Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Anyák napja
H.Pulai Éva, 2018. május 4., péntek, 22:42

(Egy jó ölelésnyire van / meghalkult otthona.) / Váratlanul jöhetsz, fiam, / de rosszkor nem – soha. - Böröczki Mihály – Mityka: Egy mondat anyámtól

 

 

 

Böröczki Mihály – Mityka:

Talpig szívverésben

 

Én tiszta szívnek látom az anyámat,

ki szelíd békét üzen a világnak,

s a kelő nap is áldón visszahőköl,

míg szemlesütve merít az időből.

 

 

Gősi Vali:

Hol jársz, Anyám?

 

visszarévedsz

a múlt fényébe

utad a végtelen

visszaút

ott élsz a nyüzsgő emlékekben

sorsod a múlttal

összefut ott

ahová senki

nem kísérhet

magadban bogozod

múlt-batyud

magányos mosolyú

révületben

szemeden tört fényű

tűnt borúd nyomán

a búcsú

hangtalan

csendedbe ájulsz

nem kísérsz többé

utamon

soha

soha már

lépteim fáradt

üteme

halkul

indulok

némán

nélküled

járok

féltelek

félek

hol jársz

Anyám…?

 

 

Péter Erika:

Jelkép

 

"Ide újra a szeretet jön, s mindenkinek fakad bocsánat."(József Attila)

 

Az Anya sokat töprengett, hogy milyenre készíttesse a sírt.

Nem akart semmi hivalkodót, de azt sem szerette volna, hogy mint a tömegsírok, a hely beleolvadjon a temet? jellegtelen betondzsungelébe.

Nem volt mindennapi ember a fia. Operatőrnek készült. Jóképű volt, udvarias, tehetséges és rendkívül érzékeny.

Kedvenc költőjének, József Attilának ismerte szinte minden versét. Csak Őt nem a vasúti sínek vonzották, hanem a metrók sötét alagútjának mélység-sínei.

A ki tudja hová vezető, ismeretlenségbe tartó vaspárhuzamok.

 

**

A fiatal erdélyi szobrász nemrég települt Magyarországra. Nevelőtanárként dolgozott. Nemigen ismerték errefelé. Elvállalta a munkát, annak ellenére, hogy nehezen értette meg, hogy mit kérnek tőle.

– Miféle fa?  Miféle pad?  Asszonyom, szeretne csináltatni egy padot, és fát ültetni mellé? Oda, ahol szívesen üldögéltek, találkoztak valamikor?

– Dehogy! – tiltakozott az Anya.

Hosszasan beszélgettek. Az Anya igyekezett összefüggően mesélni a fiáról. A csalódásairól, a megvalósult és a már soha meg nem valósuló álmairól.

Később kimentek a temetőbe. A fiatal művész a szomszéd sír betonszélére telepedett. Egyszerű írólapot és grafitceruzát vett elő. Rajzolni kezdett. Amikor elkészült, megmutatta a skiccet. Az Anya arcán megjelent egy halvány mosoly.

– Igen, ez az! – mondta.

 

**

Jóval Halottak Napja előtt készen lett a sír. A fejfa helyén támla nélküli, középen kettéhasított mészkőpad áll. A törésvonal közepéből egy törpeakác néz fel az égre. Az Anya ültette a fiatal szobrász segítségével. Azt mondják, ez a fa 100 évnél is tovább él ...

A sírdombon örökzöld a fű. Kevés gond van vele, csak nyírni kell néha.

Az Anya az összes ismerősnek és minden arra járó idegennek elmondta – szeretné, ha tárgyként, valódi ülőhelyként használnák e különös fejfát. Jó lenne, ha pihennének, elgondolkodnának itt az emberek…

A pad szélén, a név és a kereszt mellett egy kevesek által ismert József Attila verssor olvasható:

„Ide újra a szeretet jön, s mindenkinek fakad bocsánat.”

 

 

Serfőző Attila:

Anya

 

Éltető humusz; Anya.

Máglya, falatnyi emancipáció; Anya.

Menetrendszerű pihe-puha csók; Anya.

Anya, Anya, Anya.

Anya.

 

 

Nagy Horváth Ilona:

Gyöngyök

 

Verset írsz,

tolladból novella szalad,

egész erdőkkel játszol,

lábaidhoz, mint éhes kis állatok,

rajongva gyűlnek a szavak.

Gondolatom hajad

simítja.

Ezerkilencszázkilencvenkilenc

az első gyöngyév a tenyeremen.

Mikor először láttalak.

mázasan zihált benned

a lét,

szaladtak veled,

és én ottmaradtam

sebtében összevarrt

véres hiányoddal.

Kínjaidtól tisztára mart percek,

steril folyosók

préseltek azzá,

aki ma vagyok,

aki ma vagy:

tószemű csodavilág,

Isten üdeszép üzenete:

az élet ajándék,

magunkra maradva

lettünk épp magunk,

megbonthatatlan akarat

az üveg két oldalán.

„Milyen erős." - nézed a kezem.

Én kicsi királylányom,

jövőt nekünk odafent szőnek,

de már most látom,

hamarost kalapom emelhetem

hódolva a királynőnek.

Erős vagy. Élsz. Magadnak. Nekem.

Ma épp tizennégy gyöngy van a

tenyeremen.

 

 

Szilágyi Hajni – Lumen:

Lélek-szilánkok

 

Pillámra alszik a fáradt fény,

álom fátylakat szaggat az éj,

ringat a hinta, fel-le

elkap egy kéz.

Magához ölel… majd eltaszít,

az álom tovább repít.

Túl a mindenen, azon is túl.

 

reszketek… sejtelem

kinyitom szemem

 

Fenn a magasban látom,

mélységben tárul ki a végtelen,

a fény-pocsolyák tükrén át,

sikoltó csend béleli ki

gyermekéveim szobáját.

 

A réseken behunyorít a reszkető világ.

Ott, hol soha nem ringatott ölében anyám,

csak az alázat szavai dúdolták az altató-zsoltárt.

Fázom e kietlen, hallgatag tájon.

Ott, hol Isten könnyei dermedtek jégvirágként a falakra,

s ajkamra fagyott az első szavak boldogsága.

Ott, hol annyiszor megbocsátottam neked,

de válaszként csak jégszilánkok sebeztek.

 

reszketek… félek

becsukom szemem

 

Arcomról letörölt könnyeim

már magamban hordom,

szélkezekbe simul arcom.

Mélykék ruháját szaggatja az éj,

bábba fonódott selyemből szakad ki

a hajnali fény.

 

Megáll a hinta,

elkap egy kéz,

magához szorít,

átölelve félt.

 

érintésedhez simulva

kapaszkodom most beléd

már nem félek

 

Felénk fordul, körbe fon

a mezítláb osonó hajnali csend.

 

 

Zacharov Tivadar:

Egy nyolcéves emlékiratai

 

szemelvény boldog gyerekkoromból

 

Csütörtökön anyukám megint elzavart otthonról. Kiabált, csapkodott, és azt mondta, hogy takarodjak a büdös francba, apukámhoz. Még szerencse, hogy elváltak már jó régen, amikor én hatéves voltam. Különben kihez mehettem volna megint?

Tavaly dobott ki először, de akkor összekészítette a ruháimat is. Azt mondta, hogy vagy az intézetbe megyek vagy apukámhoz. Aztán egy hét múlva hazavitt. Nem kért bocsánatot, csak megígértette velem, hogy nem leszek ilyen soha többé. Azt nem mondta meg, hogy milyen legyek, és hogy mi volt a baj. De én azért megígértem neki, mert már nagyon haza akartam menni. Talán ez a mostani eset is emiatt történt, mert nem tudom, hogyan kell rendesen viselkedni.

Apukámat is nagyon szeretem, ő soha nem csinálna ilyet, de mégiscsak anyukámnál vagyok otthon. Az volt még a baj, most csütörtökön, hogy apukám még nem ért haza, amikor odaértem hozzá. Sötét is volt már, másnap pedig iskolába kellett mennem. Átsétáltam a Csillag presszóba, mert apukám néha ott szokott lenni. Luca bácsi azt mondta, hogy nincs itt, de nézzem meg az Aranykalászban, talán ott vacsorázik. Ott sem volt. Felmentem még a Szamovárba, hátha megtalálom, de hiába. Ekkor már tényleg besötétedett, és fáztam is, de mire megint hazaértem, apukám szerencsére már otthon volt. Megkérdezte, mi járatban vagyok, és mikor elmeséltem neki, azt mondta, hogy anyukám nem normális. Erre én nem tudtam semmit felelni, de apukám szerint nem is kellett volna, mert nem is azért mondta. Így aztán nála kezdtem lakni, de ez nehéz volt, mert csak az iskolatáskámat hoztam magammal. Apukám azt mondta, hogy ne izguljak, csak tanuljak, majd jól megleszünk együtt, legfeljebb nem fog minden nap az Aranykalászban vacsorázni, meg amikor csőtörés van a gyárban, akkor sem fog sokáig ottmaradni. Különben is, a Csillag presszóba is csak azért szokott járni, mert egyedül van. De most már nincs.

Az iskolában nem szoktunk ilyesmiről beszélni, egymás apukájáról meg anyukájáról, de azért azt tudom, hogy a többiekkel nem történnek ilyen dolgok. Ezért nem értem, hogy velem meg miért, amikor nem is én vagyok a legrosszabb gyerek az osztályban. Ott van a Simon Kálmán meg a Bodor Dani, nekik sokkal több az intőjük és az egyesük is. Apukám azt mondja, hogy ne m én vagyok a hibás, hanem az anyukám. Én ennek nem örülök, mert ha így van, akkor az anyukám nem tudja, hogy kell viselkednem, és ezért nem mondja el nekem. És akkor mi lesz velem?

Tegnap délután a napközibe eljött értem az anyukám. Ilyet nem szokott csinálni, mert már nagyfiú vagyok, és egyedül is hazatalálok. Megállt az ajtóban, a szeme ki volt sírva, rögtön észrevettem, mert a festék teljesen szétkenődött az arcán. Odafutottam hozzá, ő meg tovább sírt és azt mondta, hogy nem bír nélkülem élni, és ígérjem meg, hogy többet ilyet nem csinálok. Én is sírtam, és megígértem neki. Aztán hazajöttünk.

Most már megint rendben van minden.

 

 

Böröczki Mihály – Mityka:

Megértő

 

Nem bír nyolcvanöt évvel.

rugaszkodik és térdel,

káromol, nyugtatást ad,

imádkozik és támad.

 

Úgy esd, hogy sose kérlel,

igéz az öleléssel,

s én befogom a számat,

hogy hallhassam anyámat.

 

Nem bánja, hogy  nem értem

hatvanöt gyerekévem,

a nyáj élén kolompol,

 

s én bóklászok a réten,

hogy ki-kilegelésszem

a jó füvet a rosszból.

 

 

Nagy Horváth Ilona:

A jóknak csillagot

 

Vállamhoz gömbölyít az éji óra,

letűnt, fáradt napomba félelmed susog,

komoly kis homlokod mögött riad az új nap:

dübörgő lépteikkel rajzaid tapossák

sietős sorsú embervázlatok,

hideg jövő kering a fák közt,

kabátunk rágják őrült, új fagyok,

hangunk már nem szalad az égbe,

magunkra hagytak mind az angyalok.

Idő kell még, de gombolyít az este,

utunk göröngyét lásd, hogy elsimul,

szavammal lombosítni fádat,

dalolni most hiába nincs nap,

amíg te vagy, itt mégsem alkonyul.

Odafent mégis él az Isten,

színesre festi, meglásd, majd telünk,

ha ránk omolni tűnne is az égbolt,

egy perc se volt, hogy nem számolt velünk.

Kelepce mit sem ér, ha nincs vad,

erőd az ész s a szív legyen, te csak légy jó.

A jóknak csillagot gurít az éjjel,

no nézd, a fénye hogy szalad most szét a párna ráncain,

aludj csak, oly közel a vége,

csatánk majd végül halkan elsimul,

szép csendpuha hó hull,

kék béke ül a térre,

takar finom szövettel, mint a tüll,

a múltnak bokrain. 

 

 

Ady Ágota Melinda:

Reminiszcencia

 

Az éveken át zsákokba gyűjtögetett libatollfosztások fájdalmait varrta dunyhává egy nyári délután.

Krisztusként kifeszítette ácsolt keretére a műselyemvéget, s az álmok őrzőjének szánt, „a kutyaúristenit” halk szitok rekedten hagyta el töppedt, ráncos ajkát, ahányszor csak vér serkent a görbe tű nyomán.

Nyolcvanévnyi történelem vette szeme világát, s már réges-rég nem remélte a megváltást. A sarokra kitett felmosóvödörbe köpte a fogai közt utolsót parázsló cigarettavéget, majd tovább varrta, varrta rendületlenül a rettegést majd éppúgy, mint régmúlt úri bálok csillogását felöltő éjjeli illúziók takaróját.

 

Húsvéti salátához pucolta a fagyott, összeaszott, diónyi krumplikat, de lélekben nagyon távol járt, mert mosoly ült az arcán, mikor fia rátalált. Ült kissámliján, a cserépkályha mellett, agyában elpattant érrel. Mindig öregasszony volt, mióta csak köztünk élt, csak a kórház klórszagú szobájában lett fiatallá, miközben félig már odaátról mesélt, egy rémült kislánynak, kit nagyapja vakbéllel műtött azelőtt alig pár napja, ma pedig ezeket a sorokat rója papírra. Fiát hívta, unokáját, szeretteit, kik csak napközben néztek rá néha, remélve, hogy haláltusája könnyű és gyors lesz, és nem kell szemébe nézniük az értelmetlen végnek.

Hajnalig őriztem a lassan hűlő testet, szorosan odabújtam melengetni jéggé dermedő kezét, sirattam dédanyámat.

 

 

Gősi Vali:

Fohász

 

akár a Föld hátán

ütemre forgó évszakok

homokszem-létű ember 

- gyermek anya és nő is -

úgy vagyok

voltam bár

májusra ébredő

szivárvány - létcsoda

lettem

a forduló idővel

ostoba

- perzselő nyári láz után

vacogó faágtól        

titokban jajongva búcsúzó

- haldokló falevél

lapuló hant alatt

rég halott madarak

kísértetdala volt

könnyű altatóm

mozdultam kő alól

- didergőn kibújó hóvirág

hajoltam előre-hátra

süvítő szél dalára

- vajúdón táncoló barkaág 

vagyok remegő gyertyaláng

fényben eltűnő jégvirág

porszem-létemet áldozom

bárány-szeliden fohászkodom:

legyek a fény

egy csillag mosolya

végtelen utamon

örök anya

 

 

Szilágyi Hajni – Lumen:

Falba vájt rések

 

Testedben fogant gondolat voltam,

szívedben lüktető apró fény,

részedként lebegtem végtelen.

Szétszakítva a fátyolburkot,

lettem veled az egész rész.

Arcom, szavak, hangok érintették,

elengedtél…

Hogy áldás voltam,

vagy könnyeidbe zárt alázat?

nem tudhatom…

Hisz’ álmaim soha nem ringattad,

csak az éjneszektől hangos

csend karja ölelt át.

Mondd, miért mentél el, Anyám?

 

Elfordítottad arcod,

körömmel réseket vájtál a falon,

magadnak akartad a fényt,

nekem homokot szórtál az utamra,

mázsás köveket hordtál körém.

Feloldozásod soha nem kérted,

bűneidet már elvesztetted rég.

Emlékeiddel görbe tükör elé térdepeltél,

kezed összeszorítva,

magányodra zártad a megalkuvó éjt.

Mondd, ezt akartad, Anyám?

 

Keresztet húztál lelkemre,

vérvörös lüktető stigmát.

Letépném magamról ezt a szorító fájdalmat,

de csak sebeimet simogatnám.

Haldoklik bennem a zuhanó csend,

az öreghold ring most felettem,

a falba vájt réseket meghagytam,

hogy még egyszer

utoljára...

visszatalálj hozzám, Anyám.

 

 

Böröczki Mihály – Mityka:

Írottkő anyámmal

 

Vittük anyámat hegyen-völgyön át,

megörülte a fenyők illatát,

beszélt aprót, de többet hallgatott,

lefékeztük a búcsúzó napot,

és átszűrődött arcunkra a fény,

a lombok levél szőttes függönyén,

a május begyűrt minden illatot,

egy apró falu emelt kalapot,

a téren ültek, s mintha illenék

odaköszönt az autókerék,

nagy nyugalom járt-kelt, mint semmiség,

kék-folt kötényét sikálta az ég,

a házak között apró béke volt,

a völgy figyelt, a hegytető dalolt,

a nagy egész is megjelent talán,

s csak mosolygott és örült az anyám.

 

 

Pápay Aranka:

A szeretet bátor

 

Állok az ablaknál, a későn jött, hatalmas hópelyhekben gyönyörködöm Szeretem a mindent eltakaró, friss fehérséget. Az illata is tiszta, csípős hidege megöli azt, ami a lucskos langymelegben burjánzana, kitakarított terepet készít az új életet hozó tavasznak.

Egész nap esik, már nem nagy pelyhekben, hanem sűrű, apró szitálással. A fák ágaira széles, fehér kontúrt, a háztetőkre és talajra vastag paplant varázsolt már. A kert végét záró drótkerítést mintha egy mesebeli, bolondos öregasszony puha, fehér angóra fonalával vastagon behorgolta volna, és ráadásnak minden lécére mókásan hegyes hósipkát is biggyesztett.

 

Kemény teleket hoz vissza emlékezetembe ez a kép.

Az öcsém naponta zöldre dermedten jött haza a buckásra fagyott Büdös-tóról, ahol a viháncoló gyerekekkel csúszkált és esett-kelt, apu faragta fatalpba égetett, vastag csikódróton, ami a korcsolyát helyettesítette.

Én ki se mehettem, és ezért amikor lekerült rólam a gipsz, csilingelő szánnal vitt nagyanyám — egy hosszú bezártságot türelmesen viselő unokát —, friss levegővel jutalmazni. Úgy bebugyoláltak, hogy csak a szemeim maradtak szabadon, mást mindent puha birkabunda tartott melegen, ami a patyolat hó mellet szinte sárgának tűnt.

Siklott a szán, a nap ragyogott, millió, sziporkázó csillagocskával díszítve az egész világot. Egy csöpp kis madárka valóságos hózáport okozott az ágra szállva...

Az én anyám apró, kicsit félénk asszonyka volt. Soha nem nyomott többet negyvennyolc kilónál. Ha napvilágnál elmulasztotta kulcsra zárni a pinceajtót, ami a kerített udvar végében, ötven lépésnyire volt, akkor megkért valakit, hogy kísérje el, mert nem volt bátorsága egyedül kimenni a sötétbe, még ha világított is a hótakaró.

Egyszer aztán a legnagyobb télben kellett hazamennem a kórházból. Mindkét lábamon végig, és derekamig felérő gipsz volt.

A vonat a tőlünk kilenc kilométerre lévő állomásig vitt, onnét nyáron lovas—kocsi, télen szán szállította az utasokat a környező falukba. (Ez még élményszámba is vehető, de nem akkora gipszben, mint az enyém...) A szán minden vonathoz a — lakásunkkal majdnem szemközt álló — posta épülete elől indult, vitte az elutazókat és hozta az érkezőket.

Az apám felutazott értem a kórházba, egy plédet hozott is magával, de a fuvaros Kövesi Feri bácsival azt beszélték meg, hogy szalmát terít a kocsi aljába, indulás előtt beszól anyuhoz egy tollas dunnáért, amit majd még pokróccal is befed. Alul a szalma, felül a toll tart majd melegen. Nem szabad a csontkemény gipsznek áthűlnie, abban halálra fáznék hazáig.

A megbeszélt idő körül lesett az ablakon anyu, és hallott is egy száncsengőt. Nem állt meg a ház előtt a szán, hát felkapta az összecsavart, mégis terjedelmes dunnát, szaladt a postához. Ott azonban már nem talált senkit. Egy bekecsébe húzott nyakú ember sietett csak el mellette, rákérdezve:

— Csak nem a szánnal akart utazni, Aranka?

— Nem utazni, hanem ezt a takarót akartam az állomásra küldeni vele.

— Ha siet, még eléri a Nagykocsma mögött, ott vesz fel valakit...

Az én anyukám szaladva se ért el semmi járművet. Hirtelen egy teljesen kihalt téren találta magát. Sehol egy lélek, csak a hó világított. Pillanatig arra gondolt, hogy otthon még az ajtót se zárta be, a tűz is el fog aludni, meg jó lett volna valamibe belekötni ezt, a megfogni is bonyolult csomagot…— de ha visszamegy, az nagy időveszteség… — elindult hát a letaposott hóban a Kis utcán, a kilenc kilométerre lévő Pincehely felé. „Majdcsak jön egy szán...” — próbálta ámítani magát. Az otthonok ablakai sem világítottak már, a vonat érkezési ideje éjfél körül volt... Aztán elmaradtak a házak, és a szántalp nyomán csak egy lábnyomnak volt helye.

Amikor a vonat megállt, már messziről látta apu az állomásépület sarkán várakozó Kövesit. Ő is észrevett minket és sietett, hogy segíthessen a leszállásnál, meg a szánig vinni engem a súlyos gipszemmel.

— Hol van a dunyha, Feri? — ijedt meg apu.

— Tyhű, azt a! — tolta fel a „miskabácsi sapkát” Kövesi. — A Döllest köllött fővennem, siettem, elfeledtem...

Még a saját térdére szánt pokrócot is rám terítették és — több utas nem lévén — elindultunk. Először simán siklott a szán, szaporázták a lovacskák, nyakukban a vidám csengettyűkkel, de ahogy eltávolodtunk az állomástól, már a majdnem töretlen hóban kellett haladni. Előbb, a még kellemesen meleg gipszemben élvezettel néztem a szürke ég alatt, két oldalon elsuhanó, az útra behajló, hóval terhes ágakat. De nagyon hamar fázni kezdtek a kezeim, a gipsz külső fele már nem volt még langyos se. Pincehelyt elhagyva, a finom rezgéstől, és a halk, monoton beszélgetést hallva, álmosodtam. Apu emeltebb hangja riasztott fel:

— Odanézz, Feri! Ott egy alak mozog.

— Én is úgy látom...

— Ki lehet az… ilyenkor… erre?

A szán és a mozgó pont közt fogyott a távolság. Ahogy közelebb ért, már kivették, hogy valaki hatalmas csomaggal birkózik a hasig érő hóban, de rendületlenül emelgeti a lábait, törtet felénk... Apu leugrott a szánról és futva elébe ment, a lába térdig süppedve késleltette.

— Anyukám, hogyan gondoltad...

— Jaj! — hallottam anyu hangján.

Felemelt fejemmel se láttam odáig. Csak mondták később, hogy kiment lábaiból az erő, és a hóba huppant, a dunnát addig tartó kezei is erőtlenül lógtak, amikor a két férfi mellém fektette a kocsiban zizegő szalmára. Mindkettőnket betakargattak, ő a hideg gipszem mellé került, de azt súgta, hogy most úgyis nagyon melege lett...

A férfiak megállapították, az út kétharmadát — legalább hat kilométert — tett meg anyu, egy idomtalan csomagot ölelve, a magas havat taposva.

— Csak akkor ijedeztem kicsit, amikor reccsent egy-egy ág, de rájöttem, hogy a hó súlyától — magyarázta, kisebbíteni akarva a hőstettét.

Egyikünk sem fázott meg, de a pincét ezután se merte kíséret nélkül bezárni az anyukám. Mert csak a szeretet bátor... és erős.

 

A friss hó még tisztán ragyog kint… A párkányra támasztott kezem fázni kezd, nagyon lehűlt a levegő, ez a februári tél maradni látszik egy ideig.

       

2005.

 

 

Petz György:

SZÍNE

 

(sine, lat.: nélkül)

 

Anyám, hol hagytad magadból a szépséget,
az erőt, a holnapot; mítoszod lesz-e így, ha vagy?
És ha nem leszel, mit öltesz föl újra a cigarettafüst
felhőjében szöszmötölve. Öcsémmel beszéltük
gyerekkorunk, a nagy bújócskát, amiben főszerep
volt a tiéd, mert mindenütt ott voltál, és nem voltál
benne semmiben, így folytonos anyahiányunk lett,
amit a „jövő” vénemberek gyámoltalanságával fejez be.
Ezek lennénk mi, de te merre is vagy, hol keressünk,
amikor a praktikumot húztad magadra, materialista
voltál végletekig, aki apjának hitt, ki majd' negyven
éve halott, s aki előtte még holtabb volt, amíg élt,
és te neki akartál megfelelni tagadva is, mert apád.
Mit?l féltél, anyánk, aki lezavartad az életedet, csak
cigi legyen, és persze, hogy imádod gyerekeid, de
nem találunk, ha hozzád megyünk, csupán egy fakó
panaszos öregasszonyt, aki még imádkozni sem tud.

 

„Anyám teljesen beleélte magát”

 

*

Anyám, veled kezdtem a szerelmet,
amikor betegen vártalak, és te hősen
jöttél ágyamhoz, odaültél, hogy mesélj.
rajtad volt az egész nap rohanása, a féltés,
bennem meg a düh, hogy miért nem vagy itt,
amikor másoknak juttatod magad ajándokát,
amíg én itt tehetetlen gyermekségemben várok,
egy életet átvészelek, ha megtalállak más nőben,
ha kibontom másik részemet, akit nem ismerek,
csak általad, mert belőed fakadnak föl azok a hangok,
melyek az örök születés teremtő jajjai, s utána béke,
amik túl vannak és egyszerre innen a mesék szikkadt
szavain, rendező „hepiendjén”, kérded, mit mesélj,
de én nem szólok, azt hiszed, buta dacból teszem,
pedig egész nap erre vártam, anyám, semmi mást:
hogy legyél, csupán, nekem, felejtsd el, hogy valakinek,
valahol te is gyerek vagy, mert nem bírom, hogy itt
mindenki csak gyerek, és ne legyen végre anyja valakinek.

 

„saját halálába. Úgy belelkesült,”

 

*

mert kezdő vagy, anyám, mindig is az voltál.
amikor születtem, alig voltál anyám.
én tanítottalak, miattam is sírtál, amikor
melledből a fájdalom szállt, s csak később
a tej, anyám, amit fejtél gyorsan, ha munkába
kellett már sietned, hogy építsed a rendszert,
amit már nem értesz, mert te csak részét
mozdítod, én meg, kit neveltél: az egészet.
örök kezdő vagy anyám, én nem értem.

 

„valósággal kisimult - legalábbis az”

 

*

Anyámban a gyermek; nem a kettő, aki fölnőtt,
de a hetvenötévesben a gyermek, aki eltévedt,
azt hitte, korral jár ész és tekintély, s a feln?ttség
úgy adódik, ahogy a sejtek öregednek.
Téblábol a gyermek, elesik olykor anyám, félhetek,
rá ne essen, de belül van, puhára esik. Fölkelne,
de nem megy anyámnak, mert kívül már nem gyerek.

 

„eddigiekhez képest - lett némi színe.”

 

*

A 'legyen' és a 'volt'
nem fedi egymást
Szülőt keresek, anyát, apát,
vagy aki ahhoz kellene,
hogy normális gyerekkorom 'legyen',
ami 'volt', s már 'sosem'.
A gyermek maga választja szülőét,
mondja az ezotéria,
szerintem nem tud másban gondolkodni,
s rámondja: így jó.
Tiltakoznék, de most már késő,
most látom, egyre erősebb
szemüveg kell már nekem.
Hitegettek a sötét szemmel,
az nem romlik oly könnyen.
Apámnak világos volt, de már
majd annyi ideje halott,
mint amennyit élt. Szeme jó volt,
mit lát, fiatal, negyvenhárom éves
szemeivel, amit én nem.
Anyámat szerette mindenek felett,
lentről láttam, s akadt
előérzetem a szerelemre,
amikor el sem aludtam, ki tudja,
mi lesz majd köztük.
Végül a virrasztás, akár nagy elődeimnek
a mítoszokból -nem sikerült nekem sem.
Korcsok vagyunk, titkok lesői,
a titok úgy lesz, hogy elszalasztjuk.
Azóta bennem szülő-
södik az idő, nincsen segítség,
a gesztusok meglennének,
segítségvárásra tárva-nyitva, és
nem jön anyám-apám, a példa,
meg a gyerekek is oly mások mára,
meg én is. Szülőt keresek.

 

*

„Anyám teljesen beleélte magát
saját halálába. Úgy belelkesült,
valósággal kisimult - legalábbis az
eddigiekhez képest - lett némi színe.”

 


Böröczki Mihály – Mityka:

Anyám feddése

 

Anyám ma összeszórt szitokkal,
vigyázta - mégse volt de kényes,
tetézte könnyes indokokkal,
de nagyon szeretett, az Édes.

 

 

Kovács Ágnes:

Ballada

 

A függöny résein bemosolygó kora reggeli napfényre ébredt, pedig milyen jó lenne még lustálkodni a hatalmas dunna alatt. Pár hete, amióta másállapotban volt, nem bírt már hat óra előtt kikelni az ágyból, hiába feküdt a tyúkokkal. Volt ugyan segítsége, a Sári nevű lány, de mégiscsak megszólják a népek a gazdasszonyt, ha addig nyomja az ágyat, hogy a tyúkok már kárálnak az udvarban.

    Mindenki őt várta odakinn, a kacsák is túl vannak a reggeli fürdőzésen, szigorúan a libák után ússzák be a kis tavat minden reggel. Minden aprójószág sorban áll, kapja a magáét, még a Lackó is, aki bár már nagyocska - tizenkét éves forma -, mégis eltűri a reggeli anyai csókot, valahová a füle cimpája és az állkapcsa közé. Reggelit ő már kapott a Sáritól, aludttejet karéj kenyérrel, kevesellte, mint mindig, mert egy kis kolbászdarabot vagy ujjnyi szalonnát szívesen majszolt volna hozzá. De hát spórolni kell, hiába ez a család a legmódosabb közel s távol, bennük van a beosztás kényszere.

    Nagy földjük van, és még cséplőgép is hozzá - csodájára járnak a környékről. Még az öreg alapozta meg a családi szerencsét, aki hogy hogy nem, Ferenc Jóska testőre lett - nem csoda a majd' két méteres magasságával -, s megszolgálta a család részére a zsíros bácskai földet meg a Szentgyörgyi előnevet. Nyakas, büszke és szigorú volt az öreg, számon is tartotta, hogy mindenki neki köszönheti a jómódot. A menyét kedvelte legjobban a családból, dolgos asszonynak látta, még azt is elnézte neki, hogy úgy agyonajnározza a Lackót. Keményebben kellene fogni, nem csókolgatni világnak, dolgozhatna is már, ne sündörögjön folyton az anyja körül. Úgy félti ez a gyerek az anyját, mintha még mindig csecsszopó lenne. Nem is baj, ha el lesz intézve végre az a dolog. A feleségével, fiával már meg is beszélte - ellent nem mert mondani senki.

 

*

 

- Na, kész a gyuvecs! Be tetszik vinni vagy én?

- Hagyjad, Sári, ülj le, egyél, majd én beviszem. Lackó, irány kezet mosni!

- Köszönjük, lányom, ez a kedvencem, szépen megsült a tetején a hagyma.

- No, egyenek, jó étvágyat hozzá!

- Kató - szólalt meg Lackó apja, nagy Laci - apuka még akarna szólni, mielőtt...

- Lackó, ne izegj-mozogj már! Tessék, apuka, mondja!

- Meggondoltam ezt a dolgot, Kató, el kell intézni.

- Milyen dolgot? - állt meg a kenyérvágó kés a kezében.

- Hát, ezt a te állapotodat.

- Jaj, Istenem! - kapta az arca elé a szalvétát a Lackó nagymamája.

- Az én állapotomat?

- Azt.

- De mi az, hogy maga meggondolta? Mi vagyok én, a tehene?

- Ne kiabálj, Kató, apuka dönt mindenben - emelte fel a hangját a nagy Laci is most már.

- Gyere, virágom, Lacikám, kint eszünk mi most a Sárival, ugrathatod is, ahogy szoktad - s kényszeredett mosollyal húzta maga után a nagymama a gyermeket.

- Még hogy ne emeljem fel a hangom! A falat kifordul a számból, olyanokat beszéltek!

- Becsüllek, lányom, de az én kenyeremet eszed, ne feledd! Azt ott el kell intézni. A birtoknak egyben kell maradni. A Lackó örököl mindent, és ha jól nősül - márpedig azt is elintézzük -, még tovább jut, mint mi. Akár iskolába is mehetne addig, míg átveszi a gazdaságot. És ha akarod, csináltathatsz új bútort, tudom, régóta szeretnéd. Így kerül rávaló.

    Szó nélkül állt fel az asztaltól, fordult ki a konyhába. A Sárinak is csak intett, hogy menjen be kiszolgálni az embereket. Lackó már odakinn kergette a macskákat az udvaron. Lassú, kényszeredett pakolászásba fogott, alig ért el hozzá anyósa ijedt madárhangja:

- Kislányom, ne lázadj, törődj bele, jobb lesz így. Te hamar felgyógyulsz majd, a Lackónak meg ez lesz a biztonság.

Nem válaszolt, csak belül öklendeztek a gondolatai. Jól elvégezték ezek az ő sorsát. Alig harminc éves, hányszor megeshet még ez vele. Mindig kés alá kényszerítik majd? Egyáltalán, mi lesz? Itt mindenki ismeri. A szégyen terhét is rá akarják rakni? A Sári elpletykálja majd mindenfelé.

- Nem itt kell ám csináltatni - hallotta újra anyósát. - Azt mondják, Zentán van egy híres bába. Tanult, felesküdött. Tiszta munkát végez, ha vállalja. De csak vállalja, tudunk neki annyit fizetni, hálistennek.

  - Hálistennek - gondolta keserűen Kató. Mit csináljon most? Hová szaladhatna? Apja, anyja nem él. Ezektől függ, itt, ni, ezektől a hentesektől. A fia is. Menni kell a bábához Zentára, de megfogadta, ha elvállalja, szemen köpi utána.

 

*

 

    Habram Mária okleveles bába volt, Szegeden vizsgázott orvosok előtt. Nem mintha nem tanult volna meg mindent a gyakorlatban nagyanyjától, anyjától, de ő többet akart, a miérteket is tudni. Tiszta volt, modern felfogású, de a hagyományban is hitt. A plébánostól is megkérte a jogosítványt a szárazkereszteléshez, pedig ezt egyre kevesebbszer végezték már. Az a hír járta, hogy még sosem halt meg sem anya, sem csecsemő az ápoltjai közül. Generációk életét ismerte, titkait őrizte. Valamikor régen a bábaeskü része volt, hogy a család és a szülő nő minden titkát megőrzik - Mária ehhez tartotta magát. Szerették, tisztelték, hívták mindenfelé, a környékből is eljártak hozzá, nem csak viselősök, de mindenféle női bajjal küzdők is. Fölötte járt már jóval az ötvennek, de még mindig nem szentelhette magát teljességgel hivatásának, ott volt a kisunokája, akire gonddal kellett legyen. Ha más megoldás nem akadt, vitte magával akár éjjel is, mikor vajúdóhoz hívták. Joci szívesen ment a mamával, jólnevelt és érdeklődő fiú volt, aki bárhol el tudta foglalni magát, idegen háznál is. Olyan tizenkét éves lehetett.

    Aznap reggel kocsizörgés zökkentette ki a bábát kedves füveskönyve tanulmányozásából. Egy ünneplőbe öltözött férfi, egy megbomlott hajú, kisírt szemű asszony és egy kisfiú szállt le a kocsiról. Joci eléjük szaladt nyitni a kaput. A két kisfiú különösen nézett egymásra, mint akik tudják, sorsuk itt és most összefonódik, bár a gyerekek nem nagyon törődnek az ilyen pillanatokkal, már szaladtak is rúgni a porban a labdát. A férfi előadta a kérést meg az ajánlatot, az asszony csak hallgatott és sötéten nézett. A bába tiltakozott, hogy ő ilyet nem vállal, csakis akkor, ha az anya élete veszélyben van. A férfi azonban nem hagyta magát, ígérte a busás fizetséget, a Jocika taníttatását, végül fenyegetőzött, hogy megszellőzteti a gazdák között Mária nem egészen tisztázott származását, vallási hovatartozását. Mi lesz akkor az irataival, engedélyeivel? Mária arca csaknem olyan sötétre vált, mint egykor a haja volt, most meg a kendője. Ha itt kiderülnek a dolgok, oda a Joci jövője. Apja meghalt, anyja ki tudja hányadik férjét fogyasztja odaát, Szegeden. Ki nevelné fel, ha ő kenyér nélkül marad?

    Szó nélkül tessékelte az asszonyt a házba. Az, mintha vágóhídra menne, úgy vonszolta be magát, miközben gyűlölettel pillantott vissza férjére és a bábára.

- Én addig elmegyek, megnézem, hogy a termény ára errefelé. Ha kész, jövök érte - billentette meg a kalapját a férfi.

 Mária csak bólintott, majd ment elvégezni, amit el kell. Bent a szobában, az asszonyt már levetkőzve találta, felfeküdve az ágyra. Lehajolt, hogy megkeresse a szívhangot, de Kató közben félig felkönyökölt, és ahogy magának fogadta tegnap, a fekete szemek közé köpött.

- Köszönöm - suttogta a bába -, majd elvégezte, amit el kell.

Néhány órával később, mire már a gyerekeket meguzsonnáztatta, kissé kapatosan megérkezett a férfi is. Fizetett katonásan, majd összenyalábolta a félholt asszonyt és felrakta a kocsira.

- Vigyázzanak rá, nézze meg az otthoni bába is, nagyon vérzik. Nem is akar egyhamar felkelni, lelke is van ám az asszonynak - mondta, inkább csak sóhajtotta a kocsi után. A sarokról még hallatszott a nóta, amit a férfi fütyörészett.

    Úgy beszélik, Kató volt Habram Mária egyetlen halottja, s miután a hírt meghallotta felőle, nem szólalt meg többé, csak annyit mondott mindig: - Köszönöm. Unokáját visszautalta az anyjának, engedélyeit elégette, házát eladta, és kiköltözött a város szélére. A gyerekek onnantól vasorrú bábának csúfolták, ha nagy ritkán emberek közé merészkedett. A felnőttek meg csak nevették a bolond öregasszonyt - már kevesen emlékeztek rá, milyen köztiszteletben állt valaha -, hogy minden utcagyereknek megköszöni a csúfolást.

 

 

 

Szilágyi Hajni – Lumen:

Megkésett ringató

 

...hiába a közelség bennem, ha egyre nagyobb a távolság benned

 

 

Megfeszítve hallgatok
kereszt nélkül, egymagam,
szemhéjam alá zárulnak az álmok,
te fent én lentről csodálom
az est szétterpeszkedő szárnyaiba
kapaszkodó csendes világot.
Te a lángoló napban égsz messzi,
én egymagam félek a porban állva,
csendben zuhanunk bele
az örvénylő fénykörbe,
lepketánc, néma éjkeringő,
gyermekin szeretve
öledhez bújnék álmaimmal.

 

Csupasz zajjal
kondulnak a harangok,
csendes eső szitál odakinn,
anyám takarj be, fázom,
szólnék, de kevés az idő.
Levegőt sóhajtok széttárt
szárnyakkal a kavargó szélben,
kiáltanék, de a csend túlnőtt,
hiába írom szavaim némaságát,
fájva lángolok méhfaladon belül.
Világok perzselődnek bennem,
a tűz lassan betakarja arcom,
szikrák táncolnak szememben.
Te vajúdsz, én fájlak,
szemedben könnytavak áradnak,
sírva törnek a csontok,
érfalak tágulnak lélegezve.
Te üvöltesz, én hallgatlak,
reped a burok,
holt-csillagokká olvadnak
a kimondatlan szavak.

 

mielőtt földet értem
tenyeredben vacogtam
idegen életem

 

Már nem vajúdsz,
de én mindig fájlak,
a hold nélküli éjben
elindulsz, arcod a fényben.
Futnék utánad a hold-apályban,
keresnélek a világ-dagályban,
de a kövek mozdulatlansága
felhasítja mezítelen talpam.
Körülöttem homályos álomfolt,
betonrések közt hervadnak
a sziromtalan virágok,
krétarajz az aszfalton,
elmaszatolt könnyek
a fakó tükörben,
rozsdás hinta nyikorog
üresen a szélben.

 

a hiány hiányát érzem
tűnik a fény, zárul a kör
zuhanok a kéklő semmibe
alattam a mély…
záródik tenyered

 

Csendes eső szitál idekinn,
pernye hull a földre,
nélküled vajúdom életem,
már nem ott vagyok, ahol hagytál,
nem vacogok tenyeredben.
Ma roppan a csend
a rőt máglyán,
lángol, sír, izzik a szó.
ölelve köszöntenélek…
szavak nélküli, hajnali ringató
Anyám, érints meg, nézz rám,
sercegő lángoktól halnak
szívemben a versek,
takargasd ki lázban égő testem…
ott várlak, hol egymáshoz
némulnak a hajnali kráterek.

 


Bereczki Gizella – Libra:

A szeretet íze

 

A lomha busz akkorát fékezett, fejem az erős zökkenésbe beleszédült, csak reflexeimnek köszönhetően maradtam talpon. A vezető és vele beszélgetőtársa a másodperc tört része alatt nyitotta ki az első ajtót és ugrottak le. A kényszerű megállás sokkjától magához tért utazóközönség nyújtogatni kezdte nyakát, az ülésekről felállva próbált az események miértjére választ találni. Leszállni senki sem akart. Az eső kérlelhetetlenül, és oly ridegen verte a szabad ég alá merészkedőket, mintha a világ bűnét e kicsiny ország kis városának lakóin akarná megbosszulni.

   A busz reflektorai előtt idegesen futkosott a sofőr és társa, de a sötétség nem engedett többet láttatni. Az utasok feszengtek, mocorogtak, egyesek a nyitott ajtó felé araszoltak, de vártak mindaddig, amíg a busz vezetője felszólított mindenkit, kinyitva a többi ajtót is.

   — Baleset történt! Nem megyünk tovább! Kérem, szálljanak le!

   A busz előtt, a középvonalhoz közel egy féloldalt fekvő test feküdt. Megborzongtam. Egy kis test! Egy gyerek? Vagy inkább egy kamasz? Istenem, ugye, nem az én lányom? Nem, ez egy fiú, a ruházatából ítélve.

   A buszvezető bénán állt, kopaszodó fejét simogatta ütemesen, látszott, nem ura mozdulatainak, arcán félelem és rémület rajzolódott ki. Beszélgetőtársa gyorsan és serényen intézkedett. Kezében mobiltelefonnal, az áldozat mellé térdelve szólongatta azt, de mozdítani nem merte. A mentősökkel tárgyalt.

   A közönség soraiból hamarosan a hetven év felé közeledő hölgyek és urak haditudósítóvá léptek elő. — Egy gyerek fekszik ott! Nem mozog! Meghalt?! Mert beszélgetni kell vezetés közben, ugye? — rikoltozta egy hang.

   Éltes férfi kelt a sofőr védelmére. — Zöld volt a lámpa a jobbra kanyarodó busznak és a gyalogosnak is. Ott van a kölyök mellett a mobilja, amoda meg az a „vókmen”, vagy mi. Így kell sötét este közlekedni? Egyik fülén a telefon, másikban a füldugó? Ő is hibás!

   A hölgykoszorú tagjai, akik a fagyos szelet feledve, kitartóan topogtak az útpadkán, a lehető legjobb kilátási ponton, tromfoltak. — Mind szemtelen, azt hiszik, ők az urak. Becsukják az ember előtt az ajtót, pedig látják, hogy szaladunk! Megérdemli a sorsát!

   Az érintett ebből semmit nem hallott. Fel-alá járkált a busz előtt, figyelte a gyereket, aki beszélni ugyan tudott, de furcsa féloldalas helyzetén nem változtatott.

   A mentő percek alatt ott termett. Ez mindenkit megnyugtatott, még az amazonokat is. Miután a mentőszolgálaton nem tudták köszörülni nyelvüket, visszatértek a buszosok „rémtetteihez”. Egy másik jól informált férfi frissítette a híreket. — Nem halt meg, nem is került a kerekek közelébe, csak meglökte a busz eleje. Alig indult el a piros után, nem is tudott felgyorsulni. Kanyarodott, ez a gyerek meg nem nézett se jobbra, se balra, csak lelépett a zebrára. Látják, beszélgetnek vele a mentősök. Beviszik, megvizsgálják, lehet haza is engedik. Nagyobb volt az ijedelem.

   Közben az őszi cipőm nem tagadta meg a használati utasításban foglaltakat — nem vízálló.

   A nadrágom combközéptől lefelé megszívta magát, s a gravitációtól csak az övem mentette meg. Szó szerint hazacsattogtam, a látottak hatásától és az őszi hidegtől dideregve. Egy pillanat, egy félrenézés, egy meggondolatlan mozdulat dönti el, életben maradunk-e, vagy megússzuk?!

   Az amúgy is pocsék napomhoz ez már nem hiányzott, ő sem hívott...

   A kolleganőmet riasztották reggel az óvodából, lázas a gyermeke. Rám maradt a pénztárazás, a saját ügyfeleimet el kellett küldenem, ráadásul ma a „nehéz esetek” találták meg a hivatalt.

   A lakás kellemes melege sokára térítette magához fagyott végtagjaimat és gondolataimat. Irány a konyha! Forró tea!

   Nem igaz! Nem lehet megjegyezni, ki melyikből ivott? Tripla annyi csésze és egyéb ivóalkalmatosság sorjázik a mosogatóban, mint amennyi a család létszáma! Előbbi megállapításomnak hangot is adtam, erre lányaim sokatmondóan egymásra pillantva villámgyorsan eltűntek szobájukban.

   — Voltak itt mamiék! — kiabál a kisebbik, mielőtt berántja az ajtaját.

   Dühöngve tüntetem el a poharakat, bekészítem a teát. Fáradtan hallgatom a teafőző szuszogását, szörcsögését.

   Szemem a pulton lapuló csomagra téved.

   — Hát ez mi?

   Ma telefonáltam anyuval, tudtommal nem sütött semmit hétvégén.

   Igaz, kénytelen voltam beléfojtani a szót, mert jöttek hozzám, de megígértem…

   Huu! Tényleg! Elfelejtettem visszahívni!

   A téglalap alakú alufóliába csomagolt, valami puha. Kíváncsian bontogatom!

   Birsalmasajt!!! Az imádott birsalmasajt!!!

   Nem is egy, hanem két rudat hoztak nekem mamiék. Tényleg szóba jött a minap, de szabadkozott, hogy nem tudja jól elkészíteni.

   A kés lágyan siklott a tökéletes állagú édességben. Bekaptam egy falatot.

   — Mamikám, ez mennyei! Az íz, amit vártam!

   Pedig nem is hívtam vissza! Ehelyett veszekedek a gyermekeimmel néhány nyavalyás csésze miatt.

   A torkomban erősödött a szorítás, az orromba felszaladt a bizsergés, a tarkóm feszített! Nem bírtam tovább, eleredtek a könnyeim.

 

 

Böröczki Mihály – Mityka:

Egy tegnap léckeretben

 

A mi szobánkban olyan szép volt

a priccs, a barna dupla ágy,

s tólett-tükör összezsúfolt

körében elfért a világ.

 

A tükörképem maradéka

még ma is szembenéz velem,

s a fejsze ette hasadékfa

ropog a piros melegen.

 

Anyám rendjét a kéz akarta,

akadt is ünnep, alkalom,

s a fűzfa söprű tarka-barka

cirádát rótt az udvaron.

 

A kút vízével föllocsoltam,

öröm párállott szerteszét,

anyám fürdött a friss mosolyban,

s leszaladt kékjéből az ég.

 

A ház alját körülmeszelte,

egy aprót trillázott a pinty,

és tégla-combú, vályog verte

házunkból kastély lett megint.

 

És emlékszem, ahogy a házat

csiszolgatta, mint gyöngyszemet,

s amint a kétkezű alázat

a gádorunkba érkezett,

 

már tudtam, jön a csikótűzhely,

a vak kemence, deszkamenny,

majd egy szobánk, s csak annyi tünt fel,

hogy fényleni kell idelenn.

 

Hogy miket rejtett pléhedénye?

Az istállóig vitt a nyom,

s a döngölt agyag sárga fénye

ma is ragyog a talpamon.

 

A tegnap így jön velem szembe,

s míg ölbe veszem dolgaim,

hogy ne szóródjon szét a beste,

keretet gyalul rá a rím.

 

 

dr. Bige Szabolcs:

Bújócska

 

(Részlet Simona Cratel: Az idegenek - című regényéből) Az eredeti mű megjelent a LiterNet.ro oldalán 2007-ben Străinii címen.

 

Azon a napon, valami érthetetlen indulattól vezérelve verstecken* (bújócska) nevű játékot szerettem volna játszani az öcsémmel. Derűs nap volt, de én mégis bent akartam játszani távol a többiek tekintetétől. Mivel Mihnea nem tudott, én számoltam. Kezdtem: eins… zwei… drei, neki más dolga nem volt, mint hogy bújjon el. Előszörre egyáltalán nem bújt el. Amikor befejeztem a számolást és megfordultam, ott állt előttem boldogan röhögve. Újra alaposan elmagyaráztam a játék lényegét. Megértette, de befeküdt az ágyába a fejére húzva a pokrócot, égnek álló popsival. Nem volt nehéz így rátalálni. Újra elmagyaráztam, mit kell tenni.

Ismét kezdtem a számolást: eins, zwei, drei…

Keresni kezdtem. Most már jól megértette! Túlságosan is. Mivel az emeleten voltunk, a keresést fent kezdtem a padlásnál. Sehol sincs. Folytattam lennebb. Szekrények, asztalok. Semmi. Se asztal alatt, se a szekrényben. A pincéig is eljutottam, de ott se találom. Úgy gondoltam, talán nem kerestem elég alaposan, és újra kezdtem. Minden egyes szobát alaposan megvizsgáltam. Mikor újból a padlásra érkeztem elfogott a pánik. A szívem hevesebben dobogott, mint életemben bármikor. A rémület elöntött. Úgy kiabáltam, hogy már fájt bele, de semmi válasz. „Vége a játéknak, gyere elő!” Se nem válaszolt, se elő nem jött. A ház most kegyetlenül óriásinak tűnt, százszor nagyobbnak, mint eddig. Magam meg aprócska, jelentéktelen figurának éreztem. Bárhol is van Mihnea a ház elnyelte. „Megijesztesz!” — kiáltottam — „Kérlek, gyere elő!” Semmi válasz. A fülemben dobolt a tökéletes csend. Álltam egyhelyben a semmibe meredve, a csendet hallgatva, az egyedüllétet, és a félelmet. Valahol itt lehet előttem, röhögve. Dacol velem!

Kezdtem rohangálni összevissza. Valahol egy nem keresett helyen van, valahol várja, hogy megtaláljam. Biztos elmentem mellettem, csak nem láttam meg. Ott van valahol.

És ha már nincs ott? Ha eltűnt? Ha én tehetek róla? Mit mondok majd anyának?

Sírva rohangászok, kihajigálom a szekrényből a ruhákat, feltúrok, felforgatok mindent. Hátha kiment az ajtón és elment? Hová mehetett? Anya meg a supermarketbe ment. Azt hiszi, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy vigyázni tudjak a kisöcsémre.

Elhatározom, hogy az udvaron is próbálkozom. Kiszáradt a szám, ég a torkom. A homlokom csurom víz. Leizzadtam tetőtől talpig. Epekedve egy korty után, kinyitottam a hűtőt az üdítőért. Akkor rátalálok. Az idióta ott gubbaszt a polcok alatt, tágra nyílt szemekkel néz és reszket, mint a kocsonya. Bőgve rángatom ki onnan. Lehúzom a konyha kövére, és mellé kucorgok, hogy testemmel melegítsem. Bőgök, mint egy őrült.

Anya elaludva talál ránk. Én hátulról szorosan magamhoz ölelem, összetapadtunk, mint két kifli. Semmit nem mondtam el a történtekből, de valami magyarázat mégis szükséges a nyitott hűtőajtó, és a nagy felfordulás miatt. Kaptam jó pár pofont, aztán együtt sírunk mind a hárman.




 



Olvasva: 1943 alkalommal