cuccaim között... mi lehet az? A Nap nem lehet, az amarra van, s nyugodni készül épp... a Hold meg... nem itt szokott állni... vagy most igen? Különben is, de rég láttam már a Holdat, mostanában mindig borús az idő...
A karéj egyre teljesebb formát ölt, s ezzel együtt rájövök: az, amit látok magam előtt, valóban a Hold! Nagyon közel lehet a Földhöz, ritkán szokott ilyen hatalmas lenni! És micsoda szerencse, hogy láthatom: épp telehold van! Már fele ki is csusszant a felhő mögül, de már jól látható, hogy ez bizony teljesen tele van, telehold van, nem vitás!
Annyira gyönyörű, annyira lélegzetelállítóan szép és monumentális látvány, hogy figyelmeztetnem kell magam, hogy lélegezzek, mert most már nem ártana némi levegőhöz is jutnom...
Még téblábolok pár percig, hogy minél tovább szívhassam magamba ezt a vizuális élményt, ezt a különlegesen csodás, hatalmas égi ajándékot; s közben nem értem, más emberek hogyan rohannak tovább, hogyan létezik, hogy ezt senki nem látja?
Vagy velem van a gond, én vagyok csak, akire a mások szerinti mindennapos "semmiség" ilyen hatással van? Most mindenesetre úgy tűnik...
Nekem ez a mai nap fantasztikus ajándék volt a természettől. Érhetett napközben bosszúság, lehettem szomorú, fáradt - mindez eltörpült ennyi csoda mellett. Úgy érzem, nemhiába keltem fel ma... csodák részesévé váltam.
S ezeket a csodákat, a mai nap örömeit megköszönöm... s elültetem lelkemben.
Jószay Magdolna, 2009. március 14., szombat, 00:34
...távolra nem röpíti a szél néma gondolataimmal az érintésemet...
Csak szavakat írok neked, és messziről küldök hozzád életjeleket, oly távolra nem röpíti a szél néma gondolataimmal az érintésemet... Pedig jó lenne puhán megsimítani mindennapoktól törődött kedves arcodat, jó lenne, ha hallanád lelkemből neked kottázott őszinte dallamaimat.
Látod, felhő vagyok éppen saját homlokomon, felhőként kísérem léptem szürke árnyékomon. Magamnak kell megküzdenem vihar-útjaimon, magamat kell szelídítsem zaklatott napokon. Hogyha egyszer felkap a szél hetedhét határon, tavaszi zápor gyöngyeként pergek le orcádon.
Váratlanul ért, hogy csodálhatok még eleven tündérkönnyeket márciusi fa éledező ágán, rügyező gallyakon üde, ragyogó esőcsöppeket... és az, hogy mégis, mégis gondoltál rám, megmelengette szívemet.
Egyéves lettél. Kicsi gödrös kezed arcomra teszed kedvesen, ha hozzád beszélek, tündérmosollyal porcelánarcodon megpihensz egy percet. Egyetlen gyertyádat még elfújni nem, csak csodálni tudod, de apró kezeddel örömöd győztesen a tortába tapsolod...
...látom a tavon a tavalyi hínárt, s egyben a múltat és jelent tisztán fényleni arcodon...
A tó vize gyöngéden reszket, ahogy a tavaszi nap fénye elbotlik a lágy fodrokon, látom a tavon a tavalyi hínárt, s egyben a múltat és jelent tisztán fényleni arcodon... Míg átvonulnak a vadkacsák a fűzfák lehajló ágai alatt a tó felé nyugodt-kényelmesen, a fényben csillámló víz meg egész részeddé vált életem ott tükröződik mélyen a szemedben.
Jószay Magdolna, 2009. április 9., csütörtök, 22:11
...a szem könnybe lábad az érzés nyomán...
Hirtelen átsuhan... egy gondolat csupán, a szem könnybe lábad az érzés nyomán. Ha néha simogat jó szó, mint gyógyír, a szív issza azt, s hála-gyöngyöket sír.
Jószay Magdolna, 2009. április 11., szombat, 21:43
De azóta… már nem azért hiszek, mert úgy tanultam s elfogadtam...
Már láttam Őt sok éve - talán álmomban? A látvány oly éles volt, mint a való, mindig, újra s újra keresem, s átélném valóságosan azt a mindent átható, itatósként magához hívó végtelen szeretetet. Mikor összetorlódtak fejem fölött súlyos gondfelhők, váratlanul, anélkül, hogy Rá gondoltam volna, - még csak nem is imádkoztam alvás előtt - s eljött... Szavakra nem emlékszem, csak határtalan jóságot sugárzó szemekre s fejemen az érintésre, mi eközben eltöltött, nem hasonlítható semmilyen érzésre, csak a mindent átölelő, egész gyarló valómat elfogadó, feltétel nélküli, megmagyarázhatatlan szeretetre. Miért, mi végre, hisz’ ki vagyok én? Felfoghatatlan. De azóta… már nem azért hiszek, mert úgy tanultam s elfogadtam. Benne lényegültem, s hiszek, én… hiszek a Feltámadásban.
...e korallszirmok porba hullnak, s talán az álmok is, röppenve...
Korallpiros virágú bokrok és üde, friss rügyező ágak... Fotózzuk lelkesen - most menjen tőlünk messze a bánat - hisz napok kérdése, s a természet int... E korallszirmok porba hullnak, s talán az álmok is, röppenve, mint ahogy tavaszból hirtelen nyár lesz megint.
Lám, a vörös rózsa kezemben - bár levelei szárazak már - délcegen virít hosszú szárán. Valahol, messze, egy másik világban új reményt hint.
felfalt ez a hét kiszipolyozta agyam mely mint szita ereszt át mindent mi összetarthatná az embert s az érzést hogy széthullok az idő rostájában csak a hit és tudat enyhíti hogy vége van egyelőre holnap itt leszel és végre mellettem létezel holnap nekem fog szólni a dal addig nincs más mint álomba merülni arcoddal
Jószay Magdolna, 2009. április 25., szombat, 11:09
* Erdőspuszták: Debrecentől mintegy tíz kilométerre keletre, félkörívben húzódik. Jellegzetes nyírségi táj, futóhomokdombokkal, homoki tölgyesekkel, rétekkel, erdőkkel, tavakkal.
Április és csodák, tó és Erdőspuszták... nézek százfelé, fojtott ujjongástól akad szavam el, szemem könnybe lábad, tüdőm feszül a tavaszi zsongástól...
Kergetőző s repkedő madárkák itt-ott, évődő párjuk hűséggel követi őket, vagy ha maga van, párja hamarost úgyis megjelenik, s dalolnak duettet...
Fejem felett, magas fákon vörös foltos kis fakopáncson ámulok, ahogy csőre bőszen kopácsol, s már meg sem lepődöm, mikor visszhangként párja felel a szomszéd faágról.
Bájos látványú kis patak fodrai fürgén futkároznak, vizén a part őrt álló fái ringatóznak tükörképként, s hallom szívmelengető zsibongását milliárd bogárnak, rovarnak, érzem illatát menyasszonyruhába öltözött fák megannyi üde, tiszta virágának.
Íme, a nádassal, füzessel, körben kis horgászöblökkel ékített, képeslapként elém táruló, "oly szép, szinte giccs" megjegyzést néma méltósággal meg sem halló mesebeli tó... a Nap lemenni készülődő fénye nyomán már megszületett tükrén az aranypalló...
Körbejárva a tavat, csodás naplemente arat diadalt, s most már csak emlékezem, milyen volt e pár óra s ez a pillanat... Arra gondolok, ha újra ott lennék, a vízből azt a cserebogarat valahogy csak kihalásznám; s arra, hogy mit szólnál, ha a gyermekláncfű sárga virágaiból koszorút fonván, szemedbe nézve azt nyakadba raknám...
Az ágak közt már az igazi tavasz meséje lengett, víz illatát sodorva felénk fényben-kékben, ahogy kellett... Bólogató gesztenyevirágok, mézillatos akácfürtök varázsoltak regényt, csoda volt égre nézni s látni, ahogy a levelek átszűrik a fényt... Tiszta-kék boldog érzés diadalmasan lelkünkre telepedett, éreztük, ez az a túlcsordult perc, amikor szólni már olyan kár, s nem is lehet.
"...ártatlan macskaangyal-arcodon
az idő semmit nem változtat."
Szemed, bár néha sárga, néha zöld, de szépséges tekinteted ugyanaz: ártatlan macskaangyal-arcodon az idő semmit nem változtat.
Négyéves lettél - felnőtt macskahölgy, csak méreted nőtt, lelked megmaradt értő, drága, könnyed ajándéknak, ha hat kiló tíz is a súlyod-mért adat.
Kérés nélkül vigasztalsz engem, ha nap végén kidőlök a sorból, ragaszkodásod soha nem teher, ember példát vehet tapintatodról.
Ha a macskák között szentek lehetnének, te joggal elnyerhetnéd a címet, ezüst-fekete klasszikus cirmosom, kívánok nekünk még sok-sok kedves-boldog, szeretettel együtt töltött évet.
Itt sokan várjuk őt. A szent pirkadatot, a hajnal első sugarát. Hittől gazdagon áldottak nem külvilágnak szóló, egységet teremtő kérő lélek-dalát őrzi a hegyoldal, s rejt magában millió szívdobbanást. Mi remélve hívunk: jöjj, Szentlélek, egyre várunk... soha nagyobb szükség nem volt talán rád.
Állok a parkban péntek délutáni, óvatos világú, megkönnyebbült csendben. Agyam, mint szivacs, tán már végkimerült, tiltakozik minden túlterhelés ellen.
Látom a piciny ejtőernyőcskéket szertelibbenni a délutáni fényben, ahogy belefújok a pongyolapitypang puha gömbjébe merengésemben.
Egyszerű öröm szaladt végig bennem, ahogy a pihéktől némán búcsút vettem, s eszembe jutottál, míg a feketerigók dalával magamat hazakísértettem.
Jószay Magdolna, 2009. június 25., csütörtök, 15:00
2009. június 22-én a margitszigeti szabadtéri színpadon volt Loreena McKennitt kanadai énekesnő koncertje. Az élmény felejthetetlen...
A napok óta tartó folyamatos esőzés alatt még reménykedtünk... Gyönge, sűrű szitálást időnként erősödő zuhé tarkított, s az egybefüggő, hamuszürke ég túl sok biztatást nem ígért. A szakadó áldás már útközben bokáig ért, ahogy futottunk a Nyugatinál a 26-os buszhoz. Felszállva, szétnézve egyértelmű volt: itt mindenki oda igyekszik. Állig húzott, többrétegű ruházatra esőkabátba gyömöszölt emberek, eltökélt, nyugodt arcok, puffadtra tömött, túléléshez nélkülözhetetlen nejlonszatyrok - így zötykölődött a busz. Az ablakokon ki sem lehetett látni, itt-ott kérdések hangzottak: "Itt kell leszállni?" Izgulni felesleges. Majd ott szállunk le, ahol mindenki... Hosszú, tömött sorok tódultak a Margitszigeten a szabadtéri felé. Semmi idegesség, csendes, fegyelmezett beszélgetés és vidámság jellemezte az embereket, akik hosszú hetek, hónapok óta készültek erre az estére. Míg a jegyellenőrzésig áztunk, féltve rejtegettük az eső elől értékes belépőinket. Fedett rész alá érve még sokáig ácsorogtunk, hangosbemondón közölték időnként: Ferihegy jóslata szerint félórán belül csillapszik annyira az eső, hogy talán elkezdhető lesz a koncert... A koncert, melyet Loreena nagyon szeretne megtartani, s köszöni a közönség kitartását; a koncert, melyet párezer ember annyira várt. Félóra - mintha tényleg csillapodott volna az égi áldás, s a rendezők megnyitották az utat. Ekkor, mintha utolsó erejét is beleadná, újra szakadni kezdett őrülten az eső. Mire székünkhöz értünk, esőkabát ide vagy oda, már pacalra áztunk - így ültünk le, s pillanatnyilag szinte hihetetlennek látszott, hogy itt ma még valóban koncert lesz. Títpercnyi szakadó esőzés mellett a legnagyobb természetességgel előperdültek Loreenáék, s egy kedves, dallamos "Jó estét!" után felcsendült a zene. Valóban hihetetlen volt. Az emberek esőtől, hidegtől megfeszített izmai, minél kisebb helyen elférni szándékozó, összébb zsugorított testrészei apránként kezdtek elernyedni. Az örömhormonok működni kezdtek, a szemek talán már valamit látni is tudtak az ömlő eső ellenére; egyszeriben nem számított, mennyire zuhog, zuhog-e egyáltalán. Loreena istenáldotta, kristálytiszta hangja fenségesen zengte be a szigetet - ő is, zenészei is tökéleteset nyújtottak. S talán boszorkány ez a nő? Vagy csak esőisten könyörült meg az egyet akaró, mindenre elszánt közönségen? Az első három szám után elállt az eső! Teljesen. Bár elázás szempontjából szinte mindegy volt - ezen már mindenki túljutott -, ám azért nem volt hátrány, és senki nem sírta vissza a nedves természeti jelenséget. Kapucninkat hátrahajítva egyre növekvő lelkesedéssel vetettük magunkat a koncert hangulatába. A számok között vörösre tapsoltuk tenyerünket, széles mosoly, ragyogó öröm áradt az arcokról - de a számok alatt csend volt és odafigyelés. Nem csápolt, üvöltözött a közönség, mégis érezhető volt az, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk mind, akik ezt a gyönyörűséget itt és most átéljük. Ilyen nincs, ez maga a csoda! Eltűntek a hétköznapok: küzdelmek, fáradtság, keserűség, csalódások, gond, nyűg, bajok... Csak Loreena volt, a varázslatos tündekirálylány ékszerhangjával és társai - tökéletes összhangban; a zene, a szavakkal szinte ki nem fejezhető szépség; a dallam, az élet, az öröm - mindez számunkra már-már eufóriával határosan. Csak a gyermekek tudnak ilyen fokozaton örülni. Ilyen szempontból itt mindannyian azokká változtunk vissza. Valóban, fizikailag is átélhető volt a lélek emelkedése... Pedig nem volt hatásvadászat, nem volt füstfelhő és fantasztikus fénytrükkök - a színpad mögött sejtelmesen megvilágított, hatalmas margitszigeti fák, az erdő olyan kitűnően természetes hátteret szolgáltatott, amely nagyszerűen illett ehhez a zenéhez és Loreenához. A dalokat, melyeket eddig csak hanghordozókról hallhattam, így élőben hallani - hihetetlen, de - technikailag is szuper minőségben lehetett. Mintha a legtökéletesebb CD-jüket hallgatnám... Voltak számok, melyeknél alig lehetett ülve maradni, s voltak számok, melyeknél annyira erős volt az öröm- és szépségérzet, hogy már-már alig volt elviselhető, így szinte a sírás kerülgette az embert - hiszen valahol, valahogyan ki kell jönnie az érzéseknek a lélekből... S még valami: jól érezhető volt, hogy Loreenának és társainak ez nem kötelesség; a legnagyobb örömmel nyújtották a tőlük telhető legnagyszerűbbet. Azt hiszem, kivételesen szerencsés vagyok, hogy e csodát átélhettem, és részese lehettem. Még annál is szerencsésebb, hiszen az egészet együtt éltem át valakivel, aki fontos nekem - s ha lehet még fokozni a fent leírtak általi érzéseket, akkor az a tény, hogy első számtól kezdve önkéntelenül egymás jéghideg, vizes kezét szorongattuk szavak nélkül és lélegzet-visszafojtva, akkor azt hiszem, mindent elmondtam.
Jószay Magdolna, 2009. június 28., vasárnap, 13:26
"Hányszor kísért a zuhogó víz rohanó lépteink alatt futva..."
(az eső miért nem nyelhet el,
ha a hőség beszippanthatja az értelmet,
a hideg szél megdermesztheti a vétkeket...)
Hányszor akart már elnyelni nagy kortyokban az eső, hányszor áztunk már el, hogy az egyetlen esernyő nem volt más, csupán egy mókás illusztráció... Hányszor kísért a zuhogó víz rohanó lépteink alatt futva, hol már várta a csatorna rácsa... Hányszor érkeztem és hányszor búcsúztunk - álmomban is néha eső elől futunk... Három év haramia-szürke égi áldása szinte mind akkor hullott fejünkre, amikor együtt voltunk. Az eső - szerintem - úgy érzi, nemcsak egymáshoz, mi már hozzá is tartozunk.
Jószay Magdolna, 2009. július 2., csütörtök, 20:32
Bátyám, Jószay Zsolt szobrászművész "Apám" c. szobra (Bp., Aulich Art Galéria - Retrospektív c. kiállításán fotózva). - Ő ilyennek látta utoljára... mikor apánk hosszú szenvedés után megpihent.
Zöldre festett fa őrzi szép, nyugvó arcát - megmérettetett. Vonásaira örökkévaló álom ereszkedhetett.
Néha morgós vagyok, néha meg ideges... akkor is, ha te nem tehetsz róla, kedves. Néha fáj... néha űz... néha minden túl nehéz, akkor is, ha mást súg a szív és mást az ész. Néha bosszankodom, néha nem értelek, néha te nem értesz, de akkor is szeretlek.
"A szebb jövőt meséld nekem... meséld, s én elhiszem!"
Évek hosszú, kemény sora
nyomja egyre keskenyedő
válladat, nehéz küzdelmek,
el nem sírt könnyek szántják barázdákba
belső fénytől tiszta arcodat.
Adj még álmot, anyám! Őrizd meg lelkem hófehér, ám makacs galambját, mert gyermek vagyok én, hisz látod... még nem léptem át virágos álomkertünk falát...
Vigasztalj s maradj még, álmodjunk nevetést, fényeket! A szebb jövőt meséld nekem...
meséld, s én elhiszem! Te egyetlen biztos pont és feltétlen szeretet ebben az életben.
...vadvirágok szirmán megül a képzelet... (saját fotó)
Aranyló nyári nap késő délutánján erdő szélén szétszórt vadvirágok szirmán megül a képzelet, s rejt édes-szép, égszínkék meséket... Lásd, e mélyfekete lepke fehér pöttyös szárnyán tovatűnő álmainkat még remegve őrzi az otthagyott, rózsaszín virágú bojtorján.
Jószay Magdolna, 2009. július 16., csütörtök, 20:34
"...sírkövén megsimogattam a nyílt, derűs bronzarcot... s tettem-vettem még, ha lát, hát lásson szebb világot."
Apámnak vittem aranysárga virágot, sírkövén megsimogattam a nyílt, derűs bronzarcot... s tettem-vettem még, ha lát, hát lásson szebb világot. Szívembe mélabús bánat költözött, még le nem telepedett, mikor egy mókus illant át a sírok közt! Ámulva néztem, ahogy az óriás fára felfutott, barnás háta időnként vidáman cikkanva előtűnt, aztán már nyoma sem maradt a dús lombok rejteke mögött... Látod, apu, ezt nem gondoltam volna, hogy sírodnál egyszer mosolyogva, derűs gyermekszívvel állok majd, bronzarcod köré aranysárga virágokat szórva.
"...pilleszárnyon röppenve pirkad a hajnal, s a nap már el is köszön."
Megannyi küzdelem a lét, pedig van még virág... apró öröm, pilleszárnyon röppenve pirkad a hajnal, s a nap már el is köszön. De... ugye, ha borzasztó távol vagy is, nem felejted el nevem?
Félek, felemészt az idő, pedig nem kellene... ez a sorsunk, egy idő után már megtörve legtöbb, mit tehetünk: nem lázadunk. De... ugye, ha csupán lélekben is, te mindig fogod kezem?
Harc a mindennapjainkért, pedig nem így hittük... szerte vittük álmainkat, majd bársonyos emlékeinkbe menekítettük. De... ugye, ha nem is lehetek ott, akkor is őriz szíved?
Fogynak az éveink rohanón, pedig nagy kár értük... siettettük ifjúkorban az időt, most bezzeg visszaterelgetjük... És... ugye, ha a világnak vége lesz is, de mindig figyel szemed?
- - - - -
Ha borzasztó távol vagy is, nem felejted el nevem? Ha csupán lélekben is, te mindig fogod kezem? Ha nem is lehetek ott, akkor is őriz szíved? Ha a világnak vége lesz is, de mindig figyel szemed?
Jószay Magdolna, 2009. augusztus 8., szombat, 12:00
Rejtőzködhetem bár
felhők mögé tőled...
Arcommal napfényre merészkedhettem, ám kőfalak mögé bújtattam el szívem. Szétosztottam ketté testem és lelkem, kint vághat villámsor - belül nem engedem lelki békém védő falaim rombolni, mert bántás és sérülés volt már annyi, annyi...
Lásd, kilométerek rejtenek előled, hogy magamra számítok, tiszta önszükséglet. Rejtőzködhetem bár felhők mögé tőled, úgy tűnik, falaim megismernek téged.
Jószay Magdolna, 2009. augusztus 20., csütörtök, 21:21
...az égből arany áradt
szét a világon...
Ünnep a mai nap, ünnepel az ország, a történelmen túl is látványos a világ. Mozgalmas és harsány pörgő kavalkád, szemgyönyörködtető virág-milliárd és kacaj, jókedv, ezernyi tarkaság...
S én emlékezem egy kórházi szobára, hol hajnal virradt a gyötrő éjszakára. Az égből arany áradt szét a világon, amikor érkeztél ez ünnepre, kislányom.
Jószay Magdolna, 2009. szeptember 15., kedd, 22:00
"...felujjongott a lelkem: ez egy apró csoda, mégis mennyit jelent nekem!" (saját fotó)
A kis portulácska csak úgy előbújt a dolgozóm bejárati ajtajánál. Egyszer csak - lett, a semmiből. Két díszkőburkolat között, egy ereszcsatorna előtt... Kész csoda, hogy - már két hét óta - még nem lépett rá senki, nem raktak rá semmit, nem sodorták el, nem tépték ki gyomként. Az elmúlt héten kihozta első virágát, felujjongott a lelkem: ez egy apró csoda, mégis mennyit jelent nekem! Akkor, sajnos, nem volt nálam gép és hétvége következett... Hétfőre meg elhervadt az első virágocska. De azért minden reggel felvidított a látványa, virágtalanul is. Szívós, ragaszkodó kis élet, a kő hátán is megél. Igazán példát vehetek róla. Péntek reggelre három apró kis bimbót láttam rajta! Na, gondoltam, megint hétvégére fog kinyitni... Pedig most itt van a fényképezőm is, mert délután kiállításra megyek. Nem baj, ebédszünetben lefotózom majd bimbósan, addigra több fény éri majd. Azért így is elég volt jelenléte, a tudat, hogy Ő itt van, mintha arra várna, hogy szebbé tehesse reggeleimet. És széles vigyorral léptem be oda, ahova néha olyan rezignáltan, fáradtan, nehéz szívvel megyek, mintha nem szeretnék... És mit ad Isten, amikor ebédszünetben - rögtön azután, hogy a "normálisak" elmentek ebédelni - direkt Őérte, Őt megnézni és lefotózni kiléptem az ajtón: mindhárom csodálatos ciklámenszínű virága teljes pompájában mosolygott rám! Belekönnyeztem, ahogy visszamosolyogtam rá... Te tündér kis élet, köszönöm, hogy vagy, bármeddig is... És segítesz könnyebbé varázsolni a taposómalmot, bearanyozni a hétköznapjaimat.
Jószay Magdolna, 2009. október 4., vasárnap, 11:19
"Pihenő puhaság, béke és nyugalom..."
Bajszán a vízcsepp apró gyöngyként rezzen... rám néz egykedvűn, méltóságteljesen. Hunyorítva méláz, mancsát fölemeli, a gyöngy-vízcseppeket bajszáról lesepri. Tappancsokat tisztít még alaposabban, a napra lehet nézni, rá csak óvatosan!
Félóra múlva még mindig azt látom: tisztogatás, mosdás program a porondon. Most a "csellózás" van éppen műsoron, van-e testrésze, mely nincs túl mosdatáson? Végre már megpihen, öntudatos macska, néhányat nyalint még, talán elfárasztja...
Füle néha mozdul mindenféle neszre, ezek a legapróbb zajra kihegyezve. Helyezkedik, fordul maga körül párat, fejéhez tappancsát használja párnának. Pihenő puhaság, béke és nyugalom, elegáns-finoman elnyomja az álom.
Jószay Magdolna, 2009. október 10., szombat, 16:38
Mirci és Mirci felnő c. kisprózáim folytatása
Mirci életében nyugalmas, egyben szokatlan és különleges napok, hetek következtek. Jó anyuka volt, ösztönei remekül megsúgták neki, mit is kell tenni egy játékos kiscicából egyszeriben anyává váló macskának. Eleinte ki sem szállt a dobozából, s a kicsik mindig rajta csüngtek. Másnap estefelé már aggódtam, mert úgy láttam, nem evett, nem ivott egész nap semmit. Megmelegítettem a tejecskét, úgy tartottam elé, s akkor szomjasan lefetyelt kicsit belőle, de nem szállt ki a kuckójából. Következő nap sűrű, tésztával és darabolt, főtt csirkehússal megrakott finom húslevest kapott, ennek, ahogy megérezte az illatát, otthagyta kicsinyeit és gyorsan, mint aki attól fél, hogy valaki eleszi előle a kaját, felhabzsolta. Nyilván rendesen kiéhezett... Hisz a kicsik csaknem folyamatosan cummogtak pocakján, mint két kis minivekni. Míg picik voltak a cicák, Mirci így evett: rohanva, habzsolva, szerintem inkább attól való aggódásában, hogy "úristen, most otthagyta a kicsiket, mi lesz, ha nem megy vissza minél hamarabb?" Egyszerűen félt, hogy közben bajuk eshet. Ha leguggoltunk a doboz elé, Mirci tágra nyílt holdszemeiből sütött a féltés, s ha óvatosan, két ujjal simogatva a kiscicákhoz nyúltunk, minden mozzanatunkat éberen, vigyázva figyelte. Mikor végeztünk a cicák simogatásával, Mirci gondos mosdatásba kezdett. Elvégre meg kellett szabadítani minél előbb a kicsiket a kezünk nyomától! Folyton azt láttuk: szoptatás, mosdatás... Gyarapodtak is szépen, szemmel láthatólag Mirci is büszke volt rájuk. A csöppségek szinte teherhordócsacsi-szerűségként néztek ki, ahogy kis pocakjuk kigömbölyödött. Élénk szopcsizás közben kihallatszott a szájacskák cuppogása, s látszott, hogy aktívan közreműködnek abban, hogy minél hamarabb tejcsi juthasson szájukba: kis kezükkel vehemensen dagasztották anyjuk hasát. Mirci lefogyott, hasán lógott a bőr - reménykedtünk, hogy ez azért nem marad így. Hiányzott, hogy nem alszik velem, nem jár az ölembe, hiszen a kicsik mindennél előbbre valók voltak, nem volt rám ideje. Repültek a napok, a kicsiknek kinyílt a szemük, hatalmas, csodálkozó, kék "kockaszemmel" néztek a világba (mi kockaszemnek mondtuk, bár valójában inkább rombusz alakú szemük van a kiscicáknak) - tündéri kis pockok voltak. S az első ingadozó, dülöngélő lépteik, amikor dőltek-borultak, újra felálltak, kezdték elölről, majd teljesen kifáradva bújtak anyjukhoz szopikálni egy-egy fizikai megpróbáltatásos sorozat után, s úgy ki voltak purcanva sokszor, hogy már az elején bealudtak. Most már nevet is kaptak a cicák. A kis fekete, úgy tűnt, Mirci mása lesz, csak egy kicsit tohonyábbnak és vaskosabbnak tűnt - ami nyilván még természetes, hisz dagi kiscica volt még -, és amiatt, hogy menés közben úgy látszott oldalról, hogy a feneke fentebb áll, mint a nyaka, ezáltal valahogy olyan macis volt, így hát rajta maradt a Medve név. A kis sárgás-barnás cirmos teljesen oroszlánképpel rendelkezett, nem volt babaszépségű arc, hanem inkább hosszúkás formájú - egyébként apja, Bandi kiköpött mása volt. S ha már Bandit említem, itt közbevetőleg jegyzem meg, hogy Bandi közben odaszokott a házhoz, teljesen megszelídítettük, enni is kapott, hagyta magát simogatni, és időnként a házba is bejött, szunnyadt egyet-egyet néha egy széken, kipihenni a fáradalmakat. A hatalmas, buckófejű tigrist évekig magunkénak mondhattuk, bár szerintem alapból nem kóbormacska, inkább kétgazdás cica volt. Úgy gondolom, azért tartózkodott szinte mindig nálunk, mert eredeti otthonában ő "csak egy macska volt" a háznál, aki fogjon egeret leginkább, nálunk pedig szeretetet is kapott. Imádta, ha simogatjuk, hálásan nézett ránk mézsárga szemével, és igen buzgón, férfiasan dorombolt. Legalább öt-hat évig dekkolt nálunk, s a későbbiekben volt, hogy nemegyszer négy cica aludt az ágyamon, tulajdonképpen az egész család. Nekem úgy kellett a kívánt formulára igazítanom magam az ágyamon, hogy elférjenek a macskák, nehogy már kényelmüket megzavarjam, ha netán előbb elhelyezkedtek az ágyon, mint én... Egyszóval, a kis cirmost, elsősorban oroszlán kinézete miatt, Leónak hívtuk. A két kis vadállatnak elegendő szopnivaló akadt, mégis előfordult, hogy kis kezükkel turkálgatták lefelé a másikat, nehogy kevesebb tej jusson saját gyomrukba. Ha Mirci megelégelte a nyüzsgést, hatalmas mosdatásba lendült, azzal fékezve le a kicsik dinamikus forgolódásait. Úgy el tudtam nézegetni, ahogy nagy cicám egyik tappancsával ellentmondást nem tűrően leszorítja az egyik makkát, s olyan erővel kezdi nyalni, hogy néha már elkezdtem (volna) aggódni, ha nem lettem volna benne biztos, hogy Mirci, az anyjuk, csak tudja tán, mit csinál... Időnként teljesen összelapult a kiscica, lenyalt szőre bőrként tapadt a testére, vagy fejét teljesen hátranyalta az anyja, s ha végzett, ugyanezt kezdte elölről, a másik cicával. De soha meg sem nyikkantak a kicsik emiatt. Telt-múlt az idő, s láttam, a kíváncsiság és a fokozódó testi erőnlét hamarosan meghozza gyümölcsét: a kiscicáknak kevés lesz már a hely, nagyobb mozgáslehetőségre vágynak rövidesen, s a világ is arra vár, hogy általuk is felfedeződhessen...
Jószay Magdolna, 2009. október 11., vasárnap, 09:12
A Mirci történet 4. része
A kiscicáknak egyre szűkebb volt a hely, ahol mocoroghatnak. Eljött az idő, hogy már kevés lett a doboz. A kicsik térre vágytak, s ágaskodtak a doboz oldalának tetejére, s előbb-utóbb sikerült átbucskázni rajta. Nagy meglepődés volt, amikor az első bukfenc megtörtént... Leó volt az illetékes, természetesen. Felhúzódzkodott a doboz szélére, hatalmas kék kockaszemekkel körülnézett, hallottam, ahogy koporcolnak a pici lábak a kartondoboz oldalán. Nagy kár, hogy nem volt akkor még megfelelő fényképezőgép, érdemes lett volna megörökíteni ezeket a pillanatokat. Aztán egyszer csak átfordult a súlypont a doboz széle fölött, s erre bizony, nem készült föl a tigrincs... Hupp, máris a doboz köré tett rongyon kötött ki. Felvettem, egy maroknyi volt az egész cica, tündéri kis bolyhos, apró, szuszmogós lény. Szívem fölé tettem, ahol négy lábbal kapaszkodott a pulóverembe, kis szíve szaporán vert, kétségbeesett, nem tudván, mi lesz most ővele. Hát mi lett volna: megkezdődött a kinti élet! Mirci eleinte ideges volt, mikor a kiscicák beindultak, állandó figyelemmel kísérte őket. Nemegyszer láttuk, hogy ha túlmerészkedett valamelyik bátor kis felfedező a Mirci által szabott határon, foga közé kapva annak nyakszirtjén a bőrt, visszacipelte a doboz közelébe. Ahogy cseperedtek, látszott a különbség Medve és az anyja között. Bár mindkettő fekete és nőstény, Medve kicsit valóban robusztusabb alkatú cica az anyjánál, s a bundája is más jellegű. Míg Mirci kecses és filigrán, a bundája selymes, hosszabb szőrzetű, Medve erősebb testalkatú, kicsit görbe, Mirciénél vaskosabb lábakkal, a bundája pedig rövidebb szálú, tömöttebb. S még egy jellegzetes különbség volt köztük: Mircinek világossárga, hatalmas holdszempár tekintett ki háromszög alakú, elegáns kis arcából, Medvének kisebb, kerekebb formájú, narancssárga szeme volt, ugyancsak kerekebb arcban. A járása tényleg medvés volt, meg valahogy az egész feje is, véletlenül sem neveztük soha máshogyan, mint a "medve" szó valamelyik változataként. Leó értelmes, Bandi-féle mézsárga szemeit és csodás izomzatát nem győztük csodálni. Nyugodtan lehetett masszírozni némi erővel is akár, dorombolva tűrte. Leó mindenben elöl volt, ő volt a legbátrabb, ő csinált mindent elsőre. Medve némi habozással és kevesebb sikerrel, de többnyire követte bátyját. Sokat játszottunk velük, a madzagon húzgálós dolgokat imádták, s előbb-utóbb birkózásba csapott a dolog. Később megkezdődött a berendezés amortizálása. Rohangálás ungon-berken keresztül, még a falra szerelt könyvespolcokat sem kímélték. Hát igen, néhány váza, bögre, dísztárgy látta kárát a cicák aktív testmozgásának. Teljesen belejöttünk, mit hova NEM szabad tenni, vagy ha mégis odatettük, hát rátudtunk a dologra. Virágféle csak kaktusz maradhatott meg, hiszen sorban végeztek - természetesen játékból - a többivel. Ha nem a cicák lökték le a virágcserepeket, akkor valószínűleg önálló életet éltek a növények és leestek maguktól... Erre gondoltam, mikor néhányszor, hazaérve egy halom föld és széttört cserepek fogadtak a szőnyeg közepén, valamint egyidejűleg alvó, ártatlan cicák. Ők is hamar megtanulták, hova NEM szabad menni. Pl. a sparhelt lapja, a cserépkályha vasajtaja, kályhából frissen kikapart salak bármilyen csábító, azokkal nem jó kezdeni... Sokszor szedtem le tehetetlenül lógó kiscicát a függönyökről. Érdekes, ezekbe hiába akadtak bele többször is, mindenek ellenére a függöny a későbbiekben mégsem tartozott az elkerülendő dolgok közé. Egyszer, süldő macska korukban kergetőzés közben Leó már majdnem utolérte Medvét és rávetette magát, s az útnak is vége szakadt, elzárta az ablak. Mit lehetett tenni, Medve sem hagyhatta, hogy legyőzzék, s egy lehetőség volt kilátásban, felrohant a függönyre. Ez még nem lett volna baj, de... Leó viszont utána! A súly a lendület miatt erőteljesnek tűnt a majd' százéves házfalba szerelt karnis számára - fogta magát, leszakadt! Szerencse, hogy a cicákra csak a függöny borult rá, és az is mázli, hogy otthon voltam, így a csapdába szorult, áldott jó kiscicákat ki tudtam halászni a leszakadt karnissal jól lerögzített függöny alól. Nemegyszer előfordult, hogy a reggeli, sürgős készülődésem közepette nem vettem észre, hogy a nyitott szekrénybe beosont valamelyik cica, s ha véletlenül elmaradt az indulás előtti létszámellenőrzés, hát mi tagadás, be lett hajtva rá az ajtó. Bizony, azt a szemrehányást, amikor hazaérkezve meghallottam a panaszos nyávogást és kieresztettem! Megjegyzem, volt néhány ilyen alkalom, s a több órás kényszerű szekrényben-lét után soha nem volt "bepisi" vagy "bekaki". Ezért nem győztem csodálni őket, viszont egy jó darabig érezhettem a sértettséget. Nagyon jól értenek hozzá a sértődött cicák, hogy hogyan kell levegőnek nézni a személyzetet! Néha Mirci is csatlakozott játék közben hozzájuk, olyan jó volt nézni, amikor hárman együtt csatároztak. Aztán érdekes volt látni, hogy bár a süldő cicák már ugyanazt az ételt ették, mint anyjuk, még naponta egyszer-kétszer mindig visszajártak szopni anyjukra, s ezt szintén nagyon sajnálom, hogy nem lehetett még akkor megörökíteni, hiszen a két "kiscica" már majd' akkora volt, mint anyjuk! Nagyon szép időszak volt ez életemben. Mirci odakerülése után tizennégy évig laktam még otthon, csaknem ez időtartam végéig voltak cicáink, s ők megszépítették minden otthon töltött percemet. Így, velük és mellettük váltam felnőtté. Megtanultam a felelősséget, a gondoskodást, kölcsönösen rengeteg szeretetet, örömet adtunk egymásnak. Rendkívül fontos és meghatározó élményeim közé tartozik a cicákkal való élet és kapcsolat, hiszek benne, hogy aki így nő fel, lelkiekben olyan többletet kap az élettől, melyek más módon nem igazán, nem ugyanúgy pótolhatóak.
Mikor fénylő szemmel némán nézted arcom, mikor alkalom volt, s elakadt a hangom, mikor választ kívánt néhány félénk sorom, mikor tébláboltam szürke állomáson - vártam rád akkor is.
Mikor elhervad s emlék már a rózsa, napfény nem, de eső hull arcomba, ha gyűrűket fodroz lábamnál a tócsa, a szél az úr, mely metsző és goromba - várok rád akkor is.
Mikor a bánat tarisznyástul hozza a gondot és könnyet, majd vállamra akasztja, ha álmom lidércként lelkem sírját ássa, vagy ha borzalomnak lennék gyáva foglya - várnék rád akkor is.
Jószay Magdolna, 2009. november 14., szombat, 08:56
...ők a túlélés mesterei.
Pár hete még sehol sem voltak, most viszont, ha kilépek az utcára, minduntalan látom őket. Szép, fás-ligetes lakótelep a miénk, itt még téli estéken is a feketerigók hangjára jön hazafelé az ember. Tavasszal, nyáron szinte pár méterenként elmaradhatatlan kellékei a fáknak, a széles útnak. Legsűrűbben ezekben az évszakokban párban fordulnak elő. Verebek mindig vannak, cinkéket, pacsirtákat is lehet látni. Az iskolák, óvodák udvarán - van belőlük jónéhány - madáretetők díszítik a fákat, de egyéni akciókkal is találkozom, amelyeket valószínűleg egy-egy jószándékú lakó barkácsolt fel a fákra. A sétány, ami a házunktól a buszmegállóig vezet, tele van madarakkal, hiszen, hál' istennek, úgy övezik a hatalmas platánok, tölgyek, nyárfák az utat, hogy lombjaik szinte sátorként borulnak a macskaköves út fölé. Ez a tény nyáron kifejezetten jólesik a kánikulai munkanap végén hazafelé vánszorgó embernek. Egy időben, míg Rebeka, a nimfánk élt, az ő madáreleségéből az ablakpárkányomra is szórtam rendszeresen, valamint szárazkenyér-morzsát, szalonnabőrt is. Nem bántam, hogy néz ki a párkány, nagyon szerettem, ha hajnalokon-reggeleken arra támolyogtam ki a konyhába, hogy serényen kopog a fém ablakpárkány. Hányszor lestem meg a kis szapora csőröket az éber, figyelő gombszemekkel! A feketerigók meg egészen szelídek nálunk. Imádom az éneküket, még akkor is, ha nyári hajnalokon már három-négy órakor elkezdenek zengedezni kórushangverseny gyanánt a verebekkel szárnyöltve az erkély körül, de olyannyira harsányan, hogy aludni sem lehet tőlük. A macskáimnak is van ilyenkor recegtetnivaló, hiszen reszketve, feszülő izmokkal, ugrásra készen lesik - az ablak mögül - az éneklő szárnyasokat... Most őszutó van, s megérkeztek a varjak. Míg reggelente várom a buszt, ilyenkor, novemberben néha tényleg nincs mit nézni a szürke tájon, a varjak mégis örök látványosságul szolgálnak. Elnézem komoly fegyverként szolgáló markáns csőrüket: na, annak a kukacnak sem szeretnék a helyébe lenni a föld alatt akárhány centire, akit kiszemel magának az ébenfekete madár. Olyan mélybársony éjfekete a tollazatuk színe, mint a fekete macskák bundája. Külön megcsodálom egyik-másik dús, divatosan punkos frizuráját is. Ami külön elgondolkodásra késztet, az a szívós, tiszteletreméltó szuverenitásuk. Hogy legyen akármilyen hideg, legyen bármennyire reménytelennek látszó az élelemkeresés - ők a túlélés mesterei. Nem szenvednek - legalábbis látványosan biztos, hogy nem -, tűrnek, élnek, vannak - túlélnek. Függetlenek, edzettek, önállóak. Ez a szuverenitás csodálatos számomra, s egyfajta példa is. Hogy bármilyen nehéz, élnünk kell, míg lehet, nem szabad feladni, míg vagyunk...
Jószay Magdolna, 2009. december 20., vasárnap, 14:31
Huszonegy év kellett hozzá, hogy a történteket mentálisan annyira fel tudjam dolgozni, hogy a sokszor megkezdett írást újraírjam, illetve befejezzem.
Huszonegy éve... és még ma is elevenen él bennem az akkori rettegés. Mi lesz, ha elvesztem? Hogy élhetek nélküle? Bölcsis volt még, nem volt hároméves sem. Aranyos, drága, tündérlelkű baba. Első gyermekem, Szilvia elég nyűgös, nyugtalan, sírós kicsi volt, Danival azonban születésétől kezdve azt éreztem: ő nekem Szilvia után igazi kárpótlás. Persze imádtam mindkettőt, de azért ez volt az igazság. Az orvos a szokásos mandulagyulladás mellett tüdőgyulladásra gyanakodott és hörghurutot diagnosztizált, antibiotikum-injekciót adott neki és gyógyszereket írt fel, valamint beutalta mellkasröntgenre. A nap hátralevő részét egészségügyi intézményekben töltöttük, s a lelettel még sikerült a délutáni rendelés vége előtt az orvosunkhoz is visszamennünk. Dani furcsán zihált, a kilégzés hosszabb ideig tartott, míg a belégzés kapkodó és sípoló volt. Sehol nem tették szóvá - én, a laikus azt gondoltam, ennyi orvos már csak tudná tán! - de ezek szerint semmi nem feltűnő senkinek... hörghurut, biztos. Pláne, hogy a röntgenlelet negatív volt! Éjszaka kínlódtunk, Dani sírdogált, sípolt, a légzési nehézségei miatt nem tudott már inni sem...
Folyamatosan töprengtem, mit csináljak? Miben vagyok hibás, mit nem tettem meg? Az előző napunk totálisan orvosi rendelőkben, orvosok előtt zajlott. Röntgenezték, aminek lelete negatív. Injekciót kapott, gyógyszereit megkapta - így tépelődtem. Hajnalban le a nyilvános fülkéhez, hívni az orvost. Nem jött a délelőtti rendelés előtt a sok beteg miatt, csak majd rendelés után - abszolút nem gondolta volna, hogy ennyire komoly a helyzet. Azt hitte bizonyosan, egy túl aggodalmaskodó, "hisztiző" anyuka zaklatja a sok közül... Mire a délelőtti rendelés után kijött, már nem volt eszméleténél Dani, és acetonszag terjengett körülötte. Ami a kiszáradás jele - ezt sem tudtam akkor még. Nem volt autó, nem volt nemhogy mobil, de vonalas telefon sem! Nem tudom, hogy bírtam ki. Tök egyedül voltam, téli öltözet az alélt, tehetetlen gyerekre, pluszkellékek szatyorban, saját táskám, én meg 48 kiló, alapvetően, mindig is viccelődéseknek alapot adó, túl gyenge karokkal - de természetesen azonnali beutaló a kórházba. Szerintem az orvos elvihetett volna, nem tette... nem hívott mentőt sem, mert szerinte később ér ide, mintha én azonnal indulok. De siessek ám, mert "elveszítjük" a gyereket! Hát nem látszott, hogy mire vagyok képes? Repülni és perceken belül sürgős segítséghez juttatni a gyereket biztosan nem! Utólag sem értem. Látszólag aggódott, előző nap is lényegében minden szokásosat megtett - most mégsem tett félre semmilyen hivatalos vagy nem hivatalos teendőjét, hogy mondjuk, ha látja az életveszélyt, elvigyen a klinikára... s ott ne kelljen vadidegen gyanánt órákat vesztegetnem, míg egy csomó helyen rám nem kerül a sor a sípoló, eszméletlen gyerekkel! Egy taxiig küszködtem drága csomagommal, de hogy mennyivel nehezebb egy alélt gyerek, mint egy ébren lévő, ezt nem hittem volna. És a gyermekklinikán még mindig küldözgettek órákig, ide-oda... esküszöm, nem tudom, hogy bírtam segítség nélkül! Fizikailag is, lelkileg is... Hihetetlen, hogy mindenki úgy tesz, mintha nem hallanák, hogy zihál, levegőért küzd az alélt gyerek! Az adminisztrációs, vizsgálódós, elmeséléses beszámolót, a szokásos tortúrát végig kell csinálni. Azt meg tapasztalatból tudtam, hogy nagyon nem kultiválják, ha a beteg vagy a hozzátartozó beleszól, netán diagnózist állít fel. Én csak érzékeltem, hogy nem stimmelnek a dolgok: egy tüdőgyulladással nem feltétlenül szoktak sípolni, levegőért zihálni - és képtelenségnek tartottam, hogy ezt nem veszik észre, vagy hogy ez szerintük természetes velejáró lenne! Az első orvos, aki végre-valahára felfogta a problémát, megdöbbenve ordított rám, hogy "már rég itt kellene lennie ebben az állapotban, miért nem hozta hamarabb!?" Ez volt a legszebb, nagyon jólesett a lehordás, de legalább észrevette a bajt! És legalább felpördültek az események: azonnal az intenzívre, azonnal infúzió, Diaphyllin-injekció, lélegeztető-gép, szívmonitor és rányitott ablak - erre már szólni sem tudtam... Ruháit a kezembe nyomták, itt nem maradhatnak... Jól benne voltunk a délutánban, mire el tudtam jönni, és megmondták, hogy itt nincs látogatás - ezt akkor komolyan vették - csak ablakon keresztül lehetett megnézni, és a telefont sem szívesen vették. Étlen-szomjan, és mint aki nem e földön jár, támolyogtam; azt sem tudtam, merre. Tisztán emlékszem, hogy felszálltam a villamosra, ahol elsötétedett minden. Mikor magamhoz tértem, ültem, és egy idős úr kérdezgetett, jól vagyok-e. Csak bólogattam, és rezzenetlen képemen folyamatosan folytak a könnyeim, végig az úton. Mint élő halott, önkéntelenül betámolyogtam a Szent Annára. Rég nem voltam már itt, utoljára öt éve az édesapám gyászmiséjén. Őszintén szólva, szinte nem is volt tudatos, csak a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság a hozzáértőkkel szemben, az önvád és a kegyetlen kérdések: miért? mit nem tettem meg? Emlékszem, imádkozni akartam, de nem jöttek lestrapált agyamba a szavak. Csak ültem, már száraz szemekkel, zsibbadtan, kábán, fejemben egyre-másra zsibongtak-torlódtak a zsúfolt események. Úgy éreztem, üres vagyok, kiszakadt belőlem valami. Úristen, mi történt? Hogy lehet ez? Hogy történhetett meg?
Az ezt követő hetet nem kívánom senkinek. Természetesen visszaírtak táppénzről, mert a gyereket nem én ápolom. De ilyen idegállapotban dolgozni? Szabadságot vettem ki, hogy ne függjön a munkaidőtől semmi, és feldolgozhassam a tényállást a túlélésért - a gyerek szíve bármikor felmondhatja a szolgálatot, túlságosan igénybe vette a lélegzetért való állandó küzdelemben, a lázas, kiszáradt, eszméletvesztéses állapot akár legyőzhette volna, ha késve kerül biztos helyre. Közben hét éves lányomat elvitte anyukám magához, hogy egyrészt az ne lássa rajtam ezt a megtépázott idegállapotot, ne ijedjen meg; másrészt tehermentesítsen engem. Bennem zakatolt a belső ordítás, üvöltés, önvád, tehetetlenség. Furcsa, kétoldali érzés - harag az orvosok iránt, akik nem fedezték fel egy asztmaroham S.O.S.-jelzéseit és nem segítettek, akik tudtak volna; ugyanakkor alázat az orvosok iránt, akiknek most kezében van, akiktől függhet az élete. A napi, maximálisan két engedélyezett telefon - természetesen fülkéből - az intenzívre... borzalom volt. Reszketett a hangom, mindenem; lábamból kiszállt az erő, míg vártam, hogy szóljon egy illetékes a telefonba, a várakozás perceinek ideje maga volt a pokol. Mindig a tragédiától rettegtem. Mert napokig lebegett élet-halál közt a gyermekem. Mindennap azt mondták, hogy sajnos, még semmi sem biztos... Harmadik nap éjjele előtt mondták, hogy vízválasztó éj lesz. Ha ezt túléli - élni fog. Úristen, hogy lehet ezt ép ésszel kibírni?! Nagyon, nagyon nehéz volt... Istenem, túléltük! Mondta az orvosa is, de én is tudom: messziről jött vissza hozzám, hozzánk...
Astma allergica. Amit csak felraktak neki (Bencard-teszt), mindenre 3-4 keresztesen allergiás.
Ezután még hatszor került befulladással kórházba úgy hatéves koráig. A bölcsiben és az oviban úgy rettegtek a felelősségtől, hogy ha a gyerek kettőt köhögött, már hívtak a telefonhoz a munkahelyemen... Én viszont már kentem-vágtam a tüneteket, jeleket - kérdezés nélkül vittem azonnal, bármikor; állandó beutalónk volt a gyermekklinikára. Kőkemény évek voltak! Nagyjából tizenhat éves koráig havonta kontroll, illetve panasz esetén azonnal menni - és állandó gyógyszerek úgy húsz éves koráig. Óvodásan, általános és középiskolásan is testnevelésből, a futás alól felmentették, de próbálja valaki biztosra megígértetni a gyerekével, hogy márpedig nem fog rohangálni, nem fog focizni, mikor később annyira imádott volna! Hányszor kellett bármi miatt is futni, és olyankor nem az ígéret és a betegségtudat volt az első - és bizony befulladt. Hordta a zsebében, táskájában a kis asztmapumpát, Diaphyllint - együtt nőtt fel ezekkel. Évekig hordtam úszni, azt lehetett, sőt javasolták. Kitanulmányozva betegsége korlátait, megtanítottam biciklizni, és futást vagy folyamatos terheléses dolgokat leszámítva sportolhatott, konkrét határokon belül. Több turnusban jártunk akupresszúrára - bizonyos pontok masszírozását végző masszőrhöz, s én meg is tanultam ezeket a pontokat és a módszert, hogy roham esetén tudjak segíteni, míg például orvoshoz jutunk. Istenem, hány éjszaka üldögéltünk az erkélyen, akár nyáron, akár télen, beöltözve, miközben én az asztmapontjait masszíroztam, s közben ránk hajnalodott, mikorra érzékeltük, hogy elmúlt a sípolás. Megszűnni most sem szűnt meg véglegesen a dolog, bár nagyjából kinőtte.
Azt mondják, a szenvedés, a fájdalom nemesíti az ember lelkét. Tudom, hogy ezáltal, ezután valóban más lettem, mint addig voltam. Empatikusabb, lélekelemzőbb, megértőbb, meditálóbb, türelmesebb, mélyebb hitű... Talán, ha büntetés volt nekem valamiért, ezt azért kihagytam volna... miért egy ártatlan gyermek? Örök kérdés, ami már rég nem kérdés, de nagyon sokszor eszembe jut, mikor arra gondolok, hogy mennyire porszem egy emberélet, milyen esendőek vagyunk, milyen apróságokon múlik sokszor, akár tragédia is...
Gyönyörű volt a kézírásod. A gy betű különösen, azóta sem, soha senkinél nem látott. Emlékszem, csak néztem és kedvtelve kóstolgattam, ízlelgettem, ahogy betűid, mint patak hullámai, fodrozódnak, kapcsolódnak... vizuálisan érzékeltem az életerős indák, folyondárok, kódexbe illő kacsok egyértelmű, logikus és esztétikus áradását. Az ember úgy érezte, aki kézzel e sorokat írja, egyszerűen élvezi is az írást magát. A nagy B... a nagy Z, és mindenekelőtt a gy betű... maga volt a kézírás csodája. Határozott, s mégis finom mestermű.
Emlékszem, utánoztam is, gyakoroltam, s aztán, amikor már betűidet nem láthattam, a gy betűid még sokáig használtam. Persze az eredetihez nem mérhető, és mégis, már hány évtizeden keresztül elkísért, mint egy kis rész belőled - a kézzel írt gy betű...
Álomhágcsón küzdöm. Minden fokkal egy picinyke csillagnyit közelebb az éghez. Minden lépéssel apránként előrébb az ébredéshez. Mi álmaimban rossz, lent hagyom, szállnék, repülnék, de istenem, még fel inkább nem ébrednék! Hiszen ha alszom, akkor is tudom, hogy repülni csak ekkor enged álmom... Ha magam mögött hagytam a létrafokokat, ha a lidércek utánam már hiába kiáltozgatnak, akkor kellene ébredjek. Ám téged, téged végig magammal kell vigyelek.
Jószay Magdolna, 2010. július 8., csütörtök, 06:20
Néha úgy érzem, kemény vagyok, mint a szikla, engem már nem fog sodromból kihozni csalódás vagy vízből szikra. Szokás kérdése, hiszen sűrűn nyílhat életünk forgó színpadán a pofonosláda, nem akarunk, csak kerülünk ide-oda, gyors egymásutánba', csöbörből vödörbe, gondból problémába. Már ünnepnek számít, ha egy napon épp szépen szólnak hozzád, megköszönöd, ha éji utcán duhaj hősök nem támadnak rád, nem dől össze hit és remény, bűnbaknak sem kiáltanak, s nem vagy elején vagy végén semmilyen listának, nem vertek át és nem tettek balekké, nem törték álmaid alapjában ketté, csak teszed a dolgod, s a legvégén a napnak azt érzed, meg kell köszönnöd azt, hogy élni hagytak.
Bár legyen fegyelmezett a várakozás megannyi hete és napja, lelkemben időnként némán sikoltó hang száll feléd a távolba. Azért ám hiányzol, kedves. A gondolat, remélem, elér és megsimogat. Ahogy emlékeinket újraélem, sziporkázón kifényezem, te szelíden viszonzod, hiszem és érzem. Hozzád küldött sóhajtó szívdobbanásomra a köd bizsergő hűs selyemként hullik arcomra.
Az idézet a "Butaságom története" című filmből való.
"Én úgy nézek fel a tanár úrra, mint hangya a katedrálisra!" - hangzott egy régi filmben.
Erről mindig eszembe jut egy réges-rég átélt tavasz, nyár, ősz és tél, amikor - küzdve éggel és földdel - tenyérbölcsőd bensőjében óva vigyáztál, féltve melengettél.
Jószay Magdolna, 2010. augusztus 18., szerda, 13:18
Gyakran úgy elcsodálkozom, mennyi s milyen apróságokon múlt az, hogy velem vagy. Oly különös szálakat göngyölít az élet, s minden láncszem tisztán passzol, réseket nem hagy. Utólag talán már látható, de előre ki nem számítható: itt minden összefügg... hogy annyi meddő idő után egymást elhittük. Ám szerintem az egek ura is elcsodálkozna... mert az, hogy találkoztunk, akár lehetetlen is lehetett volna.
Jószay Magdolna, 2010. augusztus 19., csütörtök, 19:22
Négy év telt el, s mi még mindig borzongva emlékezünk a kezdetekre, amikor még ésszel fel nem fogtuk, akár tagadhattuk volna, hisz nem értettük, mi ez és mi végre...
Csak valami megfejthetetlen, gyöngéden erős ösztönnel kerestük a másikat magunkban, mert nem akartuk, hogy életünk elmúljon csak úgy, a másik nélkül, máshol vagy az égi csillagokban...
És volt kishitűség, bátortalanság, bár éreztük sokszor, annyira sokféle dolog, mi összevág, meg azt is, hogy a másik számunkra mégsem magunk ismétlődése, hanem egy új világ,
mely remegő lélekkel keresi társlelkét vagy lelki társát... rejtett titkait felfedezni, perceiben élni, mennyire kellett a szív mélyen elásott varázsládikójából a bizalom kincseit elővarázsolni...
Végre hittünk, hinni mertünk, rég elsírt könnyeinkből közösen építettünk mesés üvegpalotát... Lásd, kedves, azóta is ép az üvegvár, ott őrizzük a négy év minden tündöklő mosolyát, csillag-pillanatát.
Jószay Magdolna, 2010. augusztus 26., csütörtök, 10:05
Ahogy eldobom e sima kavicsot, érzem, messze hajítom magamtól minden bánatom, pillanat törtrésze alatt egészen más előjelt vesz minden, hófehérre tisztul hangulatom. Hangok frissülnek, színek élénkülnek, mondatok terelgetik szó-gyermekeiket, napsugár játszik arcomon, mert itt vagy, kedves, mostantól nincs más, kulcs nélkül is magadnál őrzöd minden álmom.
Jószay Magdolna, 2010. augusztus 28., szombat, 11:35
Tudod, kedves, mostanában időnként kétségbeesem... mert - bár néha nem látok, a találgatás nem azonos a bizonyossággal, de - szemem világát talán elveszthetem. Most tiltakozom természetesen, s nem hihetem el, nem is érezhetem ennek tömény, izzó súlyát, nem foghatom fel igazán a tehetetlenség valóságát. Bízni és hinni már-már kötelesség, minden esélyt megadni s megragadni késztet a reménység.
És fontos a tudat, hogy ha mégis, mégis... fehér botom majd kezemből elejtem, szavak nélkül biztatsz életre, s támaszul erősen megfogod a kezem.
Jószay Magdolna, 2010. augusztus 30., hétfő, 18:18
Már annyit vártam rád, homlokomra az idő bárányfelhőnek tűnő redőket rág... Már annyit vártam rád, hogy elszáradt hajamon az örök szépségű cseresznyevirág.
