Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
1848. március 15.
H.Pulai Éva, 2017. március 14., kedd, 19:00

Oh szabadságunk, édes kedves ujszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; (...) s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! (Petőfi Sándor)

 

 

Táncsics Mihály 1843 tavaszán gúzsba kötött kézzel káromkodik, imádkozik: sajtószabadságot követel egy rab. (Szigethy Gábor)

 

„Mai időben majd mindenütt a politika van napirenden; minden egyéb háttérbe tolatik. És ez helyes; ez időkor a nép életének egyik leggyönyörűbb szaka, melyben elveszett szabadságát visszanyerni küzd, de éppen ez tanúsítja, hogy jelenleg szabadsága nincs, hanem csak lesz, ha lesz. Mondják, a szabadságért küzdeni szép, dicső (tapasztalásból még nem tudjuk, mert nem küzdöttünk, ugyanis egy kis üres lárma, mely közé a szabadság szó is vegyült, még nem küzdés), de a szabadságot élvezni még dicsőbb (nem volt részünk benne, tehát nem szólhatunk). Nem lesz helyén kívül itt egy kissé figyelemre méltatni, mit kell e szó alatt: politika, értenünk? Ha nem merjük kimondani, amit gondolunk, vagy amiről meg vagyunk győződve, politikával élünk; ha nem bátorkodunk, vagy helyesebben mondva, ha gyávák vagyunk jogunkat egyenesen követelni, politikával élünk, ha – sat. Csak ezekbül is kiviláglani látszik, hogy a politika az igazság helyét foglalta el. Veszedelmes időszak! Ha találtatik egy-két férfiú, ki az igazságot ki meri mondani, azt ügyetlennek tartják: nem politikus, nem státusférfiú*, úgymondanak. Jog és szabadság gyávaságbúl eljátszva levén, ki ma azt meri mondani: attól, mit a természettűl kaptunk, semmi emberi teremtés bennünket meg nem foszthat, nem politikus. Ha attól, ki az önhaszon és okosság törvénye szerint szabadságunkat és jogainkat magára ruházni át elég ügyes vala, csak egy vonalnyi engedményt nyerünk, földig hajtva magunkat, mély jobbágyi alázattal megköszönjük: ez politika. Ki azt bátorkodnék mondani: azon szabadság, azon jogok, melyekbül egy kis részt visszakaptunk, mieink valának; őseink gyávaságbúl áldozták föl; azokat mind visszakívánjuk; mégpedig nem is tartozunk megköszönni; mondom, ki így szólna, azt nemcsak politikusnak nem, sőt veszedelmes izgatónak, zendítőnek tartanák; ez a politika. – Azok, kik a nép szabadságát s jogait magoknak tulajdonították, az okosság szerint jól tettek; ha a barom önként odanyújtja nyakát, mért ne hágjon rá? Ez ugyan nem szép, nem keresztényi tett, szóval nem igazság, mert a mívelt ember még a barmot sem kínozza, de minek ma igazság, midőn politika azt igen jól pótolja? A XV. zsoltár 2. verse ugyan azt mondja: „Aki tökéletességben jár, igazságot cselekszik: és igazságot szól az ő szívében” – de ki az, ki tökéletességben jár? Ma mindenki csak politikában jár. Azt hiszem, a zsoltárista is csak vénségében mondotta ezt, mikor a világ gyönyörűségét kiürítette s előbb sok tökéletlenséget követett el maga is.

 

E kort, melyben élünk, átalakulás korának nevezgetik; mintha bizony az ember valami selyembogárként kukacból egyszerre bontakoznék ki. Az első ember óta maig örökös átalakulás volt, és tart addig, mikor az utolsó ember e földi pályáról lelép. Azonban néha az átalakulás egy kissé nagyobb zajjal jár. A teremtő ilyenné alkotá az embert, hogy neme szüntelen fejlődésben legyen. Kik csak e kort tartják átalakulás korának, hatalmasan tévednek, s az embert, következőleg önmagukat nem ismerik. – Fokonként fejlődik s tökéletesül a természetben minden, fokonként kell tehát minden népnek, úgy a magyarnak is, fejlődnie. Néha a fejlődés akadályoztatik, de azért fejlődni meg nem szűnik, hanem valami más irányt vesz. Így történt a magyar néppel is. Hogy a nagyobb erő a kisebbet legyőzheti, oly igazság, mit senki kétségbe nem von, ha eszével él; tehát az erősebb az erőtlenebbet, ha érdekében van, fejlődésében is akadályozhatja; valamint másrészről a hatalmasabb a gyöngébbet, ha neki úgy tetszik, elő is segítheti. De megtörténhetik néha az is, hogy az elősegítés fonákul megy, s többet árt, mint használ. Legalább nálunk így akar menni, azonban még nem megy.”

Táncsics Mihály: Sajtószabadságról nézetei egy rabnak

 

Petőfi Sándor Homonnai néven írt verse*:

Vándordalok

 

1

 

Távol szeretteimtől,
S tőled, te drága hon!
Vándorlom a világot
Végetlen útakon.

 

És lábam a nagy úton
Fáradva lépdegel,
Mert vállaim tetézvék
Butyornak terhivel.

 

Eldobtam én a terhet,
Nincs többé vállamon;
És mégis vajh mi csüggeszt?
És mégis vajh mi nyom?

 

Boldogtalan fiú te!
Mely tégedet lever,
Nem válladon... szivedben
Az óriás teher.

 

2

 

Hová, hová az égi úton,
Darusereg;
Azért hagyjátok-e a tájat,
Mert nem meleg?

 

Vándorlok én is, ámde pályám
Ellenkező:
A szerelem forró honából
Jégsír felé.

 

Pápa, 1841.

 

*Petrovics Sándor név áthúzva s fölé írva: Homonnai

Forrás:

Érdem könyv, a főiskolai képző-társaság dolgozó tagjainak számára, 1841. Református Könyvtár Pápa, O.155. df.

 

Márciusi ifjak…

 

„Csodálatosak voltak ezek a fiatalok azért, mert ez volt az utolsó tisztességes forradalmár nemzedék. Ezekből nem lettek miniszterek és államtitkárok, ezek megmaradtak közkatonának. Aki legtöbbre vitte közülük Petőfi őrnagy úr, Vasvári szabad csapatparancsnok volt. Otthagyja a fiatal életét a magyar és a világszabadság védelmében Erdély hegyei között. Vajda János egy elhagyott lábú honvédhadnagy lesz, Bujovszky Gyula egy kishivatalnok. Egyedül talán Jókai csinált karriert, mert mint újságíró, ő egy olyan varázslatos dolgot ér el, hogy megbuktatja cikkeivel a rendőrminisztert. Mert a rendőrminiszterek mindig egyformák és mindig úgy érzik, hogy az a törvény amit ők akarnak. Tehát ezek megmaradtak tényleg közkatonának és megmaradtak példaképeinknek, hiszen most ugyanaz a dolga a mai fiatalságnak mint ami a márciusiaknak volt. Korszerű Magyarországot köll csinálni, európai Magyarországot kell csinálni, kiváltságokat nem ismerő, tehát polgári Magyarországot kell csinálni. Kívánok hozzá jó munkát.”

részlet Katona tamás előadásából

 

„Most kell neki felvirulni vagy soha…”

 

Dr. Katona Tamás történész előadása 1848. március 15-ről. Az előadás előtt beszélgetés is készült a történésszel. Műsorvezető: Havasmezői Gergely.

 

Vörösmarty Mihály:

FÓTI DAL

 

Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

 

Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De ami a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi
Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
és remek?

 

Víg pohár közt édesebb a
Szerelem.
Ami benne keserű van,
Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
Ha szeretsz.

 

Érted csillog e pohár bor,
Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
Mint e szív;
Volna szívem, felszökelne
Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
Vagy bucsút.

 

Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv.

 

Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.

 

Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
Valamit.

 

No de se baj, máskép leszen
Ezután;
Szóval, tettel majd segítsünk
A hazán.
Ha az isten úgy akarja
Mint magunk,
Szennyet rajta és bitor bunt,
Nem hagyunk.

 

Rajta társak hát, igyunk egy
Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
Félre most:
A legszentebb --, legdicsőbbért
Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
Gazdag tort!

 

A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.
Lelje népe boldogságán
Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
Szent fejét!

 

Minden ember legyen ember
És magyar,
Akit e föld hord s egével
Betakar.
Egymást értve, boldogítva
Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
Szembe lép.

 

Ellenség vagy áruló, ki
Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte
Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
Hátadon!

 

S most hadd forrjon minden csep bor
Mint a vér,
Melyet hajdan frígyben ontott
Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
Felsiet,
úgy keresse óhajtásunk
Az eget.

 

Légyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
Temploma.
és ürítsük a hazáért
E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.

 

Érje áldás és szerencse
Mindenütt,
Ahol eddig véremészto
Seb fekütt.
Arca, mely az ősi bútól
Halavány,
Felderüljön, mint a napfény
Vész után.

 

Hű egyesség tartsa össze
Fiait,
Hogy leküzdje éjszak rémes
Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
Jog alatt.

 

S vér, veríték vagy halál az,
Mit kiván,
Áldozatként rakjuk azt le
Zsámolyán,
Hogy mondhassuk csend s viharban:
"Szent hazánk:
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk."

 

1842. október 5.

 

Petőfi Sándor:

SZOMORÚ ÉJ

 

Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,
Mert gondomat el nem altathatom.
Mi fog történni vélem s a hazával?
E kettős kérdés tépi lelkemet.
Ah, nem érem be a magam bajával,
Még te is gyötresz, hazaszeretet!

 

Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
Hogy örök vészű tengeren evez?
S mit ér, ha őt a haragos habokból
Mentő sajkával partra is tevék,
Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
Kik ott maradtak a hajóba' még?

 

Apám, apám, mért is taníttatál,
Miért az eke mellett nem hagyál?
A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;
Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
De le nem hoz... a magasból levet.

 

Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
A napvilágtól szemed fénye vész.
Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
Mely erősíti még szemeidet,
S közel hoz mindent... s minden vajmi szebben
Tünik föl, hogyha távol nézheted.

 

Miért tanultam? mért nem maradék
Földmívelő, aminek szánt az ég?
Nem tölteném most kínos virrasztással
A végtelenbe nyúló éjszakát;
Lelkem fölött az álom víg dallással
Madár módjára ringatná magát.

 

Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
S mig ellegelget kolompolva nyája,
Ő hűs bokorba vészi bé magát,
S nem hallja senki sem, úgy fujdogálja
Saját kedvéért a kis furulyát.

 

Vasárnap tisztát venni hazajár,
Hol a szerelmes lyányka várja már.
A lyányka jó, friss, szereti a dolgot,
S oly szép, mint a megszületett tavasz;
Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
Hiszi tehát, hogy a világ is az.

 

Pest, 1847. január

 

 

1848. március 15.

 

„Petőfi lakásaihoz nem volt kegyes a sors, nemcsak az a – Jókai Mórral közösen bérelt - lakása tűnt el, amelyet március 15-én magáénak mondhatott, hanem 1937-ben lebontották utolsó pesti lakását a volt Marczibányi-házban – kezdi a történelmi útikalauzt Katona Tamás történész. 

 

Petőfi innen indult el a Pilvaxba, amely már maga is tévedés, tudniillik a kávéházat a márciusi ifjak inkább Fillingernek hívták, hiszen Fillinger János volt a bérlője, és Pilvax Károly sem úgy írta a nevét, ahogy ma a Pilvax közben ki van írva, hanem két ellel és dupla vével. A Pilvax kávéházat természetesen szintén átépítették, de legalább egyik helyiségében megpróbáltak emléket állítani a múltnak.

 

Petőfi megkérte Vasvári Pált és Bulyovszky Gyula írót, hogy menjenek el a Dohány utcába a közös lakás „Jókai szobájába”, és itt határozzák meg a nap menetrendjét és a sajtó fölszabadítását.

 

Nem véletlen ugyanis, hogy a 12 pontban első helyen épp ez szerepel. Nemcsak azért, mert ezeknek a firkászoknak ez volt a legfontosabb, hanem azért is, mert ezt - az országgyűlés, Pozsony, az uralkodó és Bécs nélkül - Pesten is ki lehetett vívni.

 

Vasvári Petőfi tőrös botjával hadonászott, és amikor a szurony kirepült a botból, rezegve megállt az ajtófélfában. Ilyenkor bizony egy fiatalnak illik blazírtnak lenni, Petőfi is csak annyit mondott: „Jó jel! A szurony hegye Bécs felé mutat.” Sajnos, azonban a lakással eltűnt a szent ajtófélfa is.

 

Rajta magyar, hí a haza!

 

Hőseink azonban annyira elfecsegték az időt, hogy a kávéházi ifjak kezdtek szétszéledni. A rendkívül éles eszű, de rettenetesen dadogó Sükei Károly költő – a bukaresti magyar református pap fia – kiment a rémes havas esőben a mai Petőfi Sándor utcába, kiakasztotta a kézzel másolt 12 pontot, és akadozó nyelvvel magyarázni kezdte. Vagy harmincan gyűltek köréje, természetesen volt egy titkosrendőr is köztük, aki a titkosrendőrök csalhatatlan ösztönével megállapította, hogy ez a fiatalember őrült, és el akarta vitetni a Rókus kórház második emeletére, az elmeosztályra. De az emberek nem engedték. Úgy látszik, tetszett nekik a 12 pont, és a spiclinek kellett sietve távozni.

 

A fiatalok természetesen a fiatalokhoz mentek a kávéházba a 12 ponttal és egy verssel, amit még senki sem ismert. Azaz Szikra Ferenc jurátus március 13-án este egy sort már látott belőle, a kezdősort: „Rajta magyar, hí a haza!” Nyomban felhívta Petőfi figyelmét arra, hogy először talpra kell állítani a magyart, és csak utána „rajta”. Petőfi nem szerette, ha verseibe belebeszélnek, most azonban valami jó előérzete lehetett, mert megígérte, hogy Szikra utasítása szerint kiigazítja az első sort. A kávéházhoz legközelebb az egyetem orvosi kara esett. Az Újvilágban, a mai Semmelweis utcában, a szemközti Fekete Sas szálloda épületéből sokan figyelték az eseményeket. A szálloda helyén épült meg aztán az Országos Kaszinó palotája, tetején 1945-ig látható volt a szálló régi cégére, a fekete sas, amely aztán nyomtalanul eltűnt. Az orvosi karnak otthont adó ásatag kolostorépületből a hallgatók örömmel tódultak ki az utcára, hogy a kirakott székről szónokló Jókaitól meghallgassák a 12 pontot, Petőfitől pedig a verset, melynek második szakaszától kezdve minden egyetemi hallgató Petőfivel együtt harsogta a refrént: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, /hogy rabok tovább nem leszünk!” Innen a ferences templom melletti politechnikumba mentek, a mérnökhallgatókhoz, majd tovább a bölcsészekhez, jogászokhoz, teológusokhoz. Mindenütt volt szék, mindenütt volt 12 pont, és Petőfi mindenütt elüvöltötte - Egressy Gábortól tudjuk, hogy a költő így szavalta - a Nemzeti dalt.

 

hvg.hu

 

 

Petőfi Sándor:

A MAGYAR POLITIKUSOKHOZ

 

Lenézik a szegény költőket
Ez elbizott, kevély urak,
Kik a megyék s ország gyülésén
Fényes szerepet játszanak.
Pusztulj az útból, jó fiú, ki
Kopottan ballagsz ott gyalog,
Mert eltiportat ezen úr, ki
Hintón melletted elrobog.

 

Azért vannak tán olyan nagyra,
Hogy őket paripák viszik,
S mig a költő tengődik éhen,
Az ő szolgájok is hizik?
Vagy, ami még szebb, azt gondolják
Talán, hogy fontosabbak ők
Az emberiség mérlegén, mint
E haszontalan verselők?

Ti, kik úgy fölfuvalkodátok,
Tudjátok-e, mik vagytok ti?
Az apró napi események
Mulandó pásztortüzei.
Éjenként lát a vándor, amint
Föl-föllobogtok magasan,
S reggel felé a nagy tüzeknek
Már csak hideg, holt hamva van.

 

Hozzátok képest, mikor égtek,
A költők kicsiny csillagok,
E messze csillámló szikráknál
Százszor nagyobbak lángitok;
De hamvatokat is midőn már
A szellők régen elvivék,
A távolságban a kis csillag
Még akkoron is egyre ég.

 

Tanuljátok meg, mi a költő,
És bánjatok szépen vele,
Tanuljátok meg, hogy a költő
Az istenség szent levele,
Melyet leküld magas kegyében
Hozzátok, gyarló emberek,
Amelybe örök igazságit
Saját kezével írta meg.

 

S habár más nemzet föl se' venné
A költőket, ti magyarok,
Költőitek előtt, tinektek
Illő, hogy fejet hajtsatok.
Oh, a magyar költőknek vajmi
Nagy honfi-érdemök vagyon...
Szégyen, ha elfelejtettétek!
Még nincsen túl fél századon.

 

Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet
Apáink örökségiből
El nem rabolt még az enyészet,
Az ellenünk esküdt idő,
Nyelvünk is veszendőben volt már,
Hozzája közel volt a vég,
Az országútra kitaszítva
Halálos bajban feküvék.

 

Kevély urak, e szent betegnek
Milyen segélyt nyújtottatok?
Ha hozzá léptetek, azért volt,
Hogy rajta egyet rúgjatok!
Költők valának ápolói,
E rongyos, éhes emberek,
Ők ápolák s menték meg... és ti
Őket mégis lenézitek!

 

Pest, 1847. (december)

 

 

 

E költemény buzdította március 15-kén a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemben, azután a szemináriumterén (most már 15-dik március tere), végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk, a hatvani utcában (most szabad sajtó utca). A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki legelőször.

 

Bozzai Pál:

A dicsőségről

 

Lerázom annyi esztendők porát
Lelkemről, mig fölépitem magamnak
A hir s dicsőség márvány-csarnokát,
Sötét romjából a kiholt múltaknak.
Benézek a dicsőség csarnokába,
Oh hogy sugárzik, mint a déli nap!
Beárnyékolni jőjj, borostyán ága,
A nap sugára ellen, siromat.

 

Ha lombjaidból messze századok
Telei talán már kivetkeztetének:
Jön a tavasz, ismét virúljatok,
Fejére a szabadság emberének!
Mert a dicsőség nem tünékeny álom,
Bár néha egyetlen sugárt bocsát;
De egyetlen sugár belőle, három
Századnak fénylik éjszakáin át.

 

Rom a dicsőség; mért nem éltem én
Akkor, midőn még csorbulatlan álla!
Születtem volna napnak reggelén,
El nem boritna éjszakák homálya.
Teremthetendék hőset a hazának,
Egy Miltiadesz bajnok-szobraként;
Kezeim tán egy Olympot foszthatának,
Szegény hazám! neked babérokat.

 

Rom a dicsőség. Épitsd fel hazám,
Bús romjait e fényes ravatalnak;
Későbbi gyermekid között talán
Lesznek, kik benne élnek és meghalnak,
Kik mondják majd: küzdöttem s nem hiába,
Mert hosszú éj után feltünt a nap;
Beárnyékolni jőjj, borostyán ága!
A nap sugára ellen siromat.

 

(1848.)

 

LAPOK PETŐFI SÁNDOR 1848-AS NAPLÓJÁBÓL

 

Pest, március 15-én 1848.

Szabad a sajtó! ... – Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugarai.

Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs ... Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?

Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvözellek oly magas örömmel, a milyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet!

Oh szabadságunk, édes kedves ujszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt ... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség!

Ezzel köszöntlek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul! nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet félhalál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni!

Késő éj van. Jó éjszakát szép csecsemő ... szép vagy te, szebb minden országbéli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát! ... ha elalszom, jelenj meg álmamban úgy, a milyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek!

 

Pest, március 17. 1848.

Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak, őrjöngtek bennem!

A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam!

Igy vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kínszenvedésök helyét ... vártam e pillanatot, nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanúbizonyságom erre a költemények, melyeket több mint egy év óta írtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből – vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek – mely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű erőszakos megrázkódáshoz. Ezt többször leírtam, még többeknek elmondtam. Senki nem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, általában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást él bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt.

Politikai életünket távolrul néztem, vagy rá sem néztem, a miért részint egyoldalúsággal, részint bűnös egykedvűséggel vádoltak. A rövidlátók! Én tudtam azt, a mit ők nem tudtak, és azért szánakoztam a napi politika kurjogató hősein, mosolyogtam a fontosságot, melyet magoknak tulajdonítottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokra rajzolt kép, melyet a bekövetkezendő viharnak első lehellete elsöpör; tudtam, hogy ők nem azon nagy színészek, kik a világ színpadán az újjászületés óriási drámáját eljátszák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a függönyöket aggatják s a színpadra székeket és asztalokat hordanak.

Magamba zárkóztam, mint elzárkózik tornyába a csillagász, s a földről az égbe vetettem szemeimet, a jövőbe. Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő ... a forradalom kitört Olaszországban!

A mint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen délifényt, mely születésekor is nagyobbszerű volt minden éjszaki fénynél, s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot.

És úgy lőn. Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, onnan kikergette Lajos Fülöpöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeruzsálem templomából.

Oh mikor meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték s Franciaország respublica! ...

Egy Pesttől távoleső megyében utaztam, és ott egy fogadóban lepte ... rohanta meg e hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet.

– Vive le république! kiálték föl, aztán némán merően álltam, de égve mint egy lángoszlop.

A mint eszméletemet visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani – a jelszó ki van kiáltva, gondolám, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én hazaérek! nékülem kezdődjék a forradalom? hah!

Nyakrafőre siettem a fővárosba ... reszketve, lélekzet nélkül értem haza ...

Általános volt a lelkesedés, de még semmi sem történt ...

Nagyot lélekzettem, mint a búvár, midőn a víz alól fölmerül. A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott, végre Bécset is fölgyújtotta, Bécset! ... és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett. Pesten március 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyűlésben indítványoztatott, hogy a tizenkét pont petitióképpen fölnyújtassák a királynak, még pedig rögtön, de az akkor virágzott táblabírói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, úgy hogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy így történt ... micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelnei kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal! A fejedelmek úgy sem adnak soha semmit, azoktól a mit akarunk, el kell venni.

Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyűlésén. Akkor este Jókai mondta el eredményét vagyis eredménytelenségét nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Hallatára magam is elkeseredtem, de nem csüggedtem.

Az éj nagy részét ébren töltöttem, feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel együtt, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mingyárt holnap ... hátha holnapután már késő lesz!

Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind főkötelessége szabaddá tenni a sajtót ... azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki, ki várhat ennél szebb halált?

E gondolatokkal aluttam el. Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt meghítam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk.

Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonázott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, a nélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.

Jó jel! kiáltánk föl egyhangúlag.

A mint a proclamatio elkészült, s indulófélben voltunk azt kérdém, micsoda nap van ma?

Szerda, felelt egyik.

Szerencsés nap, mondám, szerdán házasodtam meg!

Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta fel, én Nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.

(A Nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-kán írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-kén akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.)

A kávéházban azon határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, a mint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proclamatiót és én elmondtam a Nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professor és ezt mondta nagy pathossal:

Urak, a törvény nevében!

Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülük Vidacs emelt szót, elmondta, hogy professoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvata a proclamatiót s a tizenkét pontot, s én velem elszavaltatták a Nemzeti dalt. Mindkettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták s a refrainban előjövő „esküszünk”-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.

Most menjünk egy censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a Nemzeti dalt! kiáltott valaki.

Censorhoz nem megyünk, feleltem, nem ismerünk többé censort, el egyenesen a nyomdába!

Mingyárt beleegyeztek és követtek.

Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidacsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott.

A szakadó eső dacára mintegy 10.000 ember gyűlt a múzeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is, és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel, először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek! ... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön ... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam ... minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!

Ezen, különben alaptalan hír, oly fölindulást okozott, hogy Nyári Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, a nélkül, hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna.

Budára, – Budára! – a helytartótanácshoz! ... nyitassuk meg Stancsics börtönét! ... Budára! ...

Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartótanácsot fölszólítandó, hogy a censurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék. A választmány tagjai: Egresi Sámuel, Gyurkovics Máté, Irányi Dániel, Irinyi József, Kacskovics Lajos, Klauzál Gábor, Molnár György, Nyári Pál, Petőfi Sándor, Rottenbiller Leopold, Staffenberger István, Tót Gáspár, Vasvári Pál.

A választmány legalább 20.000 ember kíséretében fölment Budára a helytartótanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.

Ez volt március 15-ike. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre emlékezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, a mi volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermekeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.

Pest, március 20. 1848

Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.

Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok fel! E kettő ítéljen fölöttetek.

Ök nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-ikének szűz zászlajára! ... avagy nem áll-e azon e jelszó, és nem kiáltottátok-e velünk: Szabadság, egyenlőség, testvériség? Igen, ti velünk kiáltottátok ezt, de – most már látjuk – nem igazságszeretetből, hanem félelemből! ...

Megszűntetek már félni? Ne szűnjetek meg, mert eljött és még nem múlt el a jutalmazásnak és büntetésnek ideje!

Várhattok-e igazságot a magatok részére, ha nem vagytok igazságosak mások iránt?

S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? Hullott egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték, vagy midőn oltalmazták? nem; ti jött-ment emberek vagytok, alig van köztetek olyan, a ki be tudná bizonyítani csak azt is, hogy első nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született. Olyanok voltatok mint az 1, midőn bejöttetek, most olyanok vagytok mint az O ... legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is e nemzetet, melynek földén meghíztatok, legalább ne piszkoljátok azt be!

De legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett nehány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy ő nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.

 

Pest, március 24. 1848.

Az úrbért eltörölte az országgyűlés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most, midőn végső szükségből tette és ijedtségből, nem tarthat rá számot. A tekintetes karok és rendek s a méltóságos és nem t’om miféle főrendek, azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40.000 paraszttal egyetemben, és ezen kellemetes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbért azonnal eltörölték. A mi a hírt illeti, ez alaptalan hír volt, de ha nem tették volna a t. c. urak azt, a mi tettek, biztosíthatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hírnek nem sokára alapja és kalapja lett volna, azaz igaz lett volna tetőtől talpig, csak azzal a kis különbséggel talán, hogy nem 40, hanem 80 vagy még több ezer ember jelent volna meg a Rákoson. Egyébiránt jobb, hogy így történt, végtelenül jobb, hálát adok istennek, hogy ama borzasztó dicsőségtől megmentett, nem is szemrehányásképpen mondtam ezt el a nemességnek, melyhez magam is tartozom, csak bátor vagyok tudtára adni a nemes uraknak, hogy nevetség tőlük, nagylelkűséggel dicsekedni. Tisztelet, becsület, de igazság is!

 

Pest, ápril 1. 1848.

Két heti húzás halasztás után ő császári királyi apostoli fölsége kegyelmesen méltóztatott szavát beváltani ... a magyar független felelős ministerium megvan.

Pesten a kedélyek a forradalmi hangulat tetőpontján voltak, a vidékről naponként csatlakoztak újabb s újabb hívek elveinkhez és munkálódásainkhoz és ilyen helyzetben mi két hétig várakoztunk, hogy a király megtartsa adott szavát. Ily dolgokra sírva fakad a nemzetméltóság s azt mondja: szégyen reánk! Szégyen igen is, de a szégyen nem illeti az ifjúságot. Ne keveredtek volna csak jámbor békés Lafayettek közénk, hagyták volna azokra az ügyet, a kik kezdeni merték, nem esett volna e csorba dicsőségünkön! ... Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen, nemcsak esőre, hanem koronkint vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, később, midőn nagyon szomjazik, majd két annyit követel.

Ma olvastatott föl a megyei és a választmányi gyűlésben a ministeriumról szóló leirat. Az ifjúság és így az egész forradalom nagyon elégedetlen vele, de a békés polgárok nagyon meg vannak elégedve, s csaknem nyilvánosan hazaárulóknak nyilatkoztatták azokat, a kik ezentúl nyugtalankodni fognak. Jól van, mi nem akarunk hazaárulók lenni, lelépünk és haza megyünk, de ha e királyi leirat mellett nem lesztek képesek a kellő sikert kivívni, akkor ti lesztek a hazaárulók, ti, kik abban teljesen megnyugodtatok, ti, kik a haza egyedüli reményeinek, az ifjúságnak lelkesedését erkölcsi kényszerítéssel elfojtottátok!

Most hát oszoljunk szét ifjú barátim, kik a két heti nyilvános életben oly bátran és oly csüggedetlenül működtetek, a mint csak óhajtottam, isten veletek, a forradalomnak vége van ... de nem, a forradalomnak nincs vége, ez csak az első felvonás volt ... a viszontlátásig!

 

Pest, ápril 19. 1848.

Március 16-án az előbbi nap tiszteletére a két főváros kivilágítva, néhány nappal utóbb fáklyás zene Klauzálnak, Nyárinak stb. ... aztán fáklyás zene Wesselényinek, Eötvös Józsefnak stb. ... később Batthyányi, Kossuth, Széchenyi megérkezésekor a két főváros kivilágítva ... tegnap ismét a nádor tiszteletére kivilágítás és mindenféle ceremónia. Mennyi ünnep egy hónap alatt! Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után sötét napok ne következzenek.

Ha vesszük, e férfiak valamennyien megérdemelték a megtiszteltetést, melyben részesültek, de ha meg nem érdemelnék is, csakúgy megtiszteltük volna őket, és ez a szomorító a dologban. Borzasztó vasárnapi nép vagyunk, nekünk mindig ünnep kell, s ha egyszer nem lesz emberünk, a kit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás zenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk.

De én hiszem, hinni akarom, hogy e szánakozásra méltó gyöngeség nem a magyar nemzeté, hanem a monarchiáé, s a monarchiával együtt majd ezen üres cifraságokat is leveti, miként lehull a virág, hogy a gyümölcsnek helyet adjon. A monarchia a virág, a respublica a gyümölcs. Ez így van s azért nem kételkedem diadalmatokban republicanus elveim!

Republicanus vagyok testestül-lelkestül, az voltam, mióta eszmélek, az leszek végső lehelletemig. Ezen tántoríthatatlanságom, mely soha egy pillanatig sem rendült meg, ez adja ifjú kezembe a koldusbotot, mit évekig hordoztam, s ez adta most férfi kezembe az önbecsülés pálmáját. Azon időben, midőn a lelkeket vették és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapított jövendő volt, én messze kerültem a vásárt, és senki előtt még csak fejemet sem billentettem, hanem álltam egyenes fővel s fáztam és éheztem. Lehetnek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtlenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását sem adtam bérbe senkinek; énekeltem és írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság.

Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, a mi egy szóval annyi, mint republicanus, mert a republicanusnak nem az a főjelszava hogy „le a királlyal”, hanem „a tiszta erkölcs!” Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja ... e nélkül ostromolhatjátok a trónt, mint a titánok az eget, s le fognak benneteket mennykövezni, ezzel pedig leparittyázzátok a monarchiát mind Dávid Góliátot!

Republicanus vagyok vallásosságból is.

A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását, s ez istentagadás. Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom, miképp fejlődik, látom az utat, a melyen megy. Ö lassan halad, minden száz, vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést, de miért sietne? hiszen rá ér, mert övé az örökkévalóság. Most újra emeli lábát, hogy egyet lépjen ... a monarchiából a respublicába. Elébe álljak, hogy szemrehányó tekintetével megátkozzon és megsemmisítsen? Nem! leborulok méltóságos színe előtt, fölkelek megáldva, belefogódzom szent palástjába, és követem dicsőséges nyomdokát.

 

 

Horkay István: "A magyar név megint szép lesz..."

 

 

 

Petőfi Sándor:

Készülj hazám

 

Készülj, hazám,
Készülj, boldog haza!
Oly ünnep vár reád, amilyet
Még nem pipázott magyar ember,
Amely majd hét országra szól,
Mint a lőcsei kalendáriom.
Készülj hazám!

 

A bécsi német
Egytől-egyik mind megveszett,
Istentül elrugaszkodott, az
Ördögnek adta lelkét,
És mostan e bélpoklosok
Ezt kurjogatják:
"Minékünk a szabadság
Árnyéka nem kell,
Maga a szabadság kell minékünk,
Teljes szabadság minden áron!"
Igy kurjogatnak
E sátán cimborái,
S mi lesz a vége e históriának?
Az lesz a vége, hogy császárjokat,
Kegyelmes jó császárjokat,
Elkergetik,
Családostúl elkergetik,
Isten Jehova ugyse'
Elkergetik!

 

De ez lesz a magyarra nézve a
Szerencse napja,
A boldogságnak égi ünnepe!
Közénk fog jőni
A császár és családja,
A fölséges család!
Igy fognak hozzánk szólani:
"Hű magyarok,
Mi mindig bíztunk bennetek,
Mindig szerettünk titeket,
Legjobban, legatyaiabban
Szerettünk népeink között;
Im kebletekre borulunk,
Öleljetek meg,
Kedves hű fiaink!"
És kell-e több minékünk,
Nékünk hű magyaroknak?
Letérdelünk előttök,
Vándorsarúikról a port
Lenyalják csókjaink
S a hála és öröm könyűi,
Melyek majd, mint egy második Duna,
Fognak keresztülfolyni a hazán,
És egy kiáltás lesz a nemzet:
(Egy olyan óriás kiáltás,
Melytől a csillagok potyognak)
"Vitam et sangvinem
Pro rege nostro!"
Mint hajdanában
Bőgtek dicső apáink. -
S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,
Kinek eszébe jut,
Hogy három század óta úr
Hazánkon a Habsburg-család,
S azóta a hazának
Nem volt egy gondolatja,
Nem volt egy érzeménye,
Mely édesebb a kárhozatnál,
Az ilyen vakmerőt,
Az ilyen szemtelent,
Az ilyen háladatlant
Honárulónak deklaráljuk
És nyársra húzzuk!

 

Készülj hazám, ez ünnepélyre,
Készülj, és örvend, oh boldog haza!

 

S ti elcsapott királyok
Itt Európában valamennyien,
Jertek mihozzánk,
A jó magyar nép szívesen lát,
Dicsőségének tartja, ha
Hizlalhat bennetek,
Jertek mihozzánk!
Kosztot, kvártélyt adunk,
S az elveszett királyi címek
Kárpótlása végett
Majd táblabírákká teszünk!

 

Babits Mihály:

PETŐFI KOSZORÚI

 

»Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?«

 

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.

 

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.

 

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bujik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszoruit.

 

Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg temetőnek!...
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére - kőnek!

 

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad
virág szabad földön:
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: »Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!«

 

Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!

 

 

Vasvári Pál (eredeti nevén Fejér Pál; Bűd, 1826. július 14. – Havasnagyfalu, 1849. július 5.) történész, filozófus, politikus, forradalmár, a „márciusi ifjak” egyik vezéralakja, honvéd őrnagy.

 

Vasvári Pál::

IRÁNYESZMÉK

részletek

 

Quel charmant garçon

Szigethy Gábor előszava

 

Halott, huszonhárom évesen.

Vasvári Pál 1826. július 14-én, a Bastille lerombolásának évfordulóján született. Apja falusi pap, szegénység és könyvszeretet – ez családi öröksége. Gyermekkora: falusi elemi iskola, kamaszkora: nagykárolyi piarista gimnázium.

1843. szeptember 1-jén érkezik Pestre, felsőbb iskolába. Történelmet, természettudományt tanul, lelkes híve a bölcsességéről és szertelenségeiről nevezetes Horvát István professzornak. Házitanítóskodik: egyetlen kenyérszerző lehetőség ez tanulni s tudni vágyó szegény diákok számára. Húszéves, amikor első írása nyomtatásban megjelenik. Bölcsészhallgató korában tanár Teleki Blanka leánynevelő intézetében, elmélyülten tanulmányozza a történelmet, Zrínyi Miklósról, a költőről ír terjedelmes tanulmányt 1847-ben, s e művével elnyeri a Kisfaludy Társaság pályadíját.

Gyülekeznek körülötte a forradalmi változásokat remélő fiatalok.

Arcképét rajongó leánytanítványai készíttetik el Barabás Miklóssal.

1848. március 15-én a forradalom főszereplője.

Landerer nyomdájában a sajtószabadság ünnepe a Nemzeti dal és a Tizenkét pont. Petőfi elfelejtette magához venni költeménye kéziratát, reggel nem gondolt arra: lehetséges lesz kinyomtatni forradalmas lobogású szózatát. Tintát, papírt kér, emlékezetből írja le a verssorokat. Vasvári kezében ollóval várja egy-egy versszak elkészültét, felszabdalja a papírt, hadd dolgozzanak a szedők, s míg nyomják az első példányokat, lelkesíti a nyomda előtt egybegyűlt várakozókat.

Délután első szónok a Múzeumnál, aztán a Várba megy, Táncsics kiszabadítására. Másnap tagja lesz a Közcsendi Bizottmánynak.

Március 19-én már az országgyűlés színhelyén, Pozsonyban van, mint Pest város küldöttségének ifjú s népszerű tagja. A sétatéren találkozik Széchenyi Istvánnal: Bon jour citoyen Széchenyi – üdvözli, a grófot. Széchenyi válaszol: Bon jour sansculotte Vasvári! Aznap este a legnagyobb magyar feljegyzi naplójába: „Vasvári… quel charmant garçon…”

Zichy gróf, a kamarilla ügynöke szintén felfigyel az elbűvölő kölyök-re: „Vasvári a legveszélyesebb izgató.”

Később titkár Kossuth pénzügyminisztériumában, majd futár, országjáró katonatoborzó, az őszi népfelkelés idején fegyvert fog, éjszakánként hadtudományi műveket tanulmányoz, néhány előadást tart az egyetemen, fél év után képzett stratéga, honvéd hadnagy, szervezi a sereget; 1849 tavaszán őrnagy, a Rákóczi szabadcsapat parancsnoka.

Július első napjaiban Marisel mellett, Erdélyben a román túlerő felmorzsolja egységét, Vasvárit harc közben golyó találja el, testét fejszecsapás csonkítja.

Történész akart lenni, elmúlt korok tudós krónikása. Ihlető forrása Kölcsey Ferenc kemény tisztaságú életműve: többre becsülni hazánk s nemzetünk boldogságát nyugalmunknál, kellemes életünknél – ez Vasvári Pál tartalmas életprogramja.

A hazug prédikátorokat, a szóbűvészeket, a hatalomba belerohadt ál-népbarátokat – akik azt hirdetik: „ha ők fáradoznak, azt mind a nagy világ érdekében cselekszik; utoljára még azt is fogják állítani, miszerint ha ők esznek és sétálnak, még azt is mind az emberiség magasztos érdekeért teszik” – gyűlöli és megveti.

Elbűvölő kölyök: hisz az igazság diadalában. Önimádó uralkodók, erőszakos törtetők, cinikus miniszterek, hataloméhes politikusok, hazug prédikátorok gyötrik-gyilkolják Európa népeit, mindennapi kenyerüktől és mindennapi jogaiktól milliókat fosztanak meg földrészünkön, s egy huszonkét éves ifjú magyar történettudós daccal, hittel, csillogó szemmel a koronás fők arcába vágja: „A zsarnokot meg lehet gyilkolni, a népet nem.”

Elbűvölő kölyök: államok, népek, uralkodók acsarkodnak egymásra, Európában lángolnak az országhatárok, a birodalmak országokat, népeket falnak fel, joga annak van, akinek több a fegyvere – és Vasvári Pál 1848 februárjában szivárványt fest Európa egére: „a nemzetek együtt, egymás mellett akarnak emelkedni, nem pedig egymás romjain.”

Elbűvölő kölyök: Európában, hazánkban a gazdagok a hatalmasok, akinek tele az erszénye, annak van joga, aki lajbizsebből fél országot kifizet, az uralkodik, s a szegény, a jogfosztott, a mindenéből kiforgatott mást nem tehet: ellenáll, tiltakozik, lázad – s pusztul, mert az engedetlenekre a hatalom azonnal s könyörtelenül lesújt; és Vasvári Pál, a tudós ifjú történész, aki végigbúvárkodta Európa múltját, aki megtanulta, miért nevezik a rend csendjének az alattvalók némaságát, 1848 márciusában, a feltámadás mámoros pillanatában szavakból görögtüzet gyújt: „A nép először könyörög, aztán káromkodik és követel.”

Elbűvölő kölyök: hinni akarja, meri hinni a lehetetlent: győzhet a megalázottak, a jogfosztottak, az emberi jogaikból kisemmizettek igazsága, a letiport nemzetek feltámadnak…

Az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat…

A feltámadás: gyönyörű káprázat. Vakít.

1848. március 15-én Magyarországon milliók hitték, merték hinni, hogy nem üres álom, nem csalóka szivárvány a jövő.

Vasvári Pál, az ifjú néptribun ír, szónokol, lelkesít. Leszámolunk a Habsburgokkal! Függetlenek leszünk! Országunkban egyenlőség, testvériség, szabadság uralkodik! Nem lesznek kiváltságosok hazánkban, közéletünkben emberség s tisztesség lesz a mérték!

Elbűvölő kölyök: 1848 tavaszán boldognak, szabadnak, függetlennek látja e birodalmak érdekei közé szorult kis ország népét.

A feltámadás: káprázat. Vakít és józanít. „Akinek sok vesztenivalója van, az a biztos jelent nemigen veszélyezteti egy bizonytalan jövő ábrándképeiért” – mondta Vasvári Pál 1848. április 15-én a megyei választmányban.

Márciusban a jövő uralkodott. Áprilisban már a jelen.

Az elbűvölő kölykök sem tehettek mást: próbálták megtanulni, miként kell együtt élni a józan jelen idővel.

Vasvári Pál hivatalnok lesz, aztán katona. Nem akarja túlélni a jövő pusztulását: „Én is ott járok a viharos események közt, mint Plinius egykor a Vezúv hegy tűzokádásánál, a természet roppant tüneményét vizsgálva, hogy az utókornak leírja… s míg az utókorról gondoskodott, a lávatömeg őt eltemeté…”

Vasvári Pál egyetlen kincse: becsületes élete.

Halott, huszonhárom évesen.

Gyűrűjébe vésve a felirat: 1848. március 15.

 

 

Jegyzetek

részlet

 

Naplómból

 

Hat év előtt anyám elhunyta után egyedül indultam a nagy világba. Anyám helyett kerestem ápolót, kinek keblére bizalommal simulhassak, ki megtanítson engem a világot és embereket ismerni, ki őszinte legyen hibáim, tévedéseim megróvásában, ki bevezessen az élet vadon kertjébe, s megtanítson ismerni a töviseket, kikerülni a kígyókat, s rettegni a vadállatok sziklabarlangjait. A fiatal árva kebel ösztönszerűleg fél az élet örvényeitől: és én vezetőt ohajték, kinek karjaira fogódzhassam, ki elhalt anyám helyét pótolhassa.

S ezt feltaláltam.

A történet komoly múzsáját, Kliót választám második anyámul. Ennek szellemi karjaira dőltem, ennek ajkáról olvasám le minden idők és nagy emberek elveit, történeteit. Ez lőn dajkám, ki nagyszerű mesékben tünteté előmbe az életet és a világot. Ez tanított meg az ős és újabb kor nagy embereinek elveire. Ez adott kezembe egy horgonyt, a férfias meggyőződés acélkemény horgonyát, mely gyökeres sziklákba vágódzva fenntartá életsajkámat a zajló tenger hullámain, dacára a sorsvihar és romboló szél minden ostromainak!

Elhunyt anyám helyett a történet istennőjében egy új, egy örök, egy halhatatlan anyára találtam, ki engem el nem hagy, ki tőlem meg nem válik, csak életem utolsó percében…

Nekem legjobban tetszett azon történeti mese, mely legszomoruabb volt, mert ez mindig egy nemzetről szólott, kit Klió e szánakozó szavakkal szokott említeni: „a szegény, a szerencsétlen, a jobb sorsra érdemes magyar.”

Minél keserűebbek voltak szavai, annál mélyebben hatának lelkemre. – Klió ilyenkor elhalaványult, szavai reszkedeztek, szívdobogása akadozott, szelíd szemei könnyekbe borultak és fekete fátyolt vetett arcára, hogy ne lássam őt fájdalma perceiben, s ne kérdjem tőle: „miért omlanak arcán a szánalom és részvét bús könnyei?”

De én észrevevém a fekete fátyolon is átragyogó könnyek árjait és vele sírtam, vele szánakoztam a szegény, a szerencsétlen magyar nemzeten…

De ő engem ilyenkor megfeddett.

„A férfiúhoz nem illik könnyeit pazarolni – így szólt ő – ha hallasz igazságtalanságot, melyet nemzeteden elkövettek, ha szólok az ármányról, cselszövényről, mellyel ősapáidat meggyilkolták: te esküdjél bosszút ifjú kebledben, és fogadd fel, hogy nem halsz meg, míg letiport hazád, s legyilkolt nemzeted becsületeért nem küzdöttél”…

Így tanított ő engem gyűlölni hazám ellenségeit, mint Karthagóban Hazdrubál, ki egyetlen fiát Hannibált az istenek oltáránál megesketé, hogy a zsarnok Rómát, Karthagó eltipróját örökké, még a síron túl is gyűlölni fogja…

S aki gyűlölni tudja hona ellenségeit, az megszereti a hazát.

És így adta halhatatlan anyám Klió, ifjúlag szerelmes karjaim közé szellemi jegyesül a hazát.

S én e sokat szenvedett, e halálra üldözött hölgyet szántam szenvedéseiben, szerettem fájdalmaiban és imádtam a mártírság véres dicsőségében!

Barátaim tudják, miszerint ifjúságom legszebb napjait a könyvtárakban töltém el.

Folyvást a történeti kútfőket búvárlottam, mert Cicero mondatát igaznak találtam „historia est magistra vitae.” [A történelem az élet tanítómestere.]

Mint jogász első jeles voltam a statisztikából: de azért a statisztika diktáló tanárát egy héten alig láttam egyszer – a tanórát az egyetemben haszontalan diktálás hallgatásával kellett volna töltenem, s azért ehelyett az egyetemi könyvtárba mentem, s a történeti könyveket olvasám.

Hazám története engem komollyá tőn.

Az elhunyt ősök eseményeit vizsgálva, az emlékezet világában, mint az eliseumi mezőn, végigéltem e nemzet bús és víg napjait. S az érzelem, legyen az bú vagy öröm érzete, nyomokat hagy maga után a kebelben. Így történt, hogy én nemzetemhez levék hasonló: „sírva szerettem vigadni.”

Az olvasott történeteket keserű leckének találtam, melyből az utókor tanulhat. S azért jegyzeteket tettem az olvasott, a fürkészett munkákból, s így gyűjtém azon egyes tégladarabokat, melyekből később Magyarhon történetének nagy épületét akartam összeállítani.

Barátaim gyakran emlegették, hogy hű tanítványa vagyok Horvát Istvánnak. Igyekeztem e hiedelemnek megfelelni. Sírjánál álltam Horvátnak, midőn tanítványaival őt temetők, s azon egy önző gondolatom volt, hogy ha a lélek el nem enyész, hanem vándorol, a Horvát szellemének egy milliárd része jusson nekem végrendeleti hagyományul.

Megszerettem e nagy történetírónak még hibáit is. – Megtanultam tőle úgy jegyezni az adatokat, hogy rajtam kívül azokat senki más ne értse, ne elemezhesse.

Ezen adathalmazból kezdett kifejlődni egy munka, melyet 30 füzetre tervezve: „Történeti névtár” cím alatt megindítottam, s mely minden, e honban szerepelt nevezetes férfiak és hölgyek élet- és jellemrajzait tartalmazá.

A második füzet volt sajtó alatt a cenzúra bilincsei által korlátolva, midőn kiütött a múlt évi márciusi forradalom, s az olvasók és gondolkozók figyelme a múltak honából a jelenre fordult, s a történetet nem olvastuk és hallottuk többé, hanem Napóleon szavai szerint: „magunk csináltuk azt.”

A múlt évi decemberi napok sok meleg honfi kebelt jéggé fagyasztának. Némelyek kétségbeestek a hon sorsa felett, mások nem akartak a haza romjai közé temetkezni, s gyáván porba hullottak az ellenség gőgös lábainál…

Én Windischgrätz közeledtét hasonlónak találtam a Jelačić betöréséhez, s eszembe jutott a férfiú, ki Jelačić benyomultakor nem mint miniszter többé, hanem mint egyszerű polgár állott és mégis oly erélyesen tudott intézkedni, hogy a szavára felkölt nép táborrá alakult és a rabló csordákkal szembeszállott. Windischgrätz betörtekor e férfiúnak legfőbb reménye a tiszavidéki tősgyökeres magyar fajban volt, s én élőszemekkel akarván meggyőződni e vidék népének szelleméről és erejéről, január első napjaiban egy képviselő társaságában beutaztam a tiszai vidéket, s ahol a hely és körülmény engedte, népgyűléseket tarték a lehangolt városok buzdítására, s fegyverfogásra szólítám az ifjúságot, minek következtében jelentékeny önkénytes csapatok alakultak…

Makó vidékéről visszatérve egyenesen Pestnek tartánk, s csak útközben tudók meg, miszerint a fővárosba az ellenség már bevonult, s a nemzet jobbjai a hortobágyi puszta vidékein összpontosítják erejöket.

Mi történt ezután Pesten, azt mindenki tudja. – De vannak egyes részletek, melyeket csak kevesen tudnak, s ezeket följegyezni ezen kevesek feladata, hogy ismerje az utókor a császári atyáskodó kormány titkos kezeinek működését.

A többek közt igénytelen lakomat holmi kir. fiscusok megrohanák, mindenemet összeírák, megbecsülteték stb. s nemcsak az én szállásomat, hanem a szomszédokét is mind felkutaták, s kimotozák, hogy nincsenek-e ott elrejtve összeesküvési terveim (?!).

Egy vasas szekrényem volt, tele történeti jegyzeteimmel, s más eredeti dolgozataimmal, egy más szekrényben egy halomra voltak gyűjtve gyermekéveim óta vitt levelezéseim, egész történeti könyvtárak kivonatai foglaltattak egy-egy kötetnyi kéziratomban, minden eszméim, miket a történeti filozófia ébresztett, ott voltak vázlatokban, s e virágait lelkemnek, e gyümölcseit több évi szorgalmamnak mind elrabolták a Windischgrätz kir. Fiscus-féle bérencei…

Midőn a múlt évben kirabolták pesti lakomat, s a többek közt elvitték forradalmi „fekete könyvemet”, melyre gyakran hivatkoztam: azt mondám a kutatóknak, hogy aki visszahozza azon forradalmi naplót, az legfőbb kincsemet adja vissza… de a könyv többé meg nem került.

Mit mondjak most, midőn minden papírjaimat elvitték, melyeken csak egy betűt találtak tollam által feljegyezve?!

Ha valaki tud valamit ezen irományok sorsáról, tudósítson engemet vagy Magyar Mihály könyvkereskedőt és kiadót (Pesten, Szerviták-téren). Ha valaki az egész iratgyűjteményt vagy annak fontosabb részeit kezemhez juttatná: azt érdeme szerint egy párszáz p. fttal meg fognám jutalmazni; ha pedig az ügy és munka iránti kegyeletből tenné, úgy ő lenne az én Caesarom, ki Virgil műveit megégetni nem engedte. Ezen irattár nem Aeneis, de mégis „congesti noctesque, diesque labores” [dolgos napok és éjszakák eredményei]. – Ha ilyféle irományok elrejtésével azt akarná elérni Ausztria, hogy ősei történetét elrejtse a magyar elől: arra kijelentem, hogy célt nem ér.

A történeti kútfők elrejtése a legnagyobb gyanúra ad okot, s a gyanú szabadsajtó mellett többet árt, mint a vád maga.

Ha Ausztria egész története elzáratnék is előlünk, nyitva áll annak utolsó lapja, véres betűkkel írva… Minden magyar egy Thuküdidész, ki részt vesz e harcban, s mindegyik le fogja írni, amit látott és tapasztalt. – Én is ott járok a viharos események közt, mint Plinius egykor a Vezúv hegy tűzokádásánál, a természet roppant tüneményét vizsgálva, hogy azt az utókornak leírja… s míg az utókorról gondoskodott, a lávatömeg őt eltemeté…

 

Vasvári Pál

 

Petőfi Sándor:

A MÁRCIUSI IFJAK

 

Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!

 

Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!

 

A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.

 

Egy szóvá s egy érzelemmé
Olvadt össze a haza,
Az érzelem "lelkesűlés",
A szó "szabadság" vala.

Oh ez ritkaszép látvány volt,
S majd ha vénül a világ,
Elmondják az unokáknak
Ezt a kort a nagyapák.

 

És mi becsben, hírben álltunk,
Míg tartott a küzdelem,
De becsünknek, de hirünknek
Vége lett nagy hirtelen.

 

Kik nem voltak a csatán, a
Diadalhoz jöttenek,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.

 

E sereg, mely, míg a harc folyt,
El volt bujva vagy aludt,
Igy zugott a diadalnál:
Mi viseltünk háborut!

 

Legyen tehát a tiétek,
A dicsőség és a bér,
Isten neki... nem küzdénk mi
Sem dicsőség-, sem dijért.

 

És ha újra tenni kell majd,
Akkor újra ott leszünk,
És magunknak bajt s tinektek
Koszorúkat szerezünk.

 

Viseljétek a lopott hírt,
A lopott babérokat,
Nem fogjuk mi fejetekről
Leszaggatni azokat.

 

Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugoszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség,
A hazáé a haszon!

 

Pest, 1848. június

 

Plosszer Ferenc pápai káplán naplója

az 1848/49. év pápai eseményeiről

 

Az 1848/49-ik év eseményei Pápán.

részlet

 

Minden eszmének az a tulajdonsága, hogy mint a láng addig el nem alszik, mig van valami ami égjen, ugy az eszme sem hever tétlenül mind addig, mig csak percnyi kilátása van, hogy valaha valósulhat. Az 1789-iki forradalom hősei a „szabadság s egyenlőség” eszméjének új fáklyáját veték a nép közé, s a nép, mely minden szót igazi értelmében vesz, a szabadság alatt a törvénynélküliséget, az egyenlőség alatt pedig nem csupán a törvény előtti, hanem a birtokbani s rangbani egyenlőséget is értette. – De mivel a „szabadság és egyenlőség” ily érteményben soha valósitható nem lesz; a forradalmak vezetői való helyett csak szép szavakat adtak s alkotmány kisérleteikkel rendre buktak. De ez eszme nem bukott meg, élt az a népek lelkében, s csak kedvező alkalomra várt, hogy új kisérletet tehessen. Élesztette ezen eszméket az alsóbb osztályok szegénysége, a vagyon aránytalan felosztása, a jobbágyi helyzet sulyos volta, s a tiktos társulatok, melyek gomba módra keletkeztek Európa különböző országaiban. – Ezen eszmék igazi tüzhelye azonban még is csak Franciaország maradt, ez adta a többieknek is az impulzust. – Már 1830-ban a „Bourbon” ház elüzetése új reményeket támaszta itt is ott is a szabadság s egyenlőség eszméinek valósitására. De miután ismét csak a dynastia változott és nem a társadalmi rend, a titkos forrongás folytonosan működött, mig végre 1848 február végső napjaiban egy radikál lakoma megtiltása alkalmával nyilt lázadásban tört ki, melynek következtében Lajos Fülöp családjával együtt mint trónvesztett Angliába kényszerült menekülni, – birtoka a felkelők kezén maradt, ideiglenes kormány alakitatott, melynek elnöke a szónoklati és költői tehetségéről oly hires Lamartine lett.

Mint midőn a hegyekről gördülő hógomoly az utjában levő részekkel együtt ragadtatik a mélység felé, ugy e forradalmi kisérlet is egyszerre majd egész Európát a forradalom karjaiba sodorta, – de különösen Austriát hozta kritikus helyzetbe, melynek az olasz mozgalmak miatt úgy is elég baja volt.

Magyarországnak Pozsonyban összegyült rendei itt vélvén lenni idejét annak, mi az ország százados óhajtása volt, de soha nem érethetett el, – a pénzügyi zavart viszonyok miatt felirást intéztek Bécsbe martius első napjaiban, minek következménye az lett, hogy a bankó pénzt az országban senki sem akarta elvenni, utóbb pedig elhatározták egy fényes küldöttség által Ő Felségét megtisztelni s őt a nemzet kivánatainak teljesítésére rábirni.

Ez alatt a nyugalmáról és rendszeretetéről elhiresült Bécs is fellázadt s a mozgalom csakhamar annyira elterjedt, hogy a helyi katonaság elnyomni vagy nem tudta, vagy nem akarta, s midőn e miatt a jó szivü fejedelem a legnagyobb aggályban volna, megérkezett a fényes magyar küldöttség gróf Batthyány Lajos és Kossuth Lajos vezérlete alatt, kisértetve az országgyűlési ifjuság szinétől és a magyarokon eddig felsőbbséget gyakorló Bécs városa, a magyarokat mint szabaditókat fogadta, Kossuth Lajost majd istenitette s a magyarok kivánságának teljesitését lelkesen sürgette. – Miután e mozgalmak folytán a főminister Metternich, kire mint látszik Bécsnek gyülölete leginkább irányozva volt, a nép dühétől félve ügygyel bajjal elmenekült, – a pillanat hatalmától megrettent fejedelem a magyarok összes kivánságát teljesitette s gróf Batthyány Lajost, a mozgalom egyik szóvivőjét, a független első magyar ministerium elnökének kinevezte 1848. március 15-én.

Amint a megadott engedmények hire Pápára eljutott, egyszerre minden ajkon a „szabadság, egyenlőség, testvériség” nagy szavai hangzottak, s a nemzeti szinü kokárdák még a csiga vérüek mellén is csüngtek. Ezerféle alaku kokárdákat lehetne látni, a nők e napokban csak kokárda csinállással foglalkoztak, azért a három szinü szalagok nem várt árra emelkedtek. – Az ifjúság buzgó lelkesedéssel csüggött az új szabadság e jelvényein, s kokárda nélkül nem volt tanácsos az utczára menni.

 

magyar-irodalom.elte.hu

 

 

VASÁRNAPI UJSÁG

45. évfolyam 1898. 12. szám, Budapest, márczius 20.

MÁRCZIUS 15-IKÉNEK ÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJA

http://epa.oszk.hu/00000/00030/02301/pdf/02301.pdf

 

Juhász Gyula:

Március idusára

 

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

 

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

 

De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

 

Rendhagyó történelemlecke Katona Tamással

 

Legendatermő nép a magyar – fogalmazott Katona Tamás történész, amikor az 1848. március 15-ével kapcsolatos történelemismeretünket igazította ki.

 

– Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum előtt nem szavalta el a Nemzeti dalt. Négy helyen elmondta 1848. március 15-én, de ott nem. Ráadásul a refrénsorok eredetileg úgy kezdődtek: „rajta magyar". Egy társa figyelmeztette a költőt, hogy előbb ugyebár fel kell állni az induláshoz – igazította ki a sokat emlegetett sablont rendhagyó történelmi leckével Katona Tamás. A 78 éves történész úgy fogalmazott: legendatermő nép a magyar, holott a forradalomról és szabadságharcról sok részletet lehet tudni a korabeli emlékiratok alapján.

 

Azt is pontosítani kell: Kossuth Lajosék nem voltak idehaza, mert ugyan nem a bécsi forradalmat megnézni utaztak az osztrák fővárosba, mint azt emlegetik, hanem István nádornak kértek teljhatalmú meghatalmazást a császártól. Közben Pesten a Pilvax kávéházban Jókai Mór, Petőfi, Bulyovszky Gyula, Sebő Gyula, Hamary Dániel és Gaál Ernő eldöntötte, hogy segítendő a pozsonyi országgyűlésben Batthyányéknak, március 19-ére a József-napi vásárba aláírásgyűjtést szerveznek. Erre készült a 12 pont, és buzdító bordalnak nem Petőfi versét, hanem Vörösmarty Mihály megzenésített Fóti dalát választották.

 

– Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum előtt nem szavalta el a Nemzeti dalt. Négy helyen elmondta 1848. március 15-én, de ott nem. Ráadásul a refrénsorok eredetileg úgy kezdődtek: „rajta magyar". Egy társa figyelmeztette a költőt, hogy előbb ugyebár fel kell állni az induláshoz – igazította ki a sokat emlegetett sablont rendhagyó történelmi leckével Katona Tamás. A 78 éves történész úgy fogalmazott: legendatermő nép a magyar, holott a forradalomról és szabadságharcról sok részletet lehet tudni a korabeli emlékiratok alapján.

 

Azt is pontosítani kell: Kossuth Lajosék nem voltak idehaza, mert ugyan nem a bécsi forradalmat megnézni utaztak az osztrák fővárosba, mint azt emlegetik, hanem István nádornak kértek teljhatalmú meghatalmazást a császártól. Közben Pesten a Pilvax kávéházban Jókai Mór, Petőfi, Bulyovszky Gyula, Sebő Gyula, Hamary Dániel és Gaál Ernő eldöntötte, hogy segítendő a pozsonyi országgyűlésben Batthyányéknak, március 19-ére a József-napi vásárba aláírásgyűjtést szerveznek. Erre készült a 12 pont, és buzdító bordalnak nem Petőfi versét, hanem Vörösmarty Mihály megzenésített Fóti dalát választották.

 

– Landerer jó titkosrendőrségi kapcsolatai révén tudott a fiatalok tervéről, előző nap ki is adta a nyomdászoknak, hogy ha kevesen lesznek, ki kell pofozni őket, ha sokan, akkor teljesíteni kell a követelésüket. Sokan voltak. Amikor Petőfi, Irinyi és Vasvári megjelent a tömeg élén, azzal fogadták őket, hogy mivel a cenzor nem írta alá a kéziratokat, nem szabad kinyomtatni. A megilletődött ifjaknak Landerer súgta oda a szakálla alól: foglaljanak már le egy nyomdagépet! Erre ők így is tettek, mire a nyomdászok az erőszaknak engedve dolgozni kezdtek. Petőfi rá is írta a versnyomatára, hogy ez a szabad sajtó első kiadványa. Délben Irinyi a fáradt nyomdászokat és a tömegeket is hazaküldte pihenni, és délután 3-ra hívta vissza őket a Nemzeti Múzeum tágas kertjébe, hogy kiossza a két kiadványt.

 

– 10 ezres tömeg gyűlt össze. Kubinyi Zsigmond múzeumigazgató, amikor az ifjak elvitték neki a haza oltárára a forradalom két „szent szövegét", éppen a teheneket hessegette ki a múzeumkertből, ezek a szomszédos szénapiacról kódorogtak el – fogalmazott Katona Tamás. Utána a forradalmi ifjak betódultak a városházán ülésező tanács termébe, ahol a meglepett képviselők megszidták őket, amiért sáros lábbal berontanak. Rottenbiller Lipót, Pest polgármestere fogta a pártjukat, mondván: a szabadság első fecskéi a szabadság leheletét hozzák. Elfogadták a 12 pontot. A fiatalok pedig a fegyverraktárból felfegyverkeztek, hogy a várba vonuljanak kiszabadítani az ott raboskodó Táncsics Mihályt. Nem abból a cellából, amit ma is így mutatnak a látogatóknak – az akkoriban fegyverraktár volt. Azt sem említik az ünnepségeken, hogy siettükben a forradalmárok a másik politikai foglyot, Eftimie Murgu román ügyvédet elfelejtették kiengedni, mert nem abban az épületben raboskodott, ezért ő csak egy hónappal később szabadult.

 

Kossuth Lajos érdekes módon egy évre rá sem értette, miért ünneplik március 15-ét, mint évfordulót. Feleségének azt írta levelében, hogy szerinte az csak egy „pesti kravál", vagyis zavargás volt – emlékeztetett a történész.

 

Dombai Tünde

delmagyar.hu

 

 

A Funérailles (Temetés) Liszt Ferenc zongoraműve, a Költői és vallásos harmóniák (S.173) című sorozat hetedik darabja. 1850–52 körül keletkezett, a végleges változat alcíme October 1849, és a komponista az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása felett érzett fájdalom hatására írta.

 

A Párizsban felnőtté érő, az Európában mindenütt otthonosan mozgó zongoravirtuóz Liszt 1838-ban, a márciusi nagy pesti árvíz kapcsán döbbent rá magyarságára. Így írt: „Ó, távoli vad hazám! Ismeretlen barátaim! Távoli és nagy családom! Fájdalmaid visszavezettek hozzád és legbensőbb érzéseimben találva megszégyenülten hajtom le fejemet, hogy téged oly soká feledni tudtalak.” Azonnal segélykoncerteket adott az árvíz károsultjai javára, majd 1839-ben Pozsonyban – az éppen tartó országgyűlés következtében – alkalma volt számos magyar államférfival megismerkedni, többek között Széchenyi Istvánnal, Festetics Leóval, Batthyány Lajostól pedig vacsorameghívást kapott. Attól kezdve magyarországi látogatásai rendszeressé váltak, ünnepelték koncertjein és minden más alkalomból.

 

Az 1848-as forradalom eseményeit azonnal nagy szimpátiával fogadta, 1848. március 30-án ezt írta Marie d’Agoult-nak: „az én honfitársaim nagyon egyszerűen nagy dolgokat csináltak: szívem mélyéből örülök neki”. Amikor 1848 májusának elején Bécsbe érkezett Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnével, s szállodája erkélyéről – kokárdával a gomblyukában – mondott lelkesítő beszédet a tiszteletére összesereglett és a magyar forradalommal szimpatizáló bécsi diákoknak. A forradalom leverése, Batthyány miniszterelnök és az aradi vértanúk kivégzése mélyen megrázta. Ebbeli gyászában írta 1850 és 1852 között az 1849 október alcímet viselő Funérailles-t, és ugyanezek az érzelmek indították Hősi sirató című, nyolcadik szimfonikus költeménye megírására is.

 

Korábban az volt a nézet, hogy Liszt ezt a művét Chopin halálára írta, de a mű vázlatának kéziratán a „Magyar” alcím szerepel, ezért az „October 1849” alcím csakis október 6-ra utalhat. Kötötték még Felix Lichnowsky herceghez is, de ez sem állta meg a helyét. A kérdésben végül is magának Lisztnek a szavai a döntők: Wittgenstein hercegnének Szekszárdról írt, 1870. szeptember 28-ai keltezésű levelében úgy említi a Funérailles-t, mint Vörösmarty Mihály hozzá írt, Liszt Ferenchez című ódájára („Hírhedett zenésze a világnak…”) adott válaszát (a Hungariával együtt). A felsoroltakon kívül a mű anyaga is egyértelműen magyar vonatkozásáról tanúskodik.

 

Vargha Gyula:

Az Országháza

 

lm áll a ház, az ország büszke háza,
Nagy és fenséges, ég felé szökő.
Népem hitét, reményét magyarázza,
Csipkés falán virágot hajt a kő.

 

Midőn belép az ember, szinte szédül
A boltíves roppant tető alatt,
Szeme káprázik a csarnok díszétől,
S eltölti lelkét néma ámulat.

 

Csiszolt márvány sokszínű ragyogása,
Aranynyal írott gazdag oszlopok...
Körülvesz a tündérmesék varázsa,
S szorongó szívem lázasan dobog.

 

Hazám, nagyságodat jelenti házad
Pazar pompája, mely felém ragyog?
Hátad megett sok gyászemlékü század...
Előtted már nagy, fényes századok?

 

Szent földeden nem folyt a vér hiában,
A honfi-szív mit árként hullata,
Erényedért s múlt szenvedés dijában.
Valóra vált prófétád jóslata.

 

A négy folyam gazdag tájéka szebb lett,
Mint volt világverő Mátyás alatt.
Önérzet és erő dagasztja kebled,
Hevít a tettvágy, hajt az akarat.

 

Serkent a kor folyvást előre törni,
Serény munkában milliónyi kar;
Ezer csodáját kápráztatva termi
A tudomány, művészet és ipar.

 

Kél Budapest Széchényi álmaképen,
Gyár gyár után, új s új palota-sor,
S a nagy város száz lüktető erében
Ifjúi élet pezsgő árja forr...

 

Künn forr a lét. Csak fátyolozva hallom.
A sürge zaj méhdongás idebenn.
S a déli nap, mint rózsaszínű alkony
Szűrődik át a színes üvegen.

 

Árnyak borongnak a boltívek alján,
Árnyak kelnek az oszlopok mögül;
Árnyak suhannak, és lelkemre, halvány
Kísértetként, a kétség árnya űl.

 

Oh, szép a sürgő lázas kor; de ép-e
A fényes, sima héj alatt a mag?
Ifjú-e hát valóban Árpád népe,
Vagy ifjat mímelő erőtlen agg?

 

Hódítja-é a hont, vagy vétke veszti?
Talpa alatt szilárd-e még a föld?
Meg tudja-e becsülni, védelmezni,
Mit az apáktól örökölt?...

 

Minő zavart, ijesztő, ferde hangok!
Mind átkozódik, káromol, perel;
S a szívet, mint a félrevert harangok,
Bódult, vak félelemmel töltik el.

 

Lenn zúg a nép, Istent, hazát tagadva,
Fenn léhaság, viszály, fagyos közöny;
Körül pedig reánk tör, feldagadva,
A külfaj árja, mint a vízözön...

 

Te föld, apáink sírja, s annyi emlék
Szentségtartója ezredéven át,
A porló szívek égő honszerelmét
Keltsd ki a rög közöl virág gyanánt.

 

Tedd mind magyarrá, kit csak kebled ápol,
Ne tűrj meg áruló sehonnait;
De részesítsd áldásod legjavából
S térítsd meg újra tévedt gyermekid.

 

Te ház pedig, hazámnak büszke háza,
Mi honszerelmünk szentegyháza légy.
Hol a hivő a port előbb lerázza,
Hová csupán saruleoldvá lép.

 

Ne járjon itt könnyelműség, botorság,
Némuljon önzés, versengés, viszály.
Értse, ki a honnak intézi sorsát:
Áldás vagy átok, mely fejére száll.

 

Ha példa kell, gyászos, keserves intő,
Sok százados bajunk beszélni fog;
Ha példa kell, magasztos, lelkesítő,
Történetünk lapján az is ragyog.

 

Hit és erő, tehetség tiszta jellem
Találjon e falak közt tettre tért,
Kész küzdeni, ha kell a végzet ellen
S áldozni mindent, a hon üdvéért.

 

Vargha Gyula: Az Országháza. – Vasárnapi Ujság, 1898. 12. sz. Budapest, Márczius 20.

(1853–1929) statisztikus, költő, műfordító

 

1848-as, úgynevezett farkasfogas zászló

1848. március 23-án a magyar nemzeti színekről és címerről szóló határozatot el is fogadták. Ezt az uralkodó szentesítette, így április 11-én került hivatalosan törvényeink közé, "XXI. törvényczikként".

 

1848. évi XXI. törvénycikk

a nemzeti szinről és ország czimeréről

 

1. § A nemzeti szin, és ország czimere ősi jogaiba visszaállíttatik.

2. § Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapittatik, hogy minden középületnél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czimere használhassék. - Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország szinei és czimere mellett, saját szineiket és czimerüket is használhassák.

 

Szécsi Margit:

Március 15.

 

Zsír fogytán, bor apadtán
tengtek a jobbágyfalvak.
Füsttelen tűzhelyeken
főzték a forradalmat.

 

Nemzetiszín lobogó
röpült a szemek előtt,
behasadt fecskeszárnya
vívta a zöld levegőt.

 

Félelmes tavaszidő
láttatott seregeket...
Gyönyörű elgondolni
azt, ami nem lehetett.

 

 

 

Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak (Mácsai Pál)

 

 

Kapcsolódó cikkek:

A forradalom "elfeledett" hősei

http://www.mult-kor.hu/20100312_a_forradalom_elfeledett_hosei

Táncsics nem is a Táncsics-börtönben ült

http://index.hu/kultur/klassz/katona0314/

Szilágyi: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

II. FEJEZET. A márcziusi napok.

http://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c400533.htm

 

Forrás:

H. Szabó Lajos

NAPLÓK, VERSEK, LEVELEK

a szabadságharc korából

magyar-irodalom.elte.hu

bacstudastar.hu

tortenet.oszk.hu

upload.wikimedia.org

archiv.magyarszo.com

nemzetikonyvtar.tumblr.com

s3.amazonaws.com

mek.niif.hu

hu.wikipedia.org

mek.oszk.hu

MTI

Irodalmi Jelen

 

 

  

 

A március 15-i nemzeti ünnep alkalmából művészeti díjakat adtak át kedden a Pesti Vigadóban.

Deák Kristóf és Szalóki Ági mellett számos művész kapott állami kitüntetést, összesen tizenhétféle elismerést osztottak ki.

 

 

Magyarország Babérkoszorúja díjat kapott:

DR. KABDEBÓ TAMÁS József Attila-díjas író, költő, műfordító, a georgetowni The University of Guyana Library és az írországi Maynooth University Library volt igazgatója, a dublini University College volt tanára részére,
PETŐCZ ANDRÁS József Attila-díjas író, költő részére,
VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ József Attila-díjas költő, műfordító, néprajzkutató, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére.

 

Magyarország Kiváló Művésze díjban részesült:

CSIKOS SÁNDOR Jászai Mari-díjas színművész, színházi rendező, Érdemes Művész,
DÖRNER GYÖRGY színművész, Érdemes Művész, az Új Színház ügyvezető igazgatója,
IGÓ ÉVA Jászai Mari-díjas színművész, Érdemes Művész,
KATHY-HORVÁTH LAJOS hegedűművész, zeneszerző, érdemes művész, az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja,
KOVÁCS LÁSZLÓ, Liszt Ferenc-díjas karmester, Érdemes Művész, a Kodály Filharmónia Debrecen vezető karmestere, az Eötvös Loránd Tudományegyetem “Eötvös” Művészeti Együttesének művészeti igazgatója, a Miskolci Szimfonikus Zenekar volt művészeti vezetője,
MOLNÁR EDIT, Balázs Béla-díjas fotóművész, Érdemes Művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja,
SZARVAS JÓZSEF, Jászai Mari-díjas színművész, Érdemes Művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja,
TORDAI HAJNAL, Jászai Mari-díjas jelmeztervező, Érdemes Művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

 

Magyarország Érdemes Művésze díjat vehetett át:

DR. BUBNÓ TAMÁS Liszt Ferenc díjas-karnagy, énekművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszékének oktatója, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola főiskolai docense, a Szent Efrém Férfikar alapítója és művészeti vezetője,
FORGÁCS PÉTER, Jászai Mari-díjas színművész, rendező, a Győri Nemzeti Színház igazgatója,
HAMAR ZSOLT, Liszt Ferenc-díjas karmester, zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a pécsi Pannon Filharmonikusok volt karmestere,
KABAY BARNA, Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, filmproducer,
KÁEL CSABA, Nádasdy Kálmán-díjas rendező, a Művészetek Palotája vezérigazgatója,
KLIGL SÁNDOR, Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész,
KOCSÁR BALÁZS, Liszt Ferenc-díjas karmester, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető tanára,
KŐVÁRY KATALIN, Jászai Mari-díjas rendező,
PETÉNYI KATALIN, Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, művészettörténész
SÁRA ERNŐ, Ferenczy Noémi-díjas tervezőgrafikus, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja,
SCHELL JUDIT, Jászai Mari-díjas színművész,
SÖPTEI ANDREA, Jászai Mari-díjas színművész,
ÜTŐ ENDRE, Liszt Ferenc-díjas operaénekes, a Magyar Állami Operaház címzetes nyugalmazott főigazgatója.

 

Balázs Béla-díjat kapott:

BALAJTHY LÁSZLÓ, a Wersatil Animációs Betéti Társaság rendezője, animátor részére,
DEÁK KRISTÓF, Oscar-díjas magyar filmrendező, vágó, forgatókönyvíró és filmproducer részére,
MOSONYI SZABOLCS, a NATFILM HUNGARY LTD. filmrendezője, operatőr részére,
SZÁSZ ATTILA filmrendező részére.

 

Balogh Rudolf-díjban részesült:  

CHOCHOL KÁROLY fotóművész, valamint HAMARITS ZSOLT fotóművész.

 

Jászai Mari-díjat vehetett át:
CRESPO RODRIGO, a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatója, színművész,
FEHÉR TIBOR, a Nemzeti Színház színművésze,
G. ERDÉLYI HERMINA, a Szabadkai Népszínház színművésze,
LENGYEL TAMÁS, a Vígszínház színművésze,
PELSŐCZY RÉKA, a budapesti Katona József Színház színművésze, rendezője,
SAÁROSSY KINGA, az egri Gárdonyi Géza Színház, színművésze,
TRESZ ZSUZSANNA, a pécsi Nemzeti Színház díszlet- és jelmeztervezője,
VARGA KLÁRI, a debreceni Csokonai Színház színművésze.

 

Forrás: Színház.org, MTI

 

 

 

 

 


 



Olvasva: 3941 alkalommal