Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Bohumil Hrabal
H.Pulai Éva, 2018. március 29., csütörtök, 23:27

„Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat.”

 

 

 

Bohumil Hrabal:

A gyémántszemű

 

Az utas éppen feltette a lábát a kocsi lépcsőjére, amikor valaki megfogta a vállát. Megfordult; a peronon egy idősebb férfi állt. - Uram, Prágába utazik? - kérdezte. - Prágába - felelte az utas. - Akkor megkérném, vigye magával Vendulkát, a kislányomat. A prágai állomáson már várni fogják - mondta az apa, s egy körülbelül tizenhat éves kislány kezét nyomta az utas kezébe.

És a forgalmista már fütyült is, a kalauznő felsegítette a kislányt a kocsi nyitott előterébe, aztán jelt adott, hogy a szerelvény indulásra készen áll. A forgalmista felemelte az indítótárcsát.

Az apa a kocsi mentén futott. - Vendulka! Majd drukkolunk neked! És azonnal táviratozz, mihelyt túl vagy rajta, hallod?!

- Hallom, apukám - kiáltotta a lány -, azonnal táviratozom! Amikor a vonat elhagyta a kijárati jelzőt, az utas kinyitotta az ajtót, és az erős huzatban bevezette a lányt a folyosóra. Még mindig fogta a kezét, és tökéletesen tanácstalan volt.

Az egyik fülkéből beszélgetés hangjai szűrődtek:

- Ne éljek, ha nem igaz, egyszer, még vőlegény koromban, elment inget venni nekem, de nem tudta megvenni, mert fogalma sem volt róla, hogy mekkora a nyakbőségem. Már elmenőben volt, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és fennhangon odakiáltja a segédnek, át az egész üzleten: "Amikor fojtogatom, így tartom a kezem!" És a segéd fogja a centimétert, megméri a mutatott kerületet, s azt mondja: Negyvenes!" No és az ing, mint méltóztatnak látni, az ing olyan, mintha rám öntötték volna!

Az ajtó kicsapódott, és a fülkéből kirontott egy kopasz utas, és fuldoklott a nevetéstől:

- Megölni, az kevés! - kiabálta, és öklével a kocsi falát döngette. Mikor egy kicsit magához tért, visszament a fülkébe, ahol az előbbi hang folytatta:

- Erre én elhatároztam, ha már ő olyan örömet szerzett nekem mikulásra az inggel, én meglepem karácsonyra egy kalapocskával. Megyek hát a divatboltba, s mondom: "Azt a csinos kis kalapot szeretném a kirakatból!" Mire a divatárus: "Hányas számban parancsolja, kérem?" És én persze nem tudtam, de hirtelen nekem is eszembe jutott valami, és azt mondom: "Amikor egyszer összekaptunk, adtam a menyasszonyomnak egyet, így felülről, s a mai napig is emlékszem a fejecskéjére!" - és a divatárus addig hordta és dugta a tenyerem alá a kalapokat, míg csak azt nem mondtam, hogy "Stop, ez az!" És a fa alá tettem, és az a kalap úgy illett a menyasszonyom fejére, mint fenékre a bili.

És a fülkéből kirontott a kopasz utas, zsebkendőt nyomkodott a szájára, és nyögdécselt, és félretolta a kislányt, és egy kis ideig úgy lógott ki az ablakon, mint egy rúdon átvetett törülköző, aztán újra megdöngette öklével a kocsi falát, és kijelentette:

- Ezt a fickót kinyírni, az kevés! - és megtörülte a szemét, és visszament a fülkébe.

Az utas, aki még mindig kézen fogva tartotta a lányt, most végre döntött, s belépett a kopasz után.

- Uraim - mondta a kislány, mikor belépett -, Vendulka Krís'tová vagyok, Prágába utazom! - és maga elé nyújtva a kezét, beletapogatott a semmibe, megérintette a viccmester göndör fürtű fejét, s az bemutatkozott:

- Én pedig Emil Krása vagyok.

- Én meg Václav Kohoutek - mondta a kopasz utas. A férfi, aki idevezette a lányt, föl akarta dobni aktatáskáját a csomagtartóba, de véletlenül fejbe verte vele a kopaszt.

- A szentségit, nem tud vigyázni?!

- Pardon.

- Valakit megütöttek? - kérdezte a kislány. - Erről jut eszembe. Én szoktam a leveleket a postaládába dobni, s úgy ismerem a ládáig az utat, mint a cipőmet, hanem azok az átkozott postások múltkor két házzal közelebbre rakták át a postaládát, én pedig belevertem a sarkába a fejem, és megsebesültem. De azonmód rá is húztam kettőt arra a kaszlira a fehér botommal!

- Üljön ide az ablakhoz - tanácsolta a kopasz, s a szemét törölgette -, hadd lássa a vidéket.

A kislány kitapogatta az ülést, aztán az ablakot. Kinyújtotta a kezét, mintha azt vizsgálná, hogy nem esik-e, s elégedetten megszólalt:

- Szépen süt odakint a nap. És az utasok elcsöndesedtek.

- Az az úr az állomáson az apukája volt? - kérdezte az az utas, aki idevezette a lányt.

- Igen, az apukám - bólintott a lány. - Hanem tudják, uraim, az én apukám, az csuda egy figura! Azt mindenki megirigyelheti tőlem. Gyümölcskertészete van, és egyszer egy szállítmánnyal elgázolta a sánta Dymác'kovát, a szomszédnőnket, és bírósági tárgyalás lett a dologból. Apu ellenségei már előre örültek, hogy no, hála istennek, sittre teszik az öreg Krís'tát, vagy még a gatyája is rámegy az ügyre. Csakhogy a bíróságra az öreg Dymácková mankó nélkül futott be, apunak kezet csókolt, és megköszönte, hogy olyan pompásan gázolta el, hogy most már nem sántít. Csak az a kár, mondta, hogy az apu nem harminc évvel ezelőtt gázolta el, mert akkor biztosan férjhez ment volna.

- Nagyszerű apuka - dicsérte a göndörfürtű.

- Ugye?! - nevetett Vendulka, és tenyerét kidugta az ablakon, a vonat azonban kanyarba fordult, s a napot a fülke oldaláról átdobta a folyosó oldalára.

- Elbújt a nap - mondta a lány.

- Az utasok egymásra néztek, és bólintottak.

- De milyen a maguk apukája? - kérdezte a lány, s kezét a göndörfürtű viccmester térdére tette.

- Az én apám már tizenötödik éve nyugdíjban van, mert. neki van a legnagyobb szíve Európában - felelte a göndörfürtű. - Akkora a szíve, mint egy csöbör, és egészen a mellkasa közepébe csúszott...

- Nocsak... - hitetlenkedett a kopasz.

- Hát ez igazán gyönyörű dolog! - kiáltott fel Vendulka.

- Igen. Így aztán apámnak szerződése van a klinikával arra, hogy halála után a szíve az egyetemé lesz - folytatta a göndörfürtű. - Meg akarták venni a szívét külföldiek is, apám azonban jó hazafi, hát nemet mondott. A szerződés értelmében fürödnie sem szabad járni, tilos repülőgépre szállnia, gyorsvonattal sem utazhat...

- Én tudom, miért! - kiáltotta a lány. - Nehogy az a híres szíve szétroncsolódjon, elvesszen, igaz? - kiáltotta, és kitapogatta a göndör hajú elbeszélő kezét, s megszorította. - Egy ilyen apukát, mint a magáé, azt nem kell félteni, akárcsak az enyémet sem!

- Így van - bólintott az utas, s mintha valahogy megszépült volna. - Néha elmegyek apámmal a klinikára, ott meztelenre vetkőztetik, aztán a professzor kék meg vörös ceruzákkal telefirkálja a bőrét...

- Igen, igen! - örvendezett Vendulka. - Mert azok a piros ceruzásak az ütőerek, a kék ceruzásak pedig a visszerek, igaz?!

- Úgy van - felelte a göndörfürtű, tenyerébe zárta a lány kezét, s úgy folytatta. - Apámat akkor bevezetik a terembe, a diákok fölébe hajolnak, a professzor meg egy pálcával magyaráz apu testén, mint egy vízrajzi térképen, magyaráz és tanít, aztán a professzor rákapcsolja az egyik hallgató szívét a megafonra... csakhogy az semmi, olyan az csak, mint amikor a kisdobot verik, vagy mint amikor a szolgálattevő megy végig csizmásan a kaszárnyafolyosón, hanem amikor aztán apám szívét kapcsolják rá... -Hát akkor az olyan, mint amikor távolodik a vihar! - kiáltott fel a lány. - Olyan, mint amikor lezúdul egy szikla! Mint amikor krumplit öntenek le a pincébe, mint amikor Emil Gilels játszik, igaz?!

- Pontosan - csodálkozott a göndörfürtű, s az ujját körbehúzta a gallérjában.

- Jaj, aranyos uraim - örvendezett Vendulka -, olyan boldog vagyok, hogy itt lehetek magukkal. És hogy másnak is híres apukája van!

A vonat most az országúttal párhuzamosan robogott, az utasok kinéztek az ablakon, és egy hatalmas reklámtáblát láttak ott az országút szélén, rajta egy óriási kék szívet, melyből két forrás bugyog, alattuk pedig ezt a két szót: SZÍVBAJRA: PODE'BRADY.

- Vondrácek professzor úr már nagyon türelmetlen -mondta a göndörfürtű -, alig várja, hogy kibányászhassa szikéjével azt a különleges szívet.

- Azt elhiszem! - nevetett a lány. - No lám, egy híres cseh szívvel megint több lesz!

- A maga apukájával azért senki sem ér fel -jegyezte meg a kopasz, s felnyúlt a poggyásztartóba az aktatáskájáért.

- Igaza van, csakhogy tudja, az én apukámat, azt látni kell. Aranyos uraim, hogy az milyen gyönyörűen táncol! - csapta össze a kezét Vendulka. - Búcsúkor majd szétrúgjuk a falakat, s az egész terem minket bámul. És aztán apu szólót játszat magának. Hanem, mi történt egyszer! Akkor én még kicsi voltam, apu pedig kiadta a parancsot: a "Piros- fehéret", mert ő annak a dallamára "Zöld-fehéret" énekel, mivel a mi futballistáinknak zöld dresszük van és zöld zászlójuk, ugyanolyan, mint a Sláviának, csak zöldben. És jött a csendőr, és azt mondja: "A Piros-fehéret pedig nem fogják játszani!" Apu erre előrántott egy százast, odaadta a karmesternek, és azt mondja: "A Piros-fehéret pedig játszani fogják!" Mire a csendőr: "A Piros-fehéret pedig nem fogják játszani!" - és így licitáltak egy darabig, mint a ferbliben a harmadik menetben, amit aztán apu azzal fejezett be, hogy "A Piros-fehéret pedig játszani fogják" - és durr!! bele egyet a csendőr orrába! Hogy tudják, aranyos uraim, az a csendőr addig az orrbaverésig borzasztó csúf volt, mert az orra el volt ferdülve jobbra. Hogy az hogy vérzett! És apu aztán eltáncolta a "Piros-fehéret", és azt énekelte rá, hogy "Zöld-fehér", és nekem, nekem ez borzasztóan tetszett, és a szomszédok már előre örültek, hogy no, az öreg Krís'ta rnost aztán alaposan elintézte magát! Csakhogy négy hónap múlva, amikor a tárgyalás volt, beállított hozzá egy gyönyörű csendőr, s kijelentette, hogy az orrbaverést ő maga kívánta, tulajdonképpen meg is rendelte, és megköszönte apunak, mert elhajlította vele az orrát balra, vagyis így az orra pontosan az arca közepére került, és egy gazdag földbirtokoslány beleszeretett a csendőrbe, és esküvő is lett a dologból. Apu a mai napig is attól a csendőrtől minden búcsúkor egy szakajtó kalácsot, télen pedig disznótoros kóstolót kap köszönőlevél helyett! - kiáltotta Vendulka elragadtatottan.

- Ki hinné?! -dünnyögte a kopasz utas. - Egy orrbaverés, amely családi boldogságot alapoz meg. - És felvette a kabátját.

- És a maga apukája mit csinál? - kérdezte Vendulka.

- Kislány, ő már nincs az élők sorában - felelte a kopasz -, de az egy olyan aranyos apuka volt, hogy csak most látom, milyen aranyos ernber volt, rnost, amikor már nincs az élők sorában... Örökösen éjszakai műszakba járt... Reggel megnyikordult az ajtócska, anyám forró vizet öntött a dézsába, apu az udvaron letette a hazavalót...

- Mi az a hazavaló? - kérdezte a lány.

- Az egy jókora széndarab volt, amit a bányászok hazahordtak, a kabátjukba belülre ugyanis egy nagy zseb volt varrva... és aztán apu belépett, levetkőzött, anyu egy csésze kávét állított a hokedlire, apu megmosdott, aztán leült, egy karéj kenyeret eszegetett, egy- egy korty kávéval segítve le, közben pedig levetette a cipőjét, s felhúzott egy szép félcipőt, felöltözött... és mindig úgy csinálta, olyan pontosan, hogy mire fejébe nyomta a sapkát, végzett éppen a kávéval is, és aztán ment kártyázni a barátaival a Kék csillagba, én pedig délben elvittem neki az ebédet, apu meg jóllakott, s aztán továbbjátszott. Négykor hazajött, lefeküdt a padlóra, hogy kiegyenesítse a csontjait, ahogy mondani szokta. És amikor kialudta rnagát, elment megint a műszakba. Csakhogy egyszer anyám beöntötte a dézsába a forró vizet...

A vonat lassított, és a kopasz útitárs kezet nyújtott Vendulkának:

- Kislány, sok szerencsét az életben, nekem azonban már le kell szállnom - és kiment a folyosóra.

A vonat megállt. Vendulka kitapogatta a fémfogantyút az ablakkereten, leeresztette az ablakot, és kikiáltott a vidéki állomás peronjára:

- Aranyos uram, fejezze be a történetet, kérem, drága uram!

A kopasz utas megállt az ablak alatt, s folytatta:

- Szóval, anyám beöntötte a dézsába a forró vizet, apám azonban nem jött. Amikor a víz már ki is hűlt, elindult megnézni, hol lehet apám? És ahogy kinyitja az ajtót, a szobába begurul apám pipája...

Avonat elindult, és a kopasz utas a kocsi mentén ügetett, és magyarázott:

- És anyáím felvette a pipát, és sírva fakadt, magára kapta a gyapjúkendőt, és rohant az aknához... apámra rázuhant egy kő... a barátai eljöttek, hogy megmondják... de nem volt bátorságuk hozzá... hát csak a pipáját támasztották oda az ajtóhoz, és elinaltak... Hanem, kislány, tudod-e, hogy én sohasem láttam aludni az édesanyámat? Amikor felébredtem, ő már fenn volt... amikor elaludtam, még javítgatott valaimit... csak később láttam aludni őt... akkor... - kiabálta a kopasz utas, és megállt, és lihegett. Vendulka lekiáltott:

- Drága uram, bocsássa meg nekem, bocsássa meg nekem, hogy még él az apukám; bocsássa meg, bocsássa meg! De a vonat kanyarba fordult, és átvitte a napot a folyosó ablakából a fülke ablakába.

Kisvártatva az az utas, aki idevezette a lányt, megszólalt:

- Az én apám tímár volt, és olyan betegségben szenvedett, amit akkoriban "aggkori gangrénának" neveztek. Évről évre le kellett vágni égy darabot a lábából, úgyhogy tolókocsiban közlekedett. Rózsatermesztéssel szórakozott és a rózsák a tímárműhely fala mentén sorakoztak, marsalkának hívták őket, és sárgák voltak. Apám számon tartott minden szálat, csak ő vághatott belőlük, és csak a templomnak vagy a kisasszonykáknak. Hanem, amikor aztán a műhelyünk falán keresztül egy utcát nyitottak, hát kiásták azokat a rózsákat is, s apám erre rá is mehetett volna. De talált magának más szórakozást. Kijárt a halálkanyarba, és irányította a forgalmat. Először csak kézzel, később már egy kis zászlócskával. És reggeltől estig, ha esett, ha fújt. A tolókocsi támlájára kellett szerelnem egy esernyőt. Így ment ez kerek nyolc évig. Amikor meghalt, százszámra álltak teherautók a temetőnél, és az a hely a halálkanyarban ilyen magasan volt csokrokkal borítva!

- Milyen magasan? - kérdezte Vendulka.

- Így - felelte az utas, és felemelte a lány kezét. Aztán még ezt mondta: - Amikor később a kanyarban újra egymást követték a balesetek, felállítottak oda két nagy tükröt...

- Istenem, de hiszen akkor magának szintén híres apukája van! - kiáltott fel a lány. - Olyan apukája, aki tükörré változott!

És az utasok egymásra néztek, aztán az ablakhoz fordultak, és a vonat éppen egy kisvárosba futott be, és az egyik utcasarkon két kerek tükör lógott, mint egy óriási cvikker és azok a tükrök betekinthetővé tették az útkereszteződést.

A fülkére a titokzatosság hangulata telepedett.

- A maga apukája, ott az állomáson, valahogy olyan sovány volt... - szólt, s köhintett az az utas, aki idevezette a lányt.

- Hát igen - felelte az -, de ha látta volna egy évvel ezelőtt! Olyan volt, mint egy ház! Csakhogy szívtágulása volt, meg tönkrement a mája, gyomra, veséje. Anyuka azt mondogatta, hogy mindez a rendszertelen élet következménye. A doktor pedig diétát írt elő, csakhogy apu ahhoz gyöngének bizonyult, mivel szeret papizni. Aztán egy füvesasszony azt tanácsolta, hogy ha nincs erős akarata a koplaláshoz, akkor egyedül az segít, ha valami rettenetesen sértőt mond a rendőrségről. És ez mentette meg! Aput elkapták, a jegyzőkönyvbe bediktálták azokat a sértéseket, ő pedig aláírta. És kapott egy fél évet, és az ellenségei örvendeztek: "No, hála istennek, az a csibész Krísta most már nem fog bosszantani minket." Csakhogy apu egy fél év múlva olyan soványan tért haza, mint egy éhenkórász diák, és tüstént egy nagy "sajtófogadást" rendezett a Koszorúban, mindannyiukat megvendégelte, és így nyilatkozott: "Ti tökkelütöttek, egy jófajta börtön felülmúlja a világ minden fürdőjét! Tessék, ráadásul még kétezer koronát is hoztam haza! És olyan egészséges vagyok, mint a makk!" És apu megfogta elöl a zakóját, és úgy csinált, mintha szellőzködne, és a dagadt szornszédok kénytelenek voltak elismerni; hogy az öreg Krís'tával senki sem veheti fel a versenyt... Hanem, aranyos uraim, ha nem sértem meg önöket, meghívom magukat, jöjjenek el hozzánk, föl Hradc'anyba, minden csütörtökön táncesténk van ott, jöjjenek el, pörgessenek meg egyszer! De csak mához két hónapra, jó?

- Táncolni? - ijedt meg a göndörfürtű.

- Táncolni, mivel én már nagykorú vagyok! És a doktor úr azt mondta, hogy amikor betöltöm a tizenhatodik évemet, rnegcsinálja a műtétet. És ez a műtét ezen a héten lesz! És akkor majd látni fogom már én is ezt a gyönyörü világot. Látni fogom az embereket, a tárgyakat, a vidéket és a munkámat. Vajon hogy fognak tetszeni nekem azok a kosarak, amelyeket fonok? Aranyos uraim, a világ gyönyörű lehet!

- Gondolja? - fintorgott az a férfi, aki idevezette a lányt.

- Azt meghiszem! Szépnek kell lennie - kiáltott fel Vendulka -, szépnek, mert ott az intézetben dolgozik velem egy Ludvík nevű fiú. No és ez a fiú, amikor hozzánk került, olyan boldogtalanul szerelmes volt, hogy addig-addig reszelt tintaceruzabelet a szemébe, amíg a doktor egyszer azt nem mondta neki, ide figyelj, még egy ilyen eset, és többé nem látod ezt a gyönyörű világot. De Ludvík azt mondta hogy ettől a szép világtól ő már nem akar semmit. És újra tintaceruza-reszeléket szórt a szemébe. Most kosarakat fon velem, de olyan rettenetes honvágy kínozza a világ után, hogy vonít tőle, mint a bódéjához kötött kutya... Ó, a világnak bizony olyan gyönyörűnek kell lennie, mint a maga apukájának a szíve, az a csöbör nagyságú szív. A világnak olyan gyönyörűnek kell lennie, mint az ön apukája, aki két kerek tükörré változott a halálkanyarban. Aranyos uraim, két hónap múlva én látni fogok, jöjjenek el, táncoljanak majd velem egyet ennek örömére!

Felcsapódott az ajtó.

- A menetjegyeket kérem - mondta a fiatal kalauznő, és nagyot ásított unalmában.

 

Hosszú Ferenc fordítása

 

„...bohóc vagyok tehát, tréfamester, mesélő és házitanító éppúgy, miként önmagam nagy lehetetlenítője, besúgója, névtelen, fenyegető levelek írója, a semmitmondó híreket lehetséges preambulumnak vélem önmagam alkotmányához, melyet egyre csak változtatok, amivel sosem leszek kész. Egy könnyedén felvázolt árnyék skiccében gigantikus építkezést látok, bár csak egy rég beomlott gyermeksír az, ifjúságtól vemhes öregedő úr vagyok... (…) az önvilágámítás Akadémiájának levelező tagja, az én istenem Dionüszosz, ez a bájos, részeg fiatalember, az emberré lett vidámság, egyházatyám az ironikus Szókratész, aki türelmesen szóba elegyedik bárkivel, hogy a nyelvvel és a nyelvénél fogva egészen a semmittudás küszöbéig vezesse…” (Az önvilágámító tanonc kalauza)

 

(A fotó forrása: encyklopedie.brna.cz)

 

 

Száz éve, 1914. március 28-án született Brnóban Bohumil Hrabal, az egyik legismertebb és legnépszerűbb cseh író, aki így vallott magáról: "...már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van".

 

Hrabal házasságon kívül született, hároméves koráig a nagyszülők nevelték. Anyja, miután férjhez ment Francin Hrabalhoz, magához vette gyermekét, a család 1920-ban Nymburkban telepedett le, ahol Francin a helyi sörgyár igazgatója lett. Az író ekkori életét, környezetét a Sörgyári capriccio című írásában mutatta be, a műből Jirí Menzel rendezett nagysikerű filmet.

 

Hrabal iskoláit Nymburkban végezte, nem túl sikeresen, tanulmányi hiányosságait stiklikkel pótolta, jó mulatságot nyújtva társainak. Tízéves korában szüleihez költözött apja bátyja, az apró termetű, ám annál nagyobb hangú Pepin bácsi, akinek történetei Hrabal írásművészetének alapját képezték. Ő volt az író szellemi atyja, múzsája, igazi nevelője.

 

A nehezen letett érettségit követően Hrabal a prágai Károly Egyetem jogi karára iratkozott be, ám a jognál jobban érdekelte a filozófia, a zene, a képzőművészet és az irodalom. Erre az időre tehetők első írói próbálkozásai, a szürrealisták hatását mutató versei, amelyekből néhányat a nymburki Polgári lap is közölt.

 

Az ország 1939-es német megszállásakor bezárták az egyetemet, és Hrabal vasutas lett: volt írnok, pályamunkás, forgalmista. Erről a korszakról szól a Szigorúan ellenőrzött vonatok című műve, amelyből szintén Menzel rendezett Oscar-díjat nyert filmet.

 

A háború után lediplomázott, ám jogászként soha nem dolgozott. 1946 és 1963 között volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, eladó, kohómunkás, egy hulladékbegyűjtő bálázója, színházi díszletező. 1956-ban megnősült, feleségével Prága Liben negyedében, a Gát utcában ("az Örökkévalóság gátján") laktak igen szerény körülmények között. Itt zajlottak a Hrabal műveiben oly sokszor megírt "házimurik", amelyeken sok művész vitatkozott a jó sör és a disznósült mellett életről és művészetről.

 

(A fotó forrása: encyklopedie.brna.cz)

 

1963-tól csak az írásnak élt, ekkor jelent meg első könyve, a Gyöngy a mélyben, amely óriási sikert aratott. Az utána kiadott műveket is gyorsan elkapkodták, írójuk hamar népszerű lett. Az 1968-as prágai tavasz leverése után Hrabal hallgatásra kényszerült, művei csak szamizdatban vagy külföldön jelenhettek meg, így az Őfelsége pincére voltam című regénye is, amelyből újfent Menzel rendezett később filmet.

 

A hetvenes évek némi enyhülést hoztak az író számára, megszületett a szülei és Pepin bácsi történetét elmesélő trilógiája (Capriccio, Díszgyász, Harlekin milliói), majd egy évtizeddel később feleségéről, barátairól és legfőképp magáról készült trilógiája (Házimurik, Vita Nuova, Foghíjak). Közben sokat utazott, Kelet-Európától kezdve Amerikáig szinte az egész világot bejárta. Igazán elemében azonban Prágában, majd Kerskóban, a kicsiny üdülőfaluban volt felesége és macskái társaságában. Továbbra is rendszeresen járta a kocsmákat, törzshelyén, a prágai Arany Tigrisben fogadta a világ minden tájáról érkező rajongóit.

 

A politikai fordulat után, 1991-ben megkezdték összegyűjtött műveinek kiadását, 1993-ban megkapta a rangos cseh irodalmi kitüntetést, a Jaroslav Seifert-díjat, az ezzel járó összeg felét a boszniai nélkülözőknek utalta. Az idős író azonban egyre jobban megfáradt, egészsége megromlott, köszvénye egyre súlyosbodott. Így került a prágai bulovkai kórházba, amelynek ablakából 1997. február 3-án galambetetés közben kilépett az örökkévalóságba.

 

Hrabal legfőbb erőssége írásainak nyelve, és hősei, "az önvilágámítók", a sokat beszélő, látszólag lehetetlen figurák, ám különös képzelőerejük a gyakran visszataszító valóságot varázslatos szépségű művészi alkotássá formálja át. Nevét Budapesten - stílszerűen - söröző viseli, születésének századik évfordulóján számos fővárosi program idézi fel a legnagyobb "önvilágámító" alakját.

 

MTI – múlt-kor

 

Művei

Magyar fordításban

Ÿ  A városka, ahol megállt az idő

Ÿ  Bambini di Praga 1947

Ÿ  Búvópatak

Ÿ  Egy osztályismétlő emlékezései

Ÿ  Díszgyász

Ÿ  Foghíjak

Ÿ  Gyöngéd barbárok

Ÿ  Harlekin Milliói

Ÿ  Házimurik

Ÿ  Levelek Áprilkának

Ÿ  Macska-maszkabál, avagy gyónás feloldozás nélkül

Ÿ  Őfelsége pincére voltam

Ÿ  Rózsalovag

Ÿ  Skizofrén evangélium

Ÿ  Sörgyári Capriccio

Ÿ  Szigorúan ellenőrzött vonatok

Ÿ  Színnyomatok

Ÿ  Táncórák idősebbeknek és haladóknak

Ÿ  Tükrök árulása

Ÿ  Véres történetek és legendák

Ÿ  Vita Nuova

Ÿ  Zsebcselek

 

Cseh nyelven

Ÿ  Ztracená ulička, Nymburk: Hrádek 1948

Ÿ  Perlička na dne, Prága: CS 1963.

Ÿ  Pábitelé, Prága: MF 1964.

Ÿ  Taneční hodiny pro starší a pokročilé, Prága: CS 1964.

Ÿ  Ostře sledované vlaky, Prága: CS 1965.

Ÿ  Inzerát na dům, ve kterém už nechci bydlet. Prága: MF 1965.

Ÿ  Morytáty a legendy, Prága: CS 1968.

Ÿ  Domácí úkoly, Úvahy a rozhovory. Prága: MF 1970.

Ÿ  Poupata, Prága: MF 1970, a cenzúra elkobozta és megsemmisítette

Ÿ  Obsluhoval jsem anglického krále, Prága: Petlice 1971 (szamizdat)

Ÿ  Něžný barbar, Prága: Petlice 1973 (szamizdat); Emigrációban kiadva: Index, Köln, 1981.

Ÿ  Postřižiny, Prága: Petlice 1974 (szamizdat)

Ÿ  Městečko, kde se zastavil čas, Prága: Petlice 1974 (szamizdat); Emigrációban: Comenius, Innsbruck, 1978.

Ÿ  Příliš hlučná samota, Prága: Česká expedice 1977 (szamizdat); Emigrációban: Index, Köln, 1980.

Ÿ  Slavnosti sněženek, Prága: CS 1978.

Ÿ  Krasosmutnění, Prága: CS 1979.

Ÿ  Harlekýnovy milióny, Prága: CS 1981.

Ÿ  Kluby poezie, Prága: MF 1981.

Ÿ  Domácí úkoly z pilnosti, Prága: MF 1982.

Ÿ  Život bez smokingu, Prága: CS 1986.

Ÿ  Svatby v dome, Prága: Pražská imaginace 1986 (szamizdat); Emigrációban: 68’Publishers, Toronto, 1987.

Ÿ  Vita nuova, Prága: Pražská imaginace 1986 (szamizdat); Emigrációban: 68’Publishers, Toronto, 1987.

Ÿ  Proluky, Prága: Petlice 1986 (szamizdat) Emigrációban: 68’Publishers, Toronto, 1986.

Ÿ  Kličky na kapesníku, Prága: Pražská imaginace 1987 (szamizdat)

Ÿ  Listopadový uragán, Prága: Tvorba 1990.

Ÿ  Ponorné říčky, Prága: Pražská imaginace 1991.

Ÿ  Růžový kavalír, Prága: Pražská imaginace 1991.

Ÿ  Aurora na mělčině, Prága: Pražská imaginace 1992.

Ÿ  Večerníčky pro Cassia, Pražská imaginace, Prague 1993.

Ÿ  Atomová mašina značky Perkeo sc, Prace, 1991

Ÿ  Bambini di Praga; Barvotisky; Krásná Poldi Prága: Československý spisovatel, 1990

Ÿ  Básnění Prága: Pražská imaginace, 1991

Ÿ  Bibliografie dodatky rejstříky Prága: Pražská imaginace, 1997

Ÿ  Buďte tak hodná, vytáhnete rolety: výbor z milostné korespondence Prága: Triton, 1999

Ÿ  Chcete vidět Zlatou Prahu?: výbor z povídek Prága: Mladá fronta, 1989

Ÿ  Já si vzpomínám jen a jen na slunečné dny Nymburk: S Klos, 1998

Ÿ  Összegyűjtött művei 19 kötetben jelentek meg a 90-es években.

 

Megfilmesített művei

Ÿ  Gyöngyök a mélyben (1965. rendezők: Věra Chytilová, Jaromil Jires, Jiří Menzel, Jan Nemec, Evald Schorm)

Ÿ  Szigorúan ellenőrzött vonatok (1966, rendező: Jiří Menzel)

Ÿ  Sörgyári capriccio (1980, rendező: Jiří Menzel)

Ÿ  Hóvirágünnep (1983, rendező: Jiří Menzel)

Ÿ  Gyöngéd barbárok (Něžný barbar) (1990, rendező: Petr Koliha)

Ÿ  Pacsirták cérnaszálon (1990, rendező: Jiří Menzel)

Ÿ  Angyali szemek (Bambini di Praga) (1993, rendező: Dusan Klein)

Ÿ  Túlságosan zajos magány (Une trop bruyante solitude) (1996, rendező: Véra Cais)

Ÿ  Őfelsége pincére voltam (2006, rendező:[Jiří Menzel)

 

hu.wikipedia.org

 

Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak (Mácsai Pál előadásában)

„Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak, csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze.”

 

 

Bohumil Hrabal:

Ki vagyok


 

     Soha, még álmomban sem jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat. Ezért mindig tanúnak tekintettem magam, sohasem a kor rossz lelkiismeretének, erre sosem voltam alkalmas, mert már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van. Én mindig megtiszteltetésnek éreztem, hogy mint forgalmista tanúja lehettem a második világháborúnak, sose hittem a szememnek, annyira megdöbbentők voltak az akkori borzalmas események, akárcsak a háború után, amikor magam körül és saját magamban annyi szép förtelmet láttam, és annyi szenvedésben volt részem a szerelemben, hogy még ma is rosszul alszom tőle, mert ez az én látszólag hétköznapi életem önmagában drámai. Megtiszteltetésnek érzem hát, hogy együtt élek ezzel a nemzettel, melynek értékeiben éppúgy kételkedem, mint saját erkölcseimben, én olyan eretnekféle vagyok, én szidom mindazt, amiben, bizonyos eszményi rendben, ez a nemzet él, amiben reménykedik, sőt abban sem hiszek, amit nemzetem a zászlajára írt, én nagy kételkedő vagyok, nem hiszem, hogy győz az igazság, igen-igen kétlem, hogy olyan nemzet vagyunk, amely kívánja és reméli az igazságot, bár azok nagyságát, akik ezért az igazságért harcoltak és megszenvedtek, sohasem tagadom, sem Husz János Mesterét, sem Pogyebrád Györgyét, s végeredményben Masaryk professzorét sem. Most korlátolt szuverenitásban élek, így magyarázta meg nekünk mai igazságunkat Brezsnyev, de ez a mondat éppúgy nem zavar, mint az, hogy győz az igazság. Változatlanul úgy élek, ahogy éltem, ahogy akkor is élnék, ha a Várban a Habsburg-dinasztia helytartó ura lakna. Annyi bajom van saját magammal, hogy kikovácsoljam magam, annyi bajom van a felebarátaimmal, hogy nekem nincs időm változtatni a politikai helyzeten, sőt még azt sem tudom, miről beszélnek azok, akik kívánják a változást, mert én csak magamat szeretném megváltoztatni, magamnak kívánnám, hogy felemelkedjem a mennyekbe, ahol elmondhatnám magamról, hogy az vagyok, aki vagyok... Én csak az önmagam rossz lelkiismerete vagyok... egyelőre. Akárhányszor történt velem valami, arról mindig azt gondoltam, hogy ilyesmi csak velem fordulhat elő, ezért voltam félszeg, ezért voltam szégyenlős, ezért mutogattam mindazt, amit írni kezdtem és megírtam úgy, mintha nem én, hanem másvalaki írta volna, annyira zavarban voltam, annyira szégyelltem az első szövegeimet. Csak aztán később, amikor kiléptem az életbe, és amikor megtanultam kiadni magam a többieknek, amikor a kocsmában már annak örültem, hogy ami csak velem fordult elő, az másokkal is megesik, akkor jött meg lassan a kurázsim, hogy mégsem vagyok annyira egyedül. És így aztán annyi éven át hallottam a többiektől, hogy az én legnagyobb titkaim, az én legbizalmasabb dolgaim nemcsak az én rejtegetett betegségem, de hogy mindez másokkal gyakrabban fordul elő, mint velem, mindez nagyobb erővel, nagyobb töltéssel a többiek egész csoportjaiban oszcillál, hogy végül úgy éreztem, ami gyakran ért másokat, ami előfordult velük, mintha velem esett volna meg, sőt jobban örültem neki, ha az, ami másokkal történt, velem is megtörtént, így aztán mások esetét inkább úgy meséltem el, mintha a dolog velem fordult volna elő. És ettől valahogy megerősödtem a többiek között, valahogy felbátorodtam, hogy a vékony jégre lépjek, a lélek összeomlásával fenyegető mennyezetre, bátorságot gyűjtöttem, hogy a kocsmákban újra és újra megfigyeljem, hogy amiről azt hittem, csak az enyém, az másokkal is megesik. Ezek az én kocsmáim, ezek nem holmi hivatalok, holmi gyóntatószékek voltak, én nemcsak azért jártam kocsmába, hogy kérdezősködjek, hanem azért is, hogy csak úgy elüldögéljek, és ne erőszakoskodjam, hogy ne úgy fogjak a dologhoz, mint egy riporter, vagy közvélemény-kutató, ültem és ittam és hallgatóztam és vártam, még csak nem is tudatosan, de amikor egyszerre csak valaki a pillanat hatása alatt rákezdett, éppúgy, mint én, amikor nem akarok, de hirtelen muszáj az írógéphez ülnöm, és az a valaki olyasmiről mesélt, ami akár közösségellenesnek, megbotránkoztatónak, sőt ízléstelennek tűnhetett, ami gyilkosságra, paráznaságra utalhatott... hát ilyenkor a kocsmában úgy éreztem, hogy én beszélek magamhoz és magammal, hogy az én közvádlóm és egyben gyóntatóm mondja nekem, hogy mindaz, amit magamról gondoltam, amiről úgy hittem, hogy csak velem fordulhat elő, általános dolog, sőt úgy éreztem, mintha a mesélő és önmagát vádló vendég csak azért volna itt, csak azért született volna meg, hogy segítsen nekem, hogy segítsen cipelnem ezeket az én elhajlásaimat, különcségeimet, ezeket az én legtitkosabb vágyaimat és elvetemültségeimet... Mély öntudatlanságomat azzal iparkodom előidézni, hogy tudatommal ügyetlenül a tudatalattimba tologatom ezeket a dolgokat, és csak most tartok ott, hogy tiszta tudattal próbálom megvilágítani múltamat, hogy megváltsam magam, hogy gyógyítsam magam a magyarázattal, hogy lassan talpra álljak. Az én szövegeim, vagyis az irodalmam nem más, mint az elveszett időm keresése, ez a keresés megráz, de egyben szórakoztat is, ezért tartom fontosnak, hogy szövegeim mulatságosak legyenek, hogy az ilyen keresés nehézségeivel szórakoztassam magam. Minden ilyen késleltetésemet nem tartom szándékoltnak, nem arra törekszem, hogy amit tudok, megírjam, hanem hogy eljussak ahhoz, amit még nem tudok. Vagyis hát nem egészen azt csinálom, amit akarok, hanem amit nem akarok, tudom, hogy szél ellen kell pisilni, hogy azzal kell égetni magunkat, ami olthatatlan. Egyedül állok az ítélőszékem előtt, és az én belső ítélkezésem a nagy kérdezősködés, a vádbeszéd és egyben védekezés, vádlója és védőügyvédje vagyok saját magamnak. Hogy így írok, ez azzal jár, hogy a párhuzamosok idő előtt keresztezik egymást, hogy a saját szavamba vágok, mert gépies úton nincs haladás, előre csak a belső monológ meg-megszakításának útján mehetek, melyen a kívül zajló események torpantanak meg. Ettől viszont a szövegeim azonosak az utammal, napról napra, hónapról hónapra, egyik évből a másikba, vagyis nem ad infinitum, az alkotói lendületemet viszont meg kell őriznem mindaddig, amíg üt az utolsó óra, amikor talán megpillanthatom a számlámat, a cechemet, megtudhatom, hogy mennyit költöttem a gigantikus kocsmában, amit számomra a világ jelent. Egyelőre csak kocsmáros nélkül gyarapítom a számlát, egyelőre csak azt tudom, hogy hitelből élek, hogy minden kiadásom fel van írva a nyitott ajtó félfájára, ahonnan ezt a varázslatosan szép világunkat látom, amelyről csak azt írom meg, amit egyszer majd enyhítő körülménynek számítanak be nekem, bár jól tudom, hogy ezt csak bebeszélem magamnak, hogy mindaz, ami enyhíthetne bűnömön, hogy élek, mindaz inkább befeketít, terhelő lesz rám nézve, hogy mindazért mindenestül bűnösnek találtatok... Amit írok, az nekem egyelőre büntetés azért, mert a gaztett és az ártatlanság között csapongok, mert folyton elodázom a végső elszámolást és az ítéletet, mert kissé azzá lettem, amivé mindig is lenni vágytam, átkozott költővé. Csak most, hogy irtózom magamtól, hogy ítélőszékem elé szólítom azt, ami tudattalanom legmélyén van, most tudatosul bennem a múltam, és tördelem a kezem magam miatt, és nem oldozhatom fel magam, így aztán legalább abban vagyok bátor, hogy a szövegeimmel és a szövegeimben viselem a bűntudatomat. És közben fanyarul nevetek. Ez az én akasztófahumorom... az én prágai iróniám.

     

     Nekem mindig előnyömre vált, hogy komoly műveltségem és komoly tudásom sohasem volt, és így mindent az élményre tettem fel. Hogy műveltségem sohasem forrott ki, hogy sohasem eshetett át minőségi változáson, hogy sohasem futhatta belőle az ugrásra másmerre, annak az az egyszerű oka, hogy kissé lökött vagyok. És főleg, hogy sokat olvasok, következésképp sokat idézek, és amikor sokat idézek, rendszerint elfelejtem közölni, hogy amit mondok, azt honnan és kitől idézem. Én tulajdonképpen hullarabló vagyok, előkelő szarkofágok fosztogatója. Igazából ilyen a jellemem, és ebben újító és kísérletező vagyok, egyfolytában szaglászom, hol és mit lophatnék el halott vagy eleven íróktól és festőktől, és utána, mint a farkával sepregető róka, eltüntetem a tetthelyhez vezető nyomokat. Mindenestül kifosztottam Louis-Ferdinand Céline úrnak, Ungarettinek, Camus-nek, Rotterdami Erasmus úrnak, az Idióták előnyben szerzőjének, Ferlinghettinek és Kerouacnak a sírját. A Gyöngyszemet a mélyben Jakob Boehme szeméből vájtam ki, akárcsak azt a szép mondatát, hogy "Az ember nem fejtheti le magát a koráról". Az örök építés melankóliáját Leibniztől - vagy Nietzschétől? - loptam. És Roland Barthes úr sírboltjából azt tulajdonítottam el, hogy "A művészet ünnepet varázsol a tudásból", és ezt csak úgy mutatóba sorolom fel, tulajdonképpen ha van egy-egy tisztességes gondolatom, az mindig lopott, beleértve Platón mondatát, "A szépben való nemzés"-t. Meg aztán ami szépet azon az én ugródeszkámon és csakis az én ugródeszkámon valaha is írtam, azt mindig másoktól hallottam, én tulajdonképpen a kocsmák és restik vendégeinek zsebtolvaja vagyok, ez éppen olyan, mintha a felöltőjüket vagy esernyőjüket lopnám el. De a legnagyobb menő abban vagyok, hogy olyan helyzetekről hazudozom, amilyenekben sohasem voltam, hogy úgy teszek, mintha olvastam volna azt a könyvet, amit a kezembe sem vettem, hogy olyan eseményekről tanúskodom, amelyeknek nem voltam részese, hogy megesküszöm valamire, de az esküm hamis, hogy olyan tettel kérkedem, amit másvalaki vitt véghez, hogy szemtanúnak mondom magam, és hamis leírást adok, kurva vagyok, aki megjátssza, hogy szerelemből szeretkezik, széltoló és simlis vagyok, és a hazudozás olyan természetes elemem, mint halé a víz. A bűneimért járó tisztítótűz alighanem akkora lesz, hogy az égiek majd csakis azért engedik át a mennyországba a hétpróbás bűnözőket és vandálokat, hogy végre sorra kerüljek, mielőtt a pokolba taszítanak. De fő, hogy az a tisztítótűz, az a mennyország, az a pokol meglegyen. Hogy legyen valami a világon, nem több, mint a mennyország-pokol-paradicsom, amit a gyerekek játszanak. Nem több, mint hogy ez valóság legyen, és akkor meg vagyok váltva, akkor nem éltem hiába.

 

     Olyan ember vagyok, aki visszanézve dicső életére, mely annak rendje és módja szerint elcsordogált az ujjai között, eltelik a hittel, hogy van örök élet. Most nemcsak érzem, de biztos vagyok benne, hogy az életnek a dolgok túloldalán lévő kataszterében járok, az örök élet kataszterében, ahonnan már végképp nincs visszaút. Olyan ez, mintha tavaszi napba néznék, káprázat, mely kellemes, mint az imádott alkohol. Az örök élet nem más, mint ijesztően szép egyhangúság, amelyben folyton-folyvást ugyanazokat az üveghangú keringőket játsszák. A halál azután olyasvalami, ami engem már nem érint, mert a halál kellemes határ, elég, ha az ember lehajtja a fejét, és bemegy oda, ahonnan születésekor elment. Minden napon, amikor szembesülök a lehetőséggel, hogy meghalok, nagyon közel kerülök az édes titokhoz, amely mögött a világosság királysága van. A halál veszélyét már nem kerülöm, nem veszem tudomásul ezt a veszélyt, mert már nem félek. Semmit sem kívánok jobban, mint hogy a világosság nem-szabadságában időzzek. A régi világ már nem távolodik tőlem, ellenkezőleg, szembejön velem. A feldúlt temető a világosság diadala. Jelenlétem végérvényesen a múlté, a regressus ad originem javára. A világ már számomra is elveszett, és én visszamegyek oda, ahol még sohasem voltam. Egész életemben akaratlanul hazudtam, mert olyan világban éltem, amely nem más, mint hazugság, de a hazugság végén az ember megpillanthatja a világosság igazságát. Szeretem az agyér-elmeszesedést, a feledékenységet, az ügyetlenkedést, látom magamon, és örömmel figyelem, hogy hogyan közeleg az imbecillitás, hogy hogyan árusítom ki memóriám híres raktárait, boldog vagyok, hogy úgy közeledem a gyengeelméjűséghez, mint az emberi élet csúcspontjához. Engem már semmi veszély nem fenyeget, nincs okom bárkit is óvni a kételkedés és a tévedés erőszakosságától, az összes tanács, amit kaptam, az összes tanács, amit adtam, a haszontalannál is haszontalanabbnak bizonyult, minden ember, következésképpen minden társadalom is csak arra vágyik, hogy a saját kárára fejest ugorjon a szerencsétlenségbe, ami azzal a kétségtelen haszonnal jár, hogy ott lent és már a zuhanás után kiderül, mi is az igazi világosság. Világosság in tenebres, amikor már késő. És minthogy már késő, az igazság is a miénk, márpedig az igazság mindig több bármilyen fikciónál. A fikció a felismerés szépséges odázása. De a fikció is mindig több, mint a világnézet, mint bármilyen politikai eszme. Az epilógus mindig szebb a reményt keltő prológusnál. Az aggastyánok mindig előtérben vannak, mert kezük ügyében ott van a fényben fürdő ifjúságuk...

     

     Ülök az Arany Tigrisben, a söralátéttel játszadozom, és megint és ismét nem tudok betelni az embléma látványával, két fekete tigris pörög az ujjaim között, mint mindig, most is öntudatlanul a számla sarkait hajtogatom, először az egyiket, aztán a másikat, a harmadik sör után a harmadikat és végül a negyediket, néha, amikor az első sört BohousĄ hozza ki nekem, fehér pincérzekéjéből fehér papírcsíkot vesz elő, és mosolyogva már előre behajtja nekem a számla sarkát, társaságban ülök, bárhová ülök is le, ott van a társaságom, ez az én szertartásom, de nemcsak az enyém, hanem mindazoké, akik bejönnek sörözni, hogy az asztalnál ülők társasággá alakulnak, amely beszélget. Amolyan kocsmaasztalnál folytatott diskurzusok ezek, diskurzusok, melyek közben az ember azáltal, hogy beszél, megszabadul a napi feszültségektől, vagy egyszerűen csak locsogunk, de a locsogás is oldja a feszültséget, lehet, hogy amikor az ember padlón van, a leghétköznapibb duma gyógyítja a legjobban, a hétköznapi ügyek és események kitárgyalása, néha csak ülök, és konokul hallgatok, egyáltalán, az első sörnél a vak is láthatja rajtam, hogy rühellek válaszolni bármiféle kérdésre, annyira várom az első kriglit, így aztán eltart egy ideig, amíg alkalmazkodom a kocsma zsarnoki lármájához, amíg ráhangolódom a sok emberre, a sok dumára, itt mintha mindenki azt akarná, hogy amit mond, azt ország-világ hallja, a kocsmában mindenki azt képzeli, hogy az, amiről éppen beszél, figyelemre méltó, így aztán harsányan bömböli a semmitmondó kinyilatkoztatását, én is ezek közé a hangoskodók közé tartozom, a második sör után én is nagyon fontosnak tartom, amiről beszélek, ezért aztán kiabálok, árgus szemmel rikácsolom a mondanivalómat, mert balgán úgy hiszem, hogy amit mondok, azt nemcsak az asztaltársaságomnak, de talán az egész világnak hallania kell. Ülök hát az asztalnál, és megállás nélkül idegesen játszom a söralátétekkel, mint a kártyát, akár tíz alátétet is összefogok, megkeverem, magasról az asztalra ejtem, belekortyolok a sörbe, de utána megint az alátétekkel meg a számlával matatok. Itt ülök a kocsmában, nem vagyok egyedül, de nem kapcsolódom be a diskurzusba, csak hallgatózom. Én tulajdonképpen már több tízezer ilyen beszélgetés résztvevője voltam, több tízezer emberrel akadtam össze a kocsmáimban, talán több tízezer embert maszatoltam össze ha nem is a beszédemmel, de párbeszédemmel, amely időnként előadásba torkollt, rendszerint nem az enyémbe, hanem másokéba, és akkor mindenki elcsendesedett, és hallgatta a történetet, amely úgy volt elmondva, hogy pontot tett a kocsmai dumára, vagy ahogy Václav CĄerný professzor mondja, a kocsmai hablatyolásra, de Eman Frynta szakavatottan kocsmai históriának nevezte az ilyesmit. A DvorĄák vonósnégyes brácsása, Ruis úr befejezte történetét, a Bilinában adott legutóbbi koncertjükről mesélt, hogy milyen szomorú és fakó volt az időjárástól és nemtörődömségtől ütött-kopott város, hogy a főterén cigányok meg részeg pasasok ődöngtek, de este kiöltözött emberek jöttek a városházára, és Bilina megváltozott, figyelmes és meghatott közönség ült a nézőtéren. Mellettem a gombáról folyt a szó, a vendégek a rizikéről beszélgettek, én meg csak vártam, mikor hangzik el a lényeg, de mert a legfontosabbat a rizikéről senki sem mondta el, engedelmet kértem, és azt mondtam... Szóval a rizike, uraim, misztikus gomba, szép rőt színe van, és a koncentrikus zöldes körök a gomba üzenetét hordozzák magukban, mert ezek a zöldes, egyre szűkülő körök minden rizikén zöld köldökké esztergályozódnak, a koncentrikus szűkülő körök középpontjává, és ez a pont a rizike kalapja közepén az elmélkedés közepe, ez az a pont, amit a buddhista papok néznek, a köldökük, amelyen a köldökzsinórra felfűzve visszajutnak ősanyánk eredendő bűnéhez, az első nőhöz, akinek sima volt a hasa, az emberi faj eredetéhez, mondom, ez az üzenet olvasható ki, uraim, a rőt színű rizike koncentrikus zöldes köreiből, ebben a gombában megvan az emberi eredet és a jelen legtisztább alapvető szimbolizmusa... Hanem, uraim, maguknak, akik szeretnek jókat enni, adok egy receptet, elmondom, hogy készítik el a spanyol favágók az erdőben a rizikét. Egy réteg kolbász, egy réteg rizike, aztán felkarikázott paprika, egy réteg szalonna, karikára vágott paradicsom és megint egy réteg kolbász, rizike, és így tovább, a tetejére pedig reszelt sajtot szórhatunk... És harsogva adtam elő a két üzenetemet, mert különben nemcsak Prágában, de a járásban, az országban, Európában sem hallottak volna meg, másrészt szeretek botorul üvöltözni, amikor azt képzelem, hogy ami bennem van, az közkincs... És Ruis úr elmesélte, hogy a DvorĄák vonósnégyes Svédországban szerepelt, és csakis cseh zenét játszott, csak DvorĄák kvartettjét, amit akkor írt, amikor meghaltak a gyerekei, és befejezésül Smetanát, az Életembőlt... és egyszerre csak felcsuklott valaki, és zokogás hallatszott, mindenki forgolódott, és később, amikor vége volt a koncertnek, kiderült, hogy egy disszidált orvos felesége is ott volt, és az öltözőben azt mondta Ruis úrnak, hogy muszáj hazamennie, hogy évek óta nem látta az anyukáját, hogy haza kell mennie, mert elpusztul, pedig itt a Mercedestől kezdve mindene megvan, de haza kell mennie, látnia kell Prágát és az anyukáját és a barátait... És ezt csendesen mondta Ruis úr, és mindenki elnémult, és hallgattuk Ruis úr szép reszelős hangját, és utána Sztravinszkijra terelődött a szó, akinek mindig ott volt a falán a három szent muzsikusa, a három patrónusa, Webern, Schoenberg és Berg... És én csak lestem a pillanatot, amikor résnyire nyílik a beszélgetés ajtaja, és én a résbe lököm a térdem, és elmondom azt, amiről, mint mindig, szentül hiszem, hogy nemcsak ennek az asztalnak, de az egész kocsmának, és nemcsak az egész kocsmának, hanem az egész városnak, országnak, világnak tudnia kell... És amikor belöktem a térdem az ajtó résébe, melyen angyal repült át, jó hangosan ezt mondtam... Délelőtt, uraim, Bécset hallgattam a rádióban, és Webern életrajzához a zeneszerző veje ezt tette hozzá... Amikor Ausztriában vége lett a háborúnak, és az amerikai hadsereg átvonult Linzen, kijárási tilalom volt... és Webern veje, amikor este maga Webern állított be hozzájuk, hogy ő a nagy Webern, szóval Webern veje azt mondta, apuka, itt van nyolc cigaretta, magának dugtam el, maga szenvedélyes dohányos, tessék, és Webern könnyekig meg volt hatva, és azt mondta, boldog vagyok, hogy hozzád adtam a lányomat, boldog vagyok, hogy ilyen derék vőm van, és a lányomnak ilyen derék férje, és most azonnal rágyújtok, nem tudom türtőztetni magam, de a lánya meg a veje azt mondta, apuka, gyújtson rá az előszobában, itt gyerekek vannak, így hát Webern kiment az előszobába, de aztán arra gondolt, hogy a füst beszivárog a szobába, ahol az unokái alszanak, és ha már ilyen rendes veje van, majd kint cigarettázik, az erkélyen. És kiment a sötétbe, és mohón a szájába dugta a cigarettát, reszkető kézzel meggyújtotta a gyufát, és amikor végre beszívta a nikotint és a zamatos füstöt, amelyre olyan régóta vágyott, lövés dörrent, és Webern összeesett, és amikor a háziak kijöttek, ott találták a halott Webernt, az első szippantás egyben az utolsó is volt, az utolsó, drágán megfizetett slukk, a lövést egy őrségen álló katona adta le, mert tilos volt villanyt gyújtani meg tüzet rakni, és a golyó megölte Webernt... de figyelem, uraim, az események misztikus összefonódása ezzel nem ért véget! Az a katona nagyon szerencsétlen volt, hogy szinte tévedésből megölte Webernt, és amikor hazament Amerikába, gyógykezeltette magát, Webern olyan sebet ütött rajta, hogy három év múlva már a pszichiátrián volt, és öt évvel azután, hogy lelőtte Webernt, a saját fejébe is golyót röpített... És Marysko úr elérzékenyült, és később, amikor hazafelé indultunk, azt mondta nekem... Ezt a történetet, ezt a Webernt nem kellet volna elmondanod... ezt mondta nekem Marysko úr, aki szidta Webernt, mint a bokrot, hogy ember ilyet nem játszik, miközben Ruis úr állította, hogy szereti Webernt, és szívesen játssza, és Hampl úr, a grafikus Ruis úr pártját fogta, hogy ő egyenesen imádja Webernt, csak azért, mert egyáltalán nem érti a zenéjét... Én pedig ültem az Arany Tigrisben, néztem a vendégek arcát, és igen, ez nem volt locsogás, ez nem volt kocsmai hablaty, néha, Václav CĄerny ´ uram, ez a lármás kocsma egy kis egyetem, ahol a sör hatására az emberek olyan történeteket, olyan eseteket mondanak el egymásnak, melyek felsebzik a lelket, és fejük fölött, a cigarettafüstben az élet abszurditásának és nagyszerűségének nagy kérdőjele lebeg... Hallgattam, a rizikére gondoltam, a koncentrikus zöld körökre, a zöld pontra a rizike rőt színű kalapja közepén, a világ köldökére, az omfaloszra, amelyen át visszamehetünk Éva ősanyánk sima hasáig... így aztán gondolataimba merülve semmit sem hallottam abból, amiről körülöttem beszélgettek, és visszaszöktem a gyerekkoromba, amikor először léptem át egy kocsma küszöbét, amely annyira elbűvölt, hogy a kocsma lett a végzetem. Apám gyakran magával vitt a Laurin és Klement motorbiciklijén, amikor a sörgyár intézőjeként végigjárta azokat a kocsmákat, amelyeknek a sörgyár szállította a sört, falvakba és kisvárosokba jártunk, emlékszem, a kocsmát mindig sivárnak találtam, annyira szomorú volt délelőttönként és délutánonként, jóformán üres, az összes falusi kocsmában mindig félhomály volt, csak a hordó csapja, a pult fénylett bágyadtan, apám az adót számította ki a kocsmárosoknak, rendszerint a konyhában, én a söntésben üldögéltem, a söntés szinte mindig hideg volt, de én limonádét ittam, egyiket a másik után, szép piros meg sárga limonádét, amely sistergett a pohárban, néhány vendég is ült a félhomályban, és jelenlétüket csak az árulta el, hogy valamelyikük felemelte a poharát, vagy magába döntötte a sört, volt, aki dohányzott, gyufa lobbant, és én boldog voltam ezekben a kocsmákban, néha behívtak a pult mögött nyíló konyhába, a kocsmárosnét szinte mindig ott találtam, és úgy láttam, hogy rettenetesen fáradt, sőt ezek a kocsmárosnék nehezen jártak, meg-megkapaszkodtak a bútorokban, a székről úgy álltak fel, mintha reumájuk volna, és én levest kaptam tőlük, pacallevest meg pörköltöt, és megint teleittam magam limonádéval, pirossal meg sárgával, egymás után ürítettem a poharakat, az asztalon, apám előtt vakítóan fénylettek a listák, apám ujjaiból füst szállt fel, az egyiptomi cigaretta kék füstje, mindig egyiptomi cigarettát vettem neki, apám nyájas, halk, unszoló hangon beszélt, a kocsmáros csak ült, és figyelte, mit tanácsol neki apám, és én nem értettem, miről beszélget itt ez a két ember, mintha idegen nyelven szóltak volna egymáshoz, de a kocsmárosnak mindig rosszul állt a szénája, valahogy úgy, ahogy nekem az iskolában, apám volt a tanító, és a kocsmáros a tanuló, akinek baj volt a leckéjével, bámulta is a padlót a kocsmáros úr, nem mert apám szemébe nézni, de apám hangja reménnyel töltötte el, apám hangjától a kocsmárosnak megjött a kurázsija, úgyhogy végül mind a ketten nevettek, és sokáig rázták egymás kezét, egymás szemébe néztek, és apám ott hagyta a listákat az asztalon, és a kocsmáros mindig rátukmált egy üveget vagy két kupica pálinkát, aztán kikísért bennünket, segített megtolni a motorbiciklit, és amikor elhajtottunk, tudtam, hogy apám távozása után az egész kocsma fellélegzett, hogy apám talán azért volt intéző, mert valami szomorú dolgot közölt a kocsmáros úrral, valamit, amitől a kocsmáros úr félt... És a következő kocsmában megint piros és sárga limonádét ittam, egyiket a másik után, egy év múlva már féltem bemenni a konyhába, csak ültem a söntésben, és az üvegezett ajtón át hallgattam, hogyan figyelmezteti apám a kocsmáros urat valami kellemetlen dologra, és a kocsmáros védekezik, megint felhoz valamit a saját mentségére, volt, hogy a kocsmáros kirohant a söntésbe, ivott egy kupicával, és sápadtan visszament a konyhába, apám átkarolta, és kedvesen a lelkére beszélt, éppen úgy, mint mikor engem dorgált gyöngéden, hogy tanuljak többet, hogy hagyjak fel a haszontalankodással, mert mi lesz belőlem, ha rossz tanuló leszek? Szerettem utazni apámmal, rendszerint tanítás után indultunk, de főleg szünidőben motoroztunk sokat, mindennap körbejártam apámmal a nymburki járásban levő kocsmákat, már kívülről ismertem őket, de legjobban a lysái kocsma nyűgözött le, az U meĄsta Kolína, ott a kocsmárosné olyan trágár volt, hogy apám csak vörösödött, az aszszony meg nevetve legyintett, és a sör meg az adó minden gondját-baját taccsra tette. És én ültem a napfényes söntésben, ahol egy nagy aszparágusz meg egy varrógép volt, egymás után ittam a piros limonádét és közben egy-egy sárgát, és gyönyörködve hallgattam, milyen tiltott csúnya szavakat használ a kocsmárosné, aki viszont, amikor kijött a söntésbe, hogy újabb limonádét tegyen elém a hozzávalóval, megsimogatott, és ahogy rám nézett, gyönyörű volt a szeme, amelybe mindenestül belefértem. Más kocsmákban már körbejártam az egész lokált, a tánctermet meg a színházi termet, kimentem a kertbe, ahol kuglizó volt, ahol asztalok álltak, lenyűgözött a zsidó Hugo SĄmolka úr kocsmája, SĄmolka úr gyerekeinek olyan sűrű haja, olyan sűrű varkocsa volt, hogy ki sem látszott belőle az arcuk, SĄmolka úr kopaszra volt nyírva, és vörös haja a szemöldökéig a homlokába nőtt, és felesége mindig és szakadatlanul verejtéktől csillogott, úgy fénylett, mint akit olajjal vagy hájjal kentek be, sőt mintha a ruhája is zsírral vagy hájjal lett volna bevonva. Így aztán megszerettem a kocsmákat és fogadókat, és kínosan feszengtem, ha apám egy étterembe vitte be, ahol abrosz volt, és ha valahol még fekete ruhás pincért is láttam, ott megszeppenten ültem, és ha csak tehettem, inkább az étterem előtt sétáltam, amíg apám kijött, és indulhattunk a falusi kocsmába... ezek a falusi kocsmák... engem már úgy ismertek mindegyikben, mintha a családhoz tartoztam volna, boldog voltam ezekben a kocsmákban, keresztül-kasul bejártam a helyiségeket, néha az udvarba meg az ólakba is benéztem, volt olyan vendéglő, és ezt szerettem a legjobban, amelynek mészárszéke is volt, ott mindig szalámit kaptam, azt élveztem csak igazán, ittam a limonádét, egyik poharat a másik után, és szalámit ettem hozzá... Amikor a reálgimnáziumba kerültem, akkor már sört ittam. Ahová csak apámmal megérkeztünk, ott reklámot csaptam a sörnek. Egymás után ürítettem a poharakat, és élveztem a sört, hangosan dicsértem, hogy milyen finom és milyen kiváló, és ezt úgy mondtam, és olyan jóízűen ittam a sört, hogy nemcsak a kocsmárosok, de a vendégek is álmélkodtak... Így jártam végig újra és újra mindig ugyanazokat a kocsmákat, és ittam a sört, egyik poharat a másik után, és apám most is halkan vitatta meg a kocsmárossal a leszállított sör mennyiségének és az adónak a kérdéseit, valami mindig nem stimmelt, de én a söntésben ültem, és a harmadik sör után a vendégekkel diskuráltam, hanem a legszívesebben Kolínba utaztam apámmal, az Elbán túlra, Vodvárkáékhoz, ott már reggeltől tartott a vigalom, Vodvárka úr örökké jókedvű világfi volt, és apámnak ott sohasem kellett figyelmeztetni, sohasem kellett dorgálni, mert Vodvárka úr csúcsszuper volt, és az maradt nekem ma is. Ha ez a Vodvárka úr beállított Nymburkba, apámat elfogta a rémület, mert mennie kellett Vodvárka úrral Prágába, nekem ez óriási esemény volt, mihelyt megérkeztünk a SĄmelhausba, Prágában mi minden negyedévben egyszer csakis a SĄmelhausba mentünk, mihelyt beléptünk a terembe, Vodvárka úr egy százast ragasztott a hegedűs homlokára, és attól kezdve minden negyedévben, alighogy bementünk, a banda már a Kolín, Kolínt játszotta nekünk... és utána ültünk az asztalnál, és apám óránként figyelmeztette Vodvárka urat, hogy ideje volna hazamenni, de Vodvárka úr táncolt és énekelt, szórta a mosolyt meg a viccet, én meg ültem, és minél többet ittam, annál hevesebben öleltem magamhoz mindenkit, aki Vodvárka úrral kezet fogott, és így mulattunk a SĄmelhausban záróráig, és apám szerencsétlen volt, mert csak keveset ihatott, hiszen ő vezette a motorbiciklit és később a SĄkodát, és riadozott, hogy hova süllyedt, mert Vodvárka úr, amikor negyedévente egyszer beállított, mindig azt ígérte, hogy előbb el kell intézniük mindent a Sörházban, és csak azután néznek be egy percre a SĄmelhausba... így aztán a SĄmelhausból a banda az utcáig kísért bennünket, és ahogy mentünk hazafelé, hajnaltájt Vodvárka úr Nehvizdyben még felébresztette a vendéglőst, és ott is ittunk még újra sört meg kávét, és Vodvárka úr a muzsikusokat is fellármázta, és a muzsikusok játszottak nekünk, és Vodvárka úr még a boltost is felébresztette, összevásárolt egy halom csokoládét, és szétosztotta az asszonyoknak, akiket szintén meghívott, minekelőtte végigdörömbölt az ablakokon, és meginvitált minden jóakaratú embert, és a banda húzta, a népség énekelt, és apám ült, és az óráját leste, és rémüldözött, hogy két óra múlva megint a sörgyár könyvelői irodájában kell lennie... És gyerekkoromnak meg sihederkoromnak ezek a kocsmaláncai és később a nymburki kocsmáim, melyekben minden szombaton és vasárnap délelőtt meg délután biliárdoztam, az az én kocsmám, a Pod Mostem, ahol zongoráztam, ahol a zálabíi fiúkkal kártyáztam, legjobb barátaimmal, a zálabíi viskókban lakó egyszerű srácokkal és legényekkel, és később azok az én kocsmáim és vendéglőim és kis szállodáim, amikor biztosítási ügynökként jártam Csehországot, és utána azok az én nappali vendéglőim, amikor rövidáruval utaztam be fél Csehországot, és Harry Karel Klofanda cégét képviselve kínálgattam az árumat: mindennap vendéglőben ebédeltem, vacsoráztam, reggeliztem, mert a legegyszerűbb szállodában szerettem lakni, és aztán az az én Prágám, ahol naponta végig kellett járnom LibenĄ és ZĄizĄkov és a Kis Oldal és az Óváros kocsmáit, tulajdonképpen egy negyed évszázadon át csak ezekben a kocsmáimban ebédeltem, ritkán, inkább tévedésből jutottam el egy rendes étterembe, szállodába, és ott mindig feszengtem, sőt, ott gyámoltalan voltam, és csak akkor tértem magamhoz, amikor utána bementem az első kocsmába, a kocsmában mindig jól éreztem magam, ott az én embereim, az én pincéreim és főnökeim voltak, velük kötöttem barátságot, a kocsmában otthon voltam, családban voltam...

 

     Most ülök az Arany Tigrisben, és ahogy visszanéztem a múltba, és végigszaladtam ezeken az én kocsmáimon, saját magamtól tudtam meg, hogy ez az egész tulajdonképpen apámmal kezdődött, amikor együtt motoroztam vele, hogy egyik limonádét a másik után igyam, és apám rendbe tegye a szerencsétlen kocsmárosok számláit és adóit, amelyekkel mindig baj volt. Most az Arany Tigrisben ülök, bazsalygok, hosszú percekig egyetlen szó sem jutott el a fülemig, mintha valahol egy csendes erdőben ültem volna, mert végigfutottam életem kocsmáin, a Nymburk környéki elsőig. Ruis úr, most már hallom a hangját, ezt meséli... Megérkeztünk Koppenhágába, ott két autó várt ránk, a DvorĄák vonósnégyesnek ez volt az első olyan felkérése, amit úgy fogadott el, hogy nem tudta, ki rendelte meg a kvartettet, ki fizet a koncertért ilyen fejedelmi honoráriumot. És az autók már szürkületben indultak el velünk, már Koppenhága határán túl hajtottunk, mindkét autóban egy-egy szelíd úr utazott velünk fekete redingote-ban, megérkeztünk egy nagy épülethez, kapu tárult, rács emelkedett, és autóink egy nagy udvarra gurultak be, és a rácsos ablakokból rájöttünk, hogy hamarosan egy börtönben fogunk kiszállni. Aztán a börtönigazgató szobájában ültünk, svédasztallal meg itallal vártak bennünket, és amikor eljött az ideje, bementünk a börtönkápolnába, és ott rabok ültek, és behangoltunk, és ott is DvorĄák vonósnégyesét és a Smetanát játszottuk... és miközben játszottunk, csend volt, és tudtuk, hogy ilyen közönség előtt még sohasem szerepeltünk, amikor befejeztük a darabot, a rabok nem tapsoltak, mélyen megrendülve ültek a helyükön, mi felálltunk, hajlongva elindultunk kifelé, de a rabok nem mozdultak, állukat vagy arcukat a tenyerükbe temetve ülve maradtak... ez volt életünk legjobb közönsége, ez éppen olyan közönség volt, mint mikor tavaly Oxfordban játszottunk, és csupa frakk meg csupa előkelőség, és amikor befejeztük a DvorĄákot, a Smetanát meg a JanácĄeket, a közönség csak felállt, a frakkingek felfénylettek, mi is frakkban álltunk, meghajoltunk, és kimentünk, és ahogy visszanéztünk, a közönség csak állt, éppúgy meg volt rendülve, mint a rabok Koppenhágában, akiknek ugyanazt játszottuk, DvorĄák vonósnégyesét, amit akkor írt, amikor meghaltak a gyerekei, Smetanától az Életembőlt és JanácĄek kvartettjét, úgy játszottuk ezeket a darabokat, és olyan mély ez a zene, a mi zenénk, hogy mind Oxfordban, mind a koppenhágai börtönben a közönség egyetlen tenyércsattanással sem merte megbontani misztikus egységét a zenével. Tulajdonképpen mi a zene, uraim, mivel hat ránk? Lényegében semmivel... vagyis mindennel... Mondta Ruis úr, és mindannyian meg voltunk illetődve, így aztán inkább egy pohár frissen csapolt sör mögé rejtettük arcunkat.

     

     Ez itt egy ember, aki nem önmaga, itt állok a strahovi kolostor mellvédjénél, alattam a szemináriumi kert huppanója, a háttérben a Szent Vitus-templom, a Vár. Itt állok, jóformán kopasz fejjel, barázdált homlokom mögött, mint a római katona, mindent magammal hordok. Szájam körül kegyetlen ráncok, beesett arcomat a kihúzott fogaknak meg a műfogsornak köszönhetem. Szemem a kialvatlanságtól, az ivástól mélyen az üregébe süppedt. Agyam olyan, mint Hamupipőke diója, de ruha helyett annyi limlom, határeset, karambol, felebaráti arc, mondatfoszlány, esemény van benne, hogy zúg és recseg tőle a fejem. Gerincem, mint a villanypózna, mert hat nyakcsigolyám tropára ment. Szeretem a zajos magányt, a néma kiáltást, a teniszpályákat, Michaelis kerti rutáját. Harántcsíkos kék trikó van rajtam, amit egyszer régen Nürnbergben vettem, előtte gabonasört ittam a városháza pincéjében, úgy gyöngyözött, mint a pezsgő. Aztán egy kék dzseki van rajtam, Burbery's, ezt muszáj volt megvennem, annyira megtetszett nekem Cipruson, a gallérja fel van hajtva, hónom alatt Pijoan Művészettörténetének nyolcadik kötete, a Burbery's dzseki cipzárja ütközésig nyitva. Egy fess emberke. Mögöttem a királyi vár magasodik, most elismétlem magamban, kik adták egymásnak a kilincset a Hradzsinban, cseh fejedelmek, cseh királyok, a Habsburgok, köztársasági elnökök, később Hitler, és utána megint köztársasági elnökök, és aztán, mint az ajtókon becsusszanó korábbi hatalmasságok, Hruscsov meg Brezsnyev hajolt ki ennek a várnak az ablakain, mindez fel van halmozva bennem, ráadásul francia vér folyik az ereimben, Napóleon egyik katonája révén, aki Slavkovnál sebesült meg, és a nők hazavonszolták, és úgy meggyógyították, hogy egyiküket, egy morva lányt teherbe ejtett, és itt maradt. És kiálló pofacsontom ráadásul arra utal, hogy a morva emberek közé tartozom, az ő feleségeiknek meg lányaiknak pedig avarok és tatárok és magyarok csináltak gyereket... Most itt állok, és nézelődöm. A dolog a napnál is világosabb, ez az ország túl szép ahhoz, hogy hatalmas szomszédai ne érdeklődjenek iránta, most, hogy itt állok, nemcsak saját magamon, hanem ennek a nemzetnek a sorsán is átfutottam, amelyet most a szovjet hadsereg tart megszállás alatt, mint ezer évvel ezelőtt a reneszánsz. Nincs mit tenni, vagyis jól van így. Dédapám, a francia hadsereg leszármazottja, rendszerint úgy lerészegedett, hogy csak ritkán ért haza, többnyire az útszéli árokban aludt. Aztán TomásĄ nagyapám a bátyjával megszuttyongatta, és attól kezdve az öreg már nem az árokban aludt, hanem az ágyban. Fani dédnagynéném szívesen társalgott németül, távoli unokatestvérem birodalmi egyenruhában esett el Sztálingrádnál. Előttem a megnyesett szárnyú angyali Strahov magasodik, papok nélkül, dominikánusok nélkül. Amikor Katina nagyanyám férjhez ment, húgocskája született. Nagyanyám legidősebb bátyja, Methud, gyalázta az anyját, hogy nem illik szülni, amikor az ember férjhez adja a lányát. Később Methudnak két gyereke született, mind a kettő néma volt. Methud sokat járt templomba, meg volt győződve róla, hogy gyerekei büntetésből némák, mert gyalázta az anyját. Amikor a két néma gyerek felnőtt, a kromeĄrĄízĄi papok magukhoz vették őket, és némaságuknak köszönhetően kegytárgyakat meg miseruhákat árultak. Távoli unokahúgom, Milada, SĄpic mészároshoz ment férjhez, aki mészároscsaládból származott, de mint másodszülött, papnak tanult. A legidősebb fiú azonban meghalt, így aztán a tanulmányai befejezése előtt álló papjelölt kénytelen volt hazamenni és mészároskodni. Ez soha nem látszott meg rajta. Milada együtt mészároskodott a férjével, aztán jött a vörös hadsereg, Milada kommunista lett, '48 után kinevezték egy állami vállalat igazgatójának, és a mészárosmesterségről többé hallani sem akart. Nagy családomnak ez csak egy parányi része. Vincek unokatestvérem a protektorátus alatt a német operában énekelt. Aztán csatlakozott a kommunistákhoz. Ez egy része a családomnak, és tulajdonképpen ez vagyok én is, mint ahogy én vagyok a Hradzsin sorsa, a hazám sorsa, az országé, amely olyan szép, hogy erősebb szomszédai mindig erőszakkal vagy vérfoltos barátsággal kaparintották meg. Amikor '39-ben bejöttek a németek, minthogy részeg voltam, néhány fiatal birodalmi katonát hazavittem a sörgyárba, mert nem volt hol éjszakázniuk. Amikor a vörös hadsereg jött be, néhány szovjet katonát vittem haza, s addig laktak nálunk, amíg el nem vezényelték őket, vagy önként el nem mentek. Ez is én vagyok. Bárki jön el hozzám, bárkivel találkozom, annyira figyelek rá, hogy magamról megfeledkezem. Játszva kerülök át a másik oldalra, mert mindig igazat adok annak, akit hallgatok. Csak amikor már késő, akkor térek magamhoz az önérzéstelenítésből. Erényem ez? Vagy hibám? Igen, az vagyok, aki vagyok. Én tulajdonképpen már a többi ember vagyok, mindaz, ami rajtam kívül van. Én csak egy fényképezőgép, egy magnószalag vagyok. De később az én házitanítóm prizmája alatt csak a nekem való képeket, csak a nekem való beszédet vágom össze. Ez a bennem lakó jobbik ember, ez az én tanítóm azt tanácsolja nekem, hogy mindig azokat pártoljam, akiket gyerekként, fiatalemberként szerettem. A meghibbant, egyszerű, munka nélküli, lecsúszó embereket, akik még nem buktak el, de közel járnak hozzá, a gyerekeket, a szép kisasszonyokat, az olyan embereket, akik viskókban meg átalakított vagonokban laknak, az olyan embereket, akik nem túl műveltek, és talán épp ezért szeretik az egyszerű dolgokat és az egyszerű beszédet, az olyan embereket, akiknek az égvilágon semmijük sem maradt, csak a becsületük meg az, hogy el tudnak pirulni, hebegnek meg mellényúlnak, ha valaki merőn rájuk néz, hogy kertjükben krumplit meg répát tudnak termeszteni, és disznót hizlalnak... Ezekre az emberekre gondolok most, állok a strahovi kolostor mellvédjénél, mögöttem a Hradzsin szikrázik a napfényben, kék csíkos trikó van rajtam, amit Nürnbergben vettem, a trikón sötétkék dzseki, amely úgy van kinyitva, hogy gallérja elegánsan felhajlik, kezemben a modern művészetről szóló spanyol könyv fordítása, ereimben francia, magyar, tatár és avar vér... és most a cipőmet nézegetem, a cipőm barna és lyukacsos, Cipruson vettem, Lárnakában, ott, ahol kitioni Zénón, a sztoicizmus alapítója született, mert az ő idejében a görögök már eladták impériumukat a rómaiaknak, translatio imperii, és Zénón, ha helyén volt az esze, nem tehetett mást, mint hogy győzelmet kovácsolt a vereségből, az elemek jóvoltából élt, és emelkedetten viselte népe szenvedését, vagyis a saját szenvedését is. Állok a mellvédnél, homlokomat tíz barázda koronázza, úgy állok itt, mint egy vén bernáthegyi, és roppant messzire nézek, a gyerekkoromba és nemzetem első PrĄemysljeinek korába, nemzetem történelmébe, amellyel most élek...

     

     Csak most tudom, hogy a nyakamba lihegő hetven év természetes érelmeszesedéssel és mű-érelmeszesedéssel jár együtt, csak most, hogy feleségem már negyedik hónapja nyugdíjas, tehát folyton velem van, most tudom, miféle poklon kell az embernek felülkerekednie. Elmenni, az olcsó volna, tíz deka sziléziai disznósajt három korona ötvenért, nem, magamra kell vennem a keresztet, és hallgatnom kell a feleségemet, figyelnem kell rá, de közben gondolnom a magamét, sőt erősebben kell gondolnom a magamét, mint azokban a látszólagosan aranyidőkben, amikor több mint negyed évszázadig sok szabad időm volt, csak a magam számára, szabad időm, amit azonban nem becsültem meg, amit, mint a tékozló örökös, pazarlón elfecséreltem.

 

     A természetes szklerózis nem okoz nekem gondot, mert ha mindenre emlékeznék, amit elolvastam, amit átéltem, amit azok a hülye automatikus szövegek, a pszichikus asszamblázsok, kollázsok, mázolmányok jelentettek nekem, már rég megértem volna a diliházra, de mint ahogy a test az izzadással meg mindenfajta kiválasztással megszabadul az evés és ivás maradványaitól, a fejben is van valahol egy jelzőrendszer, amely kiradíroz mindent, ami nem fontos, mindent, ami talán árt a testnek. Aztán itt vannak a Nap protuberanciái, aztán itt vannak azok a pazar légnyomásváltozások, amelyek csodás afáziát okoznak, az ember csak ül, mint akit villám sújtott, és képtelen felidézni olyan szavakat, mint asztal, szék, nem tudja a telefonszámát, a barátja keresztnevét... A radírozás és kiradírozás csodálatos állapota ez, agymetszés, savbefecskendezés, amely pszichés elnémulással jár. Néha én is úgy üldögélek, a második szklerotikus természetemtől sújtva, mint Dolní BerĄkovicében a félhülye öregek a padon, ha éppen nyár van, ülök és figyelmesen nézem meztelen lábamat, megcsodálom az ujjaimat, rettenetesen érdekel a törött és elferdült kisujjam, máskor a tenyeremet nyitom ki, és úgy bámulom, mintha most látnám először. Ez az az óra, amikor annak a reménye is elszállt, hogy elered az eső, hogy a barométer mutatója a negyed négyről visszatér a szép időre, a tizenkettesre, vagy az esős idő tíz órájáról lassan elindul az egy óra öt perc felé, ez az az idő, amikor azt lesem, mikor enyhül a tarkómban fészkelő fájdalom, mikor hagy el a szorongás meg a félelem. Régebben élveztem ezt az időjárás és másnaposság okozta imbecillitásomat, élveztem, miféle ijesztő, de egyben csodálatos dolog történik velem, de most már több mint négy hónapja itthon van a feleségem, aki női lelke mélyéből gyűlöl mindent, amit én szerettem. Én anynyira szerettem reggeli nélkül kezdeni a napot, mert ha reggeliztem, az agyamat elöntötte az étel, és oda lett a reggeli meg délelőtti sziporkázó észjárás, amelyet talán az éhség váltott ki, talán az, hogy én reggel csak feketézni szerettem, elszívni két-három erős cigarettát, csak ezután tértem lassan magamhoz az éjszakától, éjjel én mindig rosszul alszom, úgyhogy reggelente nincs kedvem élni, nem akarok a világon lenni, csak az első cigaretta után támadok fel a nappalba, a második cigarettától mindig rosszul vagyok, a harmadiktól, bár le vagyok sülve, elsápadok, de ez az én szertartásom, ez volt az én reggeli szertartásom, a misém, szürcsöltem a kávét, és mohón szívtam be a füstöt, olyan mohón, ahogy lopva a börtönben cigarettáznak... és miközben cigarettáztam és ittam, kinéztem valahová az ablakon, valahová sehová, az égbe, és azzal, hogy semmi igyekvés nem volt bennem, igyekeztem a nulladik állapotba jutni, semmire sem gondolni, csak önmagamat hallgatni, hátha felbukkan valahol egy motívum, hátha kiúszik valami, mint folt az öreg tó színére, valami a gondolataim és az érzelmeim és a tévedéseim raktárából, hátha megjelenik valami, az első mondat, amellyel fejteni kezdeném a szöveg nagy szvetterét, mert az írás, nálam az írás mindig ez első fonal elcsípésével kezdődik, amelyről azonban ujjongva tudom, hogy mihelyt befűzöm az írógépbe, mihelyt gyorsan írni kezdek, addig nem hagyhatom abba, amíg tudatlanságból fel nem fejtem az egész szvettert... Ezek voltak a régi szép idők, ez volt az én fényűzésem. Most viszont reggel a feleségem kávét, kalácsot, vajas kenyeret tesz elém, szigorúan néz rám, és időnként kijelenti: A világ legegészségtelenebb dolga éhgyomorra kávézni, éhgyomorra cigarettázni... De jegyezd meg, én nem maradok itt egyedül! És könnybe lábad a szeme a látomástól, hogy én hamarosan meghalok, ő pedig egyedül marad. Így aztán most cigarettázom, de nem nézek ki az ablakon a semmibe, mert a feleségem rám kiált: Ne bámulj a levegőbe! És nekem a kávétól is, a cigarettától is elmegy a kedvem, négy hónap óta a feleségem minden fonalamat elvágja. Meg aztán a feleségem már előre elrabolja az időmet azzal, hogy mi mindent kell bevásárolnom, a lehetőséggel, hogy délután jön az ablakmosó, legyek otthon, és ne csavarogjak, hogy ki kellene meszelnem a kamrát, hogy eredjek, és csináltassam meg a fogaimat, hogy varrassak öltönyt, hogy neki az a gyanúja, hogy amikor kijövök a vécéből, nem mosok kezet, hogy miért nem mosok naponta fogat, mért nem váltok alsónadrágot, mért nézek olyan bambán, hogy ki a csuda mossa az ingeimet, ha addig hordom őket, amíg nem bűzlenek a kosztól... Így aztán a napfoltokon kívül, az örökösen és szeszélyesen változó időjáráson kívül, a közelgő hetven évemen és a természetes szklerózisomon kívül itt van a feleségem, gyakran vallatom, nincs-e valahol egy gyereke, akit idegenekkel neveltetett fel, milyen szép volna, ha a gyerekeit, akkor is, ha már házasok, örökbe fogadnánk, és a feleségem, mint a többi nagymama, az unokáival törődne, és boldog volna, ha én nem lennék otthon, ha én csak odaadnám neki a pénzt, és elhúznám a csíkot... De a feleségem fiatalkorának, akárcsak az enyémnek, nem voltak bűnös gyümölcsei, egyedül van, mint ahogy én is egyedül vagyok... És a feleségemnek csak az én gondomat kell viselnie, és még van benne anynyi kurázsi, hogy neveljen, még van mersze követelni tőlem, hogy szórakoztassam, hogy vigyem el színházba, moziba, társaságba... nekem viszont már nincs más vágyam, mint hogy egyedül legyek. És nekem muszáj egyedül lennem, nekem saját magammal kell megharcolnom az egyedüllétért! Ha JirĄí Mucha meg tudta írni a börtönben A hideg napot, akkor én mért ne írhatnék úgy, ahogy annak idején írtam, amikor a feleségem munkába járt, mi akadályoz meg benne, hogy ezt az exkluzív magányt kiharcoljam magamnak, hogy el tudjam szigetelni magam, hogy meg tudjak süketülni, vakulni, mint ahogy erről dőrén irkáltam, mint ahogy úton-útfélen a zsúfolt sörözők zajos magányáról karattyoltam... Mostantól úgy kell élnem, ahogy azok élnek, akikről írok, a családtagok közt, az emberek és a rokonok közt. Itt van az írógépem, és itt vagyok én! És itt van a kezdőfonal, amit erősen fogok, itt van az a kanál, amivel megpróbálom átmerni a tengert, persze nem az egészet, mint Szent Ágoston gyerkőce, itt van a sötétség, amiben ülök, és a kulcslyukon át a kivilágított szobába, a szemem túloldalára nézek. Az írásban az a legszebb, hogy az embert senki sem kényszeríti, hogy írjon. De én most úgy érzem, hogy engem az írás gyógyít, hogy az írás az én elmegyógyintézetem... és a bizalom vonala.

     

     Most, hogy nemcsak magamat, de a világ politikai fejlődését is figyelem, azt tapasztalom, hogy a művészet is a politikai események tükröződése. Maga Goethe is látni akarta Napóleont, és amikor Párizsban a nagy ember előszobájában ült, megállapította, hogy nemcsak Napóleon generálisai reszketnek, akik audienciára várnak, hanem ő is, már percekkel azelőtt, hogy odajárulhat a férfi elé, aki megrengette Európát. Beethoven is annyira el volt ragadtatva Napóleontól és Napóleon gondolataitól és cselekedeteitől, hogy politikai eszméinek és a változás megvalósításának tiszteletére megírta az Eroicát. Mindegy, hogy széttépte, amikor Napóleon császárnak kiáltotta ki magát. Azt is le kell szögezni, hogy Mallarméban Marx Kommunista kiáltványa tükröződött, Marx mondatát, hogy: Változtassuk meg a világot a költészet modern devizájával, Mallarmé azzal toldotta meg, hogy: Változtassuk meg a szavakat. Tegyük hozzá, hogy Rimbaud is részt vett az 1871-es forradalomban, és tudott a forradalom jelentőségéről, azt hiszem, művészetükkel az impresszionisták nemcsak a forma, hanem a tartalom tekintetében is lerántották a burzsoá világ mitológiáját. Emberibbé tették vásznaikat az egyszerű ember javára, és a nagyvárost, a hömpölygő embertömeget énekelték meg. Azt hiszem, naturalizmusával Zola is az uomo qualunque, az egyszerű ember javára tisztította meg a klasszikus világot. Azt hiszem, hogy Vincent van Gogh és Toulouse-Lautrec és Gauguin is tudott róla, és rokonszenvezett vele, hogy a polgári világnézet demokráciává változik. Azt hiszem, hogy Whitman könyve, a Fűszálak, jóformán ugyanakkor jelent meg, amikor Marx Kiáltványa, azt hiszem, hogy Baudelaire verseskötete, A romlás virágai összefügg a klasszikus művészet végével az egyszerű élet banalitása javára, annyira összefügg, hogy Baudelaire-t megvádolták és elítélték túlságosan szabad költői megnyilvánulásáért. Azt hiszem, hogy analitikus kubizmusával Picasso is legyőzte a klasszikus polgári poézist, még ha később gyakran visszatért is hozzá. És itt van Edvard Munch, és itt van Egon Schiele, és itt vannak a dadaisták, akik Mallarmé "Változtasd meg a szavakat" mondatát a végsőkig vitték, mint a "Változtasd meg az életedet" Rimbaud és a "Változtasd meg a világot" Marx. És itt vannak a szürrealisták, akik költőcsoportjukkal, ha csak egy időre is, de mégis a világ forradalmi megváltoztatásának eszméjéhez csatlakoztak, talán ebben az időben éppen a szürrealisták kötődtek a legszorosabban Marxhoz és Leninhez és Trockijhoz és az ő permanens forradalmukhoz. Azt hiszem, én is jobban benne vagyok a politikai eszmék és események tükröződésének törvényében, mint hinném. Teige költői kiáltványa, A világ, amely illatos, ez a könyv, amit '36-ban, amikor foglalkozni kezdtem a költészettel, úgy olvastam, mint a Bibliát, ez is Mallarmé és Rimbaud modern felfogásában fogant. Azt hiszem, hogy amikor Csehszlovákiát megszállták a németek, abban az időben is, jóllehet a nacionalista nézeteket elfogadhatatlannak tartottam, szintén a tükröződés törvényében éltem, sőt mint forgalmista végül tapasztaltam, mi az a nácizmus, ezért aztán az egyszerű versikék helyett változatokat irtam Céline-re, és számomra a protektorátusnak is megvolt a maga negatív értéke, az akkori élményeimnek köszönhetem, hogy később megírtam a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. Azt hiszem, hogy a '45-öt követő első éveim is országunk politikájában, keleti irányultságában tükröződtek. Csak abban a három évben jöttem rá, ki volt, és mért írt így, ahogy írt Majakovszkij és főleg Szerjozsa Jeszenyin meg Iszaak Babel. Rájöttem arra is, mért lett Jeszenyin és Majakovszkij öngyilkos, rájöttem, mért látogatta meg André Breton Mexikóban Trockijt, rájöttem, mért ölték meg valahol, nem tudni, hol, 1940-ben Iszaak Babelt. Tehát én is a tükröződés törvényének törvénye szerint éltem, a szovjet politika és a szovjet irodalom közvetett befolyása alatt. Azt hiszem, hogy azokban a '48-ig tartó években Sartre és Camus hatása alatt írtam prózáimat és poémáimat, azt hiszem, hogy az az én Kladnóm is a '48-as politikai események hatása alatt volt, azt hiszem, hogy az is, hogy első könyvemet '62-ban adtam ki, a liberális miniszterelnök és az akkori egész szocialista felépítmény politikáját tükröző törvény volt, mely '68-ban érte el tetőfokát, amikor Svoboda köztársasági elnök meghívott a Várba, és többekkel együtt politikai kitüntetést kaptam, a Klement Gottwald állami díjat. És később, amikor bejöttek a baráti országok hadseregei, és politikailag mindent visszafordítottak valahová az alapokig, a tükröződés törvénye szerint abbahagytam a publikálást, de annál többet írtam, és gyorsan pótoltam, amivel késésben voltam, hogy elmondhassam azt, amit az ország politikai eseményeit tükröző törvény szerint a magam módján akartam elmondani. Azt hiszem, hogy az a kritikus, aki ezen a nyomon halad, megtalálja a vörös fonalat, mert - mint Jakob Boehme mondja - "Az ember nem fejtheti le magát a koráról". Én sem fejtettem le magam róla, Beethoven sem, és bár igaz, hogy az Eroicát széttépte, végül a Kilencedik szimfóniájában kimondta azt, amit Napóleon a hadseregével meg Rousseau meg Herder meg Hegel elkezdett. Végeredményben tehát homo politicus vagyok, bizonyos ficammal, ami ennek az országnak a sava-borsa, bizonyos iróniával, amely nem szegül ellen, hanem dialektikusan elismeri korlátolt szuverenitásunk politikáját, s eközben megőrzi a szubjektum melankóliáját, amely vékonyka hangon igyekszik szóhoz jutni. Azt hiszem, hogy a mai társadalomban az én modus vivendim lényegében sohasem szegül ellen, mert tudom, hogy hol élek és kivel élek: ez az, amiről szívesen beszélek, mármint hogy amikor új korszak kezdődik, a magamfajta ember egy palló törmelékei alatt találja magát, amit a történelem zúzott össze, hogy ne ott folytatódjon, hanem kezdje elölről, a közélet és a magánélet merőben más modelljével, hogy a keresztény modell hovatovább kétezer esztendős korszaka után a saját korszakát fordított előjellel, a gazdasági és kulturális értékek fordított piramisán kezdje. Nekem meg a hozzám hasonlóknak pedig épp ennek a törésnek a romjai alatt kell megtalálnunk a modus vivendinket...

 

     Körtvélyessy Klára fordítása

 

(A fotó forrása: encyklopedie.brna.cz)

 

Jómagam 1993 februárja és 1994 novembere között öt alkalommal találkoztam Bohumil Hraballal. Az időben visszaugorva 1993-ban vagyunk… Hrabal hetente két-három alkalommal reggelente kimegy a Prágától 35 kilométerre található kerskói tanyájára, hiszen ott vannak a macskái, akiket etetnie kell. Ha valaki megzavarja bármely kiadó, illetve újság képviseletében, hangos lesz a ház. Interjú helyett keresetlen szavak röpködnek, jaj a betolakodónak, jaj a Kerskóban járó halandóknak! A macskáit etető Hrabal valóban kíméletlen. Elküld minket a francba.

 

Három napig járunk a nyakára, majd a szomszéddal üzen: vár minket, mehetünk hozzá. Átvágunk a kertek között található ösvényen, majd belépünk a titokzatos házikó földszinti szobájába. Az előtérben tejeskonzervek, macskákat ábrázoló újságkivágások s egy francia konyak már üres fadoboza. A szobában meleg van, a kályhában fahasábok pattognak. A falon Hemingway képe, nem keretben, csak úgy lapként, ragasztóval kifeszítve. Az asztalon megszokottnak tűnő rendetlenség, mellette egy széken írógép. Egy tányéróra a falnak támasztva méri az idő múlását, s a kályha mellett, a sarokban farmernadrágban, könnyű pulóverben, kalapban és sálban ül az író. Ránk néz, majd kezet nyújt a nefelejcskék szemű Hrabal.

 

– Ott vannak a székek, ti bitangok. – Edzőcipős lábát egy másik széken nyugtatva elnyújtott, retorikus hangnemben kezdi. – Szóval tegnap volt egy interjúm a cseh rádióval, s ezért délelőtt Prágába kellett mennem. Tehát Prágába kellett mennem, és ez konfrontáció volt a számomra. Ez pedig „ganz ummöglich”, azaz teljesen lehetetlen. Ma meg itt volt az egyik könyvkiadóm, a Mladá Fronta, és megkoronáztak. Hozták a koronát, és azzal a koronával a fejemen fényképeztek, na meg a macskáimmal együtt is, de a macskák, ahogy felfogták ezt, tettek rájuk, és maradtam egyedül, a sötétzöld sapkámmal és a koronámmal a fejemen. Fiúk, bocsánatot kérek tőletek a történtekért, de engem zavarnak az újságírók, és idejében elküldöm őket, mert – hogy tisztában legyünk a dolgokkal – én nem szeretem sem a monológot, sem a dialógust. Ha nem vagyok kemény, tudom, hogy kialakul ez a pingponghelyzet, márpedig én aztán igazán unom a visszatérő hülye kérdéseket. Az azért szép volt, ahogyan tegnapelőtt ott álltatok a kertben, és én elküldtelek benneteket a francba. Hát, uraim, nagy barmok vagytok ti, mert én éppen akkor, a 11 órás busszal jöttem meg, és pont a macskáim etetéséhez kezdtem. Márpedig, amikor én a macskáimat etetem, az köztudottan igen szent dolog, amit nem lehet megzavarni. És akkor beállít valamilyen barom, épp abban a pillanatban! Hát ez szörnyű!

 

– A Hrabal-ellenzőknek nem tetszik az egyszerű emberek hétköznapi nyelve, s elsősorban a kezdetekkor volt igen vegyes a fogadtatás – vetem fel az írófejedelemnek.

– Azért szokatlan, mert én „barbár” módjára válaszolok, és nem úgy, mint egy katolikus, erodált közép-európai lakos. Én gátlás nélkül válaszolok, úgy, ahogyan azt tették a szürrealisták, dadaisták, azaz spontánul. Ekképpen nem olvad nálam egybe a regus eroticus és a szexuális. Számomra a szexualitás az erotikában tetőzik, a szerelem egyik fázisában. Ez a szerelem pedig, igen, átszövi az egész világirodalmat, mert az igazi, eredeti világirodalomnak mint olyannak, mindig megvan az erotikus tendenciája. Az erósz mint világgondolkodás a világfejlődés és a világpolitika töltete és mozgatórugója. Erósz a görög örökség. Nem a mai túlhaladott szexualitás, hanem az erósz! Az erotikus töltet, a szerelem egyik állapota a liebestraum, azaz a szerelmi álom. Ez figyelhető meg Liszt Ferenc egyes alkotásaiban is, s ez a szerelmes állapot egyenlő nála vágyai tárgyával, amelyet a zene segítségével fejezett ki…

 

Németül énekelni kezd egy Ferdinand Freiligrath-verset. Aztán ülünk egymással szemben, és kézről kézre adunk egy orosz vodkával teli üveget.

 

 

Fotó: Varga Attila (forrás: mno)

 

– Az új hrabali korszak tehát az erotika jelszavával indul. Az ellenzői pedig annyit mondanak majd, hogy ezt Hrabal nem is az értelmes embereknek írta.

– Nagyon naiv vagy! Az emberek mindig is szerették a nyilvánosságot, de azt is szeretik hallani, ami négyszemközt hangzik el, vagy éppen egy sörözőben hatszemközt. Mindezt nyilvánosan hallani, olvasni azokkal a bizonyos trágárságokkal együtt, amelyeket egymás közt mondanak el az emberek – meghökkentő, és velem ellentétben ezektől az európai és az amerikai társadalom is viszolyog. Ez teljesen olyan, mint amikor egy kisgyermek olyat mond, amit nem illik mondani. Az „enfant terrible”, a rossz gyerek. Ha ez a rossz nem a valóság, akkor legyen, amit akarunk, legyen misztifikáció. Márpedig az irodalom lényege a misztifikáció, s ezt már Goethe is tudta. Tudni kell misztifikálni. Egy picit hazudni és egy kicsit misztifikálni. Na, ezek az én hajtóerőim!… Igen, a fantáziám egyre inkább erotikus és szexuális képzeteket szül bennem. Olyannyira, hogy még erről és ennyit senkinek sem beszéltem…

 

– Könyvéből, a Szigorúan ellenőrzött vonatokból az akkor 28 éves filmrendező, Jiří Menzel 1966-ban elkészítette első játékfilmjét. Menzel elnyerte az amerikai filmakadémia Oscar-díját. Mit jelentett önnek a Jiří Menzel-féle Oscar-díj?

– Várjunk csak! – emeli fel a mutatóujját. – Az Oscart a rendező kapta, nem pedig én. Na persze végül is én írtam, s én vagyok a lelki atyja. És én alázatosan el is fogadom ezt az apaságot. Amikor elkészült a film, számomra ez, ahogyan az amerikaiak mondják, „shocking”, azaz sokkoló volt.

 

– Ez az Oscar előbbre vitte 1968-ban?

– Pont fordítva. Retardáns hatása volt. Előttem voltak már azok a témák, amelyek túltettek a filmben feldolgozottakon is. Én amúgy is mindig egy lépéssel előbbre vagyok. A gondolataim mindig előbbre vannak. Ott világít a fény előttem, olyan mondanivalókkal az úton, amelyeket még nem mondtam el.

 

– Hogyan reagált ekkor a környezete arra, hogy híres?

– Nagyon kedves, rokonszenves emberek vannak a környezetemben. Ők úgy vették az egészet, hogy na és akkor mi van? Az ő dolga. Egy bizonyos fokig segítettek nekem. Sokan bagatellizáltak, egypáran megdicsértek. De vigyázat! Közép-Európában nem szokás dicsérni. Egy szégyenteljes rágalom sokkal inkább dicséretes.

 

– Hány nyelvre fordították le Hrabalt?

– Azt hiszem, úgy száz nyelvre, de engem ez már nem érdekel, és nem sajnos, hanem hála istennek. Nem tartom magam híresnek, úgymond egy vagyok a sok közül. Mikor legutoljára Magyarországon voltam, egy szombati napon eladtuk az egész rakományomat. És akkor a Hungária Kávéházban, ahonnan a tévéközvetítés folyt, nem azt mondták be, hogy cseh író vagyok, hanem azt, hogy magyar nemzeti művész. Talán azért, mert huszonötezer könyvet adtunk el egy szombat délelőtt.

 

– Bizony, elfogadnánk önt magyar írónak.

– Hát egy bizonyos fokig az is vagyok, mert amit a magyarok nem mernek kimondani otthon, azt én Prágában teli torokból hangoztatom. És ez az, ami sokkolja a magyarokat. Szeretnék kimondani, de nem tudják, mert nem Prágában vannak, hanem a konvencionális Budapesten. Azért örülök, hogy itt voltaltok. Biztosan kapok ezért valamilyen díjat, azt lefogadom. De ha nem, akkor majd én elintézem, hogy kapj, mert neked volt türelmed, te barom, hogy ezt végigcsináld… Végül csak annyit mondanék, amit Hašek mondott, mégpedig hogy a pincéreknek és az újságíróknak megvan az a tehetségük, hogy még a barmok is megőrülnek tőlük. Ti engem már annyira megőrjítettetek, hogy most már tényleg menjetek a francba. Ez persze csak a prágai irónia, s egyáltalán nem azt jelenti, hogy rosszban válnánk el, ez már a hašeki-kafkai irónia. Ha elolvassátok A kastélyt vagy a Küldetést, akkor tényleg elmegy a kedvetek a viccelődéstől. De nekünk még nem ment el a kedvünk, viszont ha én újra elolvasom ezeket, úgy érzem, hogy a halálomon vagyok. Engem a világon semmi sem zavar, csak az, hogy ti itt vagytok.

 

– Melyik a legkedvesebb sörözője?

– Ahol nevetnek.

 

– És minden prágai sörözőben nevetnek?

– Hülye kérdés.

 

– De a Tigrisben vagy az új sörözőben, ahová jár, ott biztosan.

– Ezek olyan kérdések, mintha a Belügyminisztériumban tennék fel nekem. Picsa kérdések. De az utóbbi, az tényleg igaz. Gyertek el, vasárnap ott leszünk, akár a Belügyminisztérium is megtudhatja, de csak négyszemközt. Lesem, figyelem az egyszerű embereket. Beszélgetünk, mesélünk egymásnak, és én megint megtalálom majd a fonalat, a kristályt, amelyet majd csepp alakúvá kerekíthetek. Mindig is az volt az érzésem, hogy azok az egyszerű emberek, akik tudnak krumplit kapálni, s eljárogatnak a kiskocsmájukba, vagyis azok, akik egészen egyszerű életet élnek, sokkal többet kapnak az élettől, mint az intellektuelek felsőbbrendűségét. Az intellektuel rendszerint csak tudja, az egyszerű ember viszont mélyen meg is éli a dolgokat. – Előrehajol és felkiált: – Te egy tatár vagy! Neked is olyan kiugró pofacsontod van, mint nekem! Te tatár, magyar vagy arab vagy! Odakint szerintem nem is egy autó áll, hanem egy ló vár rád. A nyereg alatt pedig egy szelet hús. Én is az avarok és a tatárok leszármazottjának tartom magamat. Hirtelen haragú vagyok, aki szívesen megsértődik. A magyarok is hasonló természetűek, tehát tele vagyunk közös tulajdonságokkal. Az én legszebb úti élményeim mindig Magyarországhoz kötnek. Emlékszem, amikor a Hortobágyi Csárdában este tizenegy órakor felkeltettük a cigányokat, akik végül hajnalig játszottak nekünk. Legjobban mégis a Szegedet átszelő Tisza folyó bűvölt el. Örök időkig ott szeretnék élni. Egy-két hónap múlva a Tisza olyan lesz, mint a kávé. Ott ülsz valahol a parton, halat eszel és bort iszogatsz. Ha emigrációba vonulnék, akkor biztos, hogy Szegedet választanám. Halat eszegetnék, a cigányok pedig ott játszanának nekem.

(…)

Varga Attila

mno

 

 

 



Olvasva: 2143 alkalommal