Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Éljen május elseje!
H.Pulai Éva, 2018. április 30., hétfő, 11:16

Hazánkban először 1890-ben rendeztek május elsejei felvonulást Budapesten. A felvonulást követő utcabálok, majálisok, a felvonulásokon szereplő májusfák hagyományos tavaszi szokáselemeket őriznek.

 

 

Juhász Gyula:

Május ünnepe

 

A hatalom kiadta a parancsot:
Ne legyen ünnep május elsején!
Zászló ne lengjen és ének ne zengjen,
Csak robotoljon csöndben a remény!

 

És jött a május. Ezer orgonának
Lila bugája búgott, a napon
Minden bokor virágba öltözött föl
És a paréj is megnőtt szabadon.

 

Mint győzedelmi zászló, égbe lendült
A jegenye s ezer pacsirtadal
Hirdette boldogan és büszkeséggel,
Hogy itt a május és a diadal!

 

A nap bíborban hunyt el, a vizekben
Millió élet nászdalt remegett,
Míg a világ világ, még soha senki
Nem készített ennél szebb ünnepet!

 

1928

 

Lövöldözés 1886. május 4-én

 

 

Zászlóerdõk alatt menetelõ felvonulók, mozgalmi indulók, szónokok, jelmondatok. Emlékezetünkben így maradtak meg azok a régi május elsejék. Manapság pedig május 1-e az emberekben kellemes emlékeket kelt (majális, napsütés, pihenés), de tudjuk-e, hogy a munka ünnepének eredete véres eseményekhez, politikai küzdelmekhez nyúlik vissza.

 

A munka ünnepe (eredetileg, és a volt szocialista országokon kívül mindig is a munkások ünnepe) a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt, minden év május 1-jén tartandó ünnepség, hivatalos állami szabadnap, mely a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokat hivatott megünnepelni.

Május 1-je hasonló tartalommal katolikus ünnep is, Munkás Szent József, a munkások védőszentje tiszteletére. (Az ugyanerre a napra eső kereszténység előtti európai pogány ünnepek, mint például a Beltane, vagy a hagyományok, mint a májusfa állítása, más eredetűek és tartalmúak.)

Előzményei egészen a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor is egy gyártulajdonos, Robert Owen 1817-ben megfogalmazta és közzétette a munkások követelését, benne többek között az addig 10-16 órás munkaidő nyolc órára csökkentését, a roppant hangzatos Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás (Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest) szlogennel.

A követelés érvényre juttatása végett több kisebb tüntetést, illetve sztrájkot is tartottak, azonban a mozgalom hamar kifulladt, mert törvényi szabályozás híján ezeket az alkalmazottakat hamar elbocsátották, és más gyárak sem voltak hajlandóak felvenni őket. Habár 1847-ben a nők és gyerekek munkaidejét 10 órában maximalizálták Nagy-Britanniában és gyarmatain, egészen 1856. április 21-éig a kérdésben nem történt előrelépés. Ezen a napon léptek sztrájkba az ausztráliai Melbourne városában a kőművesek és építőmunkások, hogy a Melbourne-i Egyetemtől az ausztrál Parlamentig menetelve követeljék a 8 órás munkaidő bevezetését a kontinensen. Akciójuk sikerrel zárult, még csak a fizetésük sem lett kevesebb a rövidebb munkaidő ellenére, így egyben a világon első alkalommal sikerült egy szervezett munkáscsoportnak (későbbi nevén szakszervezetnek) bármiféle sikert is elérni fizetésmegvonás és retorziók nélkül. Ez a siker is nagyban inspirálta a munka ünnepének ötletét, illetve a majálisok megszületését.

Az 1873-as gazdasági válság hatására a munkanélküliség fokozódott, s ez is egyre inkább sürgette a munkaidő csökkentését. (Ugyanis a munkaidő csökkentésével többen juthatnának munkához, s a munkanélküliség csökkenésével a társadalmi feszültségek is enyhülnének.) Ennek hatására egyre gyakoribbá váltak világszerte, de főként az USA-ban a sztrájkok, melyeket gyakran karhatalmi erővel közömbösítettek (pl. Pittsburg, 1877.) 1881-ben megalakult az Amerikai Munkásszövetség is, melynek tagjai az 1882-es clevelandi kongresszuson az alábbi megállapításra jutottak: a nyolcórás munkaidő "több munkaalkalmat, megnövekedett béreket ... több örömöt és gazdagságot biztosít azoknak, akik ezt a gazdagságot létrehozzák.

1886. május 1-jén a chicagói munkás szakszervezetek sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, melyet május 4-én a Haymarketi zavargás zárt le, mikoris a tüntető munkások közé vegyült anarchisták egy bombát dobtak a rendőrök közé, akik viszonzásul azonnal tüzet nyitottak. Több tucat sebesült maradt a helyszínen, akik félve a letartóztatástól nem mentek korházba. Összesen 11 ember (7 rendőr és 4 tüntető) vesztette életét, a későbbi perek során nyolc szocialista-anarchistát állítottak bíróság elé Mathias J. Degan rendőr meggyilkolásának vádjával. Louis Lingg, August Spies, Albert Parsons, Adolph Fischer, és George Engel halálos ítéletet kapott, míg másik három társuk Michael Schwab és Samuel Fielden életfogytiglani illetve Oscar Neeble 15 éves börtönbüntetést kaptak, de mindhárman kormányzói kegyelem útján 1893-ban kiszabadultak. 1892-ben beigazolódott, hogy az ítélet hamis volt, s az életben maradottak kegyelmet is kaptak. 1888-ban az Amerikai Munkásszövetség St. Louis-i kongresszusán elhatározták, hogy május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s a tüntetéseket nemzetközi szintre emelik. Az 1880-as évek végére Angliában, Franciaországban, Belgiumban szintén természetes igénnyé vált a nyolcórás munkaidő bevezetése.

1889. július 14-én Párizsban megalakult a II. Internacionálé (1889–1916 között működött, a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése volt), melyen úgy határoztak, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel országszerte a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, ahol az még nem történt meg, illetve a nemzetközi szolidaritás kifejezéséért.

„Nagy nemzetközi tüntetést kell szervezni egy időpontban, oly módon, hogy a munkások egy meghatározott napon egyidejűleg valamennyi országban, minden nagyvárosban terjesszék a képviseleti szervek elé azt a követelést, hogy törvényesen csökkentsék a napi munkaidőt nyolc órára ... Figyelembe véve, hogy az American Federation of Labor St. Louis-ban 1888-ban rendezett évi kongresszusán már határozatot hozott hasonló tüntetés rendezésére 1890. május elsejére, ezt a dátumot kell elfogadni a nemzetközi tüntetés időpontjaként.”

A tüntetések az Egyesült Államokban olyan jól sikerültek, hogy a II. kongresszuson, 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. (Szintén ez az internacionálé deklarálta 1910-ben a VIII. kongresszusán a nők választójogának elérése céljából, szolidaritásból március 8-át nemzetközi nőnappá).

1904-ben az amszterdami kongresszuson ismét egy felhívást adtak ki, miszerint:

„Minden ország összes szociáldemokrata pártja, és hasonló kötődésű bármilyen szervezete nagy erőkkel demonstráljon május elsején a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, a proletariátus osztályszükségleteiért és az egyetemes békéért.”

Mivelhogy a legkézenfekvőbbnek erre a sztrájk ígérkezett, elfogadtak és kihirdettek egy felszólítást is, melyben kijelentették, hogy

a Föld összes országában kötelező minden munkás-proletár szervezetnek május elsején felfüggeszteni a munkát mindenhol, ahol az a munkások testi épségének veszélyeztetése nélkül csak lehetséges”.

Magyarországon május elsejéről először szintén 1890-ben emlékeztek meg. A tömegtüntetésről a korabeli sajtó így számolt be: 

 

"A csapatok katonás rendben érkeztek. Zárt sorban a város minden részéből, a liget határán kibontják a zászlót, magasra emelik a jelszavakat hirdető táblákat, melyekről a párizsi kongresszus három nyolcasa sötétlik: 8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 óra alvás. De csak a szimbólum egyforma, az alakok, melyek a zászló mögött vonulnak, nagyon különbözők. A legérdekesebb munkástípusok merülnek fül a néző szemei előtt hosszú menetben. Jő egy csoport, komoly, meglett alakok, egyszerű vasárnapló munkásöltöny, nagy szakáll, csontos arc, vörös kokárda, német szó. 

Kétségkívül valamely gyár munkásai. Aztán jő egy másik áradat. Elől büszkén lobog a trikolor, s a háromszín mögött néhány díszmagyar öltönyös kucsmás ember feszít. Ki ne találná ki, hogy ezek a csizmadiák. Díszmagyar és szocializmus! - ilyen is csak magyar földön terem. Új felhő jő. Néhány ezer nagy nemzeti színű kokárda... A derék asztalossegédek. A szabók óriási fehér selyemzászlóval. Ők már "előrehaladottabbak" elvekben. Mind fekete szalonkabátban. ... S mögöttük ott vonulnak a gyűrött gombakalapot, kopott vászonkitlit, nyűtt csizmát viselők, kisebb kültelki gyárak munkásai, akik talán "tényleg alig értik, hogy mi is történik, de bíznak valami csodában, ami helyzetükön segít." 

 

 

Ady Endre:

A Május: szabad

 

Örüljön ma minden bilincses többi,
Van még, aki magyar földön szabad,
Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni
S a Május mégis ír, izgat, beszél.

 

A Május ír. »Itt nyugszik«-ját most írja
Sírjukra tán, kik oly bizakodók,
Erre a legutálatosabb sírra,
Kit őrizni nem akad porkoláb.

 

A Május izgat csupa verőfénnyel
S úgy ágyazza, készíti a Jövőt,
Száz hazugság száz hazug törvénnyel
Hogy utána hasztalanul jöhet.

 

Május beszél és nekünk most amit mond,
Rendőrileg, ím, meg nem tiltható:
Virágozz, fa és nőjj hegynyire, kis domb
S dolgok, ti, igazságot tegyetek.

 

Szabad Május szabad és szánt tömegje,
Virágok alatt csókolózzatok,
Reátok vár ez ország Hiszekegyje,
Szabadítsatok s bölcsen higgyetek.

 

Bölcsen higgyetek, de kemény ököllel
S tömlöcök mellett uti kőtörők,
Úgy törjetek, hogy aki követ tördel,
Törhet gonosz fejet és korszakot.

 

Örüljön ma minden bilincses többi,
Van még, aki magyar földön szabad,
Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni
S a Május mégis ír, izgat, beszél.

 

1914. május

 

 

"Úgy okoskodtam akkoriban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és miről beszélgetünk, az nem jelent semmit. És ezzel a hitemmel, ha valamihez hozzákezdtem, ha csak egy mód volt rá, azt végig is csináltam, s erőmhöz képest a lehető legjobban. Parancsok egyszerű végrehajtása kibírhatatlan teher volt a számomra, éreztem, hogy minden dologban van valami élet, amihez érdemes hozzáférkőzni, s ami azért, hogy fáradunk vele, megfizet nekünk valamivel. Ha ez a viszony köztem és a munkám között nem tudott kifejlődni, ott csak a dac s talán valami előttem is ismeretlen virtus volt az, ami tartotta bennem az erőt… Tovább, azért is tovább, s még szívósabban bele, hogy minél előbb túl legyünk rajta.

A műhelyben a fúrás volt a legnehezebb és legbutább munka. Az otromba gép meggyötörte a testemet, s ha a többi inasok bántani akartak, mint valami kínzószerszám elé, állítottak oda az otromba kerék elé.

– Rajta, húzd meg! – mordult rám hol az egyik, hol a másik. – Rajta!!

Reggel hatkor elkezdődött ez a kálvária, és tartott egészen estig. Sokszor napokon keresztül. Rostákat szereltünk egy morva asztalosnak, és az öntött csapágyakat kellett nagyobb fúrókkal utánafúrni. Nem volt valami pontos munka, és éppen azért lehetett mellette ezt a gyötrő játékot végigcsinálni. Az öntött lyukak gödrösek és szögletesek voltak, a fúró részegen táncolt benne, az egész gépet ide-oda rángatta.

S a másik inas ördöngös ábrázattal szorította a felső csavart, és szakadatlanul ordított:

– Rajta, húzd meg! Rajta!

Nem bírtam tovább, nem volt annyi erőm, hogy ujjaimmal a hajtónyelet átfogjam.

(…)

Ha most látott volna az anyám, meghalt volna szegény az én nagy emberi fájdalmamtól. Egész testem csuromvíz volt az izzadságtól, a kezeim súlyosak voltak, s menetközben mintha a földön húztam volna őket.

Sok keserű pillanatomat felejtettem már el az árnyékszéken. Ez volt az egyetlen hely, ahol elbújhattam a gyilkos, idegen szemek elől, s ahol ügyesen még egy fél cigarettát is el lehetett szívni. Pár percig fáradtan és szédülten üldögéltem, aztán elővettem a fél drámát, s a füstöt egy vékony pléhcsövön, amit mindig a nadrágzsebemben hordtam, áteregettem a szomszéd kertbe."

Kassák Lajos: Egy ember élete

 

Plakát 1909-ből

(Fotó: People's History Museum - theguardian.com)

 

 

Babits Mihály:

Május huszonhárom Rákospalotán

1.

 

Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,
rendőr, tört üvegek, népszava forradalom.
Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet
nincs hír, nincs ujság, villanyosom megakadt.
Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,
nem bőgnek tehenek, még a malac se visít.
Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg.
Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.
Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bög)
sejteni a város szörnyeteges közelét.
Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong.
Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ!
Bús e méla falun az üres sinekre merengni.
Ó jövevény sinek, visztek-e még ma tovább?
Visztek-e még ma odáig ahol most csörren az ablak,
hol most csorran a vér, forran a forradalom?
Hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi
s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;
Hol tán míg irom ezt Magyarország nagy betegágyán
vér és kínok közt megszületett a Jövő.

 

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám ·

 

Felvonulás a munka ünnepén Torontóban, 1900.

 

 

 

1891. évi XIII. törvénycikk

az ipari munkának vasárnapi szüneteléséről

 

1. § Vasárnapokon, valamint szent István király napján, mint nemzeti ünnepen, a magyar szent korona országainak területén az ipari munkának szünetelnie kell.

Kivételt képez az üzleti helyiségek és berendezések tisztántartásához és helyreállitásához szükséges munka.

2. § Az ipari munkának szünetelése legkésőbb vasárnap reggeli 6 órakor kezdődik és megkezdésétől számitandó 24 óráig, de legalább is a szüneti napot követő reggeli 6 óráig tart.

3. § A kereskedelmi minister felhatalmaztatik, hogy saját hatáskörében rendeleti uton határozza meg:

a) azon iparnemeket, melyeknél azért, mert az üzem félbeszakitása lehetetlen, vagy a folytonos üzembentartást a fogyasztó közönség vagy a közforgalom igényei vagy valamely hadászati vagy egyéb közérdek, jelesen ipari indokok feltétlenül megkövetelik, az ipari munka az első szakaszban megjelölt szünnapokon is végezhető lesz;

b) azon módozatokat, melyek mellett azok a kisiparosok, kik maguk, segédek és tanonczok igénybevétele nélkül, lakásukon dolgoznak, a munkaszünet alól felmenthetők.

E rendeletek megállapitásánál a kereskedelemügyi minister a belügyi és földmivelésügyi ministerrel, Horvát-Szlavonországokra nézve a horvát-szlavon-dalmátországi bánnal egyetértőleg jár el.

A kereskedelemügyi minister ezen rendeleteket, valamint az ezeken később eszközölt módositásokat utólagosan az országgyülésnek bemutatni köteles.

4. § Azon iparnemeknél, melyeknél az ipari munka az előző pont szerint vasárnapokon is végezhető lesz, köteles az illető iparüző az ezen munkánál alkalmazott munkások olyatén felváltásáról gondoskodni, hogy a munkások legalább minden hóban egy teljes, vagy minden két hétben egy fél vasárnapon munkaszünetet élvezzenek.

5. § A bányászati és kohászati üzemekre, az állami pénzverdére, valamint az államegyedáruságokra és az azokkal összekötött vállalatokra nézve a kivételesen vasárnapokon is végezhető munka engedélyezése s illetőleg rendeleti uton való szabályozása iránt a jelen törvény 3. és 4. §-aiban foglalt elvek alapján a pénzügyminister intézkedik.

6. § A ki az 1., 2., 4. és 5. §-okban foglalt határozatokat megszegi, kihágást követ el és 1 frttól 300 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.

E kihágás a közigazgatási hatóságoknak (1880:XXXVII. tc. (41. §), Horvát-Szlavonországokban az ott érvényben lévő határozmányok szerint illetékes hatóságoknak hatáskörébe utaltatik.

7. § Az 1868:LIII. tc. 19. §-ának második bekezdése és kapcsolatban ezzel az 1879:XL. tc. 52. §-a rendelkezése továbbra is érvényben marad.

A jelen törvény hatálya alá tartozó esetek (6. §) csakis ezen törvény határozatai szerint és az abban megjelölt hatóságok által birálandók meg és büntetendők.

Az esetben, ha valamely cselekmény ugy ezen törvény 6. §-ának, valamint az 1879:XL. tc. 52. §-ának határozatai szerint is büntetendő: az eljárásra csak a jelen törvény 6. §-ában megjelölt hatóságok az illetékesek.

8. § A jelen törvény a törvénytárban való megjelenése napjától számitandó három hó mulva lép életbe és végrehajtásával a kereskedelemügyi és a pénzügyi minister, Horvát-Szlavonországok területére nézve Horvát-Szlavon-Dalmátországok bánja bizatik meg.

 

 

József Attila:

Külvárosi éj

 

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

 

Csönd, - - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

 

S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

 

Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.

 

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

 

S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.

 

Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, -
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.

 

Vonatfütty.

 

Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.

 

Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.

 

Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.

 

Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.

 

Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján - -

 

A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.

 

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy' mászna! Mocorog
s indulni erőtlen...

 

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

 

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

 

1932

 

A MUNKA VILÁGA

 

MUNKAIDŐ, MUNKAREND

 

 

(…)

A munkaidő hosszát országos törvény csak 1884-ben szabályozta először, s akkor is jórészt a munkaadó és a munkavállaló egyezségére bízta. Akkor a munkanap hosszát 16 órára korlátozták, másfél órás ebédszünettel. Budapesten általában 12 órás, vidéken 14–16 órás műszakokat tartottak a gyárak, de előfordult 18 órás munkanap is. Az 1884. évi ipartörvény kötelezte a munkáltatót, hogy munkásait elengedje ünnepi istentiszteletre. Azonban a bányatörvény egyáltalán nem foglalkozott a munkaidő hosszával. Az 1891. évi XIII. tc. végül elrendelte a vasárnapi munkaszünetet (vasárnap reggel 6 órától hétfőn reggel 6 óráig). Munkaszüneti nappá nyilvánította Szent István ünnepét, augusztus 20-át is. A munkásság az 1880-as években végig kitartóan harcolt a vasárnapi munkaszünetért és a munkanap szabályozásáért, rövidítéséért (Rézler Gy. 1938: 91; Sándor V. 1954: 627; Birta I. 1968: 278).

 

A vaskohászatban, acéliparban folyamatos üzemmenet alakult ki az 1880-as és 1890-es években. Országosan 12 órás munkaidőben és két műszakban dolgoztak. A nappali és az éjjeli műszakban dolgozó munkáscsapatok reggel 6 és este 6 órakor váltották fel egymást a tüzes kohók és kemencék mellett. Ózdon a századfordulón még 24 órázással történt a váltás: a „nappalos” műszakon dolgozók vasárnap reggel 6 órától hétfőn reggel 6 óráig dolgoztak. Valójában váltás előtt fél órával minden munkásnak a munkahelyén kellett lennie, hogy a következő sikta (Schicht) csapatában biztosítsa a helyét. A 12–18 órás munka azonban annyira kimerítette őket, hogy aki 2–3 siktát teljesített egymás után, az kapott utána egy fizetetlen pihenőnapot (porátka, prjatka). Éppen ezért a vasműnek nem két, hanem három schichtre való munkás volt a standjában (készenléti állományában). Így a betegek s a porátkázók {8-266.} helyett mindig rendelkezett elegendő tartalékkal (Birta I. 1968: 278; Vass T. 1976: 13).

 

A bányászatban az 1900-as évek elején csak nappal dolgoztak, többnyire reggel 6-tól este 6 óráig. Kőszénbányákban általános volt a 12 órás munkanap 1 órás pihenővel; a vasércbányászatban a 10–12 órás, a nemesérc- és sóbányákban a 8 órás műszak tekinthető általánosnak. A tordai sóvágók napi 8 órát, az egercsehi szénbányászok napi 12 órát dolgoztak akkoriban (Jankó J. 1893: 154; Csiffáry G. 1979: 131). A bányákban is fél órával előbb kellett megjelenni, mert a leszállást névsorolvasás, munkaívkitöltés és ima előzte meg. „Már hat előtt megcsendült a bányatoroknál a fölállított vaslemez jelző, amely föld alá hívogat – írják az egyik salgótarjáni szénbányáról –. A gyűlteremben felolvassák neveiket, együtt vannak-e mindannyian, azzal megimádkoznak, s fekete, kormos munkásöltönyben egykedvűen cammognak a tárnába vagy az aknakútba. Ott a bányalabirintus tornácaiban elválnak egymástól. Megy mindenki a kijelölt helyére. A tárna… sötét, rejtélyes sikátorain, ha két ily troglodita összetalálkozik, horkantva mondja: Glück auf” (idézi Molnár P. 1977: 229).

 

A nyolcórás munkanapot sok vállalat, bányatársaság bevezette már a törvényes rendezés előtt. 1935-ben kormányrendelet, majd 1937-ben a XXI. tc. mondta ki végül kötelező érvénnyel. Az átállás fokozatosan haladt, s a munkások 10–10%-a még a következő években is 9, illetve 10 órát dolgozott naponta (Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 199; Tausz 1976: 644). Folytonosan termelő üzemek ekkor vezették be a napi három műszakot. Műszakváltást azóta tartanak reggel 6-kor, délután 2-kor és este 10 órakor. Változott a sikták megnevezése is, a nappalos és az éjszakás mellé belépett a délutános jelző. Meg kellett oldani a munkáscsapatok hetenkénti rotációját is a három műszakon át. Délutános munkahét után éjszakás lett a csapat, majd a következő héten nappalos. A munkások többsége a nappalos műszakot bírta jobban és az éjszakás műszaktól szenvedett legtöbbet. Nyári hőségben szívesebben dolgoztak éjszaka. Természetesen a műszakok ritmusához igazodott a munkáscsaládok élete is. Éjszakás héten a dolgozók délelőtt aludtak, s a feleségek védték nyugalmukat, intették csendre a gyermekeket.

(…)
Melegüzemi munkahelyeken a munkások félórás időközökben ablézolták (váltották) egymást. Azonban a feszített munkatempó, az 50–60 fokos hőség, a kötelező munkaverseny ezzel a könnyítéssel is végtelenül kimerítette szervezetüket.

(…)

 

MUNKANÉLKÜLISÉG. NŐI ÉS GYERMEKMUNKA

 

Az ipari népesség számának növekedésével párhuzamosan nőtt meg időről időre a munkanélküliek száma. Gazdasági válságok idején a munkanélküliek nyomora hallatlan méreteket öltött. 1875-ben írta a Munkás Heti-Krónika, hogy bár a bányatörvény 14 napi felmondási időt ír elő, a bányászokat mégis bérfizetés nélkül bocsátották el munkaadóik. Sokuknak az utolsó kabátját vagy párnáját foglalták le adóssága fejében, sokukat pedig az adósok börtönébe csukattak (Sándor V. 1954: 57). A bányabezárást mindenütt elszegényedés, elvándorlás, sőt kivándorlás követte. Torockóról kirajzottak a férfiak ácsmunkára, hídépítésre, a leányok elmentek szolgálni Kolozsvárra, Tordára (Jankó J. 1893: 195–196). Nógrád és Borsod ipari körzeteiből továbbra is az Alföldre jártak aratónak, szüreti munkásnak, a salgótarjániak szerint matyónak. Ezt a sok százados hagyományt még az 1960–70-es években is követték az Ózd és Borsodnádasd környéki falvak „kétlaki” munkásai. Nyári szabadságuk idején mentek le az alföldi gazdaságokba aratást vállalni (Nemcsik P. 1976a; Molnár P. 1977: 232). Gazdasági válság, elbocsátások idején mindig az üzemhez lazábban kapcsolódó kétlaki, betanított és segédmunkásoknak mondtak fel először.

 

A századfordulón (1900-ban) a kormányzat Munkaközvetítő Intézet felállításával igyekezett segíteni az ipari munkanélküliek helyzetén. Sajnos érdemben nem tudta enyhíteni a munkát kereső emberek gondját. 1901-ben 25 ezer fővárosi és 10 ezer vidéki munkás volt kereset nélkül. A fővárosi munkaközvetítőben évente 80 ezernél több álláskeresőt regisztráltak, a felajánlott munkahelyek száma viszont csupán 4050 ezer között mozgott (Rézler Gy. 1938: 170).

 

Minden korábbinál súlyosabb munkanélküliséget idézett elő a gazdasági világválság az 1920–1930-as évek fordulóján. Magyarországon 1931 elején 156 ezer ipari munkanélkülit tartottak nyilván. Ózdon 1932 nyarán 2500 kereset nélkül maradt munkást számoltak. Családtagokkal együtt ez legalább 7000 embert jelentett (Tausz A. 1976: 635; Réti R. L. 1980: 240). Sokan tartották fenn magukat hatósági ínségmunkából, a bányák meddőhányóin (hald, haldány) folytatott széngyűjtésből, különféle {8-270.} napszámosmunkából és mezőgazdasági részes kapálásból, részes aratásból. Az ipari körzetek falvaiban a gazdák olcsóbban kaptak aratót, mint az alföldi mezőgazdasági körzetek gazdái.

 

Salgótarján vidékén haldásasszonyoknak hívták azokat a nőket, akik gyermekeikkel a meddőhányókon guberáltak, s a zsákokba gyűjtött törmelékes szén értékesítéséből tengették életüket (Dömötör T. 1954: 163). Miközben a munkanélküli férfiak eljártak munkát keresni egészen messzi tájakra, sőt külföldre, a családot az asszonyoknak kellett eltartani. Az apa hetekig, esetleg hónapokig távol volt, mert többnyire gyalogosan vagy kerékpáron vágott neki az útnak. Sok ózdi vasmunkás elindult otthonról egy talicskát maga előtt tolva, hogy valahol kubikosmunkát találjon. Asszonyaik úri házaknál vállaltak mosást, takarítást; mások varrással, horgolással próbáltak meg egy kis keresethez jutni. Sokan járták az erdőt, gyűjtötték a gombát és a vadgyümölcsöket, hordták haza a száraz ágakat tüzelőnek. Elvállalták a parasztgazdaságok és háztartások piszkos, nehéz munkáit (tapasztás, meszelés, kenderáztatás és -törés).

 

Magyarországon a gyári munkásnők száma az ipari forradalom első szakaszában alacsony maradt. Az 1880. évi népszámlálás adatai szerint a nők aránya az ipari keresők között mindössze 10%-ot tett ki. Akkoriban csupán a dohány- és cukorgyárak, a tégla- és cserépgyárak foglalkoztattak nőket jelentősebb számban (Lackó M. 1960: 615). A téglagyárakban hajnali 4–5 órakor kezdődött a munka. Szakadt, piszkos ruhákba öltözött asszonyok és leányok cipelték a sarat, akik aztán piszkos odukban, szalmán találtak éjszakai nyugalmat a hosszú munkanap után (Lackó M. 1960: 615; Sándor V. 1954: 623). Bányák és vasgyárak kevés nőt alkalmaztak. Kivételnek látszik a dorogi kőszénbánya és téglagyár társulata, ahol 1875-ben a munkáslétszám felét nők és gyermekek tették ki. A nőket a téglaüzem, a fiúkat a bánya foglalkoztatta. Hunyad és Krassó-Szörény megye bányászatában a nő- és gyermekmunkások aránya 1900-ban elérte a 13,5%-ot. Évi átlagban 850 nő- és 3455 gyermekmunkást foglalkoztattak. A nőket csak külszíni kisegítő – főleg szén- és ércválogató – munkára alkalmazták, de a fiúkat leküldték a szűk és veszélyes tárnákba is (Vajda L. 1981: 374–376). 1900 körül az állandó gyári munkásságon belül a nők aránya országosan alacsony volt. A munkásnők fő típusát nem a géphez kötött betanított munkás, hanem a dohány-, a cukor- és a téglagyári női napszámos jelentette (Lackó M. 1960: 616).

 

Salgótarján és Ózd vidékén az ipari szakmunkások feleségeinek az 1950–1960-as évekig nem volt kereső foglalkozása. Rendes szakmunkás felesége otthon maradt és a háztartást vezette, gyermekeit nevelte. „Nagy szégyennek számított, ha egy esztergályos vagy más vasas feleségének dolgoznia kellett” (Dégh L. 1952: 292–294). Nehézipari körzetekben a kétkeresős családmodell az 1960-as években már erősebben hatott, de kevés volt a női munkahely. Országos statisztikák szerint az 1930–1940-es években az ipari munkások asszonyai és leányai sokkal nagyobb arányban kényszerültek kereső állásokba, mint a többi társadalmi réteg asszonyai. Erre Budapesten és a Kisalföld városaiban a textilipar, cukor- és konzervipar több lehetőséget nyújtott, mint az északi iparvidéken.

 

A nő munkavállalását kikényszerítő körülmény volt a kereső családfő halála, kivándorlása vagy rokkantsága. Az egyedül maradt munkásasszonyoknak még a kohászatok {8-271.} is igyekeztek munkahelyet teremteni. Ezekben a munkáscsaládokban a gyermekek gyakran maradtak szülői felügyelet nélkül. Legtöbb helyen a nagyobb gyerek vagy valamelyik jószívű szomszédasszony felügyelt a kisebb gyermekekre (Braun Róbert 1973: 110). József Attila gyermekkorának számos mozzanatát általánosítani lehet a férfi és apa nélkül maradt magyar munkáscsaládok életére.

 

A magyar iparfejlődésben sem ismeretlen a gyermekmunka. Nálunk is alkalmaztak 10 év körüli fiúkat a régi bányákban, mígnem az 1884. évi ipartörvény a gyermekmunkát is szabályozta. Alkalmazásukat a 12 éves korhatárhoz kötötte és a gyermekek számára rövidebb munkanapot írt elő. Az 1885. évi országos iparstatisztika adatai szerint – a tanoncokat nem számítva – 12 000 gyermek dolgozott az iparban, s közülük körülbelül 5300-an a bányákban (Sándor V. 1954: 622; Lackó M. 1960: 614). Egy percig sem szabad azt hinni, hogy helyzetük sokban különbözött az angol gyermekmunkásokétól Charles Dickens korában. A 12 éves korában munkába lépő „bányászgyerek” Salgótarján környékén az 1910-es években kezdetben könnyebb munkát kapott. Neki már nem kellett annyit cipekednie, mint a nagybányai zóborlóknak, akik bőrzsákokban húzták ki az ércet a szűk tárnákból. Egyik emlékező nyugdíjas szavai szerint: „Egy bányásznak tanulni kell sokféle munkát és mégis kicsibe veszik, rongyos bányásznak nevezik. Legalább egy évig cúgos gyerek, penészpucoló egy évig. Másik és harmadik év letelik neki, mint csillés. Már három év telt el és akkor jelentik ki segédvájárnak. Két év múlva vájár. Akkor öt évig bányászkodott, mikor megkapta a vájárságot” (Dégh L. 1952: 219–222). A vaskohászatban vasíró, kenő lehetett a szakképzetlen kiskorú fiúkból. 1901-ben a vas- és fémiparban dolgozó munkások 11%-a volt kiskorú. Már 12–13 éves korában bekerült a fiú a gyárba. Nem is dolgozni járt, hanem segédkezni, nézelődni. Ivóvizet vitt a munkásoknak, homokot szórt a henger alatt levő vasra, majd leseperte, hogy fel ne hólyagosodjon (Birta I. 1968: 280).

 

A később gyáriparivá lett szakmák oktatását már a céhek szabályozták. Alsó-Mecenzéf hámorkovácsainak 18. századi céhkönyve szerint a céhmester gondoskodott a tanoncok szegődéséről és szabadulásáról, a kovácslegények eskütételéről. 1788-ban királyi rendelet írta elő, hogy a „mesterségre álló” inasok legalább két esztendeig kötelesek előbb iskolába járni és iskolai bizonyítványaikat bemutatni (Kiszely Gy. 1968: 33). Az 1900 körüli években a hazai gyáriparban mintegy 11 000 tanonc dolgozott. Tanoncidejük első évei alatt valójában a végsőkig kizsákmányolt gyermekmunkások szerepét töltötték be. Az 1930-as években napi 14–16 órás munkaidőt töltöttek le a kisipari műhelyekben. Olykor még ezt a munkaidőt is meg kellett toldaniuk túlórákkal. Minderre következett még a heti 9 órás tanoncoktatás (Lackó M. 1960: 615; Földes F. 1961: 387). A szakmunkássá válás továbbra is a termelési gyakorlatban felhalmozott tapasztalatokon alapult, nem az elméleti oktatáson.

 

 MAGYAR NÉPRAJZ

nyolc kötetben

 

 

Kassák Lajos:

Fiatal munkás

 

Hozzád beszélek, aki nem vagy több és nem vagy kevesebb nálam,

akit embernek mintázlak, bár értelmetlenül duzzogsz s hetenként hat napra felismerhetetlenné mázol

a gyárak piszka.

Kidolgozott kezemet beleteszem a kidolgozott kezedbe.

Testvér!

 

Mi az erő fiai vagyunk.

Elválaszthatatlanul egyek vagyunk az űrben, mint a vándorló meteorok és a kicsépelt búzaszemek.

A lávázó vér kovácsol minket össze.

Sohse kérdeztem hány éves vagy, mi a neved, honnan gombolyítod a sorsod?

Ha összebukkanunk sohse csodálkozom, hogy szőke vagy barna a színed.

Ó mi értjük egymást rettenetesen.

Véletlenek és évszázadok hiába spekulálnak velünk.

A hidak alánk hevernek.

Hidak örömmel kölykeznek nekünk hidakat,

s a leszámolás bizonyosságával teleépített a homlokunk

s tudjuk, vérünkben dolgozik az igazságtevés órája

és tudjuk, csak a mi rombolásunkon kövezhetik fel az új falakat.

Aranyat, fényt és meleget préseltek belőlünk.

De mi hiszünk a felásított kapukban és a szabad utak lehetőségében a szabad mezőkön.

 

Az utcák keresztjein ismertelek meg.

A kidobottság nyirkos ege alatt, az idétlen szeretkezéseknél, a kenyértelenségben, az iskolakerülésnél,

az olcsó tolvajkodásoknál,

amiknek rádkovászolódott az árnya

s most sötét bélyeggel a homlokodon mindenáron indulni akarsz.

 

Indulni akarunk a magas töltésen.

Lent eszelősen összemosakodtak a partok.

De mi ismerjük a célt.

Hitek máglyáznak.

Máglyák énekelnek.

Cél! Cél!

Az élet boldog zászlói játszanak a perspektívában.

 

Ó, megtalált fiatal testvérem.

 

Eposz Wagner maszkjában, 1915

 

MÁJUS

 

A magyar nyelvterület nagy részén május l-jére virradó éjszaka állították, illetve állítják a májusfát. Másik jeles alkalma pünkösd. A május elsején állított fákat pedig sokfelé éppen pünkösdkor bontják le. A májusfa, a zöld ág a természet megújhodásának a szimbóluma, és legtöbb esetben az udvarlási szándék bizonyítéka, szerelmi ajándék is.

 

A magyar nyelvterületen a májusfa-állításnak két jellegzetes formája ismert: az egyik a lányos házakhoz vitt májusfa, a másik a középületek, kocsmák előtt felállított májusfa.

 

A májusfák beszerzése mindkét esetben a mindenkori legények, legénybandák feladata. A májusfának alapvetően két változata van: kivágott, sudár, esetenként kérgétől megtisztított fa, melynek csak a tetején hagyták meg a lombját, vagy virágzó, zöldellő gallyak, ágak. A magyar nyelvterületen a májusfák tájanként változó típusba sorolhatók, így Nyugat-Magyarországon a letisztított kérgű fa, tetején lombbal, vagy magas póznára erősített zöld ág, az Alföldön többnyire kisebb, egészében felhasznált fa a jellemző. Északkelet-Magyarországon is ehhez az utóbbihoz hasonló módon készítik a májfát, de újabban terjed a virágcsokor, illetve a virágkosár ajándékozása. A csehszlovákiai magyar adatok magas fákra, az erdélyiek azonban inkább zöld ágakra utalnak.

 

A fákkal kapcsolatosan kétféle követelmény lehetett: sudár, magas legyen vagy fiatal, zsenge. Az ágak pedig zöldek vagy virágosak. A helyi lehetőségeknek megfelelően változik a fa fajtája, mely lehetett nyárfa, nyírfa, fenyőfa, fűzfa, virágzó cseresznyeág, meggyág, orgona stb.

 

A májusfa eredetéről és már a múlt században is meglévő változatairól az alábbiakat olvashatjuk: „Minden év május elsején a falukban, városokban, sok épület előtt lehet leszúrva látni virító zöld levelű, ágasbogas, karcsú, magas fákat, melyeken virágok, szalagok, déli gyümölcsök, italok, fűzérek stb. díszelegnek. Falvakon nőtlen ifjak kedveseik ablaka előtt állítják fel május 1-ső napján virradóra a májusfát; városokban ma már csak a mészárosok emelnek íly fákat a tőlük húst hordó fehérnép számára. A májusfáról azt írják, hogy sz. Jakab és sz. Fülöp, midőn térítgetni jártak, utitársuk lett Valburga nevű szűz hajadon; ezt ebbeli cselekvényéért a pogányok tisztátalan személynek nyilvánították, s rágalmazták. A leány azonban, hogy elűzze a gúnyolódókat, elővette vándorbotját, letűzte a földbe, előtte letérdepelt, imádkozott, s erre alig múlt el egy-két óra, midőn a pogányok szeme láttára leszúrt bot kizöldült. Ez volt sz. Jakab apostol napja virradójára (május 1-én). Nőtlen ifjak ez időtől ez okon szoktak magas zöldfát jó magaviseletű hajadonok ablaka előtt felállítani, még pedig ha lehet észrevétlenül. Ma már májusfa helyett egy csokor szép virág is megteszi a kellő hatást” (Réső Ensel 1867: 198).

(…)

Egyes legények titokban állították a fát, mások viszont bekopogtak és énekelték:

 

     Kelj fel rózsám itt a májfa

jó éjszakát, vigyázz rája!

     (Barna 1985b: 787)

 

A lányok viselkedése is szinte falvanként változott. Volt, aki kiment és megkínálta a legényt. Tápiószentmártonban a májfára kerülő szalagokat a lány kölcsönözte a legénynek. Általában az udvarló legény vitte, de egyes községekben a legények a rokon lányoknak is állítottak májusfát. Heves megyében a harmincas években alakult ki az a szokás, hogy májusfa helyett virágkosarat küldenek, újabban már a postással. Egerbocson például az első világháború idején az eladó lányoknak 12–15 méter magas gyertyánfát, a kislányoknak gallyakat állítottak (Bakó 1966).

 

Ajakon a májusfát a tornáchoz támasztotta az udvarló legény. A lány azzal jelezte, hogy jó szívvel veszi az ajándékot, hogy három szál gyufát gyújtott. A legény ottmaradt a májusfára vigyázni, nehogy ellopják bosszúból vagy tréfából. Szilva-, alma-, fűzfa lehetett a májusfa, a lényeg az volt, hogy ne legyen száraz. Kendőt, csokoládét, almát, cukrot aggatott rá a legény az 1930-as években. A fa őrzéséről nóta szólt:

 

     Ma van május első vasárnapja

Kinn alszik a legény a kapuba.

Kejj fel legény oda van a kalap,

A májusfa a zöld erdőbe maratt

Nem maratt ott mer én elültettem

Mit tehetek ha ellopták tőlem.

     (Ortutay 1934: 162–163)

(…)

A májusfák kidöntése járt együtt általában nagyobb ünnepélyességgel, táncmulatsággal. A májusfa ledöntésének szertartásos mozzanata volt a fa körültáncolása, a májusfára mászás. Különösen nehéz volt a lehúzott kérgű, magas fát megmászni. Azé lett a tetejére erősített ital, akinek ez sikerült. A legények gyakran megtréfálták egymást azzal, hogy az üvegbe paprikás vizet tettek.

 

Május elsejéhez néhány időjárásjósló, földműveléssel kapcsolatos és egyéb hiedelem kapcsolódott. E nap időjárása mutatja, milyen lesz a jövő tél. A Mura-vidéken nem ajánlatos borsót vetni, ellenben a szlavóniaiak kendervetésre alkalmas időpontnak tartották. Az ezen a napon köpült vajat Fülöp-Jakab vajának nevezték, és fülfájás ellen kenték a fülüket vele Turán. Jászdózsán úgy vélték, hogy sűrűbb lesz a tej, ha május l-jei harmatot adnak a jószágnak. Szeged környékén régi hiedelem szerint bodzával díszítették a házat a boszorkányok ellen.

 

Magyar Néprajz

nyolc kötetben

FOLKLÓR

Bartók Béla gyűjtötte a következő, a májusfa felállítását ismertető éneket:

 

Hallottátok-e már hirül

Kaszai Sanyi legénységül?

Bicskával vágja a nyárfát,

Hogy ne hallják dobogását.

 

Fel-felveszi a vállára,

Viszi Róza ablakára:

Kelj fel Róza, itt a májfa,

Egész éjjel vigyázz rája!

 

Az anyja az ajtót nyitja,

Az apja a gyertyát gyujtja,

Róza a kendőt keresi,

Sanyi a májfára köti.

 

 

Forrás:
kulturport.hu
wikipedia.org
ma.hu
mek.osz.hu
1000ev.hu

 


 



Olvasva: 2538 alkalommal