Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Id. Boér Péter Pál: Le a láncokkal
H.Pulai Éva, 2011. augusztus 24., szerda, 13:50

A 2010-ben megjelent Boér Péter Pál: Nagyító alatt című novelláskötete után itt az újabb: LE A LÁNCOKKAL címmel és Balogh Gyöngyi illusztrációival.

 

 

 

Előszó

 

Az embernek sok arca van. Az arc mindent elmesél.

Mesél örömről, bánatról, kudarcról, életútról, viharról és napsütésről. Az arc, egyben tükör is. A mi tükrünk, mely lehet közönyös, mosolygó, szomorú, síró-nevető, vagy nevetve síró. És minden arcban benne rejlik a lélek, a vidám, az érző, a szenvedő ember lelke. Minden arc, minden lélek történetet rejt. Mert tudjuk, valljuk, hogy mindennek és mindenkinek van legalább egy története. A szerencsésebbeknek több is.

Az írónak nincs könnyű dolga. Hisz ő az az ember, aki arra hivatott, hogy meglássa, papírra vesse, elmesélje a szelíd, vagy éppen vad, netán mosolyra fakasztó, vagy megríkató, esetleg elgondolkoztató történeteket. Történeteket, melyeket az utcán járva, az emberek közt vegyülve, csak ő vesz észre. Mi, átlag emberek, ha valami ilyesmivel találkozunk, csak elmegyünk mellette, vállat vonva, tán észre sem véve azt. Az író, az más! Más szemmel lát, meglát, és mesél. Elmeséli nekünk, embereknek, őszintén, sokszor groteszk, görbe tükröt állítva, hogy milyenek is vagyunk mi, emberek.

Boér Péter Pál. Nagyváradon született, több mint fél évszázada. Az élet nem bánt vele kesztyűskézzel, de – ahogy mondani szokta – még szorítóban van. Környezete hiperoptimistának tartja, és ez a fantasztikus optimizmus kisugárzik teljes lényéből,írásaiból. Szereti, és kiválóan műveli a humort, ezen belül a szatírát, ugyanakkor romantikus alkat.

Elveiből nem enged, ugyanakkor toleránsnak, empatikusnak vallja magát. Egész életét Erdélyben élte,éli. Írásaiban megjelenik, visszatükröződik a mindennapok küzdelme, humora, keserű vagy épp vidám perce. 2010-ben jelent meg Nagyító alatt című novelláskötete, melyben abszurd, lényegre törő írásaival mutatja be környezetét, világunkat. Boér Péter Pált az internetes irodalmi oldalak kedvelt szerzői között tartják nyílván. Aktív tagja a 7Torony, a Virtus és a Pipafüst irodalmi újságoknak, folyóiratoknak. Nagy fantáziával, széles látókörrel megírt írásait, határon innen és túlról is olvassák az abszurd humort, szatírát kedvelő olvasók.

 

S. Szabó István

Író, a Magyar Újságírók Közösségének rendes tagja

 

 

Részlet a könyvből:

 

Istvánka öröme

 

 

István 40 éves koráig, a földi élővilág legveszedelmesebb és legelkerülendőbb tagjainak a nőket érezte. Olyannyira, hogyha egy társaságban nők is voltak, a pánikszerű gyomoridegtől fehéren remegett és fogóval sem lehetett kirángatni belőle egy értelmes mondatot. Azt hitték, hogy udvarias és szende, pedig egyszerűen csak lebénultak a hangszálai és átmenetileg, ha akart volna sem tudott volna kipréselni egyetlen szót sem.

40 évesen kezdett el beérni, amikor először a kártyázás és italozás mellett, amiket nem hobbiszerűen, hanem igazi profiként űzött, fokozatosan az - élet értelmét adó - örömök közé bevonta a nőket is. Nagyjából 45 évesen a ló másik oldaláról röhögött vissza, hosszúra nyúlt kamaszságára és habzsolt, fogyasztott, ahogy erejéből kitelt. Istvánkából, István lett és egészséges öniróniával dobta félre az alkohol és kártya okozta - mesterséges - örömnek gondolt valamit. A női nemmel történő, korábban nem csak elhanyagoltnak, hanem zérónak tekinthető kapcsolatának bepótolására, csak úgy falt és fogyasztott, egyiket a másik után. Olyan beszélőkéje lett és úgy anekdotázott, filozofikus subába sűrítve mondanivalóját, hogy beesett vézna arca, keskeny válla és sportoktól megkímélt bicepsztelensége ellenére, heti két-három hölgyet is leszedett a lábáról. Zseninek látták és maradék udvariasságával, nem szándékozott e felől senkit kétségekbe zavarni.

Néha párhuzamosan három, négy kapcsolattal teljesítette a kötelességét. 50 éves korára nem csak behozta, de le is körözte kortársait. 60 évesen kezdte érezni, hogy a kamaszkor elmúlt. Barátai, akik ostobán mindent túl korán kezdtek, már nagypapák - helyenként dédpapák - voltak, nyilván teljesen alkalmatlanul a szerepre. 65 éves korában történt meg a csoda, találkozott egy hölggyel, neki tetszővel, gyönyörűvel. Ébenfekete, göndör hosszú hajú, dús keblű eszessel, aki akárcsak nőtársai, ugyanúgy értékelte mentális képességeit. Istvánka eldöntötte, itt az ideje megnősülni. Eljött a beérés, aztán gyerekek, család, ami kell, most már jöhetnek.

Nyolc nap után, egy andalgó séta közben, Matildkát - kacsójánál fogva - bevezette az anyakönyvi hivatalba, ahol másnap reggelre időzítették az eseményt, feltéve, ha beszerzik a szükséges orvosi igazolásokat. Beszerezték - feltevés nélkül - és másnap, olyan igazi házasulásmentes, kongó folyosóról, beszólították őket.

- István és Matild jöjjenek, maguk következnek!

A nyolc négyzetméteres teremben, nagyot ásító anyakönyvvezető hölgy, rutinból észlelte a tanúk hiányát. Kinyitott egy ajtót és kikiáltott.

- Nincsenek tanúk!

Erre, abban a harminc másodpercben, míg ő elhadarta a sablon szöveget és a fiatal pár örök hőséget fogadott, gyors igenek kimondásával, bezúdult két kolléganője.

- Itt írjátok alá, nagyon-gyorsan és vissza, dolgozni!

Úgy látszik ilyesmi máskor is megtörténhetett, mert három másodperc alatt a tanúk már ott sem voltak.

- Maguk is írják alá! Jut eszembe, gratulálok, meg minden, várjanak a folyosón, még szólítjuk magukat!

István, olyan izgága természetű, várakozást nem szerető jelenség volt. Húsz perc után kopogás nélkül benyitott.

- Kérném a papírt, mennénk!

- Szégyellje magát! Azt a kis napi örömömet is elvette, hogy legalább megvárakoztatom magukat. Itt van, kívánok maguknak a fene tudja mit!

- Ó, kedves hölgyem! Bűbájos szemei ne cikázzanak ilyen forradalmár, elektromos kisüléseket! Testének vibrációja is álljon a maga természetes rendjébe. Csodálatosabb teremtményt még nem hordott hátán a föld.

Az anyakönyvvezető, hirtelen elveszítette a házasságkötők felől érzett, "tiszta marhák vagytok" meggyőződését. Megingott, lerogyott a székre, talán még most is ott mosolyog, várva álmai lovagjának érkezését, aki meggyőződésem, hogy egyszer meg is érkezik majd.

A két fiatal, akik már gyermekeik nevét tervezgették, a különleges alkalomra való tekintettel, egy István által odarendelt konflison, virágokat dobálva hajtottak egyenesen Tarkameggy-hegyi lakására, ahol - egy-egy pohár pezsgő és fejenként négy sonkás szendvics bedobása után - nekiláttak a nászéjszakának. Semmiben sem különbözött az előző éjszakáktól, talán abban az egyben, hogy Matildka többszörösen kibomlott gyönyörűséggel, végre nem szeretőnek, hanem annak a férfiúnak hites arájául érezhette magát, akire meredeken felnézett. Csodaszép éjszaka volt, megemlegették. Különösen István, aki reggel, a korán ébredő Matildjának óvatlan kérdést szegezett.

- Mondd drágám, mi lesz a mai ebéd?

- Fogalmam sincs! Nem szoktam előre elolvasni a kantin étlapját.

- Csak azért kérdezem, mert én a zsírba göngyölített, almás, pácolt borjúlábat szeretem a legjobban, sok szilvalekvárral, hosszú lére, borssal, ketchuppal, gyors tűzön, sütőben kirántva, enyhén pépesítetten.

- Mit szeretsz, a kicsodával és hogyan?

- A hogyant nem is mondtam. Apró derelyemetszőkkel egyengetett gombócokra formálva.

- Te ezt a badarságot hol tanultad?

- Milyen badarságot drága?

Az ágyon fekvő Matild, addigra ülőhelyzetbe emelkedett, István fejéről a nem létező kalapot gyorsan leemelte és azt végérvényesen saját fejére helyezte.

- Egy kicsit várj!

Kiment, pillanatok alatt visszajött és egy légycsapóval iszonyatosat vágott István arcára.

- Most felkelsz, és egész nap sikálod a parkettet! Ilyen emberhez mentem, egy nyámnyila tutyi-mutyihoz? Még hogy főzzek!

- De Matildka! Ezt az én anyukám csinálja a legjobban. Igen, szegény nagymamám tanította rá, aki 97 évesen pánikrohamban ment el három éve. Szegény, de sajnálom, előtte állt a jövő és bemesélte magának, hogy valami halál vagy mi veszélyezteti az életét. Most is élhetne szegény és még meddig! Azóta anyukám csinálja ezt a csodálatos receptet.

- Anyád egész életében főzött?

- Dehogyis! Csak három éve, mióta a nagyi meghalt. Nagyon jó a memóriája, sokszor elmondta neki a nagyika, hogy mit és hogyan kell csinálni. Majdnem olyan jó, mint ahogy ő csinálta.

Matildka teljesen kiborult. Egyik kezéből átvette a másikba a légycsapót, és hogy szimmetrikus legyen István arcának sormintázása, vágott oda is egy ugyanakkorát.

- Nyomás padlót sikálni!

Két hétig tartott a terror. István, aki megint Istvánka lett, soha nem verekedett, nőt pláne nem ütött meg. Most megtette volna, de az ő drága Matildja sokkal erősebb volt nála. Két hét után összepakolt, duzzogón, pityergő arccal jelentette ki, akár a sértett kisasszonyok.

- Én most hazamegyek a mamához!

- Mit csinálsz? Az engedélyem nélkül? Te alantas!

Matild, a keze ügyébe kerülő összes tárggyal, valamint saját öklöcskéivel - az addigra már zokogó - Istvánkát félholtra verte, aki egy óvatlan pillanatban, szatyrával, mégis kislisszolt az ajtón. Alig tudott járni.

- Végre, megszabadultam!

Csak menet közben jutott eszébe, hogy "a keservit, hiszen az az én lakásom, neki kellett volna eljönni. Na, mindegy, amíg levezényeljük a válópert, ellakom a mamánál, üsse kő!"

Matildka rágyújtott egy cigarettára és soha nem látott kielégüléssel idézte fel, kora ifjúságának hasonló eseményeit, amikor ellenszegülőkkel szemben, nemre, meg mindenre való tekintet nélkül, használta fizikai erejét. Kibontott egy pezsgőt, iszogatott. Kiegyensúlyozott volt és nyugodt, egészen addig a pillanatig, míg magasfeszültséggel meg nem rázta a valóság.

- Mit csináltam, veszélynek tettem ki magam! Ez a nyápic úgy kicsinál, hogy évekig nem látom a napvilágot!

Matildka igen elszánt maximalista volt. Felsorakoztatta a vágódeszkát, sodrófát és a húsklopfolót.

- Miket tart ez a pasas a házában. Még ő mondja, hogy nem főz! Az igaz, hogy teljesen újnak néz ki minden, de nekem ilyesmi akkor sincs otthon, elég, ha a kantinban van.

Nekilátott és ütötte verte magát. Először csak rendesen, nyugodtan paskolgatva, aztán a veszélyességi szint magasságára emelte a frekvenciát, mindaddig, amíg már tényleg nem volt egy ujjnyi hely sem érintetlenül az egész testfelületén. Ekkor ernyedten kifeküdt, hideg vizes borogatást rakott maga mellé és vizet, hogy a seblázat valahogy levigye, majd várt a következő napig. Praxisából emlékezett, hogy mindig - az ütés után -, nagyjából 24 órára leglátványosabb a kékség és dagadás.

Elvánszorgott az illetékes helyszínre. Most az egyszer egyáltalán nem kellett alakítania, valóban szörnyen legyengült. Látleletet vetetett és hazament. Visszazuhant az ágyba, telefonált húgának és öccsének, akik azonnal fel akarták jelenteni a brutális Istvánt. Matild majdnem akkora erőfeszítéssel gátolta ezt meg, mint amit saját maga összeverésére alkalmazott. Agyacskájában más sem járt, csak hogy meg kell várni, míg nyoma sem marad sérüléseinek, hiszen a női testterületen a lilulások általában tovább tartanak, mint egy erős férfin. De Istvánka nem volt erős férfi, tehát valószínűleg ugyanannyi ideig fognak szilvaszerűek lenni rajta is. Csak akkor lépheti meg az igen fontos lépést, a feljelentést, mikor már biztos sehol semmi nyom nincs. Teszi ezt polgári peres formában. Nem volt teljesen tisztában a jogi görbületekkel, de valami azt súgta, ez jobban sülhet el, mint egy bőnvádi feljelentés.

Istvánka nagy örömmel bontotta ki az idézést tartalmazó borítékot. El sem olvasta! Egyértelmű volt, hogy itt csakis a válóperről lehet szó. Felöltözött fehér öltönybe, kék inget vett alá, csokornyakkendőt kötött, majd a 20-as évek stílusára emlékeztető kalapot tett a fejére és hogy még sármosabb legyen, sétapálcát ragadott.

Kicsit késett a tárgyalásról, bekopogott, mint egy orvosi rendelőbe. Bement, megemelte a kalapját.

- Csókolom a kezeit hölgyem, uraim elnézést a késésért!

A hölgyem nagyon rossz néven vette a lehölgyemezést.

- Alperes, lesz szíves helyet foglalni, és ne hölgyemezzen! Bírónő a nevem!

- Ugyan, kérem, válni akarunk vagy nem? Matild és én ebben teljesen egyetértünk, időhúzásnak különösebb oka nincs.

- Uram, maga nem értesült a vádról?

- Milyen vádról?

- Na, várjon, nincs vesztegetnivaló időm!

És valamit súgott a mellette ülő embernek, aki kiment és húsz perc múlva egy igen frusztrált, ügyvédi talárt viselő férfival jött vissza.

- ő a kirendelt ügyvédje!

- Nincs szükségem ügyvédre, nem szegtem meg a törvényt!

- Ha nagyon nem akar ügyvédet, és saját magát akarja védeni, megteheti, de nem ezen a tárgyaláson!

És csapott egy jó nagyot az asztalra a kalapáccsal, hogy döngött a terem.

- Ki a fene maga? - súgta oda a kirendelt ügyvéd.

- Semmi különös, sorstárs, csak válni jöttem.

- Az lehetetlen, én nem szoktam válókereseti ügyekben védeni, de egye meg a fene, kibírom valahogy.

A bírónő felolvasta a vádpontokat. Istvánkát háromszor kellett fellocsolni. Nem vödörrel, csak jeges borogatással homlokán. A nézőtéren kitört a dühös ellenszenvvel vegyült röhögés, amikor Istvánka "az igazat, csakis az igazat, a színtiszta igazat" vallva, gesztikulálva mutogatott, a nem túl hosszú ideig volt feleségére, Matildra.

- De hölgyem... kérem, bocsánat bírónő, ő püfölt el engem, azt hittem belehalok!

- Nem szeretném, ha a helyzetét súlyosbítaná, megbánás látszatát sem keltve. Ha amúgy is közveszélyesnek tőnő magatartását felnagyítja, úgy kénytelen leszek, egy jóval magasabb büntetési tételt kiszabni.

- Mit beszélő Mondtam, hogy ő vert meg engem!

A bírónő az órájára nézett, csapott egy hatalmasat a pulpitusra és két órás időtartamra felfüggesztette a tárgyalást.

Istvánka ekkor követte el élete legnagyobb ostobaságát. Tucatnyi tanú és két rendőr szeme láttára, a teremből kilépve, vékonyka kezeivel megragadta Matild vastag nyakát - aki már teljesen gyógyultan küszködött, hogy hahotája zokogó hörgésnek tűnjön - és elkezdte fojtogatni. Nem sikerült, a főtörzs majdnem egyetlen fújással szedte le kezeit Matildról.

- Asszonyom, önök perben vannak. Kérdésem, hogy bűnvádi vagy polgári a perük?

- Polgári perben vagyunk, épp most egyeztünk ki az úrral, peren kívüli egyezséget kötünk. Így büntetlen marad, jóvátételül a Tarkameggy-hegyi ingatlanát ajánlotta fel, amit kegyeskedtem elfogadni.

Istvánka megtanulta, hogy nem szabad elájulni, mert az nagyon hátrányos helyzetűvé teszi a bíróságon, ezért most nem tette.

- Az intézményen belül van közjegyzői hivatal, a 126-os szobában. Pangás van, nyugodtan kopogjanak be és hivatkozzanak Nyakas Főtörzsre, ő küldte magukat. Ott ki is állítják a szükséges okmányokat. Így a peren kívüli egyezség hatályba is léphet. Másfél órán belül jelentkezzenek nálam!

- Miért, ha szabad érdeklődnöm? - vetette oda Matildka.

- Asszonyom, szünet van. A per folytatódik, önök bejelentik, hogy megegyeztek, ennyivel tartoznak a bírónőnek. Nemű - mosolyodott sokat sejtetően Matildka arcába.

- Ja, igen, természetesen jövünk. Jövünk!

Bekopogtak. Matildka elmondta, mi járatban vannak. A közjegyző, gépiesen kiállította az előre elkészített nyomtatványokat.

- Itt, meg itt, írják alá! Jó, most én is aláírom. Julika, legyen szíves aláírni tanúnak és hívja be Oszkárt is! - szólt kolléganőjének.

Azok odakanyarították a nevüket.

- Remek! Pillanat, megcsinálom a másolatokat, mindenki kap egyet, mi is megőrizzük a magunkét. Most mehetnek!

- Érdeklődöm, mikor lép ez hatályba? - kérdezte Istvánka, aki már magában azon morfondírozott, hogy a vád ejtése után úgyis visszavonja ezt a lehetetlen őrületet, amit saját kezűleg követett el, maga ellen.

- Uram, ez most lépett hatályba, amint mindannyian aláírtuk!

- Ne hülyéskedjen!

- Tessék kérem megfelelően fogalmazni!

- Bocsánatot kérek, de hát lesz szíves érthetően elmagyarázni, kié az ingatlan immár!

- Természetesen a hölgyé, most ruházta át a tulajdonjogot.

Istvánka összement, megszorult, beesett az arca, elfehéredett és belülről püfölte a fejét, "meg ne próbáljak elájulni, mert ezek felakasztanak".

- Na, gyere te mihaszna! - játszotta a megbocsátó, kegyes felperest, őmatildsága. - Menjünk és jelentsük be a bíróságon, hogy már nem is haragszunk egymásra. Ejtem a vádat ellened, és olyan szabad leszel, mint a papagáj.

- Miért pont papagáj,

- Az is egy madár, nemű

- Valóban, a madarak szabadok!

- Akkor te most egy madár vagy, menjünk végre!

A tárgyalóteremben ismét felharsant az "álljanak fel", amint méltóságteljesen belibegett a bíróság. Istvánka, aki folyton gondolkodott valamin, most azon töprengett, miért nem nevezi magát a bírónő, bíróságnak. Van ugyan két ügyvéd, de ők nem bíróság, csak védik védenceiket, felperes, alperes is van, de dönteni nem a bíróság, hanem ő egyedül dönt. Ilyen alapon nyugodtan szólíthatnák bírónő helyett bíróságnak is. A vicctől hamar elment a kedve.

- Értesültem a peren kívüli megegyezésről. Ha készek az iratok, szeretném látni őket! - szólt a bírónő.

István a maga példányát vonakodva nyújtotta át, de nagyon szeretett volna már az utcán lenni.

- Igen, jó! Csinálunk egy másolatot. Lesz szíves Lajos! Lépjen kettőt és lehetőleg ne húzza az időt!

A másolat hamar elkészült.

- Álljanak fel!

"Micsoda ceremónia! Állandóan fel-le, fel-le állni", gondolta magában István, "már egészen izomlázam van. Ezt a marhaságot! Kimegyünk és keresek egy rendes ügyvédet, aki visszaszerzi a lakásomat. Punktum!"

- Kihirdetem az ítéletet. A vádat ejtjük, és semmisnek nyilvánítom. Teremfelügyelők, kérem, bilincseljék hátra az alperes kezét! Nyakas törzsőrmester és Babos őrmester bűnvádi pert nyújtottak be, hivatalból. Szemtanúi voltak, amint a szünetben, az alperes arcátlanul tettlegesen megtámadta az őt joggal feljelentő felperest. Ezért bírói hatalmamnál fogva, azonnali letartóztatást eszközöltetek, az alperesnek pedig, mint a társadalomra különösen veszélyes egyednek, előzetes fogvatartását rendelem el.

- Na, de tisztelt bíróság! Olyan éhes vagyok, haza szeretnék menni!

- Néhány év múlva, uram, mikor letöltötte ’javító-nevelő’ büntetését és az illetékes szervek is érdemesnek tartják arra, hogy a társadalomra szabadítsanak egy ilyen közveszélyest, mint maga. Talán úgy 70 éves korára benő a feje lágya, és nem verekszik, nem támad le védtelen személyeket.

- Gyerekeket nem is támadtam le, nőket sem!

- Majd az ügyvéd segít megrövidíteni vagy meghosszabbítani a kiszabandó büntetését. Most vigyék!

Matildka kiment, rendelt magának egy taxit és felfuvaroztatta magát újdonsült rezidenciájára, ami néhány apróbb adminisztratív csőrés-csavarás után, már tényleg az övé volt. Végigmérte a taxisofőrt, megcirógatta a füle tövét és behívta egy kávéra. Másnap reggelig kávéztak.

István pedig azóta is tölti jól megérdemelt büntetését. Fiatal még, szabadulás után végre benőtt fejjel vághat az érett emberek igazi életébe. Abba a nagyon nagy betűsbe.

 

 

.

 

 



Olvasva: 1587 alkalommal