Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Homo Nosce Te Ipsum
Kovács-Cohner Róbert, 2007. december 5., szerda, 15:19

2003-ból

Ma délután elindultam a kisöcsémmel a városba. Borongós nap volt, egykedvű színekkel, akvarell pocsolyákkal.

 

A villamosról a Nyugati pályaudvarnál szálltunk le.

 

Színházba mentünk - az Eastend bevásárló és szórakoztató központba. Az utcán sétálva testvérem felém fordult, és elmesélte, hogy mennyire élvezi ezt a napot: ma mindenhol megkaphatja a hármat fizet kettőt kapból a harmadikat, most színházba jön velem, és a lila manók ma is meglátogatták. Én komolyan bólintottam, és erősebben szorítottam a kezét, nehogy valamelyik terepjáró elüsse - már igazán untam a vidám fecsegését.

 

A darab után bevittem egy McDonalds-ba, lángost vettem neki, banános ízűt, mert az a kedvence, és míg ő leült elnyalogatni, én sürgős tanácskozásra hivatkozva kisomfordáltam az adakozó Ronald McDonalds figurák sortüzéből.

 

Csak egy feketét szerettem volna inni, és hozzá elszívni egy szál cigarettát, így betértem egy kávézóba. Benn noir színek és illatok fogadtak: az egyik asztalnál egy hölgy ült öltönyben, és vele szemben egy vizsla, ugyancsak kiöltözve, aki nyilvánvalóan a hölgy férje volt. A heti pácienseiről mesélt, és azt ecsetelte latin kifejezésekkel, hogy hány lyukas fogat harapott ki az íny különböző részeiből praxisa során. Egy másik asztalnál egy tökéletes fazonra nyírt szakáll üldögélt márkás pólóban, ami egy yacht, egy snowboard, egy golfütő és egy Mercedes darabjaiból volt összevarrva. Vele szemben egy disco refrénje kántált villogó fényekkel, amik csak a sötétre világítottak. A falon képek mindenféle biliárd dákókról - az összeállítható világítóstól kezdve a szederszínűn át volt itt minden az egészen szemérmetlen darabokig, amikről itt most nem is beszélnék. Már az első pillanatban rosszalló tekintetek kereszttüzébe kerültem, ahogy beléptem a kávézóba. A pincér -az egyik Keresztapa filmből ismertem fel - valamit súgott a tulajdonosnőnek, valószínűleg most kivételesen nem az esti pózokat taglalták. Két csecsemő csodálkozva nézett fel egymással folytatott háromempézésükből a témobilos kombinált cumi-telefonja mögül, ahogy beléptem a café-ba varkocsba fogott hajjal, fekete pólómban, szokásos bőrkabátomban, szakadt nadrágomban. Érdeklődve néztem körül, majd egy árlapot kaptam fel az egyik mahagóni asztalról. A lapra meredve rájöttem: elveszítettem olvasókészségem, és a valós számok középiskolában tanult definícióján kezdtem el gondolkodni . A pincér felém lépett, és szmokingja alatt burkoltan egy kétcsövű shotgunt tartott homlokom felé. 'Mit parancsol?' - kérdezte tompán, cinkosan. - Egy feketét kérnék. - válaszoltam mohón, és hogy lássa, csak barátságos szemlélődő vagyok, masnit kötöttem bajszára, és megcsiklandoztam a ravaszt. Ő belenyugodva leengedte a fegyvert, és meglepően rutinos mozdulattal az arcomra köpött, míg karjaival egy rongyot halászott le valamelyik hatvan fölötti dámáról, aki így meztelenül pletykálkodott tovább. Ezután leterítette a textildarabot a kanapéra, hogy ne azt piszkoljam össze, majd az ülőalkalmatosságra lökött, és hármat belémrúgott, mindezt egy jó vendéglátós hosszú, fárasztó, büszke éveinek gyakorlatával, egy bátorító mosoly kíséretében. Leültem, és előkerítettem egy kisherceg alakúra gabalyodott cigarettát, majd a mellettem ülő két divattervező fiatal férfi romantikájának lángjainál rágyújtottam. Kapkodva szívtam a cigit, ittam a kávézó specialitását, a kávementes feketét, amit meglehetősen vízízűnek találtam, és füstkarikákat eregetve figyeltem az enteriőrt. Tőlem balra az egyik asztalnál egy férfi okádott épp széles mosollyal tüllkalapban vinnyogó asztaltársára, akin szatén kosztüm lógott, mellei helyén kivágva. A kosztümön egy óriási árcédula azt hirdette, hogy ez a ruha nem is szaténból készült, mert csak a sznobok vesznek szatént, és csak az igazán eredeti emberek hordanak szaténutánzatot. A szöveg alatt egy középkorú úriember fotója vigyorgott, szájából buborék: ha ön is igazán eredetinek szeretne látszani, vegyen szaténutánzatot, mint további kétszázmillió boldog vásárlónk. Legalul az ár, enyhén kisatírozva, de úgy, hogy az utolsó hét nulla még látszódjon. A méregdrága szushi-babgulyással hősies harcot vívó úriember megtörölgette száját, romantikus mosollyal a nő hónaljába nyalt, tökéletes mozdulatokkal, a legújabb divat szerint, majd finom mosollyal magyarázni kezdte elbűvölt kedvesének, hogy miért csak az igazán művelt emberek rókáznak nyilvánosan. Úgy gondoltam, épp itt az ideje, hogy menjek, így beleültem a számunkra, nem törzsvendégek számára fenntartott egyik kerekes székbe, amin nagy betűkkel virított: "Nem utáljuk a nyomorékokat!", és kitolattam magam az étkezőből. A reszelős hangú Pacino eljuttatott a kijáratig az Európai Unió-szabványos mozgássérült lépcsőn, kényesen ügyelve arra, hogy a kötelező tíz százalék borravalót azért bent hagyja a hátsó zsebemben.

Az ajtó előtt feltápászkodva leporolgattam a pincér "Budmil - feel the power" lábnyomát felsőtestemről, és lógó rosszkedvem újra elegáns csomóba kötve húztam magam után, miközben indultam vissza öcsémhez. Útközben rájöttem, hogy már jó ideje feszül a hólyagom, így a legközelebbi wc felé vettem az utam. A kötelezően útbaeejtendő boltlabirintushoz érve bedobtam a fémszáza st a forgóajtónál, hogy bemehessek a wc felé sietve kirakatokat bámulni. A jegyszedő néma rosszallással mutatott jobb fülemre, ezzel jelezve: mélységesen elítél amiatt, hogy mivel magam nem hordok, nyilván kisebbrendűnek tartom a fülbevalót hordó férfiakat és macskákat, és a torkából ezután felhangzó szürcsögés azt is világosan jelezte, hogy meggyőződött róla, szikrányi sincs bennem a mai világban alapvető toleranciából.

 

E kis afférra ügyet sem vetve siettem végig Budapest összes boltja mellett, hogy aztán megkönnyebbülve nyúlhassak a női és a nőrfi wc mellett elhelyezkedő férfi mosdó kilincse után, de hirtelen észrevettem, hogy nem az ajtó kilincsét fogom, hanem egy fiatal lány vállát. Hátranézett, mire én évekig a tükör előtt gyakorolt mondatomat próbáltam a lehető leghitelesebben, mélyen a szemébe nézve pilláira lehelni: "Ez itt a férfi wc." Ehelyett csak valami artikulálatlan bugyborékolás hagyta el a számat, amit még a Lochnessi szörny is pironkodva hallatna egy különösen zsíros német turista elfogyasztása utáni gyomorrontás velejárójaként. Csodák csodájára a lány mégis megértette, és felém fordult. Szemében Dante poklának tüze lángolt, ahogy megszólalt éteri hangon: "Elnézést, nem különböztethetőek meg kellőképpen a szimbólumok." Én elvarázsolva hallgattam, amint zen élő magassarkú cipőjében botladozva a női mosdó előtt álló kuncogó barátnője felé sasszézott, mire az rámnézett, alig észrevehetően benyálazta jobb mellbimbóját, majd barátnőjére sandítva megszólalt: "Ez jó trükk volt." De én ekkor már ügyet sem vetettem arra, hogy az ismerkedési protokoll szerint próbálja a mutató és a kisujja közé fogni nyelvemet, és saját dekoltázsába dugni, csak az ajtót tévesztő lányt figyeltem, míg a flörtölő lassan elengedte nyelvem, és szelíd Holle anyóvá változott. Ő meg, mint egy filmben, arra integetett, ahol – gondolta - van Isten, és engem már nem érdekelt az sem, hogy mongol idióta: csak azt láttam, hogyan lengeti a szél a fejére húzott színes, kötött harisnyát, és ő hogyan lóbálja csivaváját e ritmusra ütemesen. Sokáig néztem, majd besiettem a wc-be, és imádkoztam, hogy még ott legyen, amikor kijövök.

 

Mikor kiléptem, még mindig ott állt. Feje fölött glória világlott. Indulnia kellett. Rám nézett még, és ezt súgta: "Hatvan év múlva vége a világnak." Az én lábaim gyökérré válva szívták a linóleumból az E240et és E330-at, és hiába visszhangzottak fejemben szavai, csak simogatták agytekervényeimet, mint lágy szellők, de értelmük hiába fürkésztem. Mire felocsúdtam, már eltűnt az egyik szolárium állókabinjában.

 

Csüggedten indultam kisöcsémmel hazafelé, és fel sem eszméltem, hogy kit is látok, mikor egy drogériába benézve minden falról egy antipatikus modell képe vicsorgott vissza rám. Az én arcom volt. Az én arcom, amit nap mint nap lát mindenki, de senki sem ismer igazán. Rádöbbentem, mennyire nem ismertem önmagam: mennyire nem ismertem a színeket, amik egy percre boldoggá tehettek - a kötött harisnya színeit.

 

Hazafelé a villamoson unottan bámultam, ahogy az egyik fickó hívását jelezve egy szimfonikus zenekar mászott be menet közben az ablakon, hogy az izomrostokkal teletömött fejű IKEA bsjörke szekrény elé állva eljátsszák annak Wagner hívásjelzőjét. A karmesteren nagy betűk hirdették: Fuhrtwengler. Egy Mozartista hippi csoport egyik tagjának kezében gránát villant, tudni lehetett: ma este nagy verekedés lesz az M4-esen a Mozartisták és a Wagneristák között. Egy idős hölgy a szemközti ülésen régen sem szép, de most annál ellenszenvesebb arcán rosszalló kifejezéssel addig igazgatta akkurátusan ruháját, míg amorf alakot felvéve tökéletesen idomult a székhez, és egyszersmind a hölgy három szál haján alig feltűnően derengő frizurasta bilizáló sárgaréz hálóhoz.

 

Azt sem vettem észre, hogy öcsémnek a McDonalds-ban a Happy Meal menühöz kapott, ismeretterjesztő filmet reklámozó ólomlufija hangos robajjal a hölgy lába közelében gurult el, mire az, mintha észre sem vette volna, egy nem létező porszemet hessentett le a szoknyájáról, hangos horkintás közepette. Ahogy a magas frekvenciára megrepedtek az ablakok, egy vén kubai trombitás szállt le, méteres szivarral a szájában, két kezében egy-egy vödörrel: egyikben meghasadt szívét, másikban három közepes méretű pontyot cipelt. A kocsi végében egy mély gödörben vézna, magas, kopaszodó, szemüveges, multi-tulajdonú gyárnál dolgozó építőmérnök feje látszott ki egy sötét veremből, ahogy problémáit az árok pereme mellé sorbarendezve állt magába zuhanva. De én mindezt nem láttam, csak némán ültem, szomorún. A harisnyás lányra gondoltam.

Lassan szálltunk le, mint két árnyalak. Kisöcsém kedve is elromlott. Ólomballonja a csinovnyik gödrébe gurult, és nem volt szíve visszavenni: a hivatalnok arca mosolyra derült, ahogy megcsapta a rég elfeledett ólom illata. A létszámleépítés előtt hóhér volt – akkor még azt csinálhatta, amit szeretett.

 

Lassan ballagtunk a lakás felé. Borongós nap volt, egykedvű színekkel, akvarell pocsolyákkal. Kisöcsém a giccses égbolton ugrálta át a felhőket, míg én a tócsákon gázoltam át hosszú léptekkel. Felnéztem, és az égen játszó alkonyati napsugarakban megláttam a harisnya színeit. Eszembe jutott egy mondat: "Hatvan év múlva vége világnak." Elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam, hogy ez alatt a hatvan év alatt még mennyi mindent átélhetek, ha velem marad ez a naplemente, és láttam, ahogy a részletek szépsége egy vén ősz arcáról rám mosolyog, amint vigyázva, nehogy elüssék a terepjárók, a deresedő hajú nyarat kíséri át óvón az úton.

 

 



Olvasva: 1913 alkalommal