Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
In memoriam Rossner Roberto
H.Pulai Éva, 2016. július 25., hétfő, 21:06

Rossner Roberto filmtörténész, költő, műfordító. (1955 – 2016) Kiegészítve Vesztergom Andrea szép gondolataival...

 

 

 

 


 

Vesztergom Andrea:

„Álmodóvár” a harmadik emeleti bérlakásban

 

Néhány századdal előbb kellett volna születnie. Ezt hangoztatta sokszor, és a művei olvasása közben teljességgel megértjük, hogy miért.

Rajongott az archaikus nyelvezetért, formákért, alkalmazta azt, s aki a gondolkodását, a lelkiségét valamennyire ismerte, tökéletesen hozzá tudta hangolni a múlt századok hangulatát. Számára a nők „hölgyek” és „úrhölgyek” voltak, a „jóféle konyak”, a „hajlék”, minden azt jelentette, amit. Az ő leképezésében mindenképpen.

 

Álmodóvár. Teljesen. Mert örök álmodó volt.

 

Hozzá kell tennem, hogy ilyen emberrel az életben nem találkoztam, és nem is fogok, aki ennyire irtózott a ténytől, hogy valakire ráterhelje önmagát. Panaszkodhatott volna a körülményeire, az állapotára, bármire, minden jogos lett volna. Ettől függetlenül nem tette. Sőt. Kétszer volt kórházban, először az életmenő műtét okán, aztán pedig a gyógyszerei beállítása miatt. Akkor sem panaszkodott. Inkább ő készült azzal, hogy oktasson, szórakoztasson, nehogy még a végén szegényt sajnálni kelljen… A kórház személyzete gyakorlatilag elolvadt tőle, a szép fekete szemű, okos, udvariasan bölcs őmackóságától.

 

Á propos, oktatás. Nem a klasszikus értelemben véve értendő e szó. Elvégre nem volt pedagógus, mégis: a tárgyi tudása, az ismeretanyaga, a műveltsége őszerinte mindenkit megilletett, aki közel állt hozzá. Szerintem nem ismeretlen a helyzet, hogy egy-egy költőt, írót, művet, filmet, zenét-együttest el kellett olvasni, meg kellett hallgatni, mert szerinte a javunkra szolgál. Elolvastuk, megnéztük, meghallgattuk, és igaza volt. Utána beszélgethettünk erről.

 

Igyekszem a szubjektív dolgokat kihagyni, azt az érzésvilágot, melyet mellette érezhettünk, de sok szegmenséhez mások is hozzáfértek: Robertoval egyszerűen nem lehetett veszekedni. Vitatkozni igen, mert az érvek-ellenérvek összecsattanása rendszerint szórakoztató volt. Okosan kezelte a mentalitások ütközéseit, elfogadta a gondolkodásmódok különbözőségeit, okosan válaszolt, humorral fűszerezett és vágott vissza, amire az ember végül lemondóan legyintett, hogy „oké, nyertél, mert erre már nem tudok mit mondani”, és imádtuk a helyzetet. De veszekedni nem lehetett vele. Hisztizhetett az ember lánya, ő sztoikus nyugalommal kivárta, amíg lehiggad a lány. Aztán kérem szépen, még a lány volt zavarban, mert mi ez, hogy valaki immunis a hisztire…

 

Az őskonok, az ősmakacs fogalmának a megtestesítője. Vele nem volt könnyű a saját állapotával kapcsolatban konszenzusra jutni. Mert ugyebár „soha nem volt semmi baja”. Dehogynem. A háziorvosával összebeszélve kapott egy beutalót. Amikor úgy érzi, hogy neki alkalmas, mert csak akkor hajlandó. Amikor neki jó, nehogy már a természet határozza meg az ő életrendjét.

 

„Így tehát, mindig új partok felé csatázván,

mert éjünk örök, és út nincs visszafele,

horgonyt nem vethetünk az idő óceánján

egyetlen napra se?”

 

Lamartine, Tó, Duna, szeretés, éljünk annak, ami van, ami adatott, örülünk mindennek, és igen, örült, örültünk. Ahogy vége lesz az olimpiának, a lángot eloltják, és már megyek is, mondta.

 

Így tehát. A lángot eloltották, Roberto, a bölcs filmtörténész, a költő, leginkább műfordító lángját kioltotta a kérlelhetetlen, az emberi akaratot figyelembe nem vevő Gondviselés. Ment. Csakhogy ezt nem így tervezte senki. A legkevésbé sem. Mert mi az, hogy innentől kezdve nem… De ezt hagyjuk. Mert a továbbgondolás immáron az elviselhetetlenség fogalomköre.

 

Szeretett. Álmodott. Olyan jövőt, ami méltó létezést biztosít. Álmodott egy Diána utcai lakásról, Harasztiról, ahol egy élhető házikóban átnyaral, Feri bácsival, meg hát… Azokkal, akik szeretik. Velünk, mindannyiunkkal.

Olvassuk a klasszikusait, nézzük azokat a filmeket, amelyeket meg kell néznünk, és rockzenét hallgatunk majd. Kenuzunk, mert „Reácska, vigyázok rád”, és tudom, hogy így van. A gyerekeimet is bíztam volna rá, mert csak akkor indultunk volna el.

 

Ő most elindult. Egyedül. Minket kihagyva az ő nyarából. Megannyi millió emlék adott, csakhogy ezek most fájnak. Fáj az akrosztichon, a szonettek, az örök összefonódás. Mert minden mozzanatról ő jut az eszembe.

 

Álmodóvár, jaj, legyen az Isten Teveled. Lássál minket, legyél mivelünk. Lásd a gondolatainkat és az érzéseinket, hogy tudd, mindig őszinte volt a szeretés, és most pedig azt is lásd, hogy tönkretetted a nyarat a nemtörődömöddel. Nem ezt ígérted. Kenuzást ígértél, olimpiát, végül kórházat (ahol megmoshatom a hajadat, illatos ősmackó leszel, és várhatod a látogatókat), nos, most várhatod. Pláne. Utoljára.

 

Hallod, RoR, majd kimegyek a halottak napján, leülök a (Jajjjjjjj!) sírodnál, és ígérem, hogy belekortyolok valami „jóféle konyakba”, a többit ráöntöm a virágaidra, és minden áldott évben hangosan felolvasom valamelyik versedet. Van annyi, hogy kitartson, ameddig vagyok. Viszont meg KELL ígérned, hogy vársz odafent, hogy elnavigálj a nemlétben majd. Mert nélküled itt most nagyon szomorú, nagyon keserű, most kibírhatatlannak érzem, és ami jóvátételt kíván.

 

Vannak jó szavak.

 

Szerinted.

 

Jó neked, mert szerintem most nincsenek.

 

Adnod kellene valami jelet.

 

Várom. Várjuk.

 

Vannak jó szavak. Elvégre TE mondtad.

 

 

 

 

 

Edgar Allan Poe:

Álombéli álom

(A Dream within a Dream)

 

Fogadd el homlokcsókomat!

Ez búcsúm, itt a pillanat,

Akármi volt is - elmaradt.

Jól látod, nem tévedsz nagyon;

Én mindig, mindig álmodom.

S reményem, most hogy odalőn,

Túl napvilágon, éjidőn,

Túl vízión, s nem-lét fokán,

S épp eltűnése jó okán -

Úgy tűnik, most úgy találom:

Hogy ez is csak álombéli álom.

 

Morajló ár a partra von

Hullámtöréstől kínzatom,

Arany homokként mállva szét;

Kezemben éltem - omladék,

Csuszamlik, tűnik, elcsorog,

Hiába összezárt marok,

Felsír a szívem, hogy' zokog:

Oh Isten! Meg nem tarthatom?

A semmit kell szorítanom?

Oh Isten! Meg nem védhetem?

Egy szemcsét hagyj megmentenem!

Vajh minden, amint találom;

Csupán csak álombéli álom?

 

 (Rossner Roberto fordítása)

 

 

A Dream Within a Dream

 

Take this kiss upon the brow!

And, in parting from you now,

Thus much let me avow-

 You are not wrong, who deem

That my days have been a dream;

Yet if hope has flown away

In a night, or in a day,

 In a vision, or in none,

 Is it therefore the less gone?

All that we see or seem

 Is but a dream within a dream.

 

 I stand amid the roar

Of a surf-tormented shore,

 And I hold within my hand

Grains of the golden sand-

 How few! yet how they creep

Through my fingers to the deep,

 While I weep- while I weep!

 O God! can I not grasp

Them with a tighter clasp?

 O God! can I not save

 One from the pitiless wave?

Is all that we see or seem

 But a dream within a dream?

 

 

„Képzettségem szerint filmtörténész volnék. Kevesen tudják, hogy eredetileg vasi vagyok. Mondhatnám: "vazsi gyerek" - ugyanis a Vas utcában születtem Budapesten, abban az évben, amikor meghalt Thomas Mann, James Dean, Charlie Parker. Mérleg vagyok skorpió beütéssel, kínaiban pedig kecske.” (Rossner Roberto)

 

 

 

Hitetlen vagyok…

Vajon, ha az ember lánya éjjel felriad, és szokásával ellentétben felkel, bekapcsolja a számítógépet – pedig táblagépén is hallgathatna zenét az ágyában, hogy újra elalhasson -, és keze akaratlanul megnyitja a közösségi oldalt, az csak véletlen? Nem tudom, nem tudom…

De így volt, és láttam a hírt, és az álom elszállt. Jöttek a gondolatok, a kérdések, a betűk közötti silabizálás. (Ha nincs ott ’az’, akkor az azt jelenti, és… Persze, a döbbenetes tényt már semmi nem változtatja meg. A másnap délelőtti telefon is csak növelte a fájdalmat, a hitetlenkedést, a haragot bennem.)

Két napja lapozok, olvasok, hallgatok, emlékezem. Több mint 300 oldalnyi írásod, versed van a Toronyban, ahol nem csak mint alkotó és jóbarát voltál jelen, hanem szerkesztőként is mérlegre tetted a beküldött lírákat. Csentem egy kis haladékot (tudod, megkértem Andreát, persze, hogy tudod), és vagdosok, meg keresgélek. Hallom a hangod, nevetnél, és újra elmondanád, milyen munkát szántál nekem a könyved megjelenéséhez. És te bíznál abban, hogy tudok rólad összeállítást készíteni.

De téged bemutatni olyan embernek, aki nem ismert, lehetetlen vállalkozás! Téged ismerni kellett, beszélgetni veled irodalomról, a filmekről, zenéről… akkor is, ha a nézeteid nagy része homlokegyenest eltért a beszélgetőpartneredétől.

Válogatok kincses ládádból, s szép emlékként rakosgatom a nekem tetsző gyöngyszemeket: egyet ide, egyet oda, kettőt ide, vagy inkább mindet.

Talán el is csendesedhetnék lassan, ha nem lennék mérges is…

Hol vannak a megígért könyveid, köteteid?

Hol van a „Világslágerek nagyító alatt” folytatása, szép összeállítása?

Kérlek, válaszolj… Hívj!

Addig beülök a kézirattáradba, toronyszobádba, olvasok, néha öntök egy egy pohárnyi finom italt…

Holnap majd azt hiszik, az éveim számát siratom, de te tudod, akkor rád gondolok, és mint sok-sok barátod, én sem felejtelek soha el.

 

 

 

 

(A foró forrása Rossner Roberto Kézirattárának oldala: rossner.site40.net/index.html)

 

 

„Már megint megleptek! Hat éves korom óta ismertem. Az elsőtől kezdve mellettem ült a padban, iskola után együtt toltuk haza a kerékpárjainkat, együtt játszottunk, fociztunk, ő volt mindig a kapus. Nem hiszem el, egy ilyen életerős embernek csak hatvan év jutott. Önerőből felvételizett a Borkli egyetemre újságírói szakra. Kenuzott… És csak ennyi? Szomorú. Jó barátok voltunk Robi, de hát ilyen az élet. Remélem, sokáig vársz mire én az égi zenekarban fogok neked játszani egy country nótát.

Isten veled gyerekkori barátom tanulótársam.” (Leslie McKlasky Gémesi László; forrás: facebook)

 

 

 

 

King Crimson-Peter Sinfield:

Sírfelirat

(Epithap)

 

A fal, amire írt sok jós, megreped a hegeknél

S a fény baljósan csillan fel a halál hangszerén

S hogy mindenkit szinte széjjel tép sok álom és lidérc

A babér-díszt egy sem veti le és sikolyt fojt a félsz.

 

A végzet zárt kapuin megered elvetve már a mag

És öntözik azok tettei kik tudnak - s kik tudnak?

A tudás öl, ha csak egy akad ki szabály ellen vét

Emberiség, a te sorsodért sok őrült nyújtja kezét.

 

Zűrzavar; lesz a sírfelirat, mint e gyűrt, s tört ösvény, mi fogva tart

Ki ma bír, hátra dől, még kacaghat… de félek, holnaptól, jön a sírás

Tudom én, holnaptól, jön a sírás

 

(Rossner Roberto fordítása)

 

 

 

„Dunaharaszti térségében 1974-ben

Ezt a csodálatos fa-kenut 12 évig hajtottam olyan apró túrákon is, mint Regensburg-Dunaharaszti 1983 (800 km).” (Rossner Roberto)

 

 

 

„Elmélázott saját, önhibáján kívüli egzisztenciális leépülésének folyamatán. Először a folyóiratokról kellett lemondania, majd az Operabérlet és az alkalmankénti Zeneakadémia következett. A színház és a mozi nagyjából egyidejűleg távoztak az életéből. Utolsó hűtlen szerelme a könyv, a könyvvásárlás lett. Ha a dolgok továbbra is így alakulnak, hamarosan választania kell megint. Vacillált, hogy a tv-ről, vagy a tíz kiló burgonyáról lesz-e könnyebb lemondania.  Egyelőre elodázta a döntést. Azt, hogy esetleg nem vásárol ruhaneműt, nem tudta eljátszani; nem is emlékezett, hogy mikor vett bármi ilyesmit utoljára. De mindig, minden hónapban, minden számla be volt fizetve eddig, s ezután is be lesz valahogy. Lisztből és sós vízből végül is lehet gyúrni valami lepény-szerű izét, amit olajban kisütve, már-már lángosnak lehet nevezni. Ezzel ki lehetne váltani a krumplit – tűnődött.

 

    Magához vette a célszerszámait, ám ahogy leért a végük, furcsán kopogó hangot hallatott egyikük. Felemelte és megfordította a tárgyat. Bizony, a végén a mankógumi szinte teljesen elkopott, a recék, már régen nem látszottak. Ahogy elnézte, hetek kérdése és menthetetlenül kilyukad mindkettő. – Na, még ez is – gondolta –, pedig most nem futja újakra semmiképp. Tavaszig ezekkel kell kihúznia valahogy.

 

    Mostantól mindenesetre nagyon kell az utcán vigyáznia.  Még a végén beleszalad egy közúti ellenőrzésbe, s majd jól megbüntetik a téli gumik hiánya miatt. Márpedig most egyéb sem hiányozna.”

Rossner Roberto: Csúcsközelben (2009.)

 

 

 

Rossner Roberto:

Edgar Allan Poe utolsó verse

 

 

Uram, segéld meg gyarló lelkemet!

"Lord, help my poor soul..."

 

Időm lejárt, s míg rossz gúnyám; e test

Lehámlik rólam, majd útnak ereszt;

Mint árny rebben ködlő fény felé

Ki Eldorádót végül nem lelé

E Földön, mely rémisztő és konok,

S hol játsztak lelkével vad démonok.

Tagadtalak tán néha, meglehet;

Uram, segéld meg gyarló lelkemet!

 

Jöttem bár élv-lakónak, felfénylő

Szépnek, erővel bíró, és küzdő

Eréllyel megvert vagy áldott hősnek,

Kinek dal-, s rímszavára megdőlnek

Sorban eszmék, s ódon szimbólumok,

Reméltem: mindent újítni fogok.

Tálentumom most élve eltemet;

Uram, segéld meg gyarló lelkemet!

 

Hinnem csupán magamban engedett

A dölyf s a gőg, mert végső érve lett;

Mi aggyal, ésszel föl nem fogható,

Nem lesz se kint-bent, sem fönt-lent való.

Magam maradtam néhány év alatt,

Hitetlen eszmém s zord szívem miatt.

Bocsásd meg hát ez éltet nélküled;

Uram, segéld meg gyarló lelkemet!

 

Mit dacból kotyvaszték: híg hit-leves,

Lélek bugyrától durván főszeres,

Könnyekből sót s fájdalom ízét,

Hiány gyümölcsét-magját szórja szét.

Kín-élv tüzét, jól összefőzni azt,

Sirámot hozzá, jaj-szót és panaszt.

S e főztöm vesztesek kedvence lett;

Uram, segéld meg gyarló lelkemet!

 

Bolyongtam lápföldön és vízhelyen,

Hajnalpír-űzötten, holtan, színtelen,

Mint bús utas, ki belső útra lép,

Hová a fény se jár sosem, s ekképp;

Árny-lények bálja zajlik rendszerint,

S a holnapot bűnük felissza mind.

Hittem: kupám e kínon túlvezet;

Uram, segéld meg gyarló lelkemet!

 

Magam voltam, és egyre csak magam,

Főm lecsüng, mint akiknek átka van

A homlokára vésve; végtelen

Bűnben dolgozom síremlékemen:

Falam: lég s arany-habarcsom: homok;

Ab ovo omladék terem, romok!

Vezess át végre mindezek felett;

Uram, segéld meg gyarló lelkemet!

 

 

Rossner Roberto:

Gyermekkori önarckép I. rész

(részlet)

 

A szerző arcképe "kölyökkutya korából"

 

 

 

 

Ezidőtájt a házban minden gyerek gyűjtött valamit. A cigarettás doboz és a papírszalvéta volt a menő. A negyediken lakott egy tizenkét éves srác, Peti, akinek rengeteg cigis doboza volt már, többségük külföldi persze, s volt közöttük néhány ritkaságnak számító kemény dobozos is. A nagyfiú eléggé utálatos módon, könnyedén dobálózott olyan márkanevekkel, mint Memphis, Chesterfield, vagy Dunhill. – Ezt a hátrányt – gondolta a fiú – már úgysem lehetne ledolgozni. – Így nem is nagyon törte magát a dobozok vadászata terén. Ellene dolgozott volna az a tény is, hogy szülei nem dohányoztak, így a folyamatos cserealap-ellátás hiánya amúgy is esélytelenné tette volna. El kellett ismernie ugyanakkor, hogy a srác kollekciója fölöttébb mutatós, sőt egyik-másik darabja nemcsak, hogy értékes ritkaság, de roppant kellemes illatú is – főleg Gárdos néni Terv-cigijével összehasonlítva.

    A papírszalvéták gyűjtését eleve kizárta, mert azt lányos tevékenységnek tartotta. A gyufacímkékkel azonban korábban tett egy kísérletet, csakhogy – borzasztóan ügyetlen lévén – soha, egyetlen címkét sem tudott épségben leválasztani a skatulyáról, így legokosabbnak tetszett úgy tenni, mintha el sem kezdte volna az egészet. Baj fenyegetett, mert a gyűjtőszenvedély a házban mindeközben soha nem látott méreteket öltött, s hát a pénzért kapható holmik, mint például a gombfoci, vagy a játékautók szintén eleve kiestek. A bélyeggyűjtést, pedig egész egyszerűen beteges dolognak vélte és tartózkodott tőle. Félő volt, hogy előbb-utóbb tőle is megkérdik, hogy mit gyűjt. – Á, semmit, hülyeség az egész – kellett volna felelnie, s el is játszott a gondolattal, hogy majd úgy tesz, mint aki fölötte áll az ilyen gyerekes izéknek.

    Másrészről viszont tudta magáról, hogy ezeknek a „gyerekes izéknek” ő éppen úgy rabja lett, mint a többiek, csupán a szenvedelmes gyűjtés tárgyát még nem találta meg. Az ezzel kapcsolatos gondolkodás meglepően sok idejét emésztette föl.

    Egy alkalommal, amikor éppen azon spekulált, hogy ő, amikor ilyen fontos dolgokon jár az agya, az több kell legyen szimpla gondolkodásnál, hiszen a gondolatai nem cikáznak egyszerűen ide-oda, hanem… jaj, mi is az a szó?...  Múltkor hallott egy pont idevágó remek kifejezést… hogy is?... Hopp, már meg is volt: töpreng, töprengés.

    - Min töprengsz? – kérdezte tőle mellette elhaladtában valamelyik felnőtt, amint a harmadik emeleti gangon üldögélt kisszékén, s a szép Krisztát várta, hogy kártyázzanak, vagy társasozzanak ebédig. A néni még az elgondolkodó, komoly kis arcát is megpaskolta gyengéden. Szóval ő most töpreng – állapította meg. És akkor hirtelen beugrott az ötlet: szavakat fog gyűjteni! Ahogy ezt a szót, ezt a töpreng-et begyűjtötte, majd sok más, nagyszerű és ritka szót elcsen a felnőttek beszédéből. Saját szó-gyűjteménye lesz! Hohó! A többieket majd jól megeszi a sárga irigység, a szép Kriszta, pedig bizonyosan büszke lesz rá. Egészen beleborzongott a lehetőségbe. 

    A szabályokat megalkotni, mindössze egy délutánt vett igénybe. Tehát: szavakat lehetett szerezni a felnőttek és a többi gyerek beszédéből, illetve a rádióból. Egy szó birtokba vételének három lépcsőfoka volt. Először is meg kellett jól jegyezni. Ez egyszerű feladatnak tűnt, ám valójában korántsem volt az. Sokszor el kellett ismételni, magunkban bele-beleilleszteni későbbi folyékony beszédünkbe, stb. Babramunka volt, viszont a magányosan töltött perceket szinte falta. A fiú soha többé nem unatkozott, ha egyedül volt.

    Aztán jött a szó értelme. A gyűjteménybe csak olyan szót szabadott beilleszteni, melynek jelentése tudható, s a fogalom értelmezhető volt. A felnőtteket megkérdezni nem ért. Ha olyan szóra akadtunk, amelynek értelme nem volt egyértelmű és világos, a birtokba vétellel várni kellett, amíg a szó még egyszer elénk kerül, s minden esetleges félreértésnek elejét vehetjük. Végül a harmadik lépésben lehetett a szót használni, de csakis értelemszerűen. Szabály volt még, hogy a felnőttek által kifejezetten és direkte megtanított szavak nem érnek, nem lehetnek a gyűjtemény darabjai.

    Nemrég villamoson utaztak, s a fiúval szemközti ülésen egy bácsi ült, illetve inkább fiatal apukának kellene mondani, ölében a saját fiával, aki ültében kibámult az ablakon. A gyerek nemrég tanulhatott meg beszélni, és a büszke édesapja az egész villamossal, az egész világgal tudatni akarta ezt a csodálatos eseményt.

    - Nézd csak, Ferike, az ott egy Moszkvics – mondta gyöngyöző homlokkal – mondd utánam szépen, Ferike, hogy Moszkvics.

    - Moszcsik – próbálkozott a gyerek, és látszott rajta, hogy baromira elege van az egészből. Na nem, hát ezt nem. Ilyen majomka-módra megtanult szavak nem létezhetnek a gyűjteményben. (Pláne, hogy Moszkvics – tette hozzá gondolatban a fiú – nem mondom, esetleg az a szó, hogy Alfa Romeo, az még úgy elmenne – a negyediken lakó Petinek volt egy haverja, aki egyszer már majdnem ült egy Alfa Romeo-ban, és ezt az élményét rendszeresen elmesélte.)

    A begyűjtött, de értelmezés híján nem használható szavaknak egy közbülső helyen kellett várakozniuk, amelynek egyelőre a „később tisztázandó dolgok”- nevet adta. Úgy vélte, hogy ezen a helyen a szavak csak rövidke időre pihennek meg majd, mielőtt a gyűjtemény érdemi részébe kerülnének. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az idő előre haladtával a „később tisztázandó” szavak fejben őrzött jegyzéke először megközelítette, majd meghaladta a tényleges gyűjtemény mennyiségét. Mindezt a rendszer fogyatékosságának tudta be. – Valami nem stimmel itten – fogalmazta meg aggályait hangosan. A passzív szókincs fogalmát még nem ismerhette, így nem is gondolta volna, hogy ez a folyamat abszolúte természetes, független az életkortól – hetven éves professzorok hasonló problémákkal küzdenek.

    A szóvadászat maga, általában egyszerű ügy volt, csak figyelni kellett, résen lenni. Legutóbb a rádió sportközvetítéséből bővítette gyűjteményét egy igen ízletes darabbal. A szpíker a következőket mondta: - Kitűnő napot fogott ki, és remekül játszik Albert Flórián, a Ferencváros csatársorának üdvöskéje. – Üdvöske! Milyen remek szó – sokáig ízlelgette és ismételgette, nehogy elfelejtse. Értelmét valahogy ebben határozta meg: ígéretes fiatal tehetség, akinek jelenléte üdvözítő, mert általa sok üdvhöz lehet jutni. Néhány nappal később megerősítést nyert vélekedése, mert a rádió ezt mondta: - Kiugró tehetségét ezen az estén is bizonyítva, sikeres beugrásával mentette meg az előadást az Operettszínház új üdvöskéje, a nyáron a társulathoz szerződött… - és itt egy női név következett, amely már nem volt érdekes.

    A fiú úgy gondolta, hogy neki magának is van már saját üdvöskéje – természetesen a szép Kriszta személyében, az elsőről. Hirtelenjében nem is tudta volna megmondani, hogy a szépség maga, mint tulajdonság, tehetségnek minősül-e? Jobban belegondolva aztán úgy döntött, hogy a hozzá hasonlóan négy éves tündérke természetes szépsége külön ajándék. A kislány amúgy szinte mindenhez értett, s mindenben tehetségesnek mutatkozott. Gyurmából, vagy vizes homokból mindenféléket tudott formázni. Úgy tudta feltörni a sárgabarack magját kalapáccsal, hogy egyik ujját sem verte kékre, s eközben a mag belső, finom, ehető része minden esetben egyben maradt. Fel tudott mászni egy létrára, majd le, anélkül, hogy haja szála is meggörbült volna. Ki tudta cserélni – ezt a fiú sosem gondolta volna – az elemlámpában az izzót, s a sokszor oly makrancos készülék vidáman működött tovább. Szépen rajzolt a Kriszta, akár színes ceruzával is, de voltaképpen bármivel; egy darabka lehullott vakolattal is tudott tetszetős dolgokat alkotni a gang kövezetére. Kitűnően bánt a vízfestékkel és olyan ügyesen fújta a szappanbuborékot, mint senki. Az ő buborékjai valahogy sikeresebbek, nagyobbak, gömbölyűbbek, színesebbek voltak. Papírhajtogatásban, pedig a szép Kriszta egyenesen felülmúlhatatlan volt. A fiú maga is próbálkozott ezzel a mesterséggel, de az eredményt tekintve, a műveletet leginkább papírerőltetésnek lehetett volna nevezni. Csak a legprimitívebb repülőgépek tudtak kikerülni a keze alól, s azok is, ha nekieresztette őket a harmadikról, azonnal ferdén belecsapódtak egy emelettel lejjebb a gang korlátjába. A szép Kriszta gépei bezzeg kiszálltak a világból, kecsesen suhantak, s akár a Corvin-közig is el tudtak volna szárnyalni, s szinte föl lehetett ülni rájuk.

    Legjobban szerettek fodrászost játszani. Ilyenkor mindig a fiú volt a kuncsaft, feszengve ült a gangon, egy sámlin, mialatt a szép Kriszta, sárga kis műanyag ollócskáját „csattogtatva” szálldosott körülötte, hogy kedves vendégének kedvére tegyen. Hosszadalmas fésülés következett egy igazi fésüvel, s valahogy mindketten úgy intézték, hogy percenként egymáshoz kelljen érniük.

    - Akkor is te fodrászolsz majd, amikor már kopasz lesz a fejem búbja? – kérdezte a kuncsaft.

    - Akkor is itt lakunk majd, ezen a Práter utcai gangon? – kérdezett vissza a frizőr, s máris elkezdték másik kedves játékukat, amelynek azt a nevet adták: „eljövendő otthonunk”. Az elképzelt szép, új házat, esetleg sokszobás lakást egyelőre ide-oda rángatták Budapest maguk elé képzelt térképén; budai hegyek, de azért Dunára-néző is legyen – úgy próbáltak ügyeskedni. A kandallóban és az úszómedencében egyetértettek, de állandó vitájuk volt a nappali és a könyvtár okán. A fiúnak szent meggyőződése volt, hogy felnőtté válni, az egyet jelent azzal, hogy tömérdek könyvet birtokolni, valamint rengeteg barátot állandóan vendégül látni. Ezért egy gigantikus nappalit képzelt el, amelybe egyszerően belesimult volna a hatalmas könyvtár. A szép Kriszta egy napfényes teremről ábrándozott, ahol majd kedvére rajzolgat, festeget, s egy nagy teraszról, ahol télen a maga készítette madáretetőbe almaszeletet, és diót rakosgathat. Ráérősen álmodoztak, hiszen még csak négy évesek voltak.

    A kislány tökéletes választásnak tűnt az üdvöske posztra, csak az a fránya barátság szó ne állt volna örökkön közéjük. A szép Kriszta több alkalommal nyilvánosan kijelentette, hogy a fiút tartja élete legjobb barátjának. Úgy szereti, mint a legjobb barátját – ez is elhangzott nem is egy alkalommal. Mindez rendkívül zavarba ejtő volt. A fiú úgy gondolta, hogy a barátság két lány, illetve két fiú közötti dolog lehet csupán. Semmiképpen nem tudta magát elképzelni, amint együtt babázik a szép Krisztával, és mondjuk a negyedik emeleti testvérpárral, Erikával és Ildikóval. Másrészt a szép Krisztát sem, tudta sehogyan sem odaképzelni a gombfoci-asztalhoz. Te jó ég! A kislány biztosan Friedmanszkyt állítaná a kapuba, a kapus Landival talán halfot játszatna, s nyilván azt sem tudná, hogy a büntetőket a mindig biztos lábú Vilezsállal kell rúgatni. Nem, a barátság fogalma sehogyan sem illett a kapcsolatba.

    Nehezítette a dolgot a szép Kriszta mamájának – amúgy természetes gondolkodása és mondatfőzése is. – Kínáld meg őszibarackkal a kisbarátodat – unszolta nemegyszer leányát. Valamint: - Mondd meg a kisbarátodnak, hogy ma nem mehetsz ki a gangra, mert nagyon hideg szél fúj odakint, talán játszódhatnátok a jó meleg szobában – és így tovább.

    Ahogy az anyja többször is felhívta a fiú figyelmét – a szép Kriszta édesanyja a bukovinai székelyek ősi-nemesi szépségeszményét, nagyságos arc-formáját kapta, hordozta és adta örökül. A fiú napokig elnézte volna a szép hölgyet, amint a konyhában tesz-vesz. Hogy arcvonalainak rajzolatában mi volt az ősi-nemesi, azt nem tudta volna megmondani, de egy vonzó arcú, egészséges, termetes, kellemesen cicis asszonyt látott, s úgy gondolta, hogy ha a szép Kriszta ilyen lesz fiatal néni korában, akkor különösebb baj nem lehet.

    A leányka mamája valóságos konyhaművész volt. Csudálatos dolgokat bírt sütni például. Süteményeit senki meg sem közelítette a házban – kislánya, pedig nagyon szeretett tálalni-teríteni. Pazarul, külön gusztust keltően tudta kínálni a csemegéket. Csak ez az undok kisbarátod-dolog ment állandóan a fiú agyára. Gondolatban mindig kijavította a szép Kriszta szimpatikus édesanyját: - Mondd meg a lovagodnak, udvarlódnak, igaz választottadnak, hogy… - bizony így lettek volna tökéletesek ezek a mondatok. De persze szólni, vagy akár csak célozgatni erre – nem volt mersze sosem.

    Egy alkalommal, amikor a saját édesanyját kísérte le a boltba, a lépcsőházban egy idegen párt láttak szorosan egymás mellett ülve. Amolyan fiatal felnőtteknek tűntek. Szőke, hosszú hajú lány, és egy barna, kerekképű legény. Egymás kezét gyurmázták erősen, és révült tekintettel nézték a liftet, mint fut-szalad föl és alá.

    A fiúra – szó se róla – erősen hatott a párocska megpillantása; s míg a boltokat járták, gondolatban vissza-visszatért hozzájuk. Ezúttal csak kisebb bevásárlást eszközöltek, amelyre bízvást elkísérhette az anyját. A nagyobb, ünnepek előtti, vagy a karácsonyi beszerzés az apja reszortja volt. Gondosan megszerkesztett listákat vitt magával, s mindent megvásárolt annak rendje és módja szerint. A dolog flottul ment rendszerint, a fiú csupán egyetlen alkalomra emlékezett, amikor az apja megmakacsolta magát, s kerek-perec megtagadta a feladatot.

    Karácsonyi nagybevásárlás volt soron. Az anyja szokás szerint elővarázsolt valami dugipénzt, amelyet az innen-onnan lefaragott forintocskákból spórolt össze, s az apja kezébe számolta.

    - Ugorjon be a henteshez is – mondta – s vegyen egy kilo sertéscombot, de a diójából kérjen.

    - Hogy… mijéből? – kérdezte az apja meghökkenve.

    - A diójából.

    - Végül is – mondta az apja krákogva – én hozhatok, ha ez a kívánsága. Bár nem értem, hogy miért a hentes diójából hozzak, s miért nem a zöldségeséből? Oda úgy is kell mennem, a mák is a listán van, nem igaz? Szerintem a zöldségesnek jobb a diója, mint amilyen a hentesnek lehet, nem gondolja?

    A fiú anyja elhatározta, hogy megőrzi a komolyságát. Mindenesetre leült a hokedlire és borzasztóan ügyelt, hogy ki ne robbanjon belőle a nevetés.

    - Nem a hentes diójáról van szó, hanem a sertéséről. Húsának egy részét nevezik úgy, hogy a diója.

    Úgy tűnt, az apja ezt vitatni fogja.

    - Olyat már hallottam, hogy a mogyorója. A hím állatok bizonyos alkatrészét nevezik így. De azt ne várja el tőlem, hogy ilyesmit vegyek a hentesnél.

    - Ha hiszi, ha nem, a sertéscombnak különböző részei vannak, név szerint a frikandója, a felsálja, a diója és a rózsája.

    - Frikandója?

    - Frikandója.

    A fiú apja feltolta a kalapját egészen a feje búbjára és idegesen végigsimított az arcán.

    - Attól tartok, én erre képtelen lennék. Gondoljon csak bele: telve a mészárszék bevásárló asszonyságokkal. Mindannyian húst kérnek… ahogy várható… én meg álljak a hentes elé, s mondjam azt, hogy néhány szép szálat a rózsájából, mészáros úr, meg egy jó tenyérnyit a frikandójából, ha volna oly szíves….nyilván ott nyílna meg a föld a talpam alatt. Arról nem beszélve, hogy ki tudja, hogy a disznó mijét adná a kezembe. Majd hozok karajt, olyat már láttam.

    A fiúnak ez szinte minden bevásárláskor eszébe jutott; mindig elképzelte a szegény röfit. amint egy csokor rózsával álldogál az ólban, hóna alatt egy diótörővel, s a nyaka köré tekert kötött felsállal. Megpróbált némi frikandót is odaképzelni, mondjuk a hátsó combok közé, de a dolog annyira kínos volt, hogy inkább hagyta a fenébe. Most, amikor megérkeztek a beszerző körútról, a fiú legnagyobb meglepetésére az egymás kezét markolászó párocska még mindig ugyanott ült, s még mindig azt nézték, hogy lift.

    - Ezek betegek? – kérdezte az anyját, amikor a konyhában végre lepakolták a karfiolt meg a krumplit. A fiú anyja, aki még most is nagyon szép nő volt, de mindenki úgy emlékezett, hogy fiatalabb korában „halálosan szép asszony” volt – nevetve mondta: - Irigylésre méltó betegségük van. Ezek szerelmesek. 

    No hiszen, több se kellett a fiúnak! Azonnal tervet kovácsolt, hogyan lehetne a szép Krisztát egy ízben rávenni, hogy társasozás helyett üljenek ki liftnézőbe, a lépcsőfordulóba. – Majd legfeljebb viszek ki kispárnákat – fontolgatta a fiú – ha netán hideg lenne a lépcső. – Gondban volt a kezek ilyen módon történő gyurmázgatásával is; nem lévén ezen a téren semmi gyakorlata. Egy kicsit megpróbálta jobbjával a saját bal kezét szorongatni, de egy idő után csalódottan abbahagyta, mert nem érzett semmi felemelőt, csak elzsibbadt a balja. – Majd csak lesz valahogy – vélte – s az sem mellékes körülmény, hogy a szép Kriszta hagyományosan jól bánik a gyurmával. – Egészen lázba jött a tervtől. Ülni ottan, mint szerelmespár és révült arccal bámulni a liftet! Hogy ez neki előbb nem jutott eszébe! Nem volt persze világos, hogy meddig kell a liftet nézni fel-alá rohantában, hogy szabályos legyen a dolog, de bizonyosnak tűnt, hogy jó sokáig. Kicsit még megpróbálta gyakorolni a tükörben a „révült tekintet” nevű kelléket, s úgy vélte, hogy egész jól megy. Ezzel végzett is az előkészületekkel, s már csak a megfelelő pillanatra várt. Persze ott volt még – mint végső, tisztázandó kérdés – hogy tudniillik a kézen fogva liftnézés nevű sportban, vajon mi számit gólnak?

    Ráadásul mindehhez egyszer még meg kellett hódítani a szép Krisztát, de úgy ám, annyira nagyon, hogy ezt a buta „legyünk barátok”-dolgot, fel se említse többé a gyönyörű kislány. Úgy vélte, hogy majd a szógyűjteményével hatást gyakorolhat a leányzóra. Elképzelte, amint az udvaron, játék közben sorra-rendre előhúz a talonból egy-egy újabb rafinált és változatos kifejezést, a többi fiú meg csak sápadozik az irigységtől, a hülye cigis dobozaikat rázogatják, míg a szép Kriszta kipirult orcával, büszkén és diadalmasan pillant körül. Hát igen. Az öt éve elvesztett foci világbajnokság óta ez lenne az első jó dolog ebben az országban – vélekedett.

    Azonban az új szavak beszerzése korántsem ment végbe minden esetben zökkenőmentesen. Így járt múltkor a „jóllehet” szóval is. Szülei beszélgetéséből csípte el, s tetszett is nagyon, de valami nem stimmelt, mert alighogy használni akarta, valahogy már nem hangzott olyan jól, mint anyjáék mondatában. – Jóllehet – gondolta át újra – valaki most beteg, de még jóllehet. – Érezte, hogy ez egyáltalában nem az, amire gondolt, amit kihozni akart a szóból. Szülei beszélgetésében ez a szó valahogyan könnyebben belesimult az egészbe, s általa mondat is valami más, új értelmet nyert. Egészen cvíder lett a kudarctól. Csalódott sóhajtással tette vissza a jóllehet-et a később tisztázandók közé.  

 

 

Dire Straits - Private Investigations

 

dalszöveg:

Magánnyomozások

Rejtély ez nekem - a játék elkezdődött a szokásos díjért - s némi pluszköltségért bizalmas információk. Egy napló tartalma - ez az én nyomozásom, s nem közvélemény-kutatás. Nekiállok csekkolni a jelentéseket, előásni a szennyet - bármire rálelhet az ember a sorok között. Árulás és árulkodás - persze mindenre van magyarázat. Ha az okokat értem is - ezzel együtt élnem nem lehet. S mi marad végül, mire lemegy a nap? Mi marad végül a miénk? Egy üveg whisky, talán egy újabb levélnyi hazugság, lehúzott redőnyök, s a fájdalom a szemek mögött. Sebhelyek az életen, s nincs jóvátétel. (Rossner Roberto jegyzete)

 

 

 

„26 évesen 1981-ben.

Próbáld megmagyarázni egy mai huszonévesnek, hogy milyen érzés, ha az embert lépten-nyomon igazoltatják a zsernyákok az utcán, a kocsmában, bárhol. Nem is érti, hogy miről beszélsz.” (Rossner Roberto)

 

 

Rossner Roberto:

Világslágerek nagyító alatt

 

Jethro Tull: Budapest

 

A Jethro Tull a progresszív rockzene egyik kiemelkedő formációja a hatvanas évek közepén alakult, s többszöri tagcserével a mai napig üzemel. A zenekar alapítója, motorja és központi figurája az énekes és fuvolán játszó Ian Anderson. Az akkori, erősen gitár-központú rockvilágban kifejezetten vakmerő válalkozásnak tűnt a fuvolát, egy ilyen definít kamara-hangszert tenni a hangzás, s a hangszerelés központjába, ám az eltelt idő Andersont igazolta. Zenéjük Britannia folk-muzsikájának és az amerikai blues zenének páratlanul értékes ötvözete. Valamennyi számuk zenéjét és szövegét Anderson írta, versei kifejezetten költői vénáról tanúskodnak. Kötelezően hallgatandó albumaik: Aqualung, Living in the Past, Thick as a Brick, Songs from the Woods, Heavy Horses, Crest of Knave, Roots to Branches.

 

A zenekar 1986-ban járt először hazánkban, s mindjárt két fellépést vállaltak. Az első nyilvános volt: az MTK focipályán adtak koncertet. Ám volt egy másik fellépésük is egy zártkörű, kizárólag a sajtó és a magyar lemezforgalmazó embereinek. Ez utóbbi koncert a Szent István (akkori nevén I. István) gimnázium nagytermében volt, s az anyag kalózlemezen hozzáférhető (Hot Night In Budapest 1986).

Ezen a koncerten föltűnt a zenekar körül egy magyar kislány, a gimnázium 17 éves növendéke, ifjúsági válogatott atléta leány, aki a színpad körüli teendőkben segítségére volt a bandának. Állítólag a zenekar minden tagja azonnal beleszeretett a meseszép ifjú hölgybe - akiről fontos megemlíteni, hogy "csak príma szendvicseit kínálta, s nem önmagát". Andersont is oly mértékben elbűvölte ez a "földöntúli jelenés", hogy később írt egy dalt a találkozás emlékére. A "Budapest" című Jethro Tull nóta azóta a zenekar egyik védjegye, s a nemzetközi szaksajtó beválasztotta a nótát minden idők 25 legszebb rock-dala közé. A szám fellelhető a zenekar Crest of Knave (Címerpajzs) 1987 című albumán.

Sajnos nem tudni, hogy ki volt az a lány, mi lett vele, sikerült-e sport-karrierje - ám tény, hogy az egész nyugati világ tud róla és ártatlan szépségéről.

 

 

zene és vers: Ian Anderson

 

Budapest

 

Azt hiszem középtáv-futó nő volt

(nem volt egyértelmű a fordítás)

egy reménybeli bimbózó nemzeti hős

nemzetközi versenyen indul még idén

Mindenesetre az est fénypontja ő volt

(utolérhetetlen volna a kemény mérföldös távon

s amíg a tökéletes kört futja

ajkán a mosoly is tökéletes)

Budapesten... forró éjszaka Budapesten.

 

Egy vén gimnáziumban cihelőzködtünk

leporoltuk a mandolinokat és ellenőriztük a cuccot

ő segített nekünk a színpad mögött

szíveket dobbantott és sört töltött.

Hát igen, combjai hosszúak voltak, mint az öröklét

mintegy a végtelenbe csillámlott

egy leheletnyi cérnabugyin keresztül

bőrének selymes tengere...

Forró éjszaka Budapesten.

 

Szinte vágni lehet a hőséget

meg tudnád hámozni egy kés tompa élével

érezni ahogy szinte süt a nézőtérről

az ember szinte az életéért játszik

(ha csak nem a pénzért)

Forró éjszaka Budapesten.

 

Lehajolt, hogy feltöltse a jégszekrényt

hogy bepakolja a felmelegedett fehérborokat

mint valami felfoghatatlan földöntúli látomás

nem viselt mást, mint egy pólót, bugyit és a bőrét

ahogy hullámzottak alig takart izmai... hát tudod...

de a fiúkat és engem már nyugatra szólított a kötelesség

így az elmaradó stábbal elveszítettük őt

a forró éjszakában Budapesten.

Micsoda forró éjszaka Budapesten!

 

Alig szólalt meg angolul

(egyáltalán nem beszélt túl sokat)

nem szeretkezett senkivel

csak príma szendvicseit kínálta - nem önmagát

és édes bort töltött nekünk fellépés előtt.

 

Hé Budapest! Ide vele most rögtön!

 

Aztán mintha láttam volna éjjel egy étteremben

kékes borzongásokat vetett a falra

de az asztalunkat nem tisztelte meg

nyilván nem is ő volt, összetévesztettem valakivel.

 

Hát igen, combjai hosszúak voltak, mint az öröklét

végtelenbe tűnő csillámlással

szíve rokkájára spulnizva vergődtünk a nyugati világban

s ő talán föl sem fogta mindezt

azon az éjszakán Budapesten.

Forró éjszaka Budapesten.

Micsoda forró éjszaka volt Budapesten!

 

(Rossner Roberto fordítása)

 

 

 

Scarborough Fair

(A Scarborough-i vásár)

brit népballada

 

A tengerparton fekvő, ezért hajóval és szárazföldön egyaránt könnyen megközelíthető Scarborough települést III. Henrik angol király tette meg hivatalos vásárhellyé 1253. január 22-én. Heti vását is tart, ám évente egyszer megrendezik a "Nagyvásárt", amely augusztus 15-től 45 napig üzemel.

Ahogy a középkor legsötétebb időszaka véget ért, s a járványok is lassan visszahúzódtak Európából, Scarborough fontos találkozóhelye lett a vándorkereskedőknek, akik nemcsak egész Britanniából, de Skandináviából, a Baltikumból, sőt a Bizánci birodalom távoli városaiból is eljöttek. Az éves Nagyvásár ugyanakkor nemcsak egyszerű kirakodóvásár volt, de egyfajta kultúrális seregszemle is - az akkori emberek Woodstock-ja, vagy Sziget-fesztiválja - amelyen vándormuzsikusok, csepürágók szórakoztatták az egybegyűlteket.

A Scarborough Fair című ballada eredete homályba vész. Első írott verziója a "Lady Isabell and the Elf-Knight" című gyűjteményben található, amely 1650 körül keletkezett. A dalnak száznál is több szövegvariánsa létezik, így katona, bányász, földműves, utazó, kereskedő, trubadúr-, stb. verzió. Ám legismertebb, leginkább elterjedtebb a tengerész-variáns - ezt dolgozták föl a legtöbben.

A balladát a XVIII. századtól refrénnel éneklik, a dal második sora azóta mindenütt ugyanaz: "Parsley, Sage, Rosemary and Thyme" A növények sem véletlenszerű felsorolásban találhatók itt, s még csak nem is a prozódia, vagy a rím kedvéért; "virág-nyelven" mindegyiknek meg van a maga szimbolikus jelentése. Így a petrezselyem (parsley) jelentése: vágy, vágyakozás, a zsályáé (sage) időtlenség, örökkévalóság, a rozmaringé (rosemary) emlékezet, remény, hit, míg a kakukkfűé (thyme) bátorság, kitartás, kurázsi. Tény ugyanakkor az is, hogy a pestisjárványok idején e négy herbárium elegyét, keverékét rejtették kámzsájuk arcrészéhez az emberek, hogy a növények illata elnyomja a hullák, s a pestisben haldoklók szagát.

A balladát több tucatnyi énekes, illetve együttes földolgozta már (többnyire a tengerész-verziót, s az utolsó strófát hol éneklik, hol nem). Népszerűek Justin Hayward (Moody Blues), Sarah Brightmann, Sergio Mendes, Wes Montgomery, Al Di Meola és Herbie Hancock feldolgozásai. A legismertebb, mégis, talán a Simon and Garfunkel duó feldolgozása a "Parsley, Sage, Rosemary and Thyme" - 1966 Columbia Records című albumról.

 

 

 

A Scarborough-i vásár

 

A Scarborouh-i vásárba tartasz?

Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű.

Egy illetőt, ki ott él, emlékeztess rám,

Valaha ő volt az igaz szerelmem.

 

Mondd néki, hogy készítsen gyolcs-inget nekem

Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű

De egyetlen varrás, vagy tűöltés nélkül ám!

És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.

 

Mondd néki, találjon rám a messzi földeken

Petretzselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű

Valahol a sós víz, s a tengerpart között

És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.

 

Mondd néki, hogy szakítson, tépjen nekem

Petrezselymet, zsályát, rozmaringot és kakukkfüvet.

És gyűjtse csokorba tengerparti haraszttal

És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.

 

Mondd néki, hogy adja rá az inget bátor testemre

Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű

Hadd nyugodjam méltósággal a hullámsírban

És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.

 

(Rossner Roberto fordítása)

 

 

Scarborouh Fair

 

Are you goin' to Scarborough Fair?

Parsley, sage, rosemary and thyme

Remember me to one who lives there

She once was a true love of mine.

 

Tell her to make me a Cambrick shirt

Parsley, sage, rosemary and thyme

Without no seams nor needlework

Then shell be a true love of mine.

 

Tell her to find me an acre of land

Parsley, sage, rosemary and thyme

Between the salt water and the sea strand

Then shell be a true love of mine.

 

Tell her to reap it in a sickle of leather

Parsley, sage, rosemary and thyme

And to gather it all in bunch of heather

Then shell be a true love of mine.

 

Tell hear wear it on my body brave

Parsley, sage, rosemary and thyme

Let me rest gracely on the wavelet-grave

Then shell be a true love of mine.

 

 

 

Rossner Roberto:

Folyékony hold – egy baltimore-i doktor hagyatékából előtalált rendkívül különös kézirat

Hatodik fejezet

Az emóciók trigonometriája

(részlet)

 

 

Elmerengett egy pillanatra, de azonnal folytatnia kellett.

   - Egyszer – nem sokkal azután, hogy feleségem megbetegedett, úgy esett, hogy nagyon rossz passzba kerültem. Alkohol-problémáim felerősödtek; a tehetetlenség és a kétségbeesés adott poharat kezembe – míg józan pillanataimban minden garasomat az én drága Sissym gyógykezelésére, s ellátására fordítottam. Újra és újra összecsaptak a hullámok fejem felett – a házbérrel, a világítás, s a tűzifa költségeivel bőven elmaradtam – családom szerencsére nem is tudott minderről. Végül már annyira nem volt pénzem, hogy több mint öt napon át nem volt mit ennem. Az éhségtől többször elájultam fűtetlen kis emeleti szobámban. Végre sikerült elhelyeznem egy írásomat, s az érte kapott pénzzel zsebemben azonnal egy közeli mészárszék irányába siettem – gőzölgő, forró, frissen tálalt húsneműek jártak eszemben – szinte futva igyekeztem. Ám amint beléptem a havas, téli utcáról, oly mértékben arcon ütött a sülő-fővő húsok párája, vaskos illata, a túlfűtött helyiség egész forrósága, hogy legyengült szervezetem fölmondta a szolgálatot: hirtelen megint elvesztettem az eszméletemet, s végigvágódtam a padlón. Mire magamhoz tértem, az utca havában fekve találtam magamat, s persze kizsebeltek, egy árva garas sem maradt nálam. Megpróbáltam hazavánszorogni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Csak támaszkodtam a mészárszék falának és üres tekintettel bámultam magam elé. E pillanatban egyik pályatársam – legfőbb irigyem és legádázabb ellenségem – arca tűnt föl előttem. Elkapott, ahogy szinte a karjába omlottam erőtlenül. Meghallgatván a velem történteket, azonnal visszavitt a kimérésbe, jókora adag ételt diktált belém, majd hazakísért, zsebembe pénzt nyomott – s mint később kiderült - fűtési hátralékomat, házbér-tartozásomat is rendezte. És végig, mindvégig magamon éreztem tekintetét – a külső szemlélő számára ezek a pillantások aggódónak, barátinak is tűnhettek volna – ám mi ketten nagyon is jól érzékeltük e pillantások szögtartományát. Az illet?, ki normális esetben nagyjából, a térdemig, ha felért, most végre-valahára mindvégig kéjjel lenézhetett rám. Ezért az érzeményért valószínűleg a többszörösét is kifizette volna annak az összegnek, amit aznap reám költött. Nos, azt hiszem ez volt a mélypont az életemben. S korántsem az a pillanat, ott feküdve a mészárszék fűrészporos padlatán ájultan az éhségtől… nem, hanem ez a tekintet. Ez a kéjbódult, kárörvendő, lesajnáló emóció-kitörés. A magam esztelen, bolondos módján méltó bosszút álltam később e pályatársamon: „Egy hordócska Amontillado” címmel kisebb elbeszélést kotyvasztottam, hőseivé minket kettőnket téve meg – no, ott aztán megfizettem neki mindenért. Nemo me impune lacessit.

   - Ha jól fordítom: Senki sem bánthat büntetlenül.

    Bólintott, ezzel elhallgatott.  Magam sem tudtam megszólalni. Már én sem tudtam, hogy voltaképpen le-, vagy fölnézek rá. Csak sokára szólalt meg újra.

   - Engem egész életemben két eszme vezérelt. A SZÉPSÉG és a TÖKÉLY. Azt tartom, hogy a műalkotás tárgya nem lehet más, mint a szépség, annak keresése, leírása, vagy éppen az elvesztése felett érzett fájdalom kifejezése. A technika, a megalkotás mikéntje, pedig nem lehet kevesebb, mint tökéletes. Minden más eredmény: kudarc. A tehetségtelenség, a felkészületlenség nyilvánvaló, árulkodó jele minden műalkotásnak szánt produktum, amely elmarad a tökéletestől. Magam ezen elvek alapján alkotok és dolgozom, s ezt másoktól is száz percentig megkövetelem. Képzelheti, hogy milyen hírhedett kritikus voltam. A legkisebb hibára lecsaptam, a dramaturgia, a lélekábrázolás, a cselekményvezetés összes pongyolasága céltáblám volt, s én lőttem e táblákat mindennel, ami a kezem ügyébe került. Egy kollégám, s pályatársam, a kiváló tehetségű költő, Oliver Wendell Holmes, kit magát sem kíméltem soha (bár azért megjegyezném, hogy legjobb költeményét nem csak, hogy elismerem, de egyenesen az egyik legnívósabb és legszebb versnek tartom, melyet valaha angol nyelven írtak), szóval ez a Holmes így írt egy ízben rólam: „… ez a csillogó tehetségű költő, valahányszor kritikát ír, félreteszi a tintát, s pennáját azon túl vitriolba és epébe mártogatja…” Fájdalom, ezek nagyon is találó szavak. Isten a tudója, hogy hány fiatal, szárnyát bontogató tehetségnek szegtem kedvét, s tántorítottam el a pályáról… De alaposan megbűnhődtem minden bűnömért. Az emóciók trigonometriájának teljes spektrumát volt alkalmam magamon tapasztalhatni.

   - Nagyon szomorú szavak ezek. Gondolom, hogy azért fiatalabb korában másképpen látta a világot.

   - Gondolja? Hát téved, barátom. Hadd meséljek erről, ezúttal egy versben. Elmondom önnek egy idevágó versemet.

   - Egy újabb vers? Ez is olyan szomorú lesz, mint a tegnapiak?

   - Ítélje meg.

 

Elkülönülten

 

 

Már sráckoromtól más voltam

Én, mint a többi – mást láttam

Dolgokban; vélük – úgy lehet –

Egy forrásból én nem vehet-

Tem búmat, s szenvedélyem.

Közös kéjekre szívem nem

Hangoltam, s mit csak szerettem,

Azt egyedül ÉN szerettem.

 

Akkoron – srácként – éltem zord

Hajnalán, rám kiszabatott

- Mélyéből Jónak, s Betegnek –

A Titokzatosság, s nem enged:

Forrást, avagy zuhatagot

Rőt sziklájú oromzatot

Napot – őszi árnyalat –

Aranylón gördült, túlhaladt,

Égi villámot, mely hűlt

Helyemre sújtva elkerült,

Mennydörgést, avagy vihart

És felhő-alakzatot,

Mit (bár az ég kéknek hatott)

Mind-mind démonnak láttatott.

 

   - No hiszen – mondtam, miután befejezte – most még a démonok is?

   - Nem hisz bennük? No, majd meglátjuk. Most hagyjon aludnom egy keveset. Ha még egyáltalán felébredek, bevezetem kissé a démonológiába.

   - Hm… Nem is tudom, hogy akarom-e? Mindenesetre ezt a versét is nagyon érdekesnek találom. Talán nem muzsikál oly kecsesen, mint a tegnap hallottak, ám határozottan karakteres, erős műalkotásnak tetszik – már amennyire én képes vagyok megítélni. Publikálta már valahol?

   - Nem. S nem gondolnám, hogy egyáltalán szándékomban állna. Ez csak egy úgynevezett impromptu, vagyis afféle alkalmi rögtönzés volt. Egy ifjú hölgy albumába írtam, még 1829 májusában, érdekes módon éppen itt, Baltimore-ban. Ennyi idő után talán nem követek el indiszkréciót, ha elárulom, hogy a hölgyet Lucy Holmes-nak hívták.

   - Lucy Holmes? Vagyis Mrs. Balderston?

   - Igen, később valóban férjhez ment (ment? - menekült!) ahhoz a piperkőc Balderstonhoz. Ismeri talán Lucyt?

   - Hogyne.  Mr. És Mrs. Balderston, illetve úgy általában a Balderston család nagyon is jól ismertek kórházunk áldozatkész jótevőiként. Mrs. Balderston igazán nemes lelkű teremtés.

   - Tudom. Mi több, húsz éve ő volt Baltimore legszebb leánya. – betegem lehorgasztotta a fejét. – Most engedjen aludnom; ha velem az ég – szépeket fogok álmodni.

 

 

Lord George Gordon Byron:

Többé nem koslatunk mi már

 

Többé nem koslatunk mi már,

A kéj után, éjjelente,

A Hold - épp úgy ragyogna bár,

S a szív is még... szeretne.

 

Kardunk tokjában rozsdál,

Elnyűtte lelkünk a testet,

Szívünk, néha ki-kihagy már,

S vágyunk is lustán tesped.

 

Bár tivornyák éje várna,

Hajnal pirít ránk túl korán;

Nem koslatunk már, hiába,

Holdvilágos éjszakán.

 

(Rossner Roberto fordítása)

 

 

We'll go no more a-roving

 

So, we'll go no more a-roving

So late into the night,

Though the heart be still as loving,

And the moon be still as bright.

 

For the sword outwears its sheath,

And the soul wears out the breast,

And the heart must pause to breathe,

And love itself have rest.

 

Though the night was made for loving,

And the day returns too soon,

Yet we'll go no more a-roving

By the light of the moon.

 

 

 

John Updike:

Modigliani halotti maszkja

(Modigliani's Death Mask)

 

Egy játék-baba fejének burka

rézsút mered, holtában oldalt töpörödve

feltüremkedett ajkakkal, mocskosra cserzetten

és nem nagyobb, mint a tenyerem.

Lehetett ember ilyen kicsi?

Vagy az élet, mint gyors mozgás,

nagyító hatású illúzió?

Olaszmódra, borostyánnal övezve,

a maszk hulladék benyomását kelti,

befőttként eltéve üvegtárlójában, mint

egy furcsán kiváltságos grapefruit-héj.

 

(Rossner Roberto fordítása)

 

 

 

John William Waterhouse: Magic Circle

 

Rossner Roberto:

Józan transz

 

Ha tán eltűnnék néhanap, nem itt

Nem most és nem magam vagyok

Tizenkilencedik századba vitt

A józan transz; más lelkén átbújok

Élem éltét, álmodom álmait

Cibálnak angyalkái, s a démonok

 

Elfogynak lassan kínált ész-okok

Már minden szál elvarrva, ígérten

Ideát vak voltam, naív és konok

Bevégeztetett, köszönd meg szépen

Odaát holnap agyvérzést kapok

Legkésőbb szerdán; ott tartok éppen

 

A mágikus körből, hol üst rotyog

Megtépve bár, de épen kiléptem.

 

 

Christina Georgina Rossetti:

Dal

 

Ha meghalok, kedvesem,

Ne gyászdalt énekelj,

Síromon se árnyas ciprust,

Se rózsát ne nevelj;

Zöld fű legyen fölöttem

Záporral, harmatcseppel;

S ha akarsz, emlékezz rám,

Ha akarsz, felejts el.

 

Nem látom majd az árnyat,

Nem érzem az esőt,

A csalogányt se hallom,

A kínnal verselőt;

S homály-álmomban, mely nem

Hajnal, sem szürkület,

Tán emlékezhetek még,

Tán csak felejthetek.

 

(Rossner Roberto fodítása)

 

Song

by: Christina Rossetti (1830-1894)

 

When I am dead, my dearest,

Sing no sad songs for me;

Plant thou no roses at my head,

Nor shady cypress tree:

Be the green grass above me

With showers and dewdrops wet;

And if thou wilt, remember,

And if thou wilt, forget.

 

I shall not see the shadows,

I shall not feel the rain;

I shall not hear the nightingale

Sing on, as if in pain;

And dreaming through the twilight

That doth not rise nor set,

Haply I may remember,

And haply may forget.

 

 

 

 

 

 

Rossner Roberto összes itt megjelent írása elolvasható:

http://7torony.hu/scroll.php?u=1547

 

 

P.S.:

 


 

 

 

 

 

 

 

 



Olvasva: 1499 alkalommal