Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
MEGJELENT!
H.Pulai Éva, 2016. július 25., hétfő, 20:12

Megjelent Zajácz Edina Csöndmadár című kötete

 

 

 

 

 

 

 

 

Oda vigyél engem,

smaragd szemű kincsem,

ahol nem születik harag a mennydörgésben,

és úgy szólíts,

olyan szelíd-bársony szóval,

elénk terüljön

a virágzó hegyoldal.

Kikerics halomból készíts egy keresztet,

arra feszítsd rá hócsipke

kezemet.

 

 

     Ezt a könyvet nem szabad egy ülésben elolvasni. Talán rosszul fogalmaztam, helyesebb és pontosabb úgy volna, hogy ezt a könyvet nem lehet egy ülésben elolvasni, és nem is elsősorban a terjedelme miatt. E művek minősége az, ami folyton megállít, nincs egyetlen darab sem köztük, amelyen csakúgy át lehetne siklani, mert egyetlen olvasással lehetetlen átfogni, képzelettel követni, teljes mélységében felfogni azokat a művészi értékeket, amelyeket magukban hordoznak.

     Zajácz Edinát négy évvel ezelőtt ismertem meg futólag az ünnepi könyvhét budapesti, központi rendezvényén. Az írók, költők és jelöltek sokaságában csupán a kölcsönös bemutatkozás egy rövid percére sejlett fel a lénye, mire sort, szót keríthettünk volna az irodalomra, költészetre, el is tűnt, nem tudtam még akkor: életre szóló sorsvállalása, kötelezettsége szólította. Nekem, akinek irodalmi eszmélkedését évtizedekkel ezelőtt elsőként Váci Mihály költészete jelentette, már akkor, Budapesten feltűnt a költőnő neve. A Zajácz név először Vácinál bukkan fel a Paraszt-legenda című műben, úgy rémlik vissza az évek távlatából, hogy talán ezt fel is vetettem neki, s csak egy csendes bólintás volt a válasz. Később egy interjúban arról is tudósít Nyíregyháza jeles szülötte, Váci Mihály, hogy öreg nagynénje, Zajácz Zsuzsi néni milyen meghatározó személyiség volt az ő költővé fejlődésében, s azóta már e könyv szerzőjéről is tudjuk: bizony, ugyanannak a Zajácz famíliának vér szerinti leszármazottja. Tehetség dolgában tehát megvolna a genetikai magyarázat, ám amilyen titkosak a kívülálló számára a leszármazási csatornák, olyannyira nehéz volna Váci Mihály és Zajácz Edina költészetének világos párhuzamait megvonni. A család nőági költőtagja bár vallja a Váci-örökséget, alkotásai sajátos, csak rá jellemző lírai öntörvényűséget mutatnak, költőként senki máshoz nem hasonlítható önmagán kívül. Amiben mégis hasonlók, az annak a szinte filozófiai tételnek az igazolása, hogy az embert költővé a sorsa teszi. Különös, ha belegondolunk, hogy miféle átkok sújtották ezt a családot. A Paraszt-legendában felvillantott alakot, Zajácz Mihályt a megváltó tüdőbaj "ifjan megmenté", a költő a háborúból hozott haza olyan vesebajt, amely a bármikori halálhoz vezethetett, így jutott neki alig negyvenhat év. Hogy milyen sors jutott e könyv versei szerzőjének, azt nem szükséges itt e pár bevezető sorban ecsetelni, hogy egy apa és egy gyermek tragédiáját cipeli a lelkében immár életre szólóan, benne van minden e művekben, olvasójuk csak azon csodálkozhat el, és tán éppen ebben rejlik ennek a lírának a csodája, hogy egyfelől ily sorscsapásokat is képes versben eldalolni, másfelől még az olyan szinte köznyelvi mondatokat is képes a líra magasságába emelni, mint a "Tizenhárom éve egy béna fiúval alszom", vagy a "Vigyázz, kicsim, el ne ess!"

     Költővé a sors nevel, említettem fentebb. Ennek folyománya, hogy minden verssort, kompozíciót maga a sors hitelesít is egyben. Ettől van e versekben a szinte robbanni kész erő, amely talán az Állóképek kettős szonettjében áll legközelebb a robbanáshoz. De mert a költészet egy bizonyos pontig szakma is, fogásait, eszközeinek használatát meg kell tanulni. Zajácz Edina bizton kezeli akár a legszigorúbban zárt formákat is, mint példának okáért a szonett, de a rímes szabadvers is megkapja nála a viszonylagosan zárt formát. Példaként tán elég volna, ha A szomorúság marad címűt idézném ide:

 

Végül csak a szomorúság marad.

Az előtted lévő,

és amikor sorban álláskor kifordul

számból az utolsó falat.

Amióta lándzsaszirmú szavaiddal

teletűzdelted a hajamat,

már nem tudok közelebb lépni hozzád.

 

     Más okom is volt, hogy éppen ezt a verset hozzam. Itt látszik talán a legplasztikusabban a képalkotó fantázia igazi mélysége, ha az utolsó három sorát vizsgáljuk meg, s próbáljuk a költőt követni ezekbe a mélységekbe, szinte látjuk az "lándzsaszirmú szavakat", amely képben látvány és hallásképzet mosódik össze, a "hajamat" ugyanakkor szinte már a szimbólum határát súroló metafora, a hajzat itt a kifordított benső, a lélek fogalmának láttatása. Minél tovább ízlelgetjük a képet, annál mélyebbre gyűrűzik az összetett képzet. A lándzsa eredendően szúrófegyver, ha a szavakkal helyezi költői jelzős szerkezetbe, akkor ama szavak is szúrósak, ezzel készíti elő a zárlatot: ilyen szúros szavakkal a lelkemben persze, hogy "nem tudok közelebb lépni hozzád". A képzet szinte vibrál, ahogy újralkotjuk magunkban, látott képek és láttatott fogalmak úgy montírozódnak egymásra, ahogy látjuk erdőben a fát, fában az erdőt.

     Feltétlenül ide kell még hoznom a kötet címadó művét, a Csöndmadár címűt, annak első öt sorát:

 

Én minden nap előtted térdepelek,

s ha néha angyalok lóbálják béna lábaidat,

kristályhangod végtelenjén felnevetek,

mint jó anya, biztatnálak:

– Indulj csak, indulj az útra, fiam!...

 

     Szükségtelen itt megint a képi megoldásaira rámutatni, amúgy is szembe tűnik az a feszült drámai ellentét, amelyet maga a sors, ha úgy tetszik a műhibát elkövető orvos, akit a fentebb már hivatkozott Állóképekben is megszólít, adott a költő tollára. És most úgy vélem, már túl sokat mondanék el erről a könyvről, ha tovább folytatnám. Nem marad más, mint az őszinte szívű ajánlás minden kedves olvasónak, akik példát vehetnek, erőt meríthetnek e költeményekből a legdrámaibb, legtragikusabb sors

elviselésére is. A költő e vállalt sorssal hitelesíti műveit.

 

Varga Tibor költő, irodalomtörténész

 

 

 

 

Zajácz Edina:

Csöndmadár

 

Én mindennap előtted térdepelek,

s ha néha angyalok lóbálják béna lábaidat,

kristályhangod végtelenjén felnevetek,

mint jó anya, bíztatnálak:

- Indulj csak, indulj az útra, fiam!

Magamhoz szorítom világod súlytalan álmait,

és nézem, ahogy öröklétű forrás fakad

apró kezed vékony ágaiban.

S míg bennem egymás hegyén-hátán fuldokolnak a szavak,

tekinteted túlvilág-fényében fürdetsz,

és vállamra ülteted báránylelkű csöndmadarad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



Olvasva: 887 alkalommal