Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
József Attila, Márai Sándor, és versek...
H.Pulai Éva, 2017. április 11., kedd, 09:13

„Nem igaz, hogy a végzet vakon lép az életünkbe, nem. A végzet az ajtón lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek) "Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” (József Attila)





 

 

 

 


 

A költészet napját József Attila születésnapjára emlékezve 1964 óta minden évben április 11-én ünneplik Magyarországon. Irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal, képzőművészeti kiállításokkal tisztelgünk a magyar líra előtt.



JÓZSEF ATTILA (1905. április 11. - 1937. december 3.)

 

„A keserves gyermekkor a maga megaláztatásaival, lelki és fizikai nélkülözéseivel végigkíséri egész életútján, és valóságos mitológiájává válik egész költészetének, amely képalkotásában, hasonlataiban és metaforáiban, témára való tekintet nélkül vissza-visszatér verseiben.”

 Gyertyán Ervin: József Attila

 

Pilinszky János:

József Attila

 

Katonája a mindenségnek,

bakája a nyomoruságnak,

teszünk azzal valamit is,

hogy a füvek zöldellő erejébe

visszahelyezzük a halottat?

 

 

Pilinszky János

Újra József Attila

 

Te: bakája a mindenségnek.
Én: kadettja valami másnak.
Odaadnám tiszti kesztyűmet
cserébe a bakaruhának. 

 

 

Juhász Gyula előszavával megjelent első verskötete a Szépség koldusa.

„József Attila Isten kegyelméből való költő, ezt meg lehet és meg is kell mondani, és nagy fiatalsága olyan ígéretekkel teljes, amelyeknek beváltása – és ez nemcsak és nem mindig a költőn múlik egészen – őt a jövendő magyar poézis legjobbjai és legigazabbjai közé fogja emelni. […] Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul, magasba és mélybe: József Attila, szeressétek, és fogjátok pártját neki!”

 

 


Horger Antal professzor fenyegetése, hogy tanári diplomát nem kaphat:


„Kérem, József úr, ön egy verset írt a Szeged múlt vasárnapi számába. Többek között azt írta, hogy nincs se istene, se hazája. És hogy ha kell, eladja magát, és embert öl. Kérem, én a bölcsészeti kar álláspontját közlöm önnel: ön középiskolai tanár ilyen felfogással nem lehet, ilyenre nem lehet oktatni a magyar ifjúságot. Ön elvégezheti a bölcsészeti tanulmányokat, de tanári oklevelet, míg én itt leszek, nem fog kapni.”

Évek múltán Születésnapomra c. költeményében örökíti meg az eseményt.

 

 


 

Németh László: Nincsen anyám, se apám. József Attila versei

 

Az a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija szívesen elálldogál a tükör előtt - s elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt költeményeket. Ritkul a költő, aki mint egy készülő világ Istene, a tulajdon verseiből látja földerengeni magát. Okosabb és hiúbb Istenek vagyunk mi, akik elébe vágunk a magunk teremtésének, előre tudjuk, kik vagyunk s kevés helyet hagyunk a teremtődés Isten-csináló véletlenének, mint ez a József Attila is, aki olyan jellegzetes, jó zamatú, rögtön felismerhető, soha el nem felejthető József Attilát faragott a versei elé, hogy a kritikusnak is ezt kell kezébe vennie, mielőtt őhozzá nyúlna.

 

Nem, ennek a figurának igazán nem kell félnie a népszerűtlenségtől! Vegyétek elő Tersánszky valamelyik csavargóját, szoktassátok le a bagózásról s itt van József Attila. Mert a bagóban érettség van, flegma, fatalizmus. József Attila azonban még innen van a bagón, az ő társadalmonkívülisége még újkeletű és hangsúlyozott. Túlsokat emlegeti az öles kondérban fövő babot és a lyukas nadrágot, amelyet a tenyerével kell takarnia. Van benne valami (pökhendiség-e? mélabú-e?), ami oda dörgölteti a maga csavargó voltát a társadalom orra alá és sírversében is jogot formáltat rá, hogy „egyben másban Istenhez is hasonlított.”

 

Kamasz még ez a mi csavargónk s a ki nem irtott Rousseau ki-kidobog a zsidó orvostól kapott kabátja alól. De árthat-e ennek a bagótlan Kakuk Marcinak az a kis Rousseau, aki belé szorult? Sőt éppen ez teszi őt ifjúvá és rokonszenvessé. Enélkül kinek a fejébe csapna mennyköves, virágos kalapot a förgeteg s ki akarna kertész lenni, hogy „ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.” E Rousseau nélkül csak a gazdátlanság száraz humora marad. „Ha fa volnék, hát fészket igazán a varjú is szükségből rakna rám.” Annak a cinizmusa, aki „a görögkeleti vallásban nyugalmat nem lelt csak papot” s a „hosszú az Úristen, rövid a szalonna” mottó egykedvűségei. Ez a Rousseau megnyújtja őt a szerelmi ellágyulás s a forradalmár lelkesültség felé. „Rotyogó mérget, engem főzz nagy üst és fordíts a világra” biztatja a vihart s ebből is látszik, hogy kár lett volna a bagózásra rászoknia.

 

Bizonyosan nem ennyi azoknak a szavaknak a száma, amelyeket erről a Landbursch Attiláról elmondhatunk s magam is még soká forgatnám őt, ha nem hajtana a sanda vágy, hogy kibontsam: mi van belül. Mert bizony, akármilyen jóízű, eredeti figura vagy, ilyet hármat is farag napjában, akit megszorítanak s csak annyit ér ez a te bábud, amennyire hasonlítasz hozzá. Mert végre is nem arra vagyunk kíváncsiak, mihez kötötted oda magad, hanem hogy ki vagy.

 

Ami József Attilában a legjobb s bizonyos fokig a bábujáért is jót áll, az képzeletének humoros és mégis költői vágása. „Öreg itt minden. A vén vihar görbe villámra támaszkodva jár” írja egy helyütt. „A körmeim egyre keményebbek, de a rózsái fehérebbek” másutt. A hasonlat az élc mechanizmusa szerint jön; mélyről és váratlanul, mint metán a mocsárból s tudatalatti gondolatsorok fejeződnek be benne, de fölfelé szökőben a tudat felsőbb rétegei is hozzáadnak valami metaforaszerűt, az élc éle letompul és költészet tapad hozzá. Mintha valaki a kényszerű fintorát az ihletett szépmondás arcjátékába mímelné át. Olykor a költői elem az erősebb. („A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok.” „Az apókkal és az anyókkal, akik ráncaim tervét hordják.” „S a kenyerek erősen, bízva kelnek.”) Máskor az élc élesedik ki esetleg egész a kínosságig. („Óriási korsó sör a nyár, habok rajt a pufók fellegek.” „Ha volna kollektív iparosfa, téli cipőjét megteremné.”) De a szellemnek ez az állandó élcgyártó kényszere, amelyet a tudat költészetté iparkodik leszerelni, minden verséből kiérezhető.

 

Rokon jelenség ezzel a szellem szilaj s ugyanakkor felelőtlen nyugtalansága, amely a képzettársítás hézagosságában mutatkozik. A szellemi folyamat nála nem folytonos, hanem lökésszerű. Minden impulzus megkapja a maga mondatát, de a mondatok közt rések maradnak, amelyeket kiegészíteni olykor érdekes és mulattató, máskor bántó és elkedvetlenítő. („S ha megrándul még bőröm, az egek - hátamról minden hasamra pereg - hemzsegnek majd az apró zsírosok, - a csillagok, kis fehér kukacok”). Ez a hézagosság érthető következménye a képzelet élc-impulzusainak. Az élc váratlanul jön s az élcet leszerelő verselemek hézagai megőrzik ezt a váratlanságot. Valami a benzinmotor puffogásának a szakaszosságából.

 

Találhat-e az ilyen költő megfelelőbb formát a dalnál? Aki azzal állít be, hogy „Kinek verséért a halál öles kondérban főz babot, - hejh, burzsoa! hejh, proletár! én, József Attila itt vagyok!” az már hetykeségében sem méltathatja többre egy maga elé dúdolt dalnál a világot. De ennek az agyunkban működő benzinmotornak is megfelel a dal beosztása, hiszen a népdal például épp ennek a hézagos képzettársításnak a klasszikus formája. Van is József Attilának néhány szép verse, amely közel kerül a népdalhoz. (Megfáradt ember, Gyöngy) többnyire azonban a groteszk és az intellektuálisan-játékos felé eltolt népdal az övé, egy sajátos szellemi berendezés számára profanizált népdal, amelynek az adekvát volta ellen mit sem bizonyít az a néhány gyönge, utánzat-ízű szabadvers, amely a kötetbe bekerült...

 

Ennyiből is nyilvánvaló, hogy ez a József Attila, aki e kötet elé faragtatott, nem idegen attól a József Attilától, aki a könyv kvalitásából bontakozik elénk. A póz egyirányú a tehetséggel, legföllebb a póz-választó sietséget kell kárhoztatnunk. De ezt a sietséget is megmagyarázza József Attilának néhány egész rossz, éretlen verse (pl. a Medáliák sorozat). Ez a Kakuk Marci, ha nem is jutott el a bagó lelki egyensúlyáig, beszedett valamit a kor széllel-bélelt akarnokságából, amely nem ér rá bevárni önmagát, hanem most akar nagyot szólni, ha kell, maga elé tolt figurákon át. A nagyotmondásnak, képerőszakolásnak az a hajlama, amelyre e könyv egyharmadát idézhetnők, azonos pszichológiájú az ő eleve-kifaragottságával.

 

Amondó vagyok tehát, hogy ezt az eredeti költői egyéniséget nem ártana az alkotó alázat javára revideálni. Az ember odaköti magát egy ilyen bábuhoz; egy ideig minden jól megy, az olvasók is hamarabb összebarátkoznak a bábukkal, mint a költőkkel, de egyszerre csak nehezedik a bábu, elébb fakölönc lesz, aztán vas, ólom s olyan közel húzza a fejedet a földhöz, hogy nem nézhetsz többé vonítás nélkül a csillagokra.

 

Nyugat, 1929. december 1.

 

Barátjának, Nagy Lajosnak 1934. április 16-án küldött levelében azt írta József Attila a külső forma problémájáról:

"... a vers éppen azért kötött kívül, mert belül, tartalmilag folyékony. Víz pohárban, gáz pneumatikban. Ha kiszúrod a gumit, a gáz elillan, tartály, tehát - rugalmas vagy merev, azaz szilárd - külső forma nélkül a költő nem mondhatja el, amit akar."

És számos alkalommal tiltakozik a "szabadversek versérzéket rontó divatja" ellen, kiemelve, hogy a külső forma elemei - a rím, például - képekben egyesíthetik a visszatükrözött valóság elemeit, amelyeknek közvetlen mivoltukban nincs semmi közük egymáshoz. (Vö. Ady-vízió.) A külső forma fegyelmének különös jelentősége van a modern korban, amikor a művészileg tükrözött mozzanatok "folyékonysága" végletes jelleget ölt, s ez a teljes fölbomlás irányába hat. József Attila tragikusan keserű gúnnyal fejezi ki ezt a problematikát egyik utolsó versében.



 

Szürkület:

 

Csak egy bizonyos itt - az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. - Járni gyermek így tanul.

 

Az öngyilkosságát megelőző hetekben azt mondogatta József Attila, hogy nem tud már verset írni. Senki sem vette komolyan e szavait, még a halálát követő magyarázatokban is csak mint "őrültségének bizonyítékát" emlegették. Nem voltak képesek megérteni nagy terhének és tudatosságának a jelentőségét s a válság horderejét, amelyet le kellett volna gyűrnie. Ez talán némi fogalmat adhat a tragikus elszigeteltségről, amelybe került a költő még megmaradt kevés barátja és rokona között is.)

 

  József Attila bonyolultságukban vizsgálta a forma problémáit. Miközben kiemelte a "szilárd külső forma" fontosságát, azt is erőteljesen hangsúlyozta, hogy a külső forma virtuozitása korántsem jelent formai tökélyt. Babits-bírálatában azt írta, hogy "...az írott forma tárgyi művészete nem a mérték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámájában, hanem a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban, és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikoris azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, - a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű."

 

 

József Attila: Ó SZÍV NYUGODJ

(Előadja: Ágnes Vanilla) 

 

 

Levél Vágó Mártához

(részlet)

Kedvesem,

 

     Rólad, lelkem fürdőjéről szeretnék hallani. Igaz, hogy ez sem igaz, mert csókolgatni szeretnélek. Nagyon messze vagy, és én szomorú vagyok. Tudod-e mennyi az egy év, hányszor kell lefeküdni, hányszor fölkelni egyedül, és hány rendes ember derűjét kell tönkretennem azért, mert kedvetlen vagyok? Hiába minden nyájasságom, röviden felelek, nem figyelek; két ismerősöm már meg is sértődött, azt hiszik, hogy az orromat hordom magasan, pedig jaj de alacsonyan vagyok mindenestül, és aki magasan tartana, az messze jár.

     Édesem, kicsim, borzasztó. Nem tudom, mi lesz velem így nélküled. Hogy a hivatalban megállom majd a helyem, az kétségtelen, de itt, kinn a világban, minden tagomban külön-külön fájóan buta vagyok most, pedig most kellene a legfőbb okosság, most kellene megnyilatkoznia a szellemnek, amikor szurokba ragadt a lélek.

     Lehet, hogy kinyújtózkodom én is, ha a hőmérő kinyújtózkodik, és nélküled is örülhetek még neked, hiszen Te nem tartozol senkihez, mindenkihez a hideg tartozik. Ezen ne nevess, de örülj, hogy ilyen csámpásan fejezem ki magam, mert ez az én esetlen udvarlásom.

 

     Mióta elmentél

 

     Mióta elmentél, itt hűvösebb
     a sajtár, a tej, a balta nyele,
     puffanva hull a hasított fa le
     s gunnyaszt fehéren, hová leesett.

 

     Éjjeli 1 az óra vasárnap este 1928. szeptember 16. őrült boldog vagyok. Még csak egy ügyvédi beadványt kell legépelnem. Most kaptam meg a leveled. Most jövök rá, hogy az úgynevezett Toldi-dicsőség mind csak furatlan pipaszár. Hol van az én örömemtől ez a kis hülye fekete rúd, amiből lassan csöpög a tinta? Mintha Svájc összes vizei nem az én szívemből indulnának, hogy ott legyenek a közeledben, és fényeddel tréfáljanak, amikor belenézel.

     Te gyönyörű barna kenyér, napos fenyves és szénaszag! Látod szavaimat, ezeket a bepisilő kis angyalokat, amint Istent játszanak. Jaj, te, nem is csókolni szeretnélek most, hanem birkózni veled, hemperegni. Kicsim, ne haragudj, csak azért nem szeretlek most még jobban, mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit.

     Édes kis szívem, írj!

     Csókol, nagyon szeret, Attila.

 

Vágó Márta és József Attila együtt....

1928 kora nyár,

Ürömhegy

 

Vágó Márta: József Attila

(részletek)

 

[…]

Másnap, a Magyar Színház bejáratánál, Fejtőéktől tudtam meg, hogy betiltották Attila versének előadását. Jöttek Hatvanyék, az ő páholyukban ültem Mann feleségével együtt. Előbb fölmentünk a titkár szobájába. Ott súgtak-búgtak egy sarokban mindnyájan. Attila halálsápadtan odament az íróasztalhoz, a karosszékbe vágta magát, fölemelte a telefonkagylót, és beleszólt: - Kérem a belügyminisztériumot! - Későn este! - Ekkor gondoltam először komolyan, hogy bolond. Letette a kagylót. Az ajtóban álltam, szembe vele, dühösen meredt rám. Farkasszemet néztünk. A szeme izzott a gyűlölettől, és izgalomtól, a kialudatlanságtól és ki tudja, mi mindentől még. Éreztem, hogy még rám is haragszik, az előző napi dolgok miatt, és talán méltán. Nagyon készülhetett a szavalásra a nagy színpadon, a közvetlen kontaktusra a közönséggel, a sikerre. Egész éjjel dolgozott a kávéházban. Ott akadt egy fiú, aki mindjárt le is fordította - igen jól - németre, és a fordítást átadták Thomas Mann-nak, aki meghökkent, szomorú arccal olvasta a fal mellé húzódva éppen. Nagyon tetszett neki. De nem kerülte el figyelmét a telefonjelenet sem. Ismertem őt, Hatvanban töltöttünk együtt egy napot két évvel ezelőtt. Odalépett hozzám, és halkan, gyorsan Attila felé mutatva mondta:

 

- Er gehört zu Ihnen (Magához tartozik) - gyors gesztus, kis mosoly - Sie müssen auf ihn achtgeben, aber heiraten dürfen Sie ihn nicht! (Vigyázni kell rá, de nem szabad hozzámennie!) Ich glaube, er ist manisch-depressiv, oder noch ärger. (Azt hiszem, mániás vagy még rosszabb.) Hatvan meint, er ist nur meschunge -  mosolygott - aber ich fürchte, es ist eine ganz ernste Sache. (De én attól tartok, hogy egészen komoly dolog.) Er muss in ärztliche Behandlung... (Orvosi kezelésre van szüksége) - mondta nagyon komolyan. - Er ist in Psychoanalyse - mondtam. (Pszichoanalízisben van.) - Rám nézett: - Glauben sie daranő (Hisz ebbenő) - Ja (Igen) - mondtam határozottan. - Sie sind auch in Analyseő - kérdezte rögtön. (Maga is analízisban van?) - Bólintottam, és kérdőn kutatva néztem rá. - Széjjeltárta karját, mint egy rezignált, szkeptikus tudós, és mindjárt újra le is ejtette: - Vielleicht, vielleicht kann das noch helfen ... ich glaube kaum!... (Talán, talán ez még használhat, alig hiszem!) Das Gedicht ist dabei wunderschön... - mondta, és ráütött a kezében tartott papírlapra, bele is nézett, nála volt a fordítás mellett az eredeti is. (A vers amellett gyönyörű szép...)

 

Másnap szomorúan jött el hozzám. Valamit mondott, hogy elintézte magával ezt a dolgot. Leült, és szomorúan üldögélt egy darabig. - Megint egyszer kifosztottak abból a kevésből, amim lehetne - mondta. - Tudom, hogy ha nem leszek, sokan fognak velem foglalkozni. Különösen te sokat fogsz velem foglalkozni, emlékszem, hogy Adyval is hogy foglalkoztál. Németh Bandi is, sokan. De mégis, szörnyű ezt magammal elintézni, hogy életemben nem kerülhetek fel. Hogy semmit, semmit sem érhetek el! - Csöndesen üldögélt, és aztán ezt mondta: - Gondolkoztam, hogy mi lesz belőled. Most csinálod ezt az analízist, láttam, hogy Thomas Mann-nal hogy beszéltél. Rájöttem, hogy biztosan írni fogsz. Gondolkoztam, hogy mit adhatnék neked, és elhatároztam, hogy megtanítlak verset írni. Neked pontosan ugyanaz fontos, mint nekem, csak még nem tartasz ott. Most csinálod az analízist, és el fogsz oda jutni. Akkor majd eszedbe jut, amit most mondok neked. Sok szamárnak mondtam már azt, amit most neked fogok, de azok nem értették meg, oly buták, hogy nem tudtak belőle tanulni - mondta keserűen -, de te tanulsz majd valamit. (Észrevette előző este, hogy el akarom lesni titkát?!) Mozdulatlanul figyeltem, de most hirtelen kitörtem: - De a versírástól én félek! - Rám nézett. - Rettenetes, milyen neurotikus vagy! - Kicsit nevetett: - Mint a szerelemtől! Mindentől, ami igazán kell! - Mélyértelműen bólintott. – Miért? Mitől félsz? - Elgondolkoztam: - A megrázkódtatástól - mondtam végül.

 

Még egyszer eljött, és meghatóan őszinte közlékenységgel, de dacosan és kihívóan is magyarázta, hogy Istenre megint szüksége van verseiben, hiába „épült le” az analízisben. Fölolvasta a Nem emel föl néhány sorát, még nem volt készen. Annyira ijesztően hatott rám, hogy észrevette és megharagudott. Óriási teljesítménynek érezte, különösen azt, amit tudatosított benne, úgy érezte, hogy nagyon mélyre ment le. Így is volt. Fogadj fiadnak, istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva. Fogj össze, formáló alak, s amire kényszerítnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben.

[…]

Az Eszmélet első szakaszában a falevelek tavasszal kívülről szállnak rá a fákra. Aki nem érzi belül a kifelé törekvő megújhodás hajtóerőit, az képzelheti ezt így el. Már akkor, jó néhány évvel előbb is érzett tehát ilyesmit. Most azonban, a Nem emel föl-ben a pusztító erőket annyival erősebbnek érezhette már magában a megújhodásra, gyógyulásra való törekvéseknél, hogy a maga egységének összefogását csak úgy vélte teljesnek, ha a „valló” és „tagadó” elemeket egyenlő mértékben meghagyják benne. Milyen ellentéteket foglalnak magukba ezek a sorok? A „vallás” a hitet jelentheti, hogy jöhet kívülről segítség, ugyanakkor azonban, ha a „tagadás”-t lázadásnak fogjuk fel a külvilági hatalmakkal szemben, a „vallás” megadást jelentene ugyanebben az irányban. Tehát a vallásos érzés áttörése, a kapaszkodás egy kívüle álló hatalomba, ebben az értelemben egészséges tendenciával kérne lehetőséget mégis, a tagadásra is, az önálló értelemnek legalábbis egyenlő jogára a külső-belső „természet”: a külső adottságok és az ösztönök hatalmával, erejével szemben. De csak a „vallás”-sal egyenlő jogot kér erre. Tehát ha hisz a kívülről jövő segítségben, ami esetleg az orvos, esetleg barátok útján érhetne el hozzá, fenn akarja tartani a „tagadás”, a kétely erejét is velük szemben, ami a segítséget nehezíti, végül lehetetlenné teszi, mert elfordítja a segítő kéztől, gátat vet bizalmának. Ott, ahol a tagadás volna az egészséges tendencia, meg akarja tartani a „vallás” ellentétes, a „tagadás”-t gyöngítő törekvését, ott pedig, ahol bizalomra volna szükség, hogy a kéz, amelybe kapaszkodik, segíthessen, ott a kétely, a hitetlenség, bizalmatlanság, „tagadás” pusztító hatású tendenciáját engedi át. Aki nem érzi ijesztőnek ezt a kettősséget magában, aki nem akar küzdeni ellene, illetve nem érez erőt hozzá, az adja meg magát így sorsának, halvány kis reménysugárral, hogy tőle, belső törekvéseitől függetlenül is jöhet talán segítség: Tudod, szívem mily kisgyerek - ne viszonozd a tagadásom: ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson. És: Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám. Tehát ő maga már nem tud vizsgálni és dönteni, a pusztító tendenciák ellen állást foglalni, ha kívülről nem akadályozzák, feláldozza magát. Tragikus gyorsasággal közeledett a vonat elé leguggolni megvalósításához. Új analitikusával nem tudta a szükséges indulatáttételt létrehozni. Lelkének azokban a rejtett zugaiban, ahol a férfianalitikus az apát reprezentálhatta, bizonyára túl sok harag húzódott meg az apa iránt, aki kiskorában elhagyta. Nőanalitikusával szemben viszont még előbb megszűnt a bizalma, az analízis kereteit áttörő indulatáttételt mégis azon belül igyekezett értelmezni és feloldani. Ott „tagadott”, kétkedett, ahol az káros volt számára, és ott engedett... a lokomotív előtt. A melankólia ördöge vezette. Nem tudott szembefordulni vele, bármilyen csodálatos erejű intellektus is volt.

[…]

1942

 

Kosztolányi Dezső: Ezerkilencszázharminchárom

(részlet)

 

Szememre vetik, - mondotta Esti Kornél - hogy történeteimet többnyire a fiatalságomból hozom, abból a korból, melyet ma már némi joggal „történelmi előidőknek” is lehet nevezni. Hát ez természetes. Ott keresek, ahol találok. Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, az életünk első évtizedeiben. Akkor rakódnak lelkünkbe a kincsek, mély rétegekben. Ezeket egy életen át se tudjuk kibányászni.

 […]

Képzeljétek, múltkor szerencsém volt. A Szíriusz-kávéházban olyasmit éltem át, amit érdemes elmondani. Szinte tegnap történt, most, a legjelenebb jelenben, fiatal barátommal Jancsi Jánossal.

 

Tessék? Kifogásoljátok a nevét? Keresettnek találjátok? Sajnálom, de csakugyan így hívják. Az élet valószínőtlen. A nevei is azok. Figyelmeztetlek benneteket, akik regényeket és elbeszéléseket írtok, hogy sohase nevezzetek egy nyárspolgárt Kovács Jánosnak s egy világhírű gordonkaművészt Timoránszky Titusznak. Az olvasó ezt nem hiszi el nektek, mert a valószínűség valószínűtlenségét érzi benne. Megfordítva talán inkább elhiszi, mert abban a valószínűtlenség valószínűségét érzi. Jó lesz ezt el nem felejteni.

 

Tehát Jancsi, vagy János - amint parancsoljátok - huszonkilenc éves és költő. Rövid életének hosszú éveit azzal töltötte el, hogy várakozott. Várt arra, hogy a nap feljöjjön, aztán arra várt, hogy a nap lenyugodjék. De hogy miért várt arra, vagy erre, azt maga se tudta volna megmagyarázni. A várakozástól voltaképp semmit se várt. Olykor várt a villamosokra és a társaskocsikra is. Beült a megállóhelyek üvegkalitkájába. Nézte, hogy halad el az orra előtt tíz-tizenöt kocsi. Aztán, mint aki valamit elintézett, fölkelt és tovább ballagott egy céltalan cél felé. Végül rendszerint a Szíriusz zátonyán feneklett meg, ahol barátai tanyáztak, a háborúutáni nemzedék tagjai, akik feleslegessé vált életükkel fizetnek hadisarcot azért a véres dáridóért, melyet annakidején tudtuk és beleegyezésük nélkül rendezett egy másik korosztály. A számlát - végzetes tévedésből - nekik nyújtották át.

 

Ezek a fiatalemberek nem csalódottak. Csalódni csak az tud, aki valaha hitt. Nekik erre nem engedtek időt. Első elemis korukban az utcasárban heverő újságokból betőzgették ki, hogy az emberek puskatussal verik egymást agyon s a betegekre rágyújtják a kórházat. őnekik nem volt miből kiábrándulniok. Sohasem érezték azt, amit mi, hogy a felnőttek okosabbak, vagy becsületesebbek. ők a világtörténelmet s a belőle levonandó tanulságot a hírlapok vastag címbetűiből tanulták meg. Még pedig alaposan. Nem is felejtették el soha. Így, ha most összejönnek, csak üldögélnek. Nem panaszkodnak ezek, nem gúnyolódnak, nem lázonganak. Ehhez is elfogultság kell, hit és erő. Csak egymásra néznek, bólintanak egyet és már mindent tudnak.

[…]

Elég az hozzá, múltkor estefelé, hét órakor én is közöttük üldögélek a Szíriusz hosszú márvány asztalánál s pocsolok ebben a lanyha semmiben. Bejön Jancsi. Köszönés nélkül letelepszik az asztalhoz, felkönyököl. Egy szót se szól, hallgat.

Kissé sápadtnak látszik. De az ő arcszíne, tudjátok, mindig fakó, mint a deszka, a sok régibb és újabb koplalása miatt. Mintha izgatott volna egy kicsit. Ezt észreveszik a többiek is. Valami rendkívüli történt vele. Ennek valami baja van. Kérdezgetik, hogy mi a baja?

ő csak vonogatja a vállát.

Ugyan mi baja lehető Baj az, hogy a világra születtünk és élünk. Baj az is, hogy elmegyünk innen és meghalunk. Baj, hogy egészségesek vagyunk, ennélfogva ennünk kell. Baj az, hogy betegek vagyunk, ennélfogva nem tudunk enni. Így is, úgy is sok baj van a földön. Na, annyi baj legyen.

- Mégis, mi bajod? Na, mondd már. Mi lelt téged?

- Jancsi tapsikálja fölfelé fésült, göndör haját. Pödöríti kis bajuszkáját. Hetyke fickó ez, karakán legény. Vékonydongájú, de roppant férfias. Nem hasonlít a költőkhöz. Ez is arra vall, hogy igazi költő.

- Talán elvesztetted az állásod? Fizetésképtelen lettél? Teljesen tönkrementélő

Az efféle gúnyorkák és humorkák már régóta nem hatnak itten. Se a tréfacsinálók nem mulatnak rajta, se a megtréfáltak.

Odasiet hozzája Lalojka, a pincér. Udvariasan, bizalmasan hozzáhajol:

- A szokott nagyobbarányú cehhelés következik?

Jancsi bólint.

Lalojka két pohár vízzel tér vissza s eléje teszi egy tálcán. Jancsi egymásután kiissza mind a kettőt. Ni, milyen szomjas.

Baltazár, Ullmann, Kellner tovább vallatja:

- Miért nem beszélsz, te majom?

Azért nem beszél, mert nem tartja érdemesnek. Úgyis hiába. Odaveti:

- Találjátok ki.

- Ez a dolog ma történt?

- Igen.

- Ma délelőtt?

- Nem.

- Ma délután?

- Igen.

- Tegnap még nem is sejtetted?

- Nem.

Így félvállról felelget. Kisebb gondja is nagyobb, mint hogy kitalálják.

 

Az asztal végén egy elhízott, fekete fiatalember mind a két tenyerével betapasztja fülét, s a Daily Mail keresztrejtvényére mered. Minden áldott nap megfejti az összes hazai és külföldi keresztrejtvényeket. Már nyolc éve a görög és a latin nyelv okleveles tanára s nyolc éve nincs állása. Unalmában megtanult arabul, perzsául és törökül is. Dr. Scholznak hívják. Barátai az éles esze és pompás vitatkozóképessége miatt eleinte Szokratesznek is hívták. Később, amikor a lóversenyeken hajszolta a szerencsét s minden lóra feltett egy-egy pengőt, a szép görög nevét „Sokratesz”-re változtatták. Legutóbb pedig, mióta ruházatát feltűnően elhanyagolja s inget csak legritkább alkalmakkor vált, sem az egyik, sem a másik nevét nem használják, hanem „Piszokratesz”-nek nevezik, a háta mögött és szemben, az írók éppúgy, mint Lalojka s a többi pincér, amit ő egy bölcshöz illő megértéssel vesz tudomásul.

 

Azt hiszi, hogy ezek most barkohbáznak. De téved. Még nem barkohbáznak, legalább is ők még nem tudják. Az ösztönösen kíváncsi kérdések és az ösztönösen kurta feleletek lassan, észrevétlenül billennek át a valóságból a játékba, mint amikor a repülőgép felemelkedik a földről és felette lebeg, de egyelőre csak pár arasszal.

 

Scholz mosolyog a műkedvelő, kontár játékon. ő ebben igazán mester. Már tudja is, mi a feladat, kipuhatolni, mi történt Jancsival és mi az oka szomorúságának. Csupa szánalomból átveszi a játszmát. Kérdéseit tudományos módszerrel szegzi Jancsi mellének, aki közönyösen válaszolgat.

- Tárgy?

- Igen.

- Csak?

- Nem.

- Fogalom is?

- Nem.

Scholz elbiggyeszti száját, mert a feladatot, „elvont fogalom” nélkül magához méltatlannak tartja.

- Tárgy és személy együtt?

- Igen.

- Képzelt személy?

- Nem.

- Élő?

- Erre nem felelhetek.

- Nem élő Meghalt?

- Erre sem felelhetek.

- Hogyhogy? Se él, se hal? Talán élőhalott?

- Nem.

- Ahá, már értem - mondja Scholz. - Te ebben a pillanatban nem tudod, hogy él-e az illető - teszi hozzá, de érzi, hogy valami nincs egészen rendben.

Életének nehéz és szép játszmáira gondol. Arra gondol, hogy tavaly farsangkor megfejtette a színvakságot és azt a lyukat is, melyet egy szög üt a falba s arra gondol, hogy nemrég kitalálta Kund Abigél anyai öreganyját, szóval egy költött és nemlétező személy költött és nemlétező hozzátartozóját, akit a költő se tartott érdemesnek megálmodni s éppígy kitalálta azt a pusztán feltételezett elmeorvost, aki esetleg megállapította, vagy megállapíthatta volna ugyancsak Kund Abigél őrültségét.

 

Zsebéből előkotorássza egyetlen értéktárgyát, egy lapos ezüstszelencét, melyben zöld gumicukrok vannak. Szokása szerint körülkínálja, de a társaság szokása szerint visszautasítja, mint mindent, amihez hozzáér. Csak ő vesz belőle egyet. Rágcsálja a zöld gumicukrot, fekete fogaival.

- Gyerünk - biztatja magát. - Tehát ez a személy olyan ember, mint én vagy te? Férfi? Nő? Húsz és harminc köztő A feleséged?

- Igen.

- Marika - szól maga elé Scholz eltűnődve, orra nyergén megigazítja a szemüvegét és Jancsira mered.

A többiek is rámerednek.

- Ez a tárgy - folytatja Scholz -, amelyikről itt szó van, a fejedhez repült? Összevesztetek?

- Nem - válaszol Jancsi keményen s ezzel a nemmel egyszerre eltiporja a nevetést, mely már sisteregni kezd körötte.

- Nem? - kérdezi Scholz és úgy érzi, hogy elveszti a fonalat. - Na jó. De ez a tárgy ugyebár mégis összefüggésben van a te mostani lelkiállapotoddal?

- Igen.

- Ez a tárgy nagy? Ez a tárgy akkora, mint a fejem? Ez a tárgy akkora, mint az öklöm? - és mutatja szennyes öklét. - Ez a tárgy nálad van most? Ez a tárgy a feleségednél van most? Talán rajta van? A fején van? A fülén van? A kezén van? Mellette van a földön?

- Nem, nem, nem, nem, nem, nem.

Néhány perc múlva, amikor a játék már előre halad, Scholz felkiált:

- Tehát ez a tárgy a feleséged gyomrában van, vagy volt. Mindegy. Élelmiszer? Nem az? - mondja és leengedi felvont szemöldökeit. - Szerves, szervetlen? Szervetlen ipari cikk, gyógyszer, de sem én, sem te nem vettük még be, Méreg? - kérdezi gyorsan.

- Igen - feleli Jancsi.

A társaság előrehajolva figyel, de minden nagyobb izgalom nélkül, mert az izgalom testvériesen megoszlik Jancsi között, aki úgy látszik, egy házassági tragédia hőse és Scholz között, aki ezt kitalálja.

- Méreg - ismétli Scholz - helyes, méreg.

Valaki dúdolni kezd:

- „A csizmámon nincsen kéreg” ...

- Csendet kérek! - kiabál Scholz. - Ne zavarjatok. Tekintettel, hogy szervetlen, talán szublimát?

- Igen.

- Hydragilium bichloratum corrosivum - szól egy hang. - HgCl 2 .

- Nem ide tartozik - inti le Scholz a hangot s most egyenesen rohan a cél felé.

Nem folytatom, barátaim. Csak annyit, hogy én már sok mindent mellre szívtam, de ilyent még soha. Scholz pár percnyi szócsata és közelharc után kivette belőle, hogy Marika, a felesége, a kedves és jó Marika, alig egy órával ezelőtt ismeretlen okból, de öngyilkossági szándékból szublimátkockát nyelt, a mentők a kórházba szállították és most ott van.

 

Isten úgyse, a hideg verejték gyöngyözött homlokomon. Ti természetesen arra gondoltatok volna, hogy az egész csak ugratás, éretlen tréfa, maszlag. Én azonban nem erre gondoltam. Ismerem azokat a fiúkat, akik 1933-ban élnek. Ezek nem színészkednek, mint mi, nem hazudnak soha, se maguknak, se másoknak. Mi regényesek voltunk. ők tárgyilagosak. Jancsi a barkohba legszigorúbb szabályai szerint tárgyilagosan közölte a tényállást, ők pedig ezt éppily tárgyilagosan fogadták. Egyikőjüknek se jutott eszébe, hogy egy pillanatig is kétkedjék benne. Nem is nagyon csodálkoztak rajta. Ezek semmin sem tudnak nagyon csodálkozni.

 

Hogy miért ment bele Jancsi ebbe a kétes ízlésű játékba, tudja Isten. Talán fáradtságból, talán idegességből. Ártani senkinek se ártott vele. Marikát ezalatt a kórházban szakszerűen kezelték, kimosták a gyomrát, hánytatták, tejet itattak vele és sok-sok liter vizet csorgattak át rajta. Jancsit elküldték onnan, hogy ne lábatlankodjék, csak egy óra múlva mehetett vissza. ő tehát ebben a percben nem segíthetett rajta. Legalább magán akart segíteni. Valahogy agyon kellett ütnie az időt, amíg ismét nem láthatja.

[…]

A barkohba után fölhajtott még két pohár vizet, aztán átrohant a kórházba. Csak órák múlva tért vissza, késő éjjel. Újságolta, hogy Marika túl van az életveszélyen, megmentették, jól érzi magát, az orvosok bizakodnak abban, hogy semmi utóbaja se lesz.

 

A Szíriuszban recsegni kezdtek az orosz zenészek, tudjátok, azok, akik még hadifogságukból rekedtek itthon. Egy darabig nemzeti viseletben játszottak orosz dalokat, aztán hogy elrongyolódott a rubacskájuk, az orosz dalokat elfelejtették és most úgyszólván kizárólag magyar nótákat muzsikálnak, szláv véralkatuknak megfelelőleg, álmosan, vontatottan s többnyire hamisan is. Hát menekültünk.

 

Jancsit hazakísértem a Hungária-körútra. Ott lakik egy hónapos szobában. Leült a szűk dívánra, ahol máskor együtt szoktak aludni. Megállapította, hogy ma egyedül fog aludni. Fájdalma tárgyilagos volt. Fölkelt, a dívánra dobott egy tarka vánkost meg egy vékony paplant. Aztán hátratett kezekkel le-föl sétált, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Meg-megállt az ablak előtt. Kitekintett a körútra. Úgy tetszett, hogy valamit vár. Említettem nektek, hogy ez a fiú mindig várt valamit. Most éjszaka volt, felleges, sötét nyári éjszaka. Nyilván arra várt, hogy megvirradjon.

 

Pesti Hírlap Vasárnapja, 1933. szept. 10.

 

 

Budapest, 1936.

Ignotus Pál: Csipkerózsa

(részletek)

 

Nem tagadom, hogy annak idején, az Előörs-hónapokban a politikai csalódás József Attila költészetétől is elhidegített. Némi okot erre időnként ő mint költő is adott - nekem is, másnak is, aki bármely okból elhidegülőben volt tőle. Nagy költő volt, de egyenetlen. Alig volt esztendeje, hogy ne mondhatta volna rá az ember egyik vagy másik verse alkalmából, amit ilyenkor általában mondani szokás: „hanyatlik”. Abban maradtam magammal, hogy amióta érzésben eltávolodtunk egymástól, költőnek is megfeneklett. Gyakori önáltatása ez az egyik íróembernek, ha a másik íróemberrel összeveszett. De önáltatónak én, szerencsére, nagyon tehetségtelen vagyok. Akarva sem tudok olvasónak vak lenni. Valahányszor kimondtam Attiláról az elmarasztaló szentenciát, megjelent egy újabb költeménye vagy legalább néhány olyan sora egy-egy újabb költeményben, amelynek olvastára be kellett látnom, hogy esze ágában sincs hanyatlania. Valósággal lesújtott a gyönyörűségem.

De meg is vigasztalt. Majdnem fölmelegített. Emlékszem, amikor egyszer éppen egy „hanyatló” időszakában az Óda című költeménye került kezembe; akkor jelent meg a Nyugatban. Amint ránéztem, meg voltam győződve, hogy csak elhibázott írás lehet. Hosszú volt, és metafizikai terminusok vibráltak benne - biztosan ugyanolyan zavaros világnézeti vallomás, mint némely cikke, gondoltam; csak, hogy még kínosabb legyen, versben elbeszélve. Aztán elolvastam. Tündéri volt. Forró sodrú és kápráztató, és nemcsak látomásnak remek, nemcsak szerelmi vallomásnak lenyűgöző, hanem emberi megnyilatkozásnak is együttérzést parancsolóan szép. Virgonc puli-e az én Attilám, vagy csahos dakszli - nem mindegy? Élőlény, hajszolt és megalázott és szeretetre vágyó élőlény, kivert kuvasz, ha már az ebészeti párhuzamnál maradunk, tehát emberebb az embernél. Az Óda utolsó soraihoz érve, az oldódó hangulatú sorokhoz, ahol elzsibbasztja tagjait az éberálom, hogy

 

talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

 

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!...

 

de ráismertem szerencsétlen barátomra! Elborult nézésére, meleget és közelséget szomjazó szikkadtságára! Szerettem volna abban a pillanatban átkarolni keskeny vállát, megropogtatni sovány lapockáit. Elhatároztam, hogy megírom neki, mennyire tetszett a verse. Napról napra halogattam az írást. Aztán beleszaladtam az utcán, nyelvem hegyén volt a gratuláció, de ő azonnal rázendített valami fárasztó elméletre, a maga legagresszívebb modorában. „Szervusz, rohannom kell” - feleltem. A vers szóba sem került.

[…]

- Ülj le! - parancsolt rám legfelnőttködőbb basszusában, amikor egyszer megpillantott a Japán kávéházban. Hiába szabadkoztam, hogy „fáradt vagyok”, hogy csak „benéztem”, hogy „majd máskor”. 1934-ben vagy 35-ben lehetett, java Gömbös-féle reform-handabanda idején, egy locspocsos, hódarás, sötétszürke téli délután, amint hazafelé menet, készülődve a munkára, amelyet egyik napról a másikra toltam, a kávéház előtt hirtelen kedvem támadt valami rövid és közömbös beszélgetésre, hogy időt nyerjek a nyomasztó nappali kábulat eloszlatására. Abban a hangulatban voltam, amikor az ember a sokaságba húzódik, és ismerős arcokat kémlel, de lehetőleg úgy tesz, mintha másutt volna sürgős dolga, ha történetesen meglát egyet; amikor fel akarja függeszteni az egyedüllétet, de akarva sem tudná megmondani, kinek a társaságában. Csak azt az egyet mondhattam volna, ha megkérdeznek, hogy József Attila társaságában nem. ő mindenre inkább volt való, mint arra, hogy saját létét elfeledtesse. „Én József Attila itt vagyok” - ez jól hatott versben, de túlméretezve jelent meg a kávéházban, amikor az emberi életkedvből még a halálvágyra sem telt. De ott volt, nem tehettem róla. S olyan fáradt voltam, hogy még ellenkezni sem volt erőm, amikor asztalához ültetett.

- Vesd le a kabátod! - dörgött második számú parancsa. Olyan meleg téli nap volt, hogy kinn is csak naptári illemből viselt az ember télikabátot. Majd megsültem benne a kávéházban. De nem akartam levetni, hadd higgyem, hogy nem maradok sokáig. Hanem megadtam magam ebben is. Jó, hát iszom egy feketét.

- Beszélni akarok veled - szólt harmadik napiparancsa, és most már nemcsak erőm, de kedvem sem volt tiltakozni. A kabát le volt vetve, a kocka el volt vetve, leszámoltam vele, hogy rámegy a délutánom, életem nagy művének megírásához csak másnap fogok hozzálátni.

Életem nagy művéből semmi sem lett, hacsak nem az volt életem nagy mőve, hogy József Attilával aznap délután - irónia nélkül használom a szót - összeesküdtem. Kivert kutyák voltunk mind a ketten, szegények, elszigeteltek, elvadultak, eszméink miatt megbélyegzettek és erkölcsi halálraítéltek; ő ráadásul nyomorgott, én pedig zsidó voltam. (Felekezet szerint nem - mint erről már beszámoltam -, de a fajvédő kordivat szempontjából ez nem számított.) Ha egy parányi önfenntartási ösztön dolgozik bennünk, akkor szövetkezésünk pillanatában az lett volna legfőbb gondunk, hogy magunkon és egymáson hogyan segítsünk. Szégyenünkre mondom, hogy ez alig fordult meg a fejünkben; őt mentheti emiatt elmebaja, mely világos pillanataiban az erkölcsi bátorság betegesen túlméretezett formáit öltötte, de a magam számára csak azt a mentséget tudom, hogy - mint a följegyzések elején már kifejtettem - végletesen utáltam a fehér uralmi rendszert, annak is legkivált gömbösi ezredév-alapító változatát, s törődni is alig voltam képes egyéni sérelmeimmel másképpen, mint az uralkodó közszellem szerves megnyilvánulásaival. „Ceterum censeo”: Gömbös és Co. takarodjanak a fenébe, a többit majd meglátjuk - lelkemben ez volt a válaszom még arra is, ha a laptulajdonos vonakodott kifizetni a költségszámlámat, vagy ha a villanyoson valami bugris rám ripakodott.

[…]

 (1947-1948)

 

Gyömrői Edit

József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben

(részlet)


vasárnap d.u. 1/2 6-kor

otthon - itthon


most elolvastam az egész füzetet s az analizisre nézve ez a véleményem:

A [!] Gyömrői a hátam mögött ül én a díványon fekszem -

neki objektivnek kell lennie, hogy én szubjektiv lehessek s igy juthassak el az objektivitáshoz

(obstipáció) o nélkül akartam irni mindkét szó l nélkül a nélkült, valamit nem adhatok, hiába

valahol, ott ahol gondolataim érzelmekké s érzelmeim testi működésekké változnak, teljesen egészséges vagyok s ezért Gyömrőinek nem volna szabad "engem" jellemeznie azzal, amit szabad ötletekként mondok, neki azt kellene mondania, hogy mi az előadott zavaros ötletek értelmes magva

valami perverziót akarok azzal, hogy odafekszem neki a diványra

ő azt mondja, segitsek neki, de nem engedi, hogy legyek, mert azonosnak veszi velem a zavart s nem akarja észrevenni a rejtett rendet

ha igy ver, akkor nem vagyok hajlandó semmit sem kedvére tenni majd akkor, amikor szép szóval kér

nem kér szép szóval, mért is kérne - ha koitálni akarna velem, akkor értelme volna az egésznek

ezt nem akar - ki vagyok neki szolgáltatva, helyettem kaphat más pácienst is

egyszóval én neki szar vagyok

más nőhöz nem enged

nem akar játszani

lehet játszva is koitálni pl. koitál az ember és játssza, hogy igy megy a vonat - vonatot játszik

a gyermek koitálás helyett játszik

velem nem játszottak a nők én meg a pubertásban nem akartam játszani fiúkkal

az apám - Pista - az asztal lábához kötözött, ugy vert

mindenkinek igaza van - én vagyok a leghazugabb ember

még azzal is hazudok, hogy két éve egyszer sem hazudtam a Gyömrőinek

megpróbálok hazudni, hátha nem sikerül félre vezetnem

de az igazat ahogy nem hiszi, ugy elhinné a hazugságot, aztán mit csinálnék

akkor éppenugy összevissza kuszálódna minden a fejemben, mint most az érzelmeimben és az egész lényemben

hazugsággal fogom vegyiteni az igazat, mégse szolgáltatom ki magamat teljesen, hiszen ugy is kinevet azért

röhög magában azon, hogy én éppen "intim dolgaimat" adom elő

ugy látszik, ő a hazug embert tartja oly ártatlannak, mint saját magát

Nap ucca

nekem minden le kell nyelni

ő mindig azt mondta: ezt szeretném, azt szeretném, dögöljön meg

és mindegy, hogy mit teszek, a fontos csak az, hogy fizessek neki

ugy látszik, minden ember ilyen

tulajdonképpen nem szeretem - mit is szeretnék rajta

utolsó fajta

utolsó divat

vatta

menstruál

ha én megkettőzhetném magamat, és nő is lehetnék

itt most sok mindent elhallgatok majd azokat ott fogom mondani, nála

ugy pofon vágom kétszer

aztán majd kérdezheti, hogy mi jut erről az eszembe



Illyés Gyula: József Attila


Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt a Nyugat hasábjain, azonnal, mert a lapot már nyomják. Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem s máris képviselnem kellene a gyászt. Félóráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költőt sirattam, másként fogjuk azt megsiratni. A barátot? Ifjú korunkban jóbarátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. A szenvedő embert siratom? Vagy a keserűség buggyan ki, az önvád, hogy rajta sem segíthettem, a tehetetlenség keserve, hogy most már sose segíthetek? Nem az irodalom gyászát fejezhetem ki, nem egy folyóiratét, hanem a csak enyémet. S ezt is csak úgy, hogy egy szörnyű hír hatása alatt az első pillanatban.


Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, ép az utolsó esztendőben. Szenvedtünk egymást miatt s mégis barátok voltunk. De mit jelentett ez, mi értelme volt ennek? Most majd teljes egészében átérezhetem, most, hogy ő már semmit sem érezhet belőle. Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet.


ő kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával, azzal, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is. A költő őbenne annyira megvetette a világ ál-valóságát, hogy ez az eredendően költői szemlélet végül érzékszerveit is meghódította. Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet, ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is. Orvosai menthetetlennek mondták - Hölderlini sors vár rá, - gondoltam ekkor, még mindig önzően az irodalomra gondolva, arra, hogy mit adhat még az embereknek ez a rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott lélek.


Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan műve hirtelen kerek egész lett, a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja, minden darabot a helyére tesz benne s mindent világosan kiemel. - Mennyi érték, - mondjuk majd, mikor az egészet számbavesszük, amikor majd a költőt is el tudjuk siratni.


De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekedés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban, - minek a szó már? « - Meg fogok halni», - mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztük. «Ördögöt halsz meg», - feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.


Nyugat, 1937. 12. szám / IN MEMORIAM



Faludy György:

József Attila temetése


Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila


domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok


úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm -
mert különös nép lakozik e tájon,


a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny –


hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,


és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat


vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görnyed háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél


után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva


polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek -
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,


azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet


elfojtani - mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok


kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz
a drága, a csibészes, mit mint gyermek

hordtál, lehullt, és agyonkínzott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott


vén Államgép - de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák


közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,


hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak


  sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e


bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!


Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakon zörget,


hol szolgáknak már nyakkendő a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról


lelopja majd a vérszín koszorút.


Budapest, 1937



Hubay Miklós: 1937.december 3.

(részlet)


„Hogy József Attilát micsoda magányban hagyták ott Szárszón az előtte való nap hozzá leruccanó barátok („nem jöhetsz velünk, egy kutyának sincs hely az autóban”), erről sok emlékezés és már ideggyógyászati tanulmány is szól, de emlékszem – ha jól emlékszem – a Szép Szó következő számára: Remenyik már akkor elátkozta, bibliai szenvedéllyel, ezt a pillanatot…”




Weöres Sándor:

József Attila utolsó fényképére

 

A szemből, honnan minden ég kifolyt,
bánat, keserűség befele szédül.
Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül
és egyhelyben kaszál a széttiport.

 

 

Nagy Lajos: József Attiláról

Részlet "A menekülő ember" című önéletírásból

 

Veszprémben három napot töltöttünk. Ott kissé gyér ebédeket és vacsorákat ettünk, márpedig nekünk, József Attilának és nekem, az evés volt a fontos. Balatonfüreden aztán fényes ebéddel vártak és onnan kezdve mindennap lakmároztunk. Az asztalnál mindenütt mellettem ült Attila, aki úgy élvezte az ételeket - halat, szárnyast, pazar köreteket, tortát, a legfinomabb gyümölcsöket - hogy nyögött és sóhajtozott a gyönyörűségtől. És szüntelenül magyarázta még teli szájjal is, miért olyan finom a fogas, miért olyan remek a szőlő, körte. A fürdés Siófokon volt a legkellemesebb, mert messzire be lehetett menni a tóba. Az ellátás meg Hévízen érte el a tetőpontját. Az Ige igyekezett a társadalom kereteiben minél jobban beleilleszkedni, simult tehát az uralkodó osztály különféle hatalmasságaihoz: Veszprémben a papokhoz, Keszthelyre Albrecht főherceget hívták meg, akit arra is felkértek, hogy vállalja el az egyesület díszelnökségét. Nagybirtokos főherceg! Micsoda mecénása lesz az íróknak, irodalomnak! A reménykedők persze csalatkoztak, mert a főherceg úr később hallani sem akart az Igéről. Végeredményben félszeg alakulat volt az Ige, ideológiai jellegzetes vonások nélkül. Éppen azért Pakots József hirtelen halála után - amint már ezt el is mondtam - a társadalmat pumpoló és segélyosztó szervvé zsugorodott. Mint ilyen is igen jelentéktelen volt; az államtól, a fővárostól, a társadalombiztosítástól kapott kisebb juttatásokat és azokat harminc és ötven pengős tételekben osztotta ki szűkölködő tagjai közt évente kétszer, háromszor...

Utolsó eredménye az volt - még Pakots József életében - hogy megrendezte a miskolci íróhetet. Azon is részt vehettem, József Attilával együtt, megint csak azért, hogy utazgathassak. Egy kupéban ültünk Attilával, mikor Lillafüredre utaztunk. Gyönyörű tájon vitt bennünket a vonat. Az ablaknál ültem és gyönyörködtem az erdőben, az egyenes törzsű, sűrűn egymás mellett égnek meredő gyertyánfákban. Attila velem szemben ült, háttal a menetiránynak, ki sem tekintett az ablakon, hanem elmerülten olvasott egy könyvet, a Toldi szerelmét. És szólt: "Ide hallgass, ez milyen gyönyörű!" És fel akart olvasni egy részletet a költeményből. Dühösen förmedtem rá: "Nem hallgatsz! Hát érdekelhet engem bármi más, amikor ezt a remek tájat nézem?" Fanyarul mosolygott és elhallgatott. De olvasott tovább.

És most, hogy ez a kis emlék eszembe jutott, egy kicsit elidőzök József Attilánál. Szerettem, kedves fiú volt. Sok kiváló verset írt, nagy költő volt. Megvallom azonban, hogy József Attilával szemben engem egy-két bűn terhel. Az első az, hogy nem ismertem fel, legalábbis nem idejében, költői jelentőségét.

[…]

Vitatkozó hajlamú ember volt Attila, a vitában leszerelhetetlen. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy mindig neki legyen igaza. Róla szól az az anekdota, hogy egyszer a tenger színéről vitatkozott egy barátjával: a barát azt állította, hogy a tenger kék, Attila meg azt, hogy a tenger zöld. Egyszer csak Attila feladta nézetét, de így: "Igazad van, a tenger csakugyan kék, de nem úgy, ahogyan te gondolod." Vitáiban csaknem a gutaütésig felbosszantotta ellenfeleit. Én hamar felismertem vitatkozási kényszerét és nem tudott velem boldogulni. Ha váltottunk is egy-két mondatot, erőszakkal vetettem végét az induló vitának. Azt is megtettem, hogy felálltam, vettem a kalapomat és ezt mondtam: "Szervusz, én most elmegyek, te azért csak folytasd, de egyedül." Belém kapaszkodott, makacskodni próbált: "Csak ezt az egy mondatot hallgasd még meg!" Én azonban irgalmatlanul távoztam. Nem ismertem még őt eléggé, nem tudtam, hogy nem könnyed és nem teherbíró. Megbántam hát vele szemben való magaviseletemet nagyon, de már későn. Ostoba voltam, mennyivel igazabb, okosabb, szebb lett volna, ha olyankor, amikor felolvasta egy-egy költeményét és az szép volt vagy nagyszerű, mint például a Külvárosi éj, megöleltem, megcsókoltam volna és így kiáltottam volna fel: "Attila, nagy költő vagy!"

 

1954

 

 

Nemes Nagy Ágnes: József Attila: „Költőnk és Kora”

(részlet)

 

De micsoda képzetek, képek azok, amelyek az életérzést hordozzák! Ismerősök meg újak is, a legjellemzőbb, a legnagyobb József Attila-képek közül valók. Micsoda versszakkezdet ez például: Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt… Az a megdöbbentő ebben a két sorban, az a gyorsaság, a gondolatoknak a fénysebessége, ahogyan a széktől a naprendszerig eljut, a kicsitől, a mindennapitól a kozmoszig. Félek némileg a „kozmosz” szót használni, húzódózva írom le, mert jó ideje már túl gyakori lett, kényelmetlenül divatossá fakult. A „kozmosz” képzetének a megjelenése azonban nem utolsósorban József Attilának köszönhető a magyar irodalomban. Az ő képzelete űrhajósfantázia. Itt is, még a naprendszeren is túlfut a kép: a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad. – A börtön és a csillag: hányszor kapcsolódik össze az ő költészetében, rakásra lehet idézni a példákat. (A csillagok, a Göncölök / Úgy fénylenek fönn, mint a rácsok…) E képekben – mint másokban is – a determináltság kínja és boldogsága jelenik meg minduntalan; a meghatározottság félelmes tudata éppúgy, mint az örök emberi szabadságvágy. Többek között e kettőnek is csatatere József Attila versvilága.

 

 

József Attila a vádlottak padján
Aktába írják, miről álmodoztam...

[A költő sajtópereinek dokumentumai]

(részletek)

 

Az egyes perek dokumentumaiban tanulmányozhatjuk a "vádlott" József Attila sajátos logikáját, érv- és gondolatrendszerét. Olyan rendhagyó és veszélyes helyzetben figyelhetjük meg reakcióit, melynek tétje és következményei komolyak voltak. Érdekes például, hogy ezekre a kihívásokra hogyan reagált tizennyolc éves kamaszként, és hogyan felnőtt, ismert íróként. Egészen új arcáról ismerhetjük meg őt.

 

Ha már a korszellem a költő alkotását nem a költészet, hanem a büntetőtörvénykönyv szabályai szerint mérlegeli - jegyzi meg elkeseredetten visszaemlékezésében1 dr. Melléky Kornél, József Attila egykori ügyvédje2 - önmaga ellen követ el merényletet..."

S mi volt a bűne, hogy: "... hogy meglássa, meghallja, megtudja, megérezze, és ami a legszörnyűbb, kimondja azt, amit mások legfeljebb sejdítenek."

József Attilának már 18 éves korában, érettségiző diákként szembesülnie kellett az igazságszolgáltatás kegyetlen világával. Élete első perét a Lázadó Krisztus című verséért indították ellene "istengyalázás vétke" miatt. 1931 és 1934 között pedig egyszerre három bírósági eljárás is folyt ellene, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című verseskötete, a Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzése elleni tiltakozásként készített röpirat, valamint a Lebukott című forradalmi verse miatt. Utoljára vádlottként 1936-37-ben állt József Attila a bíróság előtt a Tersánszky Józsi Jenő ellen indított szeméremsértés-perben .

 

A költő kisebb összeütközései a törvénnyel

 

József Attilának több olyan konfliktusa is a törvénnyel, amely annak ellenére, hogy kiállításunk nem tér ki az esemény- és jogtörténeti hátterükre, mégis mindenképpen említést érdemelnek.

A Nem én kiáltok című verseskötete3 ellen a Szegedi Kir. Ügyészség akart bűnvádi eljárást indítani közbotrányokozás vétsége miatt4. Dr. Boross Dezső kir. főügyész a Szegedi Kir. Főügyészség elnökének írt hivatalos értesítésében azonban nem látta indokoltnak a bűnvádi eljárás megindítását.

A "Munkások" című költeménye miatt, mely először az illegális kommunista párt folyóiratában, a FRONT-ban5 jelent meg 1931 december 17-én, több alkalommal állt vádlottként bíróság előtt a költő6. Az ügyészség, mely osztályellenes izgatás és "bűntett feldicsérés"7 miatt nyolc sajtópert indított a lap munkatársai ellen, felmentette József Attilát a többi vádlottal együtt8.

A Szép Szó meghívására 1937. január 13-án Budapestre látogató Thomas Mann-nak, a Magyar Színházban tartott budapesti felolvasóestjén9 nem engedte a rendőrség, hogy a költő felolvassa a Nobel-díjas német íróhoz írt ünnepi ódáját10. A budapesti rendőrkapitányság úgy ítélte meg, hogy az ünnepi vers, - különösen annak utolsó sora11 - nem alkalmas arra, hogy egy politikamentes ülésen elhangozzék.

A rendőrség 1932-ben József Attila folyóiratából, a Fejtő Ferenccel együtt szerkesztett Valóságból12 csak egyetlen számot engedett megjelentetni, mivel azt: "József Attila író, a Forradalmi Írók Nemzetközi Szövetségének tagja szerkesztette."  A júniusban megjelenő első számban látott napvilágot a költő Egyéniség és valóság című tanulmánya, mely közmegbotránkozást váltott ki mozgalmi körökben.

Voltak olyan precedens értékű konfliktusok is József Attila életében, melyben bár nem üközött a törvénnyel, mégis jelentős fordulópontot eredményeztek. Ezek közül kell kiemelnünk az ún.: "Horger-ügyet". A Tiszta szívvel13 című verse14 miatt, mely először a Szeged című lap 1925. március 15-i számában jelent meg15, Horger Antal16 professzorral, a szegedi egyetem dékánjával támadt afférja, aki ezért a verséért tanácsolta el a költőt március 30-án a tanári pályától17.

 

Jegyzet:

1 Szép Szó: József Attila emlékszám 1938. József Attiláról az ügyvédje. Melléky Kornél dr. [hasonmás kiadás] (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987. 115-117. old.) és Kortársak József Atilláról (1922-1945) II. kötet. (szerk.: Bokor László, sajtó alá rend.: Tverdota György) (Akadémia Kiadó, Bp., 1987. 1022-1024. old.) (Új magyar múzeum 13-15.)

2 dr. Melléky Kornél a költő második, "Dönts a tőkét..." című verseskötettel kapcsolatos perében töltötte be a védőügyvéd szerepét.

3 Szegeden jelent meg 1925-ben a Koroknay nyomdában.

4 Oltvai Ferenc: Nem én kiáltok az ügyészség előtt. (Somogyi-könyvtári műhely, 1980. április, 19. évf. 2. sz. 521-24. old.)

5 A FRONT című folyóiratot már első szám megjelenése után betiltotta a rendőrség.

6 A Budapesti Királyi Büntetőtörvényszék 1932. június 17-i ítélete, a Budapesti Királyi Ítélőtábla ítélete (1932. november 24.) és a királyi ügyészség indítványa alapján felmentették a vádlottakat és a lapot elkobozták. A vádirat nem tér ki konkrétan József Attila költeményére, csak az ítélet említi a költőt, mint terheltet.

7 Kodolányi János volt az elsőrendű vádlott, akit a verséért börtönben raboskodó Pákozdy Ferencről írt cikke miatt "bűntett feldicséréséért" jelentettek fel. Vele együtt álltak bíróság előtt Antal János, Gereblyés László és Palasovszky Ödön.

8 Magyarországi Lapszemle. (Sarló és Kalapács (Moszkva) 1932. június).

9 Thomas Mann "Lotte in Weimar" című novellájának egy fejezetét olvasta fel.

10 Az incidenssel kapcsolatban számos cikk jelent meg a sajtóban: Thomas Mann levele és a holnapi felolvasás (Esti Kurir, 1937. január 13.); A rendőrség nem engedte meg, hogy József Attila előadja Thomas Mannt üdvözlő ódáját. (Magyarország, 1937. január 14.); Thomas Mannt budapesti felolvasóestjén betiltották József Attila ódájának előadását. (Prága Magyar Hírlap, 1937. január 14.); Thomas Mann beszél... (Magyar Hírlap, 1937. január 14.); A weimari szellem mellett tett hitet Thomas Mann előadásában. [Fejtő Ferenc cikke] (Népszava, 1937. január 14.); Thomas Mann felolvasott. [Bálint György cikke] (Pesti Napló, 1937. január 14.); Thomas Mann felolvasóestje a Magyar Színházban. (Újság, 1937. január 14.); Találkozás a zsenivel. (Esti Kurir, 1937. január 15.); Thomas Mannhoz. (Esti Kurir, 1937. január 17.); Thomas Mann közönsége. (Esti Újság, 1937. január15.); Thomas Mann megismerkedik a budapesti "demokráciával". (Magyar Nap 1937. január 15.); A Szép Szó Thomas Mann-estje. (Szép Szó, 1937. január).

11 József Attila a rendőrség döntését a következőképpen magyarázta utólag: "Azt hiszem versem utolsó sora okozta azt a félreértést, amely miatt a rendőrség betiltotta versemet." A "Thomas Mann üdvözlése" címő vers utolsó sora a következőképpen hangzik: "fehérek közt egy európait".

12 Agárdi Péter: Harminc éve jelent meg a Valóság, József Attila folyóirata. (Magyar Nemzet, 1962. július 15.)

13 A vers 1925. március 25-én jelent meg a Szeged című újságban, majd a Prágai Magyar Hírlap [1925. október], a Népszava [1926. április], Nyugat [1926. szept. 15.], Diogenes [1926. április 10.], Új Kelet [1926. november 2.], a "Nincsen apám se anyám" című kötetben, a Babits által szerkesztett Új Anthológiában (1932), a Medvetánc című kötetben (1934).

14 Kortársak József Atilláról (1922-1945) I. kötet. Sugdosó és Egy megszívlelendő erkölcsi prédikáció című írások (szerk.: Bokor László, sajtó alá rend.: Tverdota György) (Akadémia Kiadó, Bp., 1987. 76-77. old.) (Új Magyar Múzeum 13-15.)

15 A Szegedi Új Nemzedék a "Sugdosó" című cikkében, mely 1925. március 29-i számában jelent meg, támadta a vers íróját. Horger Antal figyelmét a "Névtelen" című [1925. március 29.] cikk hívta fel a versre.

16 Horger Antal (1872-1946): nyelvész, az MTA tagja (1919). 1922-től Szegeden, 1940-től Kolozsvárott egyetemi tanár. A hangtörténet, a nyelvjárások, a szófejtés, a fonetika mővelője. Főbb művei: Magyar szavak története (1924); Általános fonetika (1929); A magyar nyelvjárások (1934).

17 Fehér Ede: Horger ügy. (József Attila emlékkönyv. (sajtó alá rend., szerk.: Szabolcsi Miklós) Fehér Ede: A Horger-ügy. (Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1957. 91-96. old.); H. Kovács Mihály: Horger Antal eltanácsolja a költőt. (Napjaink, 1962. december 1.)

 

 

 

Nagy László:

József Attila!

 

Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva
kigyúlva,
ésszel mérhető pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hő szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbeszedve
két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
nézz a szemembe,
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet,
az egek mirígy-rendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktív iszonyt –
félek, hogy minden rejtelmet kibont
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív,
szép szóval a száj!

 

 

Pilinszky János: József Attila emlékkönyvébe

 

Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.

 

 

József Attila: NAGYON FÁJ

(Elmondja: Latinovits Zoltán)

 

 

 

 

***

 

 

 

MÁRAI SÁNDOR (1900. április 11. – 1989. február 22,)

 

 

 

Márai Sándor: HALOTTI BESZÉD (Előadja: Bánffy György)

 

 

Márai Sándor, eredeti nevén Grosschmid Sándor (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 22.) magyar író, költő, újságíró, az MTA tagja (l. 1942. r. 1945-1948, posztumusz 1989), Kossuth-díjas, (posztumusz 1990).

Apja Grosschmid Sándor ügyvéd, a kisebbségi magyarság sorsáról írt könyvet az első világháború után. Öccse, Radványi Géza, a későbbi neves filmrendező a Valahol Európában alkotója.

Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Eperjesen végezte, majd a fővárosba ment, és Török Gyula mellett dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919-ben cikkei jelentek meg a Vörös Újságban, versei a kassai lapokban. 1919 októberében apja jóváhagyásával Bécsen át Berlinbe, majd Frankfurtba költözött, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson. Munkatársa volt a Frankfurter Zeitungnak. Rendszeresen küldte haza magyar nyelvű tárcáit, elbeszéléseit és fordításait a kassai lapoknak. Franz Kafka első magyar fordítója, s az elsők között írt róla. Kapcsolatot tartott Füst Milánnal és Komlós Aladárral.

 

1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát; Párizsba költöztek; innen is rendszeresen írt a német lapokba. 1925-ben megindult az Újság című napilap, leggyakrabban itt jelentek meg írásai; mint a lap párizsi levelezője küldte tudósításait, majd a polgári liberális szellemiség nagyhatású szószólója lett. 1927-ben lapjának megbízásából hosszabb közel-keleti útra indult, élményeiből született az Istenek nyomában című útirajz.

 

1928-ban hazaköltözött, Kosztolányi Dezső szomszédságában lakott a Mikó utcában. Első regénykísérlete Bécsben jelent meg (A mészáros, 1924), tartósan azonban csak a húszas évek végétől kezdett e műfajjal foglalkozni. Önvallomásainak tanúsága szerint a valóság és a fikció feloldása jelentette számára a legnagyobb nehézséget. Nagy hatást tett szemléletére Thomas Mann, akit még Németországból jól ismert, és Krúdy Gyula álomvilága.

Első igazán sikeres regényeiben a konvenciók elleni lázadás lehetőségeit és bukását ábrázolta, lélektani igénnyel. 1930-ban barátaival együtt az a terv foglalkoztatta, hogy a francia Marianne című népszerű lap példájára megindítják a Nyugat ellenfolyóiratát.

1933-ban lapja Berlinbe küldte; itt nyomon követte Hitler hatalomátvételét. Hitelesen és példás bátorsággal számolt be a nácizmus valóságáról; a Messiás a Sportpalastban az egyik legremekebb m. antifasiszta írás s egyben Hitler-paródia

 

1934-ben megjelent élete fő művének, az Egy polgár vallomásainak 1. kötete; egyszeriben a m. próza élvonalába került, a legnevesebb kritikusok méltatták elismeréssel önéletírását; Illyés Puszták népe című szociográfiájával és Kassák Lajos Egy ember élete című regényével állították egy sorba.

Kosztolányi Dezső halála után Márai a Pesti Hírlap munkatársa lett, Vasárnapi krónikái (kötetben 1943) keresettek voltak. 1941-ben Kassa visszacsatolása után ellátogatott szülővárosába, tapasztalatairól „őrjáratában” számolt be; Kaland 1940 című darabjának sikere után Vojnits-díjat kapott.

1942-ben az MTA levelező, 1945-től rendes tagja. A. második világháború utolsó éveit visszavonultságban töltötte, jórészt irodalmi tevékenységének élt. Megállás nélkül írta Naplóját 1946. A főváros ostroma elől Leányfalura menekült.

 

1945-46-ban nagyobb nyugat-európai utat tett. Hazatérve adta ki Sértődöttek 1947-48 című regényét, harmadik kötetét azonban bezúzták.

1948-ban Svájcba utazott. 1950-ben Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le; 1957-ben amerikai állampolgár lett. A nyugati magyar irodalom csoportosulásaiban nem vett részt. Idejének java részét megosztotta Európa és az USA között.

1956-ban az októberi forradalom hírére Münchenbe ment, de ott már a szovjet bevonulásról értesült. 1968-tól Salernóban (Olaszország), 1979-től San Diegóban élt. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Felesége és fia halála után szegénységben, betegen élt, törődött egészsége miatt alig tudta ellátni magát.

 

Önkezével vetett véget életének az Egyesült Államokbeli San Diegóban, 1989. február 21-én.

 

Márai kikötötte, hogy művei nem jelenhetnek meg szülőhazájában, amíg az orosz hadsereg az országban állomásozik. Könyvei itthon mégis jelen voltak, hatottak kanadai és müncheni kiadások révén. Írásait ma is folyamatosan adják ki. 1995 óta nevét irodalmi díj viseli.

 

 

 

„Most megértettem, hogy én - ebben a környezetben, a jólmenő íróság keretében - soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott… Miő Az hogy a magam világában, a saját levegőm lélegezzem. Ez hiányzott és talán ezért utaztam el innen ezekben az években, amikor csak lehetett; mindig, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt.” (Föld, föld!)

 

 

Márai Sándor: MENNYBŐL AZ ANYGYAL (Elmondja: Csurka László)

 

Sem életében, sem halála óta senki se vitatta, hogy a mi évszázadunk magyar irodalmának egyik legjelentékenyebb alakja. Akik nem kedvelték - és sokan nem kedvelték jobbról is, balról is -, azok is elismerték művészi értékét, gondolatgazdagságát, műveinek hatását az olvasók sokaságára. Amikor a harmincas évek elején máris sikeres regényíróként foglalja el helyét az irodalmi életben és az újságírásban, a fasizmus felé tartó, majd hamarosan rohanó országban a különböző árnyalatú jobboldaliak felettébb idegenkednek egyértelmű liberalizmusa, demokratizmusa miatt, vagyis az adott körülmények közt harcos baloldali ellenzékiségétől. Idegenkednek, olykor háborognak is, de olvassák, gyönyörködnek benne (szándékuk ellenére), vitatkoznak is vele, főleg publicisztikájával. Mert mindig érdekes, amit ír, mert stílusa elegánsan magas színvonalú írásművészet. Mert felizgatja azokat is, akik egyetértenek vele, azokat is, akik politikailag egyenest ellenségüknek tartják. Azután másfél évtizeddel később a szocializmus felé induló, majd az ábrándos szocializmus elképzeléseit hamarosan felváltó, az eszményt önkényuralommá torzító "marxista-leninista ideológia" és a "szocialista realizmusnak" elnevezett irodalmi kényszermunka évtizedeiben a hivatalos kultúrpolitika ugyanazt a Márait ugyanazokért a stilisztikai-politikai tulajdonságai miatt jobboldali "polgári csökevény"-nek láttatná, de közben ugyanúgy elismeri művészi értékét, sőt még szándékainak humanizmusát is.

 

Amikor pedig 1948-ban tudomásul veszi a politikai és főleg a kultúrpolitikai fordulatot, amely megfosztja attól a légkörtől "amely nélkül - saját, élőszóval, illetékes államférfiak előtt elmondott szavaival - nem érdemes élni", és önkéntes száműzetésbe megy... akkor ugyan nem beszélnek és nem írnak róla, de rosszakat se mondanak. Külföldön kelt és megjelent könyveit ugyan csak illegálisan hozzák haza az odakintjárók, de ezek békésen hazatérnek a kofferekben, terjednek az olvasók között, az irodalom értői magánkörökben beszélnek róluk, anélkül, hogy bárkit megvádoltak volna Márai-könyv olvasása miatt. Mert azért a legilletékesebb irodalmi üldözők is tisztelik, és igyekeznek maguk is olvasni új könyveit.

 

Majd egyszerre már kezdik hazahívni. Az egyre lágyulóbb diktatúrának egyenest jól jönne kibékülni Máraival. Hiszen Zilahy, a másik tisztelt emigráns már békül, olykor már hazalátogat, majd úgy dönt, hogy haza is költözik. Az már történelmi és irodalomtörténeti végzet, hogy hazakészülődés közben hal meg. Márai azonban él, és a maga előkelő modorában, választékos nyelvezetével csökönyösen ellenáll. Nem harcias szellem ő, de nem is békülékeny, hanem konok, aki törhetetlenül hőséges eszményeihez. Így él, egyre magányosabb lélekkel a messze idegenben, egyre magányosabban a múló évek terhével.

 

Már elérkezett a 89-ik életévhez, közeledik a 90. Elege van mindenből, nincs további tartalma számára a létnek. Annak idején elment, mert nem volt már itthon, amiért érdemes élni. Most már sehol a világban nem észlelt olyasmit, ami miatt érdemes élni. Ilyenkor okosabb önként menni. Egy biztos kézzel tartott pisztoly egyetlen lövésével be lehet fejezni. Ezzel a fölényes gesztussal lépett át a nyilvánvaló, a megjósolható halhatatlanságba. Azóta itthon megint a legolvasottabb íróink közé tartozik.

 

Márai Sándor

JAPÁN KERT

(Részlet)

Frankfurt a/M. 1921. május hó

Kassai Napló

 

„A japán kertet egy barátom hozta át a nagy vízen, s gyöngéd kezekkel helyezte asztalomra. E meghatározhatatlan korú ember, ki húsz vagy negyvenéves volt az időjárás változása szerint, különösen nevének rövidségével hódított meg; oly rövid neve volt, alig kezdted el kimondani, s már végeztél is vele, ennyi: Li. Koreából jött, mint bemutatkozáskor izgatottan megjegyezte, tehát nem Japánból, kérem, Koreából. Szeme csillogott e szónál a pápaszem mögött, ferde vágású, finom tagjai remegtek. ők egy törzs - hogy közelfekvő példával világítsam meg ezt a tudott körülményt -, egy vér és fajta a japánok s a koreaiak, mint teszem, a svédek és a dánok. S gyűlölik egymást, mint, teszem, a svédek és a dánok. Holott egy vér ők és egy fajta. De hegemonikus differenciák vannak a családban.

 

Li, ki néha mulatságos, néha elidegenítő, néha megdöbbentő történeteket mesélt száraz s végtelenül finom humorral otthonáról, hol egyetlen mozi van, de az erkölcsök oly romlottak, hogy a mozi közönsége felemelt karokkal kénytelen végigülni az előadást: áthozta a japán kertet a vízen, s letette késő délután a penzió asztalára. A kert fél méter hosszú volt, 25-30 centiméter széles. Állottak benne fák, kanyargott benne fehér kavicsos út, jegenyék szegélyezték a kerítést, virágágyak illatoztak különös színeket, hős lugasok kínáltak pihenőt a sétálónak. Ez élő fák, út, virágok dimenzióját csak centiméterekben lehetett bár kifejezni, de e fák virágot hajtottak tavasszal, s gyümölcsöt hoztak nyáron. A félméteres japán kert, mely egy végtelen kultúra ezer évein át zsugorodott össze természetből emberi játékká: élt, s a három centiméteres rózsabokrok fölött bizonyára égett egy labdányi nap: egy nép teremtő lelke.

 

Li visszament - nem Japánba - Koreába, s nyugtalan írással írt egy anzikszet arról, hogy ott sem jó az élet. De a japán kert emlékét itt hagyta; s nekem különös örömöm telik benne, hogy hozzányúljak néha, mert előkelő játékosságával úgy hat reám, mint minden hiú földi tény egyetlen lehető szimbóluma.”

 

 

Márai Sándor: A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK (részlet)





“Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.”

 

(Márai Sándor: A négy évszak – A hó)

 

 

 

 

 



Forrás:

magyar-irodalom.elte.hu

epa.niif.hu

premier.mtv.hu

webcache.googleusercontent.com

bfl.archivportal.hu

 

***

 


 

Babits Mihály: Esti kérdés (Babits Mihály felolvasása)

 

József Attila:

(csak az olvassa...)

 

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

 

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

 

1937. máj. - jún.

 

 

József Attila:

[Nyelvünk ízei... ]

 

Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.

 

PIM Kézirattár, JA 218, Katalógus, #1174.
Kiadva: JAÖM, III, #60

 

 

 

József Attila: Eszmélet (Latinovits Zoltán)

 

 

 

Márai Sándor:

Versciklus egy - hetvenkettő

részlet

 

Az emberek elmúltak, mint az álom,
A házak elrepültek könnyű szárnyon,
A földre néztem. Jeleket kerestem.
Így éltem a bombázott Budapesten.

 

EGY

 

A körök körbe s lefele vezetnek,
Az élet minden körrel hűvösebb.
Adj pontosabb hangzást az ékezetnek!
Ne mondj te titkosat, sem bűvöset,
Csak azt a szót mondd... Mint a víz a kőből,
Bokorból láng, s égből tüzes kövek:
Úgy hirdesse e szó, hogy az idő öl
És utánunk halnak az istenek.

 

KETTŐ

 

Másképp van ez. A kígyók is temetnek.
Az angyalok arca sápadt, sovány.
Felhők és indulatok tengereknek
Adják puha lényüket, ostobán.
A tunya törvény vicsorog a mélyben,
Az Isten is komoly. Mit is reméljen?
Szavával, mely hegyeket igazít,
Könyörtelen hívja az igazit.

 

HÁROM

 

Az élet néma tánc volt. Mint a lányok,
Úgy adta meleg keblét az idő.
A holdfényben egy néger fuvolázott,
Rózsát szagolgatott egy úrinő.
Mint a vadak, mikor félnek s dobolnak
Az oroszlánok vonítják a holdat
S a kenguru is búvik: én, szegény,
E vad varázsban mit tehettem én?

 

NÉGY

 

A világ füst, a szó kemény valóság.
Sírodon közönnyel nőnek a rózsák.
Egy szó is nő a sivatag időben,
Szól, mint a sphynx, ki nem férfi, de nő sem
Szerencsétlen, mi néked a világ itt?
A mélyvízi hal teste is világít,
Az emberiség meghal és a porban
Gyíkok osonnak hosszú libasorban.

 

ÖT

 

Ez a kávéház nem buddhista zárda,
Vigyázzon jól, aki lelkét bezárta.
Egy nő itt régen szenved bazedovban,
Nincs szív, amely szíveddel összedobban.
A telefonos keblén rág az ínség,
A varjak közt van kölcsönös segítség.
A szenvedély tud sírni, mint a gyermek,
Jó az Isten és cukornáddal ver meg.

 

HAT

 

De te csak játszol, mint a tenger és a
Lampion alatt a zöldkörmű gésa,
A holddal játszol és az elemekkel
Szerződésed van, soha ne feledd el.
Pecsét van rajtad és kemény ítélet,
Megparancsoltak neked valamit
S ha csontod latra, húsod fontra méred,
Nem szabadulsz magadtól soha itt.

 

HÉT

 

A lányok jók, mint a méz és a vegyszer,
Mely bódít s villanyosan ingerel.
Én még hazamegyek hozzájuk egyszer,
Vár egy hideg szó és egy hő kebel.
Kezük korsót emel, de a nyakukban
Mint gyöngyfüzér, a szűz harmat csorog,
Szájuk piros, mert nékik igazuk van,
Kezükben sugárból font ostorok.

 

NYOLC

 

Te azt hiszed, az angyal elaludt már,
A fák között tapad az esti szél,
Mint az ökörnyál. Ha most elaludnál,
Az angyal álmodban is elkísér.
Élsz részegen, dülöngve, a bolondok
Kancsi dühével igéznek a dolgok,
Meteor hull rád és vágyak hevítnek:
Az angyal mosolyog. Csak ő segít meg.

 

KILENC

 

A haldokló figyel. Az éji lámpát
Nézi komolyan és türelmesen,
Mint a fényszóró, mely a ködön át lát,
Úgy néz át szeme a híg életen.
Kezük emelik, néha mosolyognak,
Egyik tejet kér, más a csillagoknak
Int és elhallgat: mint a gyermekek,
Mikor komoly játékba kezdenek.

 

TÍZ

 

Aki meghal, csak azt tudja, keményen
Történik akkor vele valami.
Azt mondják, egy csillag fut le az égen,
Néha kuvikolást is hallani.
Ő csak néz és néz: mert most róla van szó,
Hold, állatok, gondolatrendszerek,
Mind rágondolnak. S míg szól a harangszó,
Idegesen néznek az emberek.

 

TIZENEGY

 

Én télben éltem, mint a katonák,
Szakállam nőtt és körmöm fekete.
Gondolj reám, ha mégy a havon át
S feléd süt még egy szempár melege.
Gondolkoztam s te rózsákat kötöztél,
Hajam tépte a fanyar, közönyös szél.
Megőszültem és álltam a határon:
Őriztelek téged és vad magányom.

 

TIZENKETTŐ

 

A szó a hallgatásban lesz hatalmas,
Mint a görebben a tenyészetek.
Borulj arccal a nedves földre, hallgass,
Isten csak ennyit mond: „Enyésszetek!"
Szavak nélkül mondd el a mondhatatlant.
Aki hallgat, az angyallal beszélget.
Sokan a szélben járnak s fütyörésznek,
A haldoklók némán nézik a paplant.

 

TIZENHÁROM

 

Te Rendetlen, vigyázz, a Rend veszélyes.
A szarvas a vadaskertben megőrül,
A sötét fák alatt a szenvedély les,
Vércseppek csöpögnek a háztetőről.
Zene, magánjog s geometria
Nem őrzik többé rendben a világot,
Esőköpenyben jár az éj fia,
Vadmacska nyí s borzongnak a virágok.

 

TIZENNÉGY

 

A semmiből még valamit kitépni,
Neved két kézzel feldobni az égre,
Melleden feküdni és mit se kérve
Az ördögöknek bőrömet ígérni.
Felrobbantani hidat, utat, házat,
Igézni madarat, mely tovaszállott,
Zsebkés hegyével megjelölni vállad,
Meghalni s elfeledni a világot.

 

TIZENÖT

 

Úgy építlek, mint a kagyló a gyöngyöt
Nem vagy sehol, s ha vagy, milyen kevés!
Emberré lesznek a nyálkás göröngyök
Téged lassan épít a szenvedés
Anyagodon az emlék átvilágol
Leborít a vágy, ez a könnyű fátyol
Emel és tart a süket szenvedély:
Anyagtalan kő vagy, szerelmes éj.

 

TIZENHAT

 

A kancsi fény, amely szemedben égett
A köd, amely szemem egyszer befödte
A kesztyű, melyen átdobolt a véred
A vágy, amely testem gúzsba kötözte
A perc, amely rikoltott és elillant
Az élet, ami nélküled is élet
A kéz, amely eloltja most a villanyt
A szó, mely meghal s nem hív vissza téged.

 

TIZENHÉT

 

Úgy jött, mint a pálma a sivatagban
Árnyéka volt és mézédes gyümölcse
Tevék és számumok között haladtam
Mint a kétely és megismerés bölcse
Eltikkadtan bámultam fel az égre
Mit akart velem Allah és mivégre?
Mért volt a kétely és a szomjú kín?
Igy vándoroltam, árva beduin.

 

TIZENNYOLC

 

A nap égette, könny felmarta orcám
Szél cserzett és én tudtam ez az út
Hozzávezet ez ösvény s végre hozzám
S ki nagyon fáradt, végül hazajut
Minden lépés ezt mondta: majd a végén
Túlhaladsz az értelem bús sövényén
S az út értelmét végülis megérted:
Igy tudta meg, hogy elérted.

 

TIZENKILENC

 

Aztán kinyílt az ég, mint Jákob álma
A vándor térdelt és csodálkozott
Dús árnyad elborított, ifjú pálma
És harmatod most tisztára mosott.
Harmatban és illatban állok itten
S csodálkozom, mért tette ezt az Isten?
Hűs törzsed leng a szélben, hallgatok.
Hallgat a sivatag, s a csillagok.

 

HÚSZ

 

Thalatta! Só és jód! Már csak az álom
Mélyvizében dereng, mint a hajók
A sötétfényű, kék és zöld dagályon.
Foszforeszkál egy hasas vízipók,
Fűrészhal reszelget a gyorsnaszádon,
Rozsdás fövenyből ősz fű nő alatta,
Összefolyik a tenger és az álom -
Aludj, merülj, kiálts, rokon! Thalatta!

 

 

Ady Endre: A perc-emberkék után (Bujtor István)

  

 

Márai Sándor:

Dalocska

 

Mindenkinek tetszeni nem lehet,
Mint a vadszőlő, deres a fejed.
A nők, e sápadt, sovány angyalok
Kenyérért állnak, rőt hajuk lobog
S mint a répa, retek és mogyoró,
Pattog az ősz és ropog a dió.

 

Minden megérett. Nézd, itt a kezem.
Szorítsd meg, vágd le…Nem védekezem.
Robban egy szó, mint az őrült atom
Felhőre ülök, lábam lógatom
S reátok így még hosszan nézhetek:
Világháborúk s világnézetek.

 

S mert a szőlő érett, részeg leszel,
Részeggel a hold versenyt énekel.
S mert férfi voltál, nógattak a nők,
Szomorúan mostak, vasaltak ők.
Szemem is volt, láttam több csillagot
S mert ember voltam, tehát meghalok.

(1960, New York)

 

 

Szabó Lőrinc:

Tavaszban

 

Szép őszpiros
ma is az erdő,
pedig tavasz van.
Nézd, mennyi rossz
csira s kesergő
vágy pusztul el,
míg a tavaszban
egy-két didergő
virág kikel.
Nézd, ami volt, hogy
harcol, amíg
az új elől
eltakarodik, –
nézz és vigyázz:
gyilkol a harc és
gyilkol a béke
és a törvény
egyszerüsége,
ha belelátsz,
a te jövődből
is eleget
megmagyaráz.

 

 

Rejtő Jenő:

Furcsa esték

 

Most néha-néha álmodozni szoktam
nevetséges ez nagyon, de szép.
Az ember alkonyatkor meghatottan
álmodik csendben egy-két bús mesét.

Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz
vagy mondjuk nyárral álmodik szegény
vagy meglát Téged amint csendben jössz
és mondjuk sír is éjnek idején.

 

Vagy hogyha éppen utópiát vágyom
megcsókolom lágyan a kezed
vagy néha-néha megcsókollak szájon
bolond, bús kis álmocskák ezek.

 

És ránkborul az éjjel édesen
és látom, hogy nekünk mindent lehet
az ilyenek nem álmok, kis szivem,
ez már egy bódult, lázas őrület.

 

 

Borbély Szilárd:

Ha menni kell…

 

Ha menni kell oly jó volna még maradni
elüldögélni még egy kicsikét
beszélgetni hallgatni erről arról
a döntő pillanatot halogatni
mely eldöntetett volt már hamarább
de most mégis oly jó volna még maradni
hogy együtt legyen még a volt a van
hogy múljon is maradjon is ami
lesz minden legyen minden múlhatatlan
és tartson tovább még a lehetetlen
az üldögélés és ami lehetne.

 

 

Madách Imre:

Életbölcsesség

 

Az ifjú lélek ha világba lép,
Mint nap, fényárban lát mindent körében,
Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,
Miről lopott sugár reng gazdag ékben.
Boldog, ha megbékélve a világgal,
Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.

Az ifjú lélek ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.
Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.

 

Az ifjú lélek ha világba lép,
Csillagnak tartja a lány szerelmét,
Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,
Míg eszmél s porban látja istenségét.
Boldog, ki megbékélve a világgal,
Csillag helyett beéri jó parázzsal.

 

Ki is gondol, függvén a hókebel
Kéjhalmain, hogy csontváz van alattok?
Csontvázzá lesz minden gyönyör, ha azt
Hideg kebellel végig boncolátok.
Boldog, ki megbékélve végzetével,
Élvezni tud a perc költészetével.

 

 

Pilinszky János:

Azt hiszem

 

     Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

 

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

 

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

 

 

 

Radnóti Miklós: Veresmart (Sinkovits Imre)

 

 

Kosztolányi Dezső:

Politika

 

Beh jó volt hajdan lehúnyni a szemem
s gondolni elalvás előtt az emberekre.

 

De láttam aztán őket együtt, együtt:
egy sziklaperemre hajtották a szekeret,
hajrázva vontatták, szilaj tüzérlovakkal,
föl a meredélyre az emberiségnek
szent szekerét s mindenki kiáltott,
félre, ti gyávák, föl-föl előre.
Verték a lovakat, véres ostorokkal,
vérzett a tomporuk, vérzett a csüdjük
és vérzett az emberek szeme is.

 

Majd láttam aztán őket újra együtt:
kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok kezéből
s húzták lefelé a szent szekeret,
le a porba, piszokba, a semmi szemétbe,
míg lerogyott egy bűz-pocsolyába,
békák, dögök közé és ott rekedt meg.
Verték a lovakat, kantárral, hevederrel,
sáros lett a fejük, a szügyük, a hátuk
és sáros lett az emberek szeme is.

 

Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem,
félek az éjben és félek a fényben,
jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?
Ha pedig valaki kérdi, hogy mily párthoz tartozom,
úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.

 

Egyedül megyek az utcán.
Lehajtom a fejem és sírok.

 

 

Várady Szabolcs:

Képződmények

 

Ablaktáblában túlnani háztetők
derengnek rá az inneni könyvsorokra,
kémény peremén Saint-Simon lebeg,
Sophokles a tető alatt, Spiró,
Az ikszek, mintha az ablakon
szeretne bemászni a szemközti lakásba,
holott bezárva, a szép háziasszony
most nem öntözi a muskátlikat.
Szerb Antalt az erkélyrács szeli ketté,
Thackerayt átjárja a függöny.

 

 

Kányádi Sándor: Könyvjelző:

Az újfasizmus ellen

 

van amikor máglyákba gyűjtve
fojtogat áldozati füstje
úgy érzed amíg könyvre könyv ég
mintha agyvelőd pörkölődnék
van amikor a megmaradtra
vadásznak mint a ritka vadra
becsöngetnek éjnek évadján
és besurrannak mint a patkány
szimatolnak szaglásznak körbe
majd polcostól döntik a földre
és gyanúsított könyved örvén
elhurcol téged is a törvény
van amikor finomabb módját
eszelvén ki nem indokolják
miért s miért nem mint a zúzák
a bebegyelt ocsút bezúzzák
mielőtt még világot látna
átpréselik a másvilágra
van amikor csak lipve-lopva
elfelejti hozni a posta
ha merszed volna s tudakoznád
pilátusként kezüket mossák
van amikor szemük se rebben
csak ráböknek hogy mi van ebben
s mi amabban leszedni mindet
átnedvesül a gatyád inged
megszégyenülten mint a tolvaj
maradsz a szennyes kis motyóddal
mintha velődet vették volna
szédelegsz ki a folyosóra
reszkető kézzel matarászva
fordítva gyújtsz cigarettára
s egész életed kesernyéje
harap tikkadt szád szögletébe

 

 

József Attila:

[Szürkület]

 

Ez éles, tiszta szürkület való nekem.

A távolban tar ágak szerkezetei

tartják keccsel az üres levegőt.

A tárgy-egyén mind elválik a többitől,

magába mélyed és talán megsemmisül.

Ki tudja, Válaszolna erre ösztönöm,

de mint az eb, melyet gazdája megszidott

s kedvetlenül borong a rideg udvaron

s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,

olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?

Csak egy bizonyos itt - az, ami tévedés.

Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe

beléfogóznom. - Járni gyermek így tanul.

 

Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,

mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,

talán mivelhogy minden ember épp ilyen

ravasz és csökönyös, ha az - hogy tudjam énő

Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú

s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,

de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)

Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,

megértelek, szenvedtem én is eleget

s amaz ellopja tőlem a szemetet is.

Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,

de észre egyikük sem veszi púpomat,

mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,

amellyel némaságot szűl - azt hiszi ő -

vagy ősi, tiszta őrt. Viselem púpomat

ődöngve én a hemzsegő körútakon

és senki 

 

 

Kaffka Margit:

Alkudozás … még mindig

 

Ha akkor ő messze Keletről indult volna felém,
S én Napnyugat idegenéből sietek - hívást hallván,
És találkozunk vala a tenger lakatlan, szép szigetén,
És másnap, éltem csúcsáról, e fűszeres máglyáról leszállón
Nyujthattam volna kezem: »Örökre köszönöm neked!«
(És nem mondja nevét és nem mondom meg nevemet,)
Úgy megyen el, - köd utána, - sohase hallatja hírét,
- Az előttem, utánam volt nőket, profán ügyei visszáját,
Asszonyvadászó módja sok széltibe-hirelt fogását,
Ha soha nem tudom meg,
Maradt volna egy kevesem; nekem már holtomig elég.

 

...Hajdani, akkori képmásom, babonás lágyviasz-tetem,
Mágiás iraló-szer pihen valami fiókja mélyén.
- Egy ideig, tudom, rányitotta néha a zárat,
Mosolygó, kis bosszusággal kiváncsian föléhajolt
És játszva karcolt egyet a kicsiny viaszk-szíven,
Tréfából ölelésre nyitotta a tehetetlen két karját,
Vagy tinta-pocsolyába hurcolta a szegényke lábakat. -
De már oly rég nem - már sohase nyílik ki az a fiók!
Feledte - felé se néz. Néhány uj bábuja van.
Mi lesz velem már ?
Olyan régóta nem is fájt istenigazába a szivem.

 

Ó, lehet nekem a világba még örömem!...
El fogok menni egyszer a Campagnákra, bizony!
S egyszer meglátom a fjordok vizét, addíg meg nem halok!
Nekem bizony van szép kisfiam, ragyogószemű, okos, erős!
És néha el tudom hinni, hogy amit mívelek, érő !
- Ó, kedves, csinos holmikat lehet szerezni a pénzen.
Könyveket írnak az írók; - van, aki fest színnel, ónnal,
És örülhet az ember, hogy rózsállnak szép, alkonyi egek,
- Engem még meg is kívánnak itt-ott, és nem az utolsók! -
És emberek, a javából, mondják: - bízni lehet baráti kezemben!...
Haj, világ - drága világ !...
- Egy gödröt ásni - beléfeküdni - és magamra szórni a földet!

 

 

Nagy László - Himnusz minden időben

 

 

Szécsi Margit:
Csak sugárral

 

Az ember lecsúszásában a kapkodás
a legfélelmesebb.
A tavalyi fakéreg alázatosan
lepördül mint testről a seb.
Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa
korával elszántan kiolt,
lombjait emeli még az ifju mennyre,
végső, sárguló mosolyt.
Ó lenne, bár lenne oly komor köntös,
fenséges egyenruha,
hogy vas redői elbonganák
helyettem: nem küzdök soha,
nem dőlök be az emberek ostoba
önáltatásának: kígyó-puhán
nem kúszok, nem vonaglok
tétlen-futó életem után,
megállok... Ti nők, ti nők, ha még
vállatok pompás-kerek,
gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból
ti még nem értetek;
s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák,
kiket már meglegyint
az elmulás, kő-hideg szemem reátok
még irtózattal tekint;
S hát ti, régi diákok,
pohosak, kopaszodók!
A hús-adó állás szine elé
csöndesen lelohadók!
Mi közötök, de mi közötök
a befuccsolthoz, aki
másoknak ragyogtatásával
óhajtott hódítani!
Isten kő-csillagai vernek,
barátaim egyre hiúbbak,
féltékeny nőcskék macerálnak,
rajongóim kimúlnak,
kezemből a munkát kivették,
- megállok egyenesen,
testem vizsgálom: nehogy halálom
gyatra közlátvány legyen.
Dehát olyan szégyen szegényen érkezni
a halál csúcsaira?
Ime, kiszállok vélt érdekeimből,
rajtam időtlen ruha,
elhagy a szalón-vérpadok
fordított tér-iszonya.
Még izom-szíjas, barna lábaim
elvisznek egy darabig,
de már addig e sok-bokru tüdő
csak tűzzel táplálkozik,
csak világossággal ez a kőszem,
a szív csak énekkel él.
Szaglászó kutya nem leszek
gazdagok vermeinél.
Hajlongva is mindüket utáltam,
halkságom volt: gyűlölet,
kultúrátok csupa cafrang,
könnyező sírfelület.
Megkaptam ami kellett,
hadd legyek most már szabad,
hadd ünnepeljem nyíltan
rámtörő bukásomat.
Tisztább attól vagyok
amitől egyre szegényebb.
Mert nem én zuhanok,
hanem amit álmodtam: az élet.

 

 

Faludy György:

Tanuld meg ezt a versemet

 

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

 

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

 

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

 

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

 

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

 

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

 

(Toronto, 1980)

 

 

Nemes Nagy Ágnes:

Délelőtt

 

Én úgy igyekszem. Fölkelek.
Én sűrű kávét készítek.
Mert vannak még szokásaim,
mint bárkinek.

 

Széles díványra kuporodva
könyveimet lapozgatom.
Én figyelek. És jobbkezem
balvállamon, balvállamon.

 

Ott fent a dél vonul csapatban,
itt bent a vatta-némaság, –
mint vékony ing, a gondolat
úgy vérzik át, úgy vérzik át.

 

*

 

Mint belső részét tengeri uborka
üldözője arcába torlaszolta –
megmenekültem és üres vagyok.

 

*

 

Tudod, mi a közöny? A föld
kidőlt, megdermedt s összetört
bazalt kérgén latolhatom:
mekkora volt a fájdalom.

 

*

 

Jó, bevallom bűnös vagyok.

– – – – – – – – – – – – – –

Csak tudnám, mit követtem el,
hogy ennyire bűnhődni kell.

– – – – – – – – – – – – – –

mert meg kell bűnhődnöd azért is,
amit ellened elkövettek.

 

*

 

Egy patkány lakott beleimben,
nem vettem észre, míg kirágta.
Már szemgolyóm sincs. Szemgödörrel
tátongok a lyukas világba.

 

*

 

Holnapra kelve mi vigasztal?
Lábkörmömet bekenni lakkal.

 

*

 

Nem szenvedek. Csak elviselhetetlen.
Mért fáj az, ami nincs?

 

*

 

Mint nagycseppű, langyos eső
görbe tájék gödrein,
ráncosodó tenyerembe
gyűlnek langyos könnyeim

 

 

Ughy Szabina:

PÉNTEK

 

Cseresznyét ettem a folyosón,
neked hoztam, de mondták,
ilyet a bácsi már nem ehet.
Amíg vártam, tenyerembe köpködtem a magot,
fehérre rágva, mint a halál a csontokat.

 

Magánál van, intett ki anyám a kórteremből,
egész gyerekszeme lett a sírástól,
ha gondolod, most bejöhetsz.

 

Fertőtlenítő, erjedt gyümölcs
és vizelet csípős-puha szaga.
Arra gondoltam, ide jutok én is,
mert ez a rend utolsó foka.

 

Hoztam tiszta pizsamát
és citromos nápolyit − készültem,
hogy mit mondjak majd, utoljára.
Vidítgattam magamban a szavakat,
de torkomba csomósodtak,
mikor a nővér feléd bökött,
középen, az ott, ő az.

 

Mint a róka szeme,
a szeme, ahogy pislogott,
csöpögő bőre egy kampóra húzva,
füstölgő húsa a havon.

 

Pupillád körül szürke gyűrű,
sötét kútjából néztél a tér mögötti térbe.
Lekötöztek, mint egy gyereket,
csak a rácsok közt kilógó hatalmas öklöd,
két makacs kő, őrzött még belőled valamit.

 

Szomjas vagyok – szólaltál meg hirtelen.
Tartottam a fejed, mikor szívószállal itattalak,
reméltem, hogy megérted így is,
amit mondani akarok.
De te, mint csecsemő a melltől,
fordítottad el a szád, lecsuktad a szemed,
jelezve, hogy ennyi, elég, elmehettek.
Haza is küldött anyám, ne legyek útban,
etessem meg a kutyát, öntözzem meg a virágokat.
A szenvedés lassú sodrásában
a test kényszerű engedelmesség.
Elég, ha a parton egy ember áll,
nézni, ahogy távolodik,
mint egy hánykódó műanyag flakon.

 

Elalvás előtt imádkoztam, halj meg,
legyen könnyű az érkezés,
de van úgy, hogy Istenhez ésszel,
szavakkal szólni
nem lehet.

 

Álmomban zavaros, sűrű vízbe merültem,
lábamhoz szúrós hínár,
nehéz iszap tapadt, le-föl úsztam,
nem tudtam, hova és miért,
mint a fájdalom egy másik testben.
Éreztem, valami elindult,
karcolt belülről egy fekete hang:
Kivirágzik benned is,
pláne, ha egyszer gyereked lesz,
meglásd, milyen hamar!

 

Azt hittem, megérzem majd,
mikor a test partot érve visszanyeri súlyát,
a folyó vele többet már nem beszél,
de nem oldódott szét bennem a szó: vége.
Kora délután volt, sokadik péntek.

 

 

Kántor Péter:

Levél anyámnak

 

Drága anyám,

 

öt hónap telt el azóta, hogy utoljára láttalak, eközben
rendszeresen jártam és járok át a lakásba, öntözöm a növényeket,
nem nyúltam semmihez, kivéve a kis díványt a belső szobában, azt
rögtön levitettem az udvarra, és a helyébe egy üres szekrény került,
erről jut eszembe, hogy a ruháidat elvitte Á. meg a lánya,
fekete plasztik zsákokba tettek mindent - nem volt sok, mégis
kifáradtam, ahogy adogattam nekik a szoknyákat, blúzokat, pulóvereket,
azt a pár kabátot, blézert, harisnyát, sálat és sapkát, szó nélkül,
a lánya a konyhában talált egy fokhagymapréselőt, amit rögtön
nagy örömmel eltett, aztán a kocsijába raktuk a fekete zsákokat,
és ők elhajtottak, én meg igyekeztem nem gondolni az egészre.
Egy másik alkalommal pedig feljött T. segíteni,
leszedte az előszobában azt a szekrények fölötti tákolmányt,
azt a rudakra erősített, mennyezetig érő szürke vászonfalat,
én meg kidobáltam a vászon mögötti sok ócskaságot,
voltak azok a réges-régi kofferek is, titokban reméltem,
találok bennük valami érdekeset, de semmit, semmit,
kivéve a RICO kötszerművek mintakészleteit fölös számban,
ezektől mind megszabadultam, és a bejárati ajtóra gyorsan
felszereltettem egy hevederzárat, és kész, ennyi. Ja, és három
ingatlanközvetítőn keresztül árulom a lakást május óta,
de hát a beázott mennyezet meg a repedések meg a fekete padló,
az emberek megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek,
igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép,
előbb-utóbb majd csak megveszi valaki, persze nem mindegy, mennyiért,
és akkor ki kell ürítenem az egész lakást, felszámolnom mindent,
az olyan lesz, mint egy második temetés, végleges búcsú.
Nem nyúltam a személyes dolgaidhoz, a határidőnaplókhoz, a gépelt
kéziratokhoz, amiket végül is nem volt erőd kidobni,
persze hogy jó lett volna, ha valamilyen rendet csinálsz magad után,
ha legalább megritkítod azokat a paksamétákat a halványuló betűkkel,
de mire észbe kaptál, már túl késő volt, csak összekeverted az oldalakat,
és végül rám hagytad az egészet, hogy én dobjam vagy ne dobjam ki,
hagyd csak, mondtam, bízd rám, ne törődj ezzel, majd elintézem,
de hogy intézem el? ezt nem firtattuk, jön majd egy vevő,
és akkor összepakolom a kéziratokat és a határidőnaplókat, és a többi
nem érdekel, valaki elviszi majd a könyveket, a bútorokat, azt a tálalót is,
amit még a nagymamától kaptatok 1939-ben, fiam, nem érdemes
valami jobbat venni, úgyis jön a háború, mondta, majd aztán vesztek
egy rendeset, de sose vettetek egy rendeset, meg a könyvszekrényt,
meg a négy öreg karosszéket, a késeket, villákat, tányérokat, mindent,
és többé nem megyek fel hozzád, mert a maradék növényeket is,
azokat is elviszik, egyet én, a többi kettőt valaki más, akárki,
és egyszer még kimegyek majd az erkélyre, utoljára,
és kinézek a szemközti házra, és kinézek a Dunára, a János-hegyi kilátóra,
és eszembe jut, hogy itt sakkoztunk apámmal gyerekkoromban,
az erkélyrácsra terített pokróc, a két kempingszék,
eszembe jut, hogy akkoriban még örökéletű voltam, ahogy ti is,
örökéletű egy világban, aminek eleje és vége van, tudjuk jól,
és a két nagymama mint két beszélő etruszk kőszobor,
ha a mosolyuk átvészelt két világháborút, nyilván sérthetetlenek,
a berendezéshez tartoztak, mint egy állandó kiállítás tárgyai,
jóllehet mindig előfordul, hogy valami leesik és összetörik,
és nem lehet összeragasztani, valahogy így képzeltem akkoriban,
és mikor aztán bejövök majd az erkélyről utoljára,
ott állsz majd az oldalamnál, persze láthatatlanul, mama,
és bólintasz, amikor kivonulunk a régi falak közül.
Hogy mindez pontosan mikor lesz, azt ma nem tudni még,
de ha nem most ősszel, akkor valószínűleg a jövő nyáron,
most ősszel pedig felállítom a bábuimat a sakktáblán,
és beszédet mondok nekik, elmondom, hogy a helyzetünk
minden, csak nem rózsás, ezen majd mosolyognak,
elmondom nekik, hogy a hely, ahol állunk, az egy gödör,
és a feladatuk kapaszkodni fölfelé, le-föl, le-föl,
és hogyha esetleg nagyon megsajnálnák magukat hirtelen,
amin én személy szerint nem csodálkoznék, sőt,
akkor tekintet nélkül az érveikre, melyek számosak,
megkérem, hogy sürgősen hagyjanak fel ezzel,
mert ez nem vezet semmi jóra, és különben is, értsék már meg,
de hát hol vannak az én bábuim? hol, merre vannak?
miközben korán sötétedik, és az ég, mint egy viszkető, vörös seb,
miközben barbárok grasszálnak és egy barbárvilágról dalolnak,
ahol mindenki barbár, aki nem velük grasszál.
De nem megyek bele a részletekbe, untatna téged,
persze semmi sem tart örökké, ahogy másfelől meg
nincs új a nap alatt, igen-igen, ősz van,
mindenki tudja, mégis muszáj kiáltozni, muszáj
megindulni, ha csak egy kicsiny lépést is tenni előre,
nem csak várni, kivárni, amíg el nem érjük a gödör legalját,
amíg fel nem bukkan végre a megfelelő vevő a lakásra,
amíg valaki nyájasan asztalhoz nem invitál majd, és a szél
le nem törli arcomról az árvák könnyét. Ősz van.

 

 

 

 

 

 

 

 




Olvasva: 4576 alkalommal