Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
MEGJELENT!
H.Pulai Éva, 2016. július 24., vasárnap, 20:15

Megjelent Id. Boér Péter Pál: Fenyőágon füstifecske című regénye

 

 

 

 

 

 

Id. Boér Péter Pál

Fenyőágon füstifecske

 

Szerkesztette: Korózs Mária Eszter

Lektorálta és az előszót írta: Tomor Gábor

 

Tanácsadók:

Kádár Sára Hajnalka és

Dr. Bige Szabolcs Csaba

 

Borító: Kelebi Kiss István

 

 

Nyomtatta: PENTAPRINT SRL

Kiadta: Üveghegy Kiadó

 

 

 

 

Előszó

 

 

Gondban vagyok, mert hogyisne lenne gondban az ember, aki, mondhatni, első olvasójaként próbál véleményt írni egy könyvről. Adjon egy valamelyest jellemző felsorolást a mű vonásairól, értékeiről, netán kísérelje meg az összevetést más alkotásokkal? Vagy inkább azt érzékeltesse: hogyan hatott rá az alkotó közvetítette világ?

Ez utóbbi szellemében írom: szeretetteli könyvet olvastam, színes, sokszor nevetve, máskor szomorúsággal követhető leírások, epizódok sorát egy erdélyi magyar családról, illetve az ottani élet sajátosságairól. Más kifejezéssel: szívet melengető, számtalan megható pillanatra is emlékeztetőt a székelység egykori mindennapjairól, beleértve az ünnepek időszakát is. Hogy mennyire pontos így is, azt némileg mutatja, hogy már az első oldaltól „szótáraznia” kell az e nyelvezetet kevéssé ismerőnek. Emiatt ugyan nem eshet kétségbe, hiszen az oldal alján megtalálja az ismeretlen szavak irodalmi megfelelőjét. Cserébe nem tagadhatja le, hogy a szereplők igazán ízesen mondják a magukét székelyül.

Családot említettem az előbb, s ez igaz is: mindenekelőtt az ötgyermekes Ferencz-családról, rokonságáról szól a könyv. Ámde miközben a szerző minden szereplőt remekül vezet elő, s emlékezetesen jeleníti meg egyéniségüket, talán a legtöbb fényt Marcellára veti. (Nem véletlen, hogy a könyv munkacíme is az ő neve volt.) Ő az, akinek személyiségét nagyon erősen befolyásolja tapasztalása, idézem például: „otthon azt látta, hogy mindenki tesz valamit, amennyit tud, ha kell, azon sokkal felül”. Érzékeny lélekkel felfogja a nyomorúságos élethelyzeteket, szerényen, kötelességtudóan fáradozik, s ha úgy adódik, kiáll a többiekért. Tetteit már korán magyarázni tudja, s az olvasó megérti, hogy a tanulékony kislány miért szeretne oly nagyon tanítónő lenni. A súlyos betegsége idején érte aggódó, rettegő szülőket elénk állítva a szerző, egyáltalán nem mellesleg, Véri család-összetartó képességének is adózik, aki az olykor elgyengülő férjébe, Jánosba is tud erőt önteni a legnehezebb időszakban is. Márpedig a regénybe sűrített néhány évben nem kevés ilyenen is túl kellett jutniuk.

A regény szinte példabeszéd arról, hogy miként is kell, lehet tisztességesen viselkedni, emberinek maradni. Különösen hatásos e tanítása a szerzőnek a vágóhídi szörnyűségeket láttatva. Egyébként is erőteljesen hat az olvasóra a változások bemutatása, a mód, ahogyan a nevelés-nevelődés, önnevelés útjairól ad szemléletes leírást, s itt nem csak az emberpalántákra kell gondolni. A példa kedvéért említem meg a beszélgetéseket például a családfő és Misi tanító között, vagy utalok a belső monológokra, felismerésekre számos helyen, s így János boldog rácsodálkozására, hogy „lám, embert másképpen is lehet faragni, mint szekercével”. 

A műben szépen illeszkedő folyamként követhetjük a szülőföldjéről kivándorolt Albert életének alakulását. A nehéz kinti sors megismerése közben tudjuk meg, mi volt a menekülés indítéka, s rálátunk némely meghatározó emlékre is, például azokra, amelyek a testvérek közti elsőség bizonyításáról, vagy éppen András szomszéd megtréfálásáról szólnak. A távolban élő testvér rendre visszatér múltjába, annak képei sűrűn előjönnek tudatában. Fájdalmasan vágyik haza, és ugyan megkésve, de már nagyon is szeretné elvenni a szó nélkül elhagyott leányzót. S nem bánná, ha akár zsellér lehetne otthon! A messzeségben történteket, s a felidézett múlt eseményeit az írói lelemény ügyesen fűzi egybe a szülőföld világával; álmaik ugyancsak összekötik az egymástól elszakadt rokonokat.

Nemcsak az emberi viszonyok lebilincselőek e könyvben. Áthatja az írás egészét az az érzelmesség és öröm, amellyel a természet szépségeiről, a gyönyörűséges lankákról, havasokról, vagy éppen a közvetlen környezetükben, velük együtt élő állataikról tudósít a szerző. Hiszen csodálja ő is a hegyeket, a fenyő borította tájakat, több helyütt megragadóan bizonyítván ezt; vagy például nem felejthetőek az érzékeny bivalyszívébe jó embereit befogadó Lináról írt sorok sem. És teljesen érthetően zárul a regény Marcella képzeletbeli sétájával, amikor is az útra készülő leány, az örökre megőrzés erős elhatározásával, bejárja Hargitát, Somlyót, kedves vidékeit.

Rövid összefoglalással: ez az írás a melegszívűsége, humora, az emberi gyarlóságokat is felvillantó, megértően kezelő szerző igen egyedi hangú elbeszélésmódja miatt is különösképpen megfogott. Életigenlő, szép könyv ez, melyben bár a természet rendje, illetve a váratlanságok okán többen halálukat lelték, de ők is és a túlélők mindvégig gazdagítják az olvasó érzésvilágát. Boér Péter Pál ezzel a munkájával, a gyermeki, korai ifjúságában felidézett Marcella személyében, méltó emléket állított édesanyjának.

T. G.

 

 

 

 

Részlet a regényből:

 

– Embert ölt, János? Attól tartok, oda mindenkit azért küldtek…

– Nem kérem, annál rosszabb. Az emberek, mind a két oldalon fel vannak szerelve a másik leölésére. Bár mészárszék volt a javából, ha ilyen csüd dolgot lehet mondani egy öldöklő helyre. De tudja, már mondtam, onnan széles nyomtávú vonatok zetyegtettek fel muszkahon még nálunknál es hidegebb helyeire, ahol előbb sót bányásztunk. Három társam, egy falubeli halt meg mellettem úgy, hogy telibe találta egy-egy öles sótömb. Szólni sem volt szabad, kettő hirtelen félrehúzta őket, s mük tettük a dolgunkat, mintha semmi sem történt volna. Csak a munkaidő végeztével nyaláboltuk fel őket, s vittük a felszínre, ahol még aznap kiosztották a nekik járó pancs ételt. Meg¬ettük… De nem erről szeretnék szóllani. Én – ugye, nem haragszik meg –, ezért nem tudok nagy lelki kínban élni, bár gyakorta itt lebeg előttem az egész. Kétféle ember van, az egyik ilyesmiről soha senkinek nem beszél, mert valami nagyon csúnyát tett, vagy annyira fáj neki, a másik olyan, mint én, aki ugyanazért, mert nagyon rossz volt, újra meg újra feleleveníti. Bizonyos dolgoktól nem lehet megszabadulni. Bocsásson meg, hogy ilyen hosszúra nyújtottam!

– Mondja, János, még van jó félóra! Hányan várakoznak kint?

– Már senki, kérem, én éppen azért, mert tudtam, vagy sok mindent szeretnék mondani, vagy elhalasztom a beszédet, a sor végére álltam.

– Na, akkor kezdjen bele! Amit eddig mondott, emberileg nem tudom elítélni, de az ítélet nem nálam van, hiszen tudja jól, az én véleményem nem sokat ér, szinte semmit sem számít, nem én oldozom fel magát, pontosabban nem a magam nevében teszem. Ki vagyok én ahhoz? Egy senki! Teszem annak nevében, aki ezzel felhatalmazott.

– Igen, kérem, tudom. Az történt, hogy még mielőtt birtokra kerültem volna, ahol igen jó sorom volt, egy vágóhídra löktek, a csihány sem csipkedhetett volna kegyetlenebbül, mint ami ott történt, úgy fájt. A marhákat beterelték egy karámfélébe, nagyon erős téglafallal körülvéve, két oldalt, két sínen egy igen erős vassorompót tessék elképzelni, ahova mük bégyüjtöttük ahajt a marhákat. Hajtottuk őket előre, majd – amikor már úgy bőgtek, hogy esszetapostak volna tán a szabadulni vágyástól – rájuk taszítottuk ezt a sorompós szerkezetet. Képzelje, egy városi legényt választottak taglóforgatónak, mert igen jó kötésű legény volt, ám saját bevallása szerint, kutyán, macskán kívül más állattal sohasem találkozott. No, még ki sem tanították, mert ugye én nagyon szeretem az állatokat, de mikor enni kell, enni kell… Az én kezemben is villan a tagló, de ott egy nyekkenés sincs utána. Még az egeret es gyűlölöm kínzani. Ahogy toltuk előre a sorompót, egy idő után esszeszűkült a járat, és ha nem akartak es, csak előre tudtak menni, a végén – mint egy csőbe –, egyenként nyomultak bé a vesztőhelyre. Ennek a szerencsétlennek, mert én őt es úgy láttam, nem csak az állatokat, egy hosszú nyelű csákányt adtak volt tagló helyett. Az első két-háromnál talán megpróbált úgy tenni, ahogy sejtette, persze sikertelenül. A többiek, hallva a halálordítást, mert az állat nagyon érzi az ilyent, ha hátra nem tudtak, hát előre zúdultak. Emez felül, egy gerendázaton, egyikről a másikra szökkent, és a mészárlás szót es megcsúfolva odasújtott, ahová tudott. Rémültebb volt, mint a rohamok alatt. Tudta, ha elvéti és bezuhan, úgy elrendezik, hogy senki meg nem ismeri soha. Az állatok a maguk oldaláról, ő a magáéról igyekeztek megmaradni. No, kérem, parancsra ugyan, de én ennek voltam részese. Mostanában hallottam, hogy a katona nem minden parancsot köteles végrehajtani.

– Ne te ne! Ki mondott magának ilyet?

– Plébános úr, kérem, én most önmagam bűnét gyónom. Valaki azt mondta, ha valami olyasmit parancsolnak, hogy ok nélkül döfjem le a bajtársamat, vagy ehhez hasonló galádságot, azt katonaként sem vagyok köteles teljesíteni. Persze vállalni kell a következményeket, hiszen az ilyesmiért biztosan felkoncolják az embert.

– Igaza van, János, ne haragudjon meghökkenésemen!

– Plébános úr, kérem, három hónapig nap mint nap öltük ezeket a szegény teheneket. Rosszabb volt, mintha vesztőhelyre tiportuk volna őket, és azt hiszem, ha meg nem haragszik, én sem tudtam volna mást tenni, mint az a gerendán szökdelő… Védtem volna az életemet, hogy le ne zuhanjak. Ezt az élményt, ezen e gyóntatószéken kívül soha nem osztottam még meg senkivel. Falumbeli nem volt ott, a családomnak sem beszéltem róla.

– Ezután se tegye, János! Megértette?

– Megértettem, plébános úr! Akkora nagy vétket követtem el?

– Maga nem, hiszen csak eszköznek használták azok, akik erre kötelezték. Láttam már taglózást, hallottam is egyet-mást a tömeges leölésekről, de nem tudom elképzelni, hogy emberségesebben ne lehetett volna megoldani… Ne rágódjon hát, nem maga a vétkes, ez a véleményem. Nagydobra se verje! Ilyenkor falun kétféle dolog történhet. Vagy pajzsra emelik, talán érti, mit akarok mondani, ezzel a negatív teljesítménnyel maga lesz a legnagyobb hős – gondolom, nem szeretne rossz példát elhinteni –, vagy mindenki megvetését vívja ki. Attól tartok, az előbbi  rosszabb… Ha mindenki megvetését kivívja, az csak magának rossz, ellenben, ha ezt egy dicsőséges cselekedetnek fogják fel, az az egész falunak árt. Megértett?

– Igenis, plébános úr, kérem.

– Épp elég baj az a rossz szokás, hogy a tátott szájú gyerekek, még nem legények is, bicskát hordanak a csizmaszárban.

– Meg ne haragudjon, tisztelendő úr, de a két fiam még csóró sorban sincs, mindkettőnek van bicskája, kenyér- és szalonnaszelésre is lehet azt használni, de nem engedem, hogy a csizmaszárban hordják. Én sem tudom miért, de az nyomban kikényszeríti a csórókból a legénykedést.

– Igen, János, mint Kelemen Adorjánnál…

– Mi van azzal a gyerekkel? Nagyon jóravaló, a fiaim barátja.

– Csak volt, János. Tegnapelőtt összegyűltek, és valamelyik leszeplősözte. Akkor kapott a csizmaszárhoz, de mire kiránthatta volna, már átdöfték, s ezek mind tizenöt évnél fiatalabbak…

– Ez rettenetes, kérem! Tegnap egész nap mással voltam elfoglalva, szinte senkivel nem beszéltem. A harangzúgás is… bár ilyenkor halottakért másként megy… Rendkívül megszorította a torkomat ez a dolog. Albert öcsém barátaival egyszer nekem es meggyűllött a bajom. Én kirántottam a bicskát a csizmaszárból, messze elvetettem, s úgy elagyabugyáltam az előttem pengével hadonászókat, hogy soha többet nem jutott eszükbe kést fogni rám. Azóta örökké csak zsebben hordom. A lajbi zsebemben, esetleg a tarisznyában. Én szándékosan senki életét sem akarom elvenni!

– Ez csak úgy eszembe jutott, János. Most feloldozom az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, és penitencia végett, az egész ünnepi idő minden gondolatát ajánlja fel ennek a szegény gyereknek a lelki üdvéért! Most pedig menjen a karzatra a férfiakhoz, lassan itt a szentmise ideje.

János szerette volna elmesélni még Marika ügyét is, de talán majd máskor. Úgy gondolta, másnap beszél vele, már ki is gondolta, hogyan. Félrehívja a csűrbe, mert ahol nyolcan laknak, nem túl nagy portán, igen nehéz négyszemközti beszélgetéseket folytatni, és ezek a gázosok a legjobbkor jöttek.

Mise után hazasétáltak, mindenki lefeküdt, János táplálta a tüzet, és egy kevés alvás után, ismét megkondultak a harangok.

– Hé, keljetek fel, itt az éjféli mise ideje – suttogta.

A reggelire is elmentek, és persze a huszonötödiki nagymisére.

 

 

 

 

 

 

 



Olvasva: 765 alkalommal