Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Reichard Piroska
H.Pulai Éva, 2014. november 15., szombat, 19:53

„... Ó napjaim, hogy elrohannak ... / emlékül írom ezt magamnak ... / hiszen mást úgy sem érdekel ...” - Reichard Piroska (Fotó forrása: nlcafe.hu)

 

 

 

„Én csak a múltban látom magamat,
csak azt a szomorú lányt ismerem,
ki a múltból, sok hervadó emlékből
merengő gyásszal szembe néz velem,
csak azt a szomorú lányt ismerem.”

(Nyugat, 1908. 10. szám)

Reichard Piroska: A jövő felé

 

 

Reichard Piroska (Beregszász, 1884. szeptember 26. – Budapest, 1943. január 1.) költő, műfordító, kritikus.

 

A Nyugatban jelentek meg első versei. Tanulmányain, elbeszélésein kívül angol műfordításaival is nevet szerzett.

1909-ben doktori értekezése Telamon históriája, a British Museumban fellelt szöveg kiadása, jegyzetekkel.

1932-ben Baumgarten-díjat kapott. Verseinek fő témája a magány.

 

Fontosabb művei

F. m. Telamon históriája (doktori értekezés, 1909);

Az életen kívül (versek, Bp., 1911)- önálló kötet;

Őszi üdvözlet (versek, Bp., 1922)- önálló kötet;

A változó napokkal (versek, Bp., 1936)- önálló kötet.

 

(hu.wikipedia.org)

 

A XX. században élt egy halk szavú költőnő, ahogy Komlós Aladár fogalmazott: „A magányos nő érzéseinek finom megszólaltatója: Reichard Piroska.”

 

Beregszászon született 1884-ben. Egyetemi oklevelét Budapesten szerezte, majd leánygimnáziumi tanár lett. A Nyugatnak megindulásától rendszeres munkatársa. 1908 és 1941 (a folyóirat megszűnése) között 80 írása jelent meg a lapban: versek, kritikák, tanulmányok, elbeszélések, műfordítások.

Az első versei Kaffka Margittal a „Heten vagyunk” című antológiában szerepeltek. (Miskolc, 1909)

Verseiben: a magányos női sors kap hangot. Témái: a diákélet, a szerelem, a természet, a lemondás. Az elégiás hangvételt időnként felváltja a reménység, a bizakodás egy jobb élet, sors iránt.

Önálló kötetei: Az életen kívül; Őszi üdvözlet; A változó napokkal(1936).

 

Ez utóbbiról Elek Artúr írt kritikát a Nyugatba:

„Az a Reichard Piroska, aki az új verseket írta, mindebben alig különbözik a régitől. Jellemző tulajdonságaiban azonos vele. Csak mondanivalójában gazdagabb, hangjában változatosabb, művészetében tudatosabb. Minden lírai költés főelemei: a vágyódás, a reménykedés, a teljesülés, az emlékezés érzései közül, immár nemcsak az első adja költeményeinek tartalmát. Az elégiás hang meg-megenyhül, olykor szinte meg-megvidámodik. Mintha legutóbbi kötete óta szebbnek tetszenék neki a világ és kívánatosabbnak az élet. Alaphangja még mindig az érzelmesség, de a képzelettől megszínesített és reflexiókkal elmélyített érzelmesség.”

 

Az utolsó, Nyugatban megjelenő verse: Furulyácskám (Nyugat, 1940), a megszűnés évében még egy novellával jelentkezik: Napok, napok címmel.(Nyugat, 1941)

 

Reichard Piroska:

Furulyácskám

 

Fujjad, fujjad, furulyácskám,
én is voltam király lánya
és most vagyok fűzfa ága,
fűzfaágból furulyácska.
Furulyácskám, fujjad, fujjad,
azt a régit, ezt az újat,
vagyok most is király lánya
és ha újra meggyilkolnak
meggyilkolnak, elföldelnek,
elföldelnek, elfelednek,
feltámadok újra holnap.
És ha téged összetörnek,
összetörnek, tűzre vetnek,
tűzre vetnek, elhamvasztnak,
új rügyet nyitsz új tavasznak.
Hiszen itten az én váram,
hiszen itten az én kertem,
megcsúfolva és kiverten
százszor újra visszatérek,
visszatérek, míg csak élek.
S százegyedszer, ha meghaltam,
támad újra király lánya,
nálam különb, nálam ifjabb,
szólal újra furulyácska,
nálad zengőbb, nálad újabb,
furulyácskám, fujjad, fujjad.

 

A halk szavú lírában megtestesülő érzékeny női lélek nem sokáig bírta azt a megaláztatást, melyet, a zsidóság jogfosztottságát megalapozó törvények, rendeletek megjelenése jelentett. 1943. január 1-jével öngyilkos lett.

Mivel a Nyugat 1941-ben megszűnt, így a Magyar Csillagban búcsúzott Elek Artúr Reichard Piroskától, hogy egy évvel később, a német bevonuláskor, ő is az önkéntes halált válassza.

 

Reichard Piroska verseiből kötet 1945 után nem készült, nem jelent meg.

A közkönyvtárakban nem találhatók. (A költőnőkről összeállított antológiában néhány fellelhető.)

(…)

 

Székelyhidi Ferenc

 

http://jmpoint.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=172


 

Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám

 

Reichard Piroska:

Napok, napok...

 

A mozdony, futásra készülődő vasállat, fujt és dohogott; forró páráját sűrű bodrokban csapta visszafelé a hajnali szél. A vonat mentén, az üvegtetejű csarnokban izgatott utasok búcsúzkodtak, futkostak, hordárukat keresték; hordárok poggyásszal tornyozott targoncájukat tolva számukat kiáltozták. Fiatal lányok kerekes asztalkájukat gördítve éneklő hanglejtéssel szépen elrendezett gyümölcsöt kínálgattak. A levegő pillanatról pillanatra fullasztóbb, a zaj pillanatról pillanatra kábítóbb lett.

Kata a fülke ablakánál állott. Szívdobogva várta, hogy elinduljanak. Egy kormosképű vasutas kalapácsával sorba ütögette a kocsik kerekeit. Kata tudta, hogy az utolsó ütések után felhangzik a sípjel és a mozdony megindul. Szíve körül egyre fojtóbb a feszültség... Ha elindulnak, meg van mentve...

Dermedten állott. Szörnyű rettegésében erősen lehúnyta szemét. A kalapács egyre közelebb koppant... most már az ő kocsijának kerekein... Az utolsó percben még egyszer ki akart nézni az ablakon, hiszen nem is tudja, milyen állomás ez... Nagy erőfeszítéssel felnyitotta szemét... S közben, a pillanatnak ebben a századrészében már ráeszmélt, hogy Juli keféli az előszoba parkettjét és szabályos időközökben bele-belebök keféje orrával az ajtóba. Mintha azt ismételgetné: - Kelj fel! Kelj fel! Ha én nem alszom, más se aludjon!

Megint, milyen különös álma volt. Mennyire teljes, valóságos. De hol járt? Hová akart menekülni?...

Juli dühödten döfködött tovább. Megint rossz kedvében van, - gondolta Kata. Hirtelen lendülettel felkelt és kidugta fejét az ajtón:

- Az Istenért, Juli, - mondta félig tréfásan - mindjárt betöri az ajtót!

Juli dörmögött valamit. Talán jó reggelt kívánt. Kata érezte, hogy egy gyűlölet-hullám árad felé. Miért? Őt gyűlöli? Vagy csak a mindenkori «nagyságát» gyűlöli benne, nehéz sorsának eleven megszemélyesítőjét? Szegényke... Egyszer már ezt is végig kellene gondolni; beszélni kellene vele... Úgy gyűlnek ezek a tudatosan félretolt végiggondolni, elintéznivalók, mint hanyag háziasszonynál a javítatlan holmi, valami sötét zugban egy fiókba gyömöszölve. A fiók már telistele. Mikor lesz ideje kiüríteni?...

De milyen állomás is volt az? Nászútjuknak egyik hajnalán István is felébredt, együtt néztek ki, de a vonat már mozgott és nem értették meg az állomás nevét... A felvillanó emlék s az iménti álom összegomolyodott s máris foszladozott...

Ismét háromnegyed hét. Ismét egy nap. A tegnap mása, könyörtelen folytatása. De ezekben az első percekben az élet mindig újnak, üdének látszott; új kezdetnek, ebben az ötperces interregnumban az éjjel és nappal uralma között. Hiszen csak ez a pár perc igazán az övé, csak öt perc, amikor szabadjára eresztett gondolatai céltalanul csaponghatnak... Most egyszerre éles világításban gyermekmagát látta, tesvérbátyjával együtt a gyermekkori kertben: mutató ujjukra csavart megfeszülő fonálon cserebogarat kerengettek a tavaszi napsütésben. Új játék volt, a gyermek Kata hangosan felnevetett, aztán váratlanul szíven szúrta a szánakozás fulánkja. Olyan kínzó fájdalom volt, mintha ő maga keringett volna szédülő fejjel a fonal végén. Mint most, ...mint most, deresedő fejjel, a kötelességek láthatatlan, feszülő szálára kötözve, a keringő napok sodrában...

Ismét a mai Kata lett. Szerda. Háromnegyed hét. Ideje fölkölteni Verát. Pillanatra fölébe hajolva ellágyult anyai mosollyal nézte. Milyen mélyen alszik. Fürtös feje félig a takaró alatt, mint kicsi korában. Szinte félve érintette meg a vállát. Álmosan hunyorgó szempár nézett fel rá.

- Háromnegyed mult! - sürgette Kata.

- Öt percet még! - kunyorált Vera és sietve lehúnyta szemét.

- Öt percet még, - hagyta rá Kata. Ha ő is alhatott volna még öt percet... ha ébredés után még öt percig nyugton maradhatott volna, húnyt szemhéja megőrizte volna illanó álmát. Csak valami nyugtalan érzés maradt belőle...

Az ajtó nyilt. Juli körülményesen magyarázta, hogy tegnap itt volt a gázas a számlával és ma eljön újra. Kata előszedte erszényét s vele együtt a tegnap minden gondja-baja előkerült... Közben Vera hosszú hálóingében kis kötelességízű csókra hozzá hajolt:

- Úgy-e, anyu, engeded, hogy én menjek előbb a fürdőbe?

- Kopogj be, hogy Józsi kész van-e? És nagyon siess, szívecském! Ma nekem is nyolckor van órám.

Kata kitárta az ablakot. Párás füstszag terjengett; az eső a levegőben lógott. Magának is, Verának is esőköpenyt és vastagabb cipőt szedett elő. Máris csepereg. Szólni kellene Józsinak is, nehogy ismét a legjobb ruháját, cipőjét vegye fel. Valami kislánynak udvarolhat... De hát ő honnan teremtsem elő, Istenem, honnan annyi pénzt!... Igen, még pénzt kell betenni a kézitáskájába. Hazafelé vesz narancsot. Kulcsok, zsebkendő, töltőtoll. Minden a helyén. Miért mégis mindig az a kínzó érzés, hogy elfelejtett valamit? Az örök sietségben valahogyan elfelejtette, hogy mit felejtett el...

Míg Vera elkészül, kinézhet a konyhára. Addig elmondja a mondókáját Julinak. Nehogy ismét kiszárítsa a húst... ne fogadjon el avas vajat a tejcsarnokban... ne csináljon vastag rántást a levesnek... ne felejtse ismét nyitva a jégszekrényt... (Juli arca minden újabb «ne»-re sötétebb lett.) Igen, pár perc mulva odateheti a reggeli tejet...

Kata beállt a fürdőkádba s míg sebtében végigdörzsölte magát, minden tudatos gondolatát elmosta a zuhany; a meleg és hideg víz üdítő váltakozására derűs életerő áradt el benne. Mély fellélegzés, kifelejtkezés a kötelességek rabságából. Csak egy-két perc; s mire a mindennapi beidegzett mozdulatokkal fürgén szárítkozott és öltözködni kezdett, gondja-gondolata talpraugrott és előre szaladt. Nyolctól kilencig a kicsiknél lesz magyar órája... kilenctől tízig a hetedikben dolgozatjavítás... milyen lehangoló, hogy mindig, mindig akadnak, akik mással iratják meg... de ma keményen megmondja (most látta magát a katedrán és hallotta szigorú hangját): ha még egyszer előfordul, akkor kí-mé-let-le-nül megnevezem a bűnösöket!... Igy!... Tíztől tizenegyig nincs órája; ma talán átmehet a Józsi iskolájába. Beszélni kellene a gyerek tanáraival. Egyre elégedetlenebbek Józsival. Pedig milyen éleseszű a fiú. Az a baj, hogy ő nem tudott soha igazán haragudni rá... Sosem volt elég erélyes hozzá. Ha a férje élne... Eleinte mindenki csak kényeztette. Hadi árva, hősi halott gyermeke... A szavak megkoptak. Az élet végül is inkább többet kíván egy apátlan gyermektől... Majd valamelyik nap előveszi és lelkére beszél...

Csészék csörrentek, kanalak zörrentek; már bent várta a reggeli. Sebtében bebujt ruhájába. Még egyet simított haján. A halántékán tisztára ősz! Milyen jó, hogy nem festeti, nem hullámosíttatja, nem pazarol rá annyi időt...

Beöntötte a kávét. Reggelije közben vajaskenyereket kent tízórainak és szótlanul hallgatta a két gyerek kötekedését. Józsi így reggel, szigorúan hátrakefélt hajával egyre inkább hasonlít apjához. Már ezért sem tud keményebben szólni hozzá. István alig volt idősebb nála, amikor megismerkedtek... A gyerekek nevetnek. Min nevethetnek?... Már tizenöt éve, hogy egyedül maradt, a gyerekekkel egyedül... milyen egyedül...

Arra rezzent fel, hogy Józsi az ajtóból sietős «kezét csókolom»-ot dob felé. Megint előreszalad! Egy hetedik gimnázista restelli, hogy anyjával és húgával induljon iskolába. Restelli? vagy únja? vagy valakivel találkozni akar az utcasarkon? Hiszen ha nem hanyagolná el a dolgait...

Vera indulásra készen várta. Juli látható megkönnyebbüléssel zárta be utánuk az ajtót.

Már csak szemerkélt az eső. Tisztára mosott kék foltok között fehér felhőfoszlányok iramlottak. Hirtelen kiragyogott a nap. A kis előkertekkel ékes utcában a faágak boldogan nyujtóztak, a bokrok nedves levelei csillogtak a szertehulló fényben. Hogy mindenek után is ennyi megmaradt neki, ha csak pillanatra is, ez a tiszta, mély gyönyörködés...

Önkénytelenül mélyeket lélekzett. Csak szótlanul bólogatott a mindenfelől özönlő, köszöngető leányseregnek. Már az iskolához közel Vera váratlanul belekarolt, hozzátörleszkedett:

- Anyu szólhatna Francseknek, hogy ma ne feleltessen!

Kata hirtelen lehűlt. Sértődötten megállt. Fürkészőn nézte Verát. Anyai és tanári büszkesége együtt tiltakozott. Szárazon mondta:

- Tudod, hogy nem szólhatok. Volt elég időd tanulni.

- Időm volt. De nem megy a fejembe a vegytan.

Katából kicsattant az ingerültség: - Én restellnék ilyeneket mondani. És nem is igaz. Csak nincs türelmed hozzá!

Verában fellobogott a dac: - Hát nincs türelmem! Anyu talán mindig csak tanult, mikor a hatodikba járt?

Katát szívenszúrja a támadás. Fejét forró hullám önti el. A hatodikban - gyermekei jól tudják - ismerte meg, szerette meg Istvánt. Szerencsére. Hiszen olyan hamar elvesztette. Rövid boldogság volt... De hogy erről itt az utcán a reggeli sietségben kelljen beszélnie! Kegyetlenek ezek a gyerekek... Nagy erőfeszítéssel vágta vissza:

- Nemcsak tanultam. De apád is, én is attól kezdve még komolyabban tanultunk. Tudtuk, hogy csak így érhetjük el egymást.

Vera feje lekonyult. Karját kihúzta anyja karjából. Kata keményen folytatta:

- Te is tudod, hogy teljes erődből kell dolgoznod! Magadnak tanulsz!

Szokatlanul pattogó mondatok. Vera hűvösen hallgatott. Némán érték el a kaput.

 

*

 

Az iskola kapuján belül a tények méretei hirtelen megváltoznak. Egy másik világ kezdődik, más értékelésekkel és más törvényekkel.

A kapun kívül Kata - özvegy Palóczné - szerény, csupagond háziasszony, két elégedetlenkedő-lázadó gyermek gyönge anyja. Átlépve a kaput önkénytelenül kihúzza a derekát, keményebben lép; arcán komoly, derűs nyugalom. Nem álarc és nem szándékolt testtartás. Ilyenkor egy más, felszínesebb síkon él. Nincs egyéb gondja-gondolata, csak a tanítványai, a tanítás, tanártársai, igazgató, főigazgató...

Néha a másik «én», a másik, az otthoni arc váratlanul felbukkan. Miközben a kis Szente Zsuzsi az első B)-ben oly kedvesen szavalja «Anyám tyúkjá»-t, hogy a tyúkocska szinte kiszáll a versből és szerteszaladgál a kis falusi szobában, Katának hirtelen jelenti a másik Kata, az otthonhagyott, hogy elfelejtett mákot hozatni a tésztára. Miért éppen most? És honnan merült fel?... Kata sürgősen visszaparancsolja; de aztán tüstént jelentkezzék a kapun kívül!... Míg az Atreidák házának sötét végzetéről beszél a nyolcadikban, a rakoncátlan és fegyelmezetlen otthoni Kata közbeszól, hogy tegnap este, mikor Iphigeniát elővette, nem gyúlt meg íróasztalának lámpája; szerelőt kell hívni... Kata, az iskolai, haragjában összevonja szemöldökét. De a mák és a szerelő együtt vagy egymásután a legváratlanabb pillanatokban előszemtelenkednek. Csak túlságosan vissza ne nyomja őket a sötétbe, nehogy aztán a maguk idejében se dugják ki fejüket!

Kata mindig is szeretett tanítani; minél több a gondja, lelke egyik felének annál mélyebb pihenés a tanítás, a gyerekek, a tanári szoba, az egész iskola, amely ily elszigetelten s önmagába zárva él. - Az a jó, hogy az embernek napi négy-öt órán át nincs magánélete, - mondta Kata a tanáriban. - Csakhogy ezért a kiváltságért nagy árat kell fizetni - fordította visszájára egyik társnője -, azt a nagy árat, hogy napi négy-öt órán át nincs is magánélete!... Kata mosolyogva bolintott. Hiszen hányszor rádöbbent, hogy e lelki pihenés után mégis úgy érezte, erejének javát kiszívta az a pár óra. Pedig még az egész délután hátra van. És iskolai kötelességeinek egy része haza is elkíséri...

Vera már a sarkon várja. Ilyenkor Kata úgy szeretné tudni: szeretetből-e? Vagy csak, hogy a lányok pukkadjanak? Olykor egy-egy osztálytársa, barátnője is hozzájuk settenkedik. Kata félfüllel hallja csacsogásukat. Ő is ilyen gyerekes lett volna még a hatodikban? Biztosan. Az emlékek szépítenek... Közben be-betér egy-egy boltba. Mákot daráltat. Narancsot válogat. Szerelőt hív. Hangja csendesebb, közvetlenebb; tartása lazább; vonásain egyre jobban kiütközik az anyai és háziasszonyi gond.

 

*

 

Otthon éppen csak annyi ideje volt, hogy iskolai ruháját felváltsa az elnyűhetetlen házival és a konyhán egyik-másik ételnek megadja az ízét-színét. A leves máris az asztalon.

Egy idő óta az ebédlőasztal felett viharfelhők csüggnek, bennük villámok szunnyadnak. Miért nem maradhatott meg ez a félóra az öröm, a csendes megelégedés vagy legalább is a szerető megbocsátás szigetének?...

Némán kanalazták a levest. Kata érzékeny idegei felszívták a levegőben sűrűsödő feszültséget; bőrén futkároztak gyermekeinek ellene kiáramló indulatai; Vera szótlan duzzogása, Józsi komor hallgatása fülébe kiabált... Csacsi, csacsi gyerekek!... Elégedetlenségük: az élettel, az iskolával s talán öntudatlanul önmagukkal szemben érzett elégedetlenségük mind anyjuk ellen fordul. Mindenért anyjuk felelős... Honnan is sejthetnék, hogy az anyai szív önváddá szítja a vádat, hiszen ő adta életüket - kéretlenül - s ezt nem róhatja le avval sem, hogy életét nekik adja és életükön kívül nincs is már élete...

Józsi törte meg a túlfűtött hallgatást; felvetett fejjel mondta:

- A latin dolgozatom 2/3 volt. Az a hülye Kászonyi...

Katában felágaskodott a tanár: - Ha gyenge dolgozatot írsz, miért a tanár hülye?

Józsi szeme szikrát vetett: - Túlságosan nehéz szöveget adott. Az egész osztályban nem volt jeles.

Katában felülkerekedett az anya. Az anya, aki az iskolával szemben, titokban vagy nyiltan, mindig gyermeke mellé áll. Vera ösztönösen megérezte a kellő pillanatot, amelyben Kata lelkében a tanár és anya szembekerültek. Támadásra indult:

- Mopszli megint hatvan sort adott fel!

- Ne nevezd Mopszlinak. Záhonyiné nagyon derék, kedves asszony.

- Attól még hasonlíthat egy mopszlira. És az a Hermann und Dorothea halálosan unalmas.

- Én már legalább tízszer olvastam és olvastattam és még sem únom. Majd tíz év múlva te is...

- Lehet, hogy tíz év mulva hozzáunalmasodom. És mit kell azon annyit magyarázni? Nagyon is egyszerű az egész.

Kata mosolygott: - Ez az egyszerűség, látszólagos egyszerűség, a legszebb benne.

- Nem unalmasabb Horatiusnál, - licitált rá Józsi. - Mi, mai fiatalok, a mai verseket szeretjük!

Kata elhallgatott. Meddő viták... Vera szemfüles, életrevaló, mindkét lábával a földön áll; olyan örömöket talál majd az életben, melyek anyjának idegenek voltak... Józsi lelkében még sok az érintetlen húr. Váratlanul hol egyik, hol másik zeng fel. Egyiket talán majd megrezzenti Horatius is. Észrevétlenül kell közelébe vinni... Józsihoz fordult:

- Néhányszor majd ismét együtt olvasunk latint.

Józsi hallgatott, de szemöldökének dacos vonala elsimult.

S Kata hálás volt, hogy a viharfelhőből végül is nem csapott ki a mennydörgős mennykő.

 

*

 

Ebéd után pár percre elnyujtózott a díványon. Jó lenne kicsit lehúnyni a szemét. De még újságot sem látott ma. Átlapozza. Itt-ott megakad szeme egy-egy híren, egy-egy néven. Alighogy olvasni kezd, csengetnek. Már itt a egyik tanítványa. - Nehezebb a favágásnál, - gondolja Kata arról a két órájáról, ami most egymásután következik.

Csinos, csendes kis szöszke ül vele szemben. Csak a tekintete ne lenne oly értelmetlenül bámészkodó. Kata vért izzad, míg ezekben az üres szemekben a megértés visszfénye olykor megcsillan. S vajjon a másik tanítványa, az értelmes, csillogó szemű szerencsésebb-e? Valami leküzdhetetlen izgalom fűti. Folyvást izeg-mozog, pillanatig sem tud figyelni. Értelme mindent elkap s nyomban el is ejt. Röptében fogja el a madarat, mégis mindig üres a tenyere. Szegény gyerekek... Szegény szülők...

Ilyenkor büszke boldogsággal gondol a maga gyermekeire... Azt a kevés szórakozást, azt a szerény fényűzést, amit olykor nekik nyujthat, ezekkel az órákkal vásárolja meg...

Kata szánalommal nézett a távozó kislány után. És megkönnyebbülten sóhajtott fel. A nap nehezebb része elmúlt. A sziklát ismét felhengerítette a hegytetőre, most majd magától alágördül a napról napra kimélyültebb mederben. S mintha nap-nap után gyorsabban gördülne le...

 

*

 

Vera barátnőjével együtt rádió-zene mellett írta a mennyiségtan-feladatát.

- Hogy tudtok így gondolkozni? - kérdezte Kata.

- Különben elaludnánk, - nevetett Vera. - És már készen is vagyunk. Megyünk sétálni!

Józsi szobája üres. Kata tünődve áll. Helyes-e, hogy Verát is így szabadjára engedi? De hiszen úgy is elmenne, kérdezés nélkül, akár Józsi, - nyugtatja meg magát. Horatius? Majd vacsora után! Bosszankodik is, örül is kis felszabadult idejének.

Végig kell gondolnia holnapi óráit. A nyolcadikban Kemény Zsigmondról fog beszélni... Mozi, jazz, sportok, ez az egész megváltozott élet... Lesz még szavaiban annyi lendület, hogy kiragadja őket ebből a légkörből? annyi melegség, hogy megolvassza bennük a közönyt? A maga vereségének érezné, ha tanítványai csak fanyalogva, kötelező feladatként, csak osztályzatra olvasnák Keményt... Elmosolyodik: jó, hogy állandóan hallja gyermekeinek metsző megjegyzéseit; ha nem lanyhul el tanári munkájában, kicsit nekik is köszönheti... Kedve lenne megmondani nekik. De hát óvni kell tekintélyét, ezt a kis látszat-tekintélyt!...

A Zord idő-ben lapozgat. Egy idő óta a nevek olykor kiesnek emlékezetéből. Leveszi a polcról A rajongók-at; részleteket választ ki A két Wesselényi Miklós-ból; Péterfy tanulmánykötetét önkénytelenül megsimogatja; lapjai közül az emlékek raja rebben fel; merőn, megrendülve néz egy aláhúzott sort - milyen fiatal volt, mikor még sorokat húzott alá könyveiben -, «akaratába vette fel sorsa kényszerűségét»... mintha életének jelmondata lenne... El kellene újra olvasni... érett fővel még egyszer minden kedves könyvét elolvasni...

Juli rezzentette fel: - Nagymosás! - mondta szemrehányóan Juli - nagyságos asszony, kérem, holnapután nagymosás!

Kata ágyneműt válogat ki a holnapi ágyáthúzáshoz. Csak az imént volt nagymosás. Hamar elforog egy nap, egy hét, egy hónap... Reggeli, ebéd, vacsora; reggeli, ebéd, vacsora... Minden nap előlről kezdeni... Gyermekeinek kívánságai és az előirányzott pengők összevetéséből valami asszonyi mathematikával kiszámítani a holnapi ebédet... Szappan, kékítő, keményítő és a holnapi ebéd kellékei egymás alá sorakoznak a papírszeleten. Pénzt ad Julinak. Beírja napi kiadásait. Sóhajt. Az «előre nem látott kiadások» ördöge mindig felborítja az egyensúlyt...

Már itt a vacsora ideje. A gyerekek mindjárt itthon lesznek. A kávéhoz és a déli maradékokhoz - engesztelésül - narancsot rak az asztalra.


*


A lámpa fényében az asztal körül oldottabb, békéltebb lett a csend. Kata lopva nézte, hogy Józsi ugyanúgy tartja a kanalat, a kisujját különválasztva, mint István tartotta. S ugyanúgy csöppet balra billenti fejét. Rejtelmes e kis szokások öröklékenysége. István halála óta figyeli, hogy lelkét örökölte-e a fia. A következő éveknek kell megmutatniok...

A leszedett asztalra került Kata munkakosara. Estéről estére harisnyát javít, de a lyukas harisnyák halma sohasem fogy el. Józsi fennhangon olvassa Horatiust. Katának igazában csak a türelmet, kitartást kell hozzáadnia Józsi tudásához. S milyen öröm, hogy fia arca felragyog egy-egy szép sorra; szeme csillog; akarata ellenére is élvezi a verset. Élvezi, ha nagyobb nehézség nélkül megérti... Ha erre megtaníthatná: hogy a nehézség leküzdése még csak külön öröm... Türelem és önfegyelem. Ez hiányzik gyermekeiből. Egy hang, egy csúfondáros hang hangtalanul azt mondja, hogy benne meg mindig túlságosan is megvolt...

 

*

 

Összehajtogatta a harisnyákat. A nap legjobb órája következett. Éjjeli szekrényén egy könyv várta.

Ajtót zárt, ablakot nyitott, tett-vett, rakosgatott; mire ágyba kerül, már nem is tudott osztatlan lélekkel olvasni. Gondolatai elkalandoztak. A cselekményen - mint sűrű fátyolon keresztül - áttetszettek az író életének eseményei. Majd a lazuló figyelem résein a sorok közé tolakodtak önnön emlékei. Az események háttere a maga élete lett; elfájlalt fájdalmak, rettegő remények telítették meg a szavakat...

Vera már mélyen lélekzett. Fürtös feje félig a takaró alatt, mint kicsi korában. Katával szemben a könyvpolcon István könyvei. A kötetek aranyos háta tompán kifénylett a homályból... A regény főalakja, a fiatal író, most Istvánnal azonosult... A sorsok és a sorok összemosódtak... Csak most érezte, hogy mennyire fáradt... Elkattantotta a lámpát.

A szobát sötétség töltötte be; az ablakon át csak az íróasztalra szűrődött halavány fény. Az íróasztalon István arcképe. Legféltettebb fiókjában kézirattöredékek, jegyzet-kötegek. Kettejük jegyzetei. Előkészületek közös nagy munkájukhoz... Milyen más irányba indultak... Milyen messze sodorta sorsa attól az indulástól... Talán majd Józsi...

Abban az ellenőrizhetetlen, megállíthatatlan pillanatban, mikor az ébrenlét alvásba hajlik át, a hirtelen támadt csendben, valahol a végtelen távolságban - lelkének leglelkében - egy fuldokló segítségért kiáltozott. Mielőtt Kata ráeszmélhetett volna a hangra, az ájult álom fekete hullámai összecsaptak fölötte.

 

http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm

 

Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · FIGYELŐ

 

Füst Milán:

Reichard Piroska: ŐSZI ÜDVÖZLET

 

A művészlélekben két, talán ellentétes tulajdonságnak kell egyesülnie: a szuggesztibilitásnak és a szuggesztivitásnak. Minden hasson reá - de sokakra hatni is tudjon. Mindent felvegyen - a legfinomabb rezzenést is megérezze és ... - ez épp a kérdés! Nyilván fel kell tételeznie a többi emberről, hogy nem épp olyan érzékeny, mint ő - tehát, ha lelkének egészen finom változásait akarja közölni, már ösztönszerűleg sem bízhatja rá e gyengéd mondanivalókat saját természetes erejükre - azt az intenzitást, amellyel útnak indulnak rendszerint kevesli -, s ekkor formálni kezdi ezt a mondanivalót - megnöveli, vagy úgy helyezi el, hogy helyzeti energiája következtében hasson -, néha éppen megfordítja: s ami benne gyengeség volt, abból művészetében erő lesz ...

 

Legyen szabad egy álommal példálóznom. Egyszer azt álmodtam, hogy valaki, egy útonálló nagyon megijesztett. S én abban a szempillantásban - álmomban - irtózatosat rivalltam reá - mégpedig rémületem egész iszonyatával ijesztőn ... S mikor felébredtem: nevettem. Lám - nem azt akartam néki megmutatni, hogy megijedtem, hanem azt, hogy mit tesz az megijedni! Reichard Piroska versei egy rendkívül szuggesztibilis lélek gyengéd megrezzenéseiről, egészen finom fájdalmairól s egy színtelen reménytelenség örök-egy szomorúságáról szóló panaszok - s szinte azt a benyomást teszik, mintha a költő nem is olvasók számára írta volna le azokat, hanem magamagának, illetve talán csak egyes olvasóknak. - S itt fejből citálom Szép Ernőnek, az Anyegin érzékenykedő panaszára emlékeztető néhány szép sorát:

 

... Ó napjaim, hogy elrohannak ...
emlékül írom ezt magamnak ...
hiszen mást úgy sem érdekel ...

 

Mint talán ez a pár sor is mutatja - ez a lélek - a Szép Ernőé, nem tud már úgy mondani valamit, hogy az olvasóját ne érdekelné. Hiszen néki ír - mindent. Már ahogy a mondanivalóját beállítja ... S oly annyira ismeri ő a művészet eszközeit s oly kitűnően használja azokat - oly dallamosan, fölbemászón s a megbántott önzés oly gyermekes keserűségével tud panaszkodni, hogy nem lehet arra nem odafigyelni.

 

Reichard Piroska versei ennek a lelki façon-nak épp az ellenkezőjéről tesznek tanúságot. Olyasvalaki írta e költeményeket, aki a művészet összes figyelemreméltó eszközeit ismeri - s ez megmutatkozik azokban a pillanatokban, mikor néha lankadatlan értök nyúl - s ilyenkor aztán csillognak is e versek! -, hogy aztán lankadatlan ismét elejtse azokat s egy kedvetlen lélek melankóliájával, sokszor kedvetlenül is folytassa - mintha azt akarná evvel mondani, hogy művészkednie néki nem érdemes! Ehhez már energia kell - s ő bágyadt, elhanyatló nyugalmában oly jól érzi magát!

 

S mégis szuggerálók e versek - legalább is reám úgy hatnak - talán azért is, mert azok közé tartozom, akiknek az ilyen verseket olvasniok nagy élvezet. De azért is - mert érdekes figyelnem a művészi kifejezésnek azt a módját, mikor valaki nem tartja érdemesnek, hogy bármiféle erőfeszítést tegyen azért, hogy megértsék. - S mert éppen maga a beszéd is fárasztja: még ezt a fáradságát sem szégyenli, vagy leplezi - s hogy mégiscsak szól: nyilván egy benső, halk sugallat biztatja, hogy ha kimerülten is, mégiscsak beszéljen ... Szóval - ily lelki alkat mellett a feladat ez: bágyadtságot bágyadtsággal kifejezni ... - S ez éppen az, ami sok fáradt érzésű lírikus már annyiszor megkísérelt - s ami a legritkábban szokott sikerülni - s itt e kötetben mégis sikerült. Olyan e kötet vers, mint a morajló egyformaság zenéje.

 

A csendhez.

 

Ó csendességnek tiszta, mély folyója,
be jó így mozdulatlan úszni benned,
nem érezni körültem mást, csak téged.

Te lefürösztöd az idegenséget
az út porát, a verejtékes könnyet,
mi zajos napokon át elborított.

 

Te ki vágyak tüzét soha nem szítod,
te, kiben megtisztulnak az emlékek,
kiben megbékél az élettől fáradt:

 

mikor jön nap, hogy szent vized megárad
és éltem minden partját elborítva
halk hullámaid átringatnak végre

 

az örök csendességnek tengerére ...

 

S nékem különösen kedves. Kedves e leplezetlenség, e modornélküliség - s legfőképpen kedves maga a lélek, mely ily egyszerűvé s igénytelenné tisztult! - Amely már csak magának dúdol az örökkévalóságról ... Amely magányának panaszolja el a vágyak lassú halálát, az évek gyors futását - az örök egyformaságot s az örök szerelmet. S nem bánja, akad-e hallgatója. Nála nem érezzük soha, ami oly sok kitűnő lírikus olvasásakor zsenánt mosolyra indít, hogy: lám - panaszkodol, hogy nincs kedved élni .. Mennyire meghazudtolják életuntságodat fénylő élettől s akarattól duzzadó verseid! - Néki elhisszük, amit mond: érzéseinek mély komolysága teszi szavahihetővé s - egész lelki magatartása az az absztrakt költői forma, amely verseiben szuggesztíven hat.

 

S ha néha játékosabb hangra van kedve: - azon is örömmel mosolygunk. Ha egy ideig foglalkoztunk vele - olyanná válik e költő, mint egy kedves, bús barát, aki örömet szerez vele, ha egy kicsit jobb kedvű.

 

S hogy néhány napig hagytam, hogy visszhangozzanak bennem versei: - az volt az érzésem, hogy mégis - voltaképpen senkit sem hagyhatnak közömbösen. Különösen azok nem, amelyekben régi nagy szenvedélyek és szenvedések emléke mégis csak felragyog s őt magát is elragadja - amelyekben felemeli hangját, hogy tisztán, csengőn s méltóságos szomorúságával üzenetet küldjön. - S ezek: a szerelmes versei.

 

Őszi üdvözlet.

 

Borulj rá, szelíd, őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.

 

Hulljatok elé, aranylevelek,
őszi virágok, nyíljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.

 

Lágyan simogasd, zúgó, őszi szél,
szívében úgyis az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.

i mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.

 

És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet ...

 

E versek színei is izzóbbak, szenvedélyük is erőteljesebb s formáik biztosabbak. S azt a kívánságot keltik bennünk: vajha jobban tudna érdeklődni e kitűnő tehetség az élet - szenvedélyei és küzdelmei iránt, hogy azok minél több hasonló, tiszta szépségű sorokra ihletnék.

 

 

 

Irodalomtörténet – 50. évf. 3-4. sz. (1962) 410-414.oldal

ADATOK ÉS ADALÉKOK

 

R. KOCSIS RÓZSA:

REICHARD PIROSKÁRÓL

 

(A költőnő ismeretlen versei)

 

„…Kevesen ismerték életében, s halálában is kevesen fogják ismerni .. .”[1] írta Reichard Piroskáról Babitsné Török Sophie húsz évvel ezelőtt, 1943-ban, a költőnő halálának évében. Mintha az utókor igazolni akarná a jóslatot, mert a magyar irodalomtörténet még adósa Reichard Piroskának az őt megillető hellyel.

A hajdani bírálók egy „hyperkulturált, dekadens női lélek” visszatükröződésének tartják „halkszavú, finoman csiszolt, impresszionista verseit”,[2] mintha „nem is olvasók számára írta volna le azokat, hanem maga magának”.[3] Ha azonban nemcsak a néhány kötetben és szétszórtan megjelent verseket, prózai műveket tekintjük, hanem a kéziratban maradtakat is, azaz az egész életművet figyelembe vesszük, akkor határozhatjuk meg Reichard Piroska helyét a Nyugat nőírói között és a magyar irodalomban. Indulásakor költészete Kaffka Margitéhoz hasonlóan, a századforduló tájékán sok problémával szembekerülő, különös egyéni módon lázadó nő belső világa, míg élete végén, a második világháború, a fasizmus által sújtott emberiség szenvedései közösségi jellegű lírához, költészetének a csúcsára vezetik. A kéziratban maradt költemények azt bizonyítják, hogy a „halk reflexió elégiás költőjé”-ből [4] az embertelen kor ellen Radnóti Miklós-i szinten tiltakozó művész válik. „…Mindenkiért felelősséget vállal, mindent magába hasonlít. Nyelve is ekkor éri el legnagyobb simaságát ...” — írja erről az utolsó korszakról Gyulai Márta.[5] Hogy jobban megértsük ezeknek a kéziratban maradt verseknek a jelentőségét, vessünk néhány pillantást Reichard Piroska emberi és költői útjára.

1882. szeptember 26-án[6] született Beregszászon. Apja a helybeli „nagytrafik bérlője és vezetője az egyik gőzmalomnak.”' Az apai ág sok legendát őriz a szabadságharcról, a nagyapa Kossuth-bankókban vesztette el vagyonát, a nagybácsi Friedmann Lázár pedig állítólag Kossuth bizalmas embere volt.8 Gyermekkorának kilencedik esztendejében Miskolcra költöznek. Különbözeti vizsgát tesz a gimnázium tananyagából és leérettségizik. 1906-ban a budapesti tudományegyetem hallgatója lesz. A kilencszázas évek elején jelennek meg első versei a „Miskolczi Napló”-ban. az „Űj Idők”-ben és 1908-tól a „Nyugat”-ban. 1909-ben hét fiatal miskolci költővel, közöttük Kaffka Margittal verskötetet ad ki „Heten vagyunk” címen.[9] Egyetemi évei alatt Riedl Frigyes kedv.es tanítványa. „... Riedl volt az első bírálóm, az első olvasóm és az első vevőm . . ,”[10] jegyzi fel első verskötetének a „nem közönséges szomorúságú” Életen kívül-nek (1912) a megjelenésekor.[11]

A tanár és tanítvány viszonyára jellemző, hogy Riedl Frigyes Arany Jánosról szóló híres tanulmányában a nagy költő széles látókörével, olvasottságával kapcsolatban Reichard Piroska egyik költeményéből idéz… „Könyvei közt ő is mondhatta, mint egy újabb költőnő:

 

…Ezer életet élek ezer alakban:

Könyvek lapjain a világot járom

E földnek minden szögletében laktam,

Enyém minden kor s enyém minden álom…[12]

 

Riedl minden bizonnyal kéziratból ismeri Reichard Piroskának a „Könyvek között” c. költeményéből való sorokat, mert az csak 1922-ben, Riedl halála után egy évvel jelenik meg az „Őszi üdvözlet” c. kötetben.[13]

Reichard Piroska fejlődésében az is szerepet játszik, hogy egyetemi hallgató korában résztvevője a Négyesy-féle híres stílusgyakorlatoknak.[14]

Magyar —német szakos középiskolai tanári oklevelet szerez, de angolul is tanít. Állami ösztöndíjjal Londonba megy, ahol a British Museum egyik unikumát a „Telamon históriája” с. XVI. századbeli ismeretlen magyar széphistóriát lemásolja.[15] „Summa cum laude” tesz doktorátust.

1910-től mint helyettes, 1914-től polgári iskolai rendes tanár, 1917-től a Váci utcai és a Práter utcai leánygimnáziumban tanít.[16] A proletárdiktatúra alatt a Berzeviczy Gizella vezetése alatt álló Erzsébet nőiskola főiskolai német tanszékére nevezik ki, majd a bukás után meghurcolják emiatt és lejjebb minősítik.[17] Azzal vádolják, hogy „…egész gondolkodásán a Nyugat és a Huszadik Század folyóiratok befolyása látszik, …kommunista meggyőződésű, ...freudista verseket ír ...” stb.[18]

Magatartására jellemző, hogy a fehérterror idején bebörtönzött barátnőjét hétről hétre élelmiszercsomaggal keresi fel.[19]

Három évig még a Bezerédi utcában tanít, de az első adandó alkalommal, 1924-ben „B listára” helyezik. Ezután magánvállalatoknál dolgozik, és írásaiból, fordításaiból él.

Munkatársa a Nyugat-nak, az Est-lapoknak, az Újság-nak, a Magyar Lányoknak és a Tündérvásárnak. Mint ifjúsági író is figyelemre méltó. Ifjúsági verseiből még életében kötetet akar összeállítani, de a kiadásig nem jut el.[20]

1932-ben Baumgarten-díjat kap.

Az erősödő fasizmus idején írásai „belpolitikai okokból” kifolyólag nem jelenhetnek meg. Utolsó korszakának néhány szép darabja az Ararátban lát napvilágot.[21]

Ekkor már súlyos beteg. 1943 januárjában megoperálják, szinte operáció közben hal meg. Jóbarátja, Elek Artúr mond róla nekrológot a Magyar Csillagban[22] és Gyulai Márta az Ararátban.[23]

Az említett versköteten kívül 1922-ben jelenik meg az „Őszi üdvözlet” és 1936-ban a „Változó napokkal”. Legjobb novelláit a Nyugat közli, legtöbbjét az Újság.

Mint irodalomtörténész is kiváló. A Telamon históriáján kívül tanulmányban foglalkozik a „demokratismus költőjével”, Walt Whitmannal,[24] Walter Páterrel,[25] a kortársak közül a jóbarát Babits Mihállyal,[26] ír a szintén barát Osvát Ernőről,[27] a szeretve tisztelt tanárról, Riedl Frigyesről,[28] Vajda Jánosról[29] és még másokról.

A Magyar Tudományos Akadémia többször megbízza a kiadásában megjelenő fordítások revíziójával. Fordítói munkásságában a legnagyobb sikert Robert Browning drámai költeménye,[30] Nietzsche egyik műve,[31] a Poe- és a Kipling-novellák jelentik.[32]

Reichard Piroska azonban elsősorban lírikus. A Nyugat-nemzedék a magyar társadalmi élet alakítására irányuló eszmei hatásán túl az irodalom tárgykörének kibővítésével és új formai elemekkel járul hozzá a modern magyar irodalom alakulásához.[33] Költőnőnk is - noha már indulásakor egyéni hangon - egyéni problémákról szól, lírájában a nyugatosok fejlődési folyamatának részeseként új költői témakörök: az egyéni életérzés, érzelmek és hangulatok kifejezésére törekszik, és avatott művésze mindazoknak a formai elemeknek, amelyekkel a Nyugat költői új magyar lírai nyelvet teremtenek. Ez a témabeli újszerűség és formai avatottság a Nyugaton belül uralkodó egyik fő irányzathoz, a „l'art pour l'art” vonalhoz kapcsolja.

„...Beburkolózva bánatába mind mélyebbre merült magába...” vallja a Sírfelirat c. költeményében,[34] s ebbel a „magába merülésből” nagy történelmi csapások, sorsfordulók tudják csak kiragadni. Az első világháború idején már felvillan költészetében az emberiség szenvedése miatt támadt együttérzés, gondoljunk a „Közös gyász” c. versére „…testvérek leszünk mind a fájdalomban”[35]; de közösségi problémákhoz csak a második világháború, a fasizmus elleni tiltakozás kényszerítő ereje vezeti.

„…A mai korszellemtől legidegenebb bennem a világ minden üldözöttjével, megnyomorítottjával, szenvedőjével való mély és nyugtalanító együttérzés...” — írja önéletrajzi munkájában.[36] Ez a „nyugtalanító együttérzés” kényszeríti énjének a babitsi értelemben vett „bűvös köréből” való kilépésre (Karének, A két város), sőt odáig viszi, hogy az emberiséget közös kiállásra, tiltakozásra szólítja fel (Élő fáklyák). A legsötétebb napokban éppen úgy érzi; a szellem emberének felelősségét, mint Babits érzi és vallja a „Jónás könyvé”-ben (Költő 1942-ben). „Emelt fővel” néz szembe a „zord idővel”, „rendületlen szeretetéről” biztosítja hazáját — éppen úgy, mint Radnóti -, amikor ehhez a hazához való tartozását és jogait a nemtelenek kétségbevonják (Rendületlenül). Most érzi legjobban hivatásának súlyát, s fáj égetően a némaságra való kárhoztatás (Irótársainkhoz).

Ezek a kiadatlan versek mondanivalójuknál és formai érettségüknél fogva is költészetének a csúcsát jelentik. Ezekben érvényesíti a Nyugat-nemzedék legjobbjainak stílusörökségét is; a népdalban gyökeredző, évszázados nemzeti sajátságok és a nyugateurópai formák összehangoltságát.

Emberi magatartása, egyénisége - amelyre a kortársak megható melegséggel emlékeznek vissza — ,[36a] sokrétű alkotói munkája, a még kiadatlan költemények és egyéb művek arra buzdítanak, hogy a magyar líra e csöndes, de nagyon kulturált művelőjét ne hagyjuk a feledésre olyannyira hajlamos utókor számára elveszni.

 

Karének[37]

 

Küszködők insége, tűnő reménysége

keseríti kenyerem.

Fagyoskodók láza, düledező háza

gémberíti tagjaim.

Üldözöttek könnye, gyűlölség özönje

riasztgatja álmomat.

Ifjak elhullása, siratóknak gyásza

fojtogatja torkomat.

Sehol semmi béke, sehol menedéke

zakatoló szívemnek.

Hova, merre menjek? Nyugatnak? Keletnek?

Im, mindenhol reng a föld.

Sűrű sóhajokból, fekete jajokból

Felhő kísér utamon.

(1937. II. 27)

 

A két város[38]

 

Milyen álmom volt! Milyen szívelállító döbbenet!

A városon át vonult egy végtelen gyászmenet.

A mi városunk volt s mégis olyan idegen nekem,

fekete fátyol komorult minden lámpaüvegen;

éjfél lehetett, rőt fáklyák füstöt eregettek,

a házak gyászfeketével bevonva meredtek,

tövükben az árnyban végeláthatatlan sorban

fekete köntösű árnyak kuporogtak a porban;

hamuval meghintve fejét, ruháját megtépve

ott verte mellét és zokogott a gyásznak a népe.

Menekülni akartam, szaladni. De hova? merre?

Reszketve-zihálva riadtam napfényes reggelre.

S járom a várost. Olyan ismerős, mégis idegen.

Napsugár villog és táncol minden ablaküvegen;

nevetés röpköd, gépkocsi surran, villanyos csenget

s én csak azt hallom, azt hallom, azt a fekete csendet,

és én csak azt látom, azt a gyásszal kárpitozottat,

az én éjféli városom, hol árnyak zokogtak

utcahosszat végeláthatatlan fekete sorban;

fekete árnyak között ott ülök én is a porban,

fekete árnyak között ott ülök én is a porban,

ruhám megszaggatva, hamuval meghintve fejem

és a végtelen gyászmenet átvonul szívemen.

(1940. XI. 29.)

 

Élő fáklyák[39]

 

Nem ezt akartam! —

dadogom egyre tehetetlenül.

Testvéreim e dermedt némaságban,

kiáltsuk együtt:

Nem ezt akartuk!

Nem akarjuk ezt!

Millió élet pusztulását,

ártatlan élet pusztulását

nem akarjuk!

Apák, anyák és minden emberek,

körös-körül a földtekén

fógódzunk össze és együtt kiáltsuk:

Sem fent a légben,

sem tenger vizében

nem akarjuk ez esztelen halált!

Sem föld felett, sem föld alatt

nem akarjuk ez őrült gyilkolást!

Kiáltsuk együtt,

míg közönyös útján

a föld megtorpan

s a megállt időben

sok nemzedéknek véres örökét

e gy akarattal összetörjük.

Mi hallgatók,

bűntelen bűnösök:

kiáltsunk végre együtt.

Vagy külön-külön

izzó gyászunkban

élő fáklyaként

elsenyvedünk zimankós éjszakánkban.

(1940. III. 13)

 

Költő 1942-ben[40]

 

Hol ég és föld összeborulnak:

földi vándorok elindulnak.

Ki-ki batyuban felpúpozva

a maga búját-baját hozza.

Kinek-kinek kiosztva-mérve

a maga napja, helye, bére;

s hogy óhaj-sóhaj sose szűnne:

a maga árnya, maga bűne.

Kinek-kinek a maga fontja, —

rajtam az egész világ gondja;

körém gyűlnek megannyi árnyak,

nekem, nekem mindenek fájnak.

Kinek-kinek bűnre bocsánat,

nekem, nekem örökös bánat;

ágyam kínpad, parázs az étkem

mindenki vétke az én vétkem.

Nekem kellett volna kiállnom,

nekem kellett volna kiáltnom,

hogy hulltában a föld megálljon,

minden lélek magába szálljon ...

Világ terhét én elviselném,

éj-napon át le sose tenném;

világ gyászát én elgyászolnám,

egy jajjal fel nem panaszolnám,

de ha mindenek gyászban ülnek,

gyötrelmeimtől nem enyhülnek,

ha egyetlen szív nem lett könnyebb:

miért, miért e meddő könnyek?

(1942. II. 9.)

 

Rendületlenül[41]

 

Még alighogy felértem ésszel,

tudtam már kívülről egészen:

„Hazádnak rendületlenül”...

Gyermekszám buzgón énekelte,

szívein dobbanva ráfelelte:

„Áldjon vagy verjen sors keze”...

Most is megilletődve állok

hallatára s könnyem szivárog:

„Itt élned, élned, halnod kell”

Gyötrött szívvel, de emelt fővel

szembenézek e zord idővel

és vallom: „Rendületlenül”...

(1942. VI. 25.)

 

Irótársainkhoz[42]

 

Bányász a költő...

(Arany János: Bolond Istók.)

 

Megfulladunk itt, vagy éhenveszünk.

Társak, ti társak annyi éven át:

feleljetek, hogy halljátok neszünk.

Ti odafent, társak, mi idelent.

Koppanjon végre meg csákányotok !

Társak, társak, iszonyú ez a csend.

Hány napja-éje? s hány van hátra még?

Az nem lehet, hogy ti elhagytatok.

Kopogjatok ! Vagy leszakadt az ég?

Szikkadt ínyünk csak könnyeinket issza;

mi már a csontig zúztuk ökleink.

Társak, társak, miért nem kopogtok vissza? !

 

 

Jegyzet:

1 Török Sophie és Kótzián Katalin: Költőnök antológiája. Bp. 1943. 254.1.

2 Bánhegyi Jób: Magyar nölrók. Bp. 1939. 68.1.

3 Füst Milán: Őszi üdvözlet. Nyugat, 1922. 218-19.1.

4 Elek Artúr: A változó napokkal. Nyugat, 1936. 72.1.

5 Gyulai Márta: Reichard Piroska. Ararát, 1944. 6.1.

6 Eddigi életrajzaiban a születési éve: 1884. (Benedek Marcell: Irodalmi Lexikon. Bp. 1926. Török Sophie és Kótzián Katalin i. ra. 254. 1.) Hagyatékában található egyetemi leckekönyvében és végbizonyítványában a születési éve: 1882. (Erdélyi Lászlóné tulajdonában).

7 R. P. hagyatéka. Önéletrajz (Gyermekkor). Gépelt kézirat 2.1. Erdélyi Lászlóné tulajdonában.

8 I. m. 14. 17. 18.1.

9 Heten vagyunk. Miskolc, 1909. R. P. 87-94. 1.

10 R. P. hagyatéka. Töredékek. (Kézirat.) Erdélyi Lászlóné tulajdonában.

11 Várady István: Két költőnő. Nyugat, 1913. 199.1.

12 Riedl Frigyes: Arany János. Bp. 1957. 246. 1.

13 Reichard Piroska- Őszi üdvözlet. Bp. 1922. Könyvek között. 63.1.

14 R. P. hagyatéka. Egyetemi leckekönyve (i. m.).

15 R. P. Telamon históriája. (Különnyomat az Egyetemes Philológiai Közlönyből.) Bp. 1909.

16 R. P. hagyatéka. Töredékek, (i. m.)

17 R. P. hagyatéka. Töredékek. „Kidobatásunk tragikomédiája”, „A Váci utcai komédia”. (Kézirat.) Erdélyi Lászlóné tulajdonában.

18 R. P. hagyatéka. Töredékek. (1. m.)

18 Gellért Oszkár: Kortársaim. Bp. 1954. 326. I.

20 R. P. hagyatéka. Gyermekversek. (Már megjelent és kiadatlan versek gyűjteménye.) Gépelt kézirat. Erdélyi Lászlóné tulajdonában.

21 Ararát évkönyv. R. P.: A gödölye. 1939. 74. 1. írótársainkhoz. 1941. 9. 1. Irodalom és történelem. 1942. 48.1. Karének. 1944. 9. 1.

22 Elek Artúr: Reichard Piroska sírjára. Magyar Csillag, 1943. 110 — 111. 1.

23 Gyulai Márta i. m.

24 Reichard Piroska: Walt Whitman. Bp. 1914.

25 Reichard Piroska: Walter Pater. Budapesti Szemle, 1912. június. 408-426. 1.

26 R. P.: A Szentírás Babits Mihály költeményeiben. Bp. 1943.

R. P.: Babits angol irodalmi tanulmányai. Nyugat, 1924.543—544.1.

R. P.: A kortárs szemével. Babits Emlékkönyv. Bp. 1941. 157-159. I.

27 R. P.: Osvát Ernő jegyzetei. Nyugat, 1933. 381-399.1.

28 R. P.: Riedl tanár úr. Nyugat, 1926. 161 - 172. 1.

29 R. P.: Vajda János ismeretlen levelei. Újság, 1933. május 28. 25. 1.

30 R. P.: fordítása. Robert Browning: Amerre Pippa jár. Nyugat, 1921. 585-586. 1.

31 R. P. fordítása. Nietzsche Friedrich: Jón. rosszon túl ! (Előjáték egy jövőbeli filozófiához.) Bp. 1924.

32 R. P. fordítása. Poe Edgar Allan: Ugri Béka. Bp. 1925.

R. P. fordítása. Kipling Rudyard: A rözsés fiú. (Elbeszéléskötet.) Bp. 1921.

33 Farkas Lujza: A Nyugat és a századeleji irodalomforduló. Bp. 1935.

34 Reichard Piroska: Őszi üdvözlet. Bp. 1922. Sírfelirat, 77.1.

35 Reichard Piroska: Közös gyász. Új Idők, 1914.11. 506.1.

36 Reichard Piroska hagyatéka. Önéletrajz. (Gyermekkor.) Gépelt kézirat, 25. 1. Erdélyi Lászlóné-

tulajdonában.

36a Benedek Marcell és Komlós Aladár szóbeli közlése.

37 Reichard Piroska: Karének.

Ararát, 1944. 9.1.

38 R. P.: A két város. R. P. hagyatéka. (Gépelt kézirat.). Erdélyi Lászlóné tulajdonában.

39 R. P.: Élő fáklyák. R. P. hagyatéka. (I. m.)

40 R. P.: Költő 1942-ben. R. P. hagyatéka. (I. m.)

41 R . P.: Rendületlenül. R. P. hagyatéka. (I. m.)

42 R. P.: irótársainkhoz. Ararát, 1941. 9. I.

 

 

(A digitális változat a MEK egyesület – mek.oszk.hu/egyesulet – megbízásából készült)

http://epa.oszk.hu/02500/02518/00176/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1962_03-04_410-414.pdf

 

 

Reichard Piroska sírjára

 

Ez a sír: hogy ez a sír megnyílt és becsukódott,mindnyájunknak megfoghatatlan. Ép testtel, a maga lábán indult neki a műtőteremnek. A kórházban töltött első éjszakáján ezt a verset írta:

 

Se szó, se jel,
úgy jöttem el,
nem búcsúztam el a világtól.

 

Tündéri szép
elforgott kép
lett a szobám. Margit körútján.

 

Szeretteim
oly messze mind,
nem vagyok itt egyedül mégsem.

 

A gyötrelem
virraszt velem
a komor kórházi cellában.

 

Ennyire ura volt érzéseinek és gondolatainak. Valóban nem búcsúzott el senkitől, pedig tele volt balsejtelemmel. Az orvosok körülményesen tudományos félremagyarázásán keresztül látott átható értelme és tudta, hogy nagy, nehéz, talán végzetes próba vár reá. De nem akarta, hogy bárki is nyugtalan legyen sorsa miatt. Hogy másokért szorongani milyen érzés, senki sem tudta nála jobban, aki minden jóemberével együtt szenvedett.

 

Mindenkit meg akart kímélni ettől. A kórházi szobában tündéri szépségűnek jelent meg neki elhagyott otthona, óriási ablakos szobája, amelyből házak, háztetők látszottak, a távoli hegyek csücskei és valamennyi fölött a magas és tágas ég. A kívánatos kép elforgott és megnyílt helyén a sír. Ez az, ami olyan megfoghatatlan. Hogy látható előzmények nélkül máról holnapra így szakadjon vége egy emberlétnek, amely olyan sokaknak kedves, olyan sokaknak becses és amely szemmel láthatóan a teljessége felé érett.

 

Mert Reichard Piroska költői alkotóereje rövid életének ebben a végső szakaszában jutott el önmagának gáttalan és elfogódottság nélkül való kifejezéséhez. Jól tudta ezt ő maga is, megérezte azon, hogy ami régebben olyan küzdelemmel szabadult ki belőle és olyan vívódás árán kapott formát, az most önként, szinte rögtönzötten buggyant ki elméjéből. Lassan gyűlő versei az utóbbi évek folyamán szépen felszaporodtak és kötetbe gyüjtésüket várták. Közben olyan mondanivalói is készre értek benne, amelyeknek az elbeszélő próza volt a formája. Mindez kiadásra vár. De ő már meg nem éri azt az elégtételt amit az irónak művei megjelenése jelent.

 

Versköteteit forgatom. Mindössze három vékony füzet: „Az életén kívül”, az „Őszi üdvözlet” és „A változó napokkal”. Bennök csendes menetű elégiák sora. Már a legkoraibb kötetben az elsurranó életet siratja a fiatal leány. Amit megsirat benne, az még inkább csak elképzelés, még alig tapasztalat, fájdalmában nincsen is lemondás, annál erősebb benne a vágyódás és olykor a reménység is. Az illúziók azonban fokról-fokra eloszlanak és elkövetkezik a lemondás, a lemondásban a megnyugvás korszaka, végül a fölében emelkedés mindannak, ami elmúlt és visszahozhatatlan. „A változó napokkal” kötete ád fogalmat a költő Reichard Piroskának erről a végső korszakáról.

 

A fájdalom hangja benne is keresztül üt, de már nem passzív kesergés alakjában, hanem egyéb indulatokból is megszínesülten. A képzelete is erőre kapott és fantasztikus látomásokat jelenít meg. Költeményei mind súlyos mondanivalóval telítettek, nem csak érzelmi tartalommal, hanem gondolatival is, bár az érzelmi elem mindig gazdagabb Reichard Piroska költészetében. Az előző kötetek kissé elvont költője határozott egyéniséggé alakul az utolsó kötegben. Tétovázás nélkül fejezi ki mondanivalóját, amely mindig igen mélyről eredő és a lélek nagy finomságaival teljes.

 

Ilyen a költő Reichard Piroska. És a prózaíró ugyanolyan fejlődésen ment keresztül. Bár elbeszéléseiben is leginkább tulajdon élményeit dolgozza föl, a lírai hang egyre kevésbbé érzik bennök. A lélek járataiban otthonos érdeklődő és együtterző biztosságával vizsgálja és mutatja meg embereinek belsejét. Mesteri írása az a hosszabb elbeszélése, amelyben egy iskola felserdült leánynövendékeinek lelki válságait, alakuló jellemek összeütközését, a serdülőkor különösségeit rajzolta meg egy biztos kézzel összefogott nagyszabású képben.

 

Az értekező prózában is nagyon otthon volt Reichard Piroska, de ezt a műfajt nem szívesen mívelte, bár neki köszönhette első írói sikereit. A Budapesti Szemlében jelent meg 1912-ben Walter Paterről szóló tanulmánya. 1914-ben pedig a Walter Whitman költészetével foglalkozó. Jól felkészült filológus volt, Riedl Frigyesnek kedves tanítványa. Már a doktori értekezésével megmutatta hivatottságát. Londonban, a British Museumban lemásolta a „Telamon históriája” című 16-ik századi széphistóriát annak egyetlen ismeretes példányából és régi irodalmunknak ezt az ismeretlen alkotását hozzáférhetővé tette a tudományos vizsgálódás számára: Egyben nagy irodalmi tájékozottságú kommentárral is fölszerelte kiadványát.

 

Ritka képességű pedagógiai tehetség volt, de szerencsétlen körülmények következtében a huszas évek elején abbahagyta ezt a működését, amely annyi hálás és ragaszkodó tanítványt szerzett neki. Megvolt benne a bizalomkeltésnek varázsa. Élete egész folyamán neki gyónták meg a sebzett lelkek, hozzája fordultak meghitt vallomásaikkal, mert bizalmat éreztek hozzá: tudták, hogy meghallgatja, hogy megérti őket, hogy jó tanácsára számíthatnak és hogy megvigasztalja őket. Benne magában így visszhangzik mindez:

...és millió láthatatlan vezetéken távoli életek kapcsolódnak minden

[idegembe

és fájok magamnak s mindenki táj

[nékem..

 

Nem volt könnyű az élete. Nagyon érzékeny idegrendszerrel született, amelyet az élet viszontagságai egyre nagyobb próbára tettek. Sokat szenvedett vele fiatalkora óta, időnként olyan mértékig, hogy a munkára is képtelenné tette. De megadással tűrte testének szenvedését és az enyhülés időszakaiban az élet szépségeiben keresett kárpótlást. Végtelenül tudta élvezni a természetet egyébként pedig az olvasás volt nagy gyönyőrűségszerzője. Az angol irodalom felé vonzotta érdeklődése leginkább s angolból aránylag sokat fordított is, egy időben regényeket, még előbb pedig mesteri készséggel Robert Browning „Pippa passes” című költeményét (Amerre Pippa jár).

Végül kiábrándultan nézett a világra és benne az életre. A maga sorsát így látta benne:

 

Álma gyönyörű volt, élete gyarló.
A háza már rom, a kertje már tarló.
Az égbe vágyott a föld eltemette.
imádkozzatok el egy sóhajt felette.

 

Akik szerették, akik barátságában és emberszeretetében valaha vigasztalást találtak, azok nélküle most nagyon szegényeknek érzik magukat.

Elek Artúr

 

http://www.huszadikszazad.hu/1943-februar/kultura/reichard-piroska-sirjara

 

 

 Borgos Anna - Szilágyi Judit:

Nőírók és írónők

 

Irodalmi és női szerepek a Nyugatban

 

„Körülbelül ez a harminc év volt az, amely alatt nálunk nők komoly írókká fejlődtek. ...Abban a küzdelemben - joggal nevezhetném szabadságharcnak -, amely a nők (és írónők) élete volt ezekben az évtizedekben, ...melléjük állt Osvát Ernő és a Nyugat. Éppen ezért nagyon is sokat jelentett nékik a Nyugat ... De nem lehetne-e ezt a tételt, illő kisebb méretben, meg is fordítani? ...Annak a sok évfolyamnak sokszínű gazdagságához semmivel sem járultak hozzá az írónők?” - Reichard Piroska Elek Artúrnak címzett gondolatai jól körvonalazzák a könyv szerzőinek alapvető kérdésfelvetéseit is. A Nyugat viszonylag sok és sokféle női szerzőt közölt. E tény mögött a folyóirat nagy esztétikai önmítoszán túl („csak az írás minősége számít”) a korszak egyik legaktuálisabb kérdésére reagáló szerkesztői koncepció éppúgy felfedezhető, mint a személyes motivációk. A kötetben a folyóirat által leggyakrabban közölt tíz nőíró portréja szerepel. A tanulmányok tehát az akkori kánont, a Nyugat által legértékesebbnek tartott nőírók történetét tárják fel. Vannak köztük ismert és kanonizált írók (Kaffka Margit, Lesznai Anna, Török Sophie), talán ismerősen csengő nevek (Bohuniczky Szefi, Kádár Erzsébet, Kosáryné Réz Lola, Lányi Sarolta), de mára egészen elfeledett szerzők is (Gyulai Márta, Kovács Mária, Reichard Piroska). Az ő pályájuk és írásaik megismerése a folyóirat egészéről való gondolkodásunkat is árnyalhatja. Hiszen miközben a (férfi) Nyugatról való ismereteink folyamatosan gazdagodnak és módosulnak, azok a szerepek, amelyeket a nők töltöttek be a magyar irodalom legfontosabb lapjánál, az utókor számára nagyrészt még mindig ismeretlenek.

 

http://www.libri.hu/konyv/noirok-es-ironok.html

 

 

 

 



Olvasva: 1802 alkalommal