Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Landolás után
Bánsági Andor, 2019. április 14., vasárnap, 20:28

Részlet a "A Sátán csókja" c. regényből.

Landolás után átestem a szokásos rutinellenőrzésen, de most mindenki a megszokottnál is feszültebb volt. Valószínűleg már tudták, hogy valami rendellenes dolog történt odafenn, bár az is lehet, csak a homlokomon lévő seb miatt volt így, és még nem tudtak semmiről. Fáradt voltam. Sokkal fáradtabb, mint bármelyik hasonló küldetés után, mégse akartam hazamenni. Miután a taxi kihajtott az állomás területéről, szóltam a sofőrnek, hogy a következő saroknál álljon meg. A régi rakétatelepnél szálltam ki, majd elővettem a telefonom. Kikerestem egy számot, és tárcsáztam. Kicsöngött.

– Igen? –  szólt bele egy kissé unott hang.

– Megiszunk valamit? Jól esne most egy sör – válaszoltam fáradtan, majd az órámra pillantottam. – Negyed óra múlva ott is vagyok. 

– Menjünk. Úgy is randalíroznak a gyerekek, nekem meg a tököm tele van. Majd az asszony elszórakozik velük – mondta a végén már nevetve.

– Jó, akkor ott – feleltem. Majd zsebre vágtam a mobilt. 

Tovább sétáltam a koszos és kihalt utcán, amit jobbról és balról is régen elhagyatott gyárépületek szegélyeztek. Éjfél felé járt, így egy lélek sem jött velem szembe. Ismét teljesen egyedül voltam. Egy perccel később befordultam az első kis keresztutcába, ahol a villamos járt. Láttam, ahogy a távolban elkanyarodik, de egy cseppet sem izgatott, hogy lekéstem. A kocsma már nem volt messze, én pedig gyalog akartam megtenni a hátralévő utat. Tovább baktattam hát a város irányába, jobbra tőlem pedig lassan elmaradt a régi üzemcsarnok hatalmas torzója. Amikor évtizedekkel ezelőtt megépítették a kikötőt, itt szerelték össze az első rakétákat, de már vagy tíz éve üresen állt. A gigantikus vasbeton épület méltóságteljesen magasodott a sötét táj fölé. Hatalmas ablakai feketén tátongtak, karcsú támpillérei pedig szürke póklábakként fúródtak a földbe. Körülötte már mindent simára gyalultak a munkagépek, és rá is a megsemmisülés várt. Úgy állt ott magányosan és méltóságteljesen, mint egy óriási dinoszaurusz megkövült csontváza. A hatalmas területet egy rozzant kerítés ölelte körbe, kapuján pedig csak egy rozsdás lakat lógott. Csak az nem ment be oda, aki nem akart. Nem mintha lett volna bármiért is. A máskor nyomasztó táj most mégis barátságosnak hatott. Ismerős volt, és pusztán ennyi is elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam teljesen elveszettnek. 

A füstös kis kocsma egy százéves ház pincéjében bújt meg. A gyenge világítást egy régi televízió süket villódzása színesítette. Lóri a pultnál ült, egy pohár whisky társaságában. Letelepedtem mellé, majd kértem egy korsó sört a csapostól.

– Régóta vársz? – kérdeztem fáradtan.

– Kábé két perce jöttem. Mi a helyzet veled?

– Semmi – feleltem, és nagyot kortyoltam a sörből. – Inkább te mesélj. Hogy álltok a fejlesztésekkel? – tettem hozzá, miközben a korsó nagyot koppant a pulton. Majdnem kicsúszott a kezemből, annyira fáradt voltam.

– Jól. Jövő héten kezd az első vak kamionsofőr – vágta rá. Ha egy másodperccel később próbáltam volna lenyelni a sört, biztosan kiköptem volna.

– A mi?!! – horkantam fel.

– Vak embereket veszünk fel az önvezető kamionokba – folytatta halálos nyugalommal. – Egy rakat állami támogatás jár utánuk. 

– Aha... és miért nem mondjuk láb nélkülieket. Azok legalább látnak, ami azért nem egy elhanyagolható szempont egy teherautó volánja mögött...

– Á, teljesen felesleges bármit is látniuk, mert ha akarnák se tudnák vezetni a kamiont. A robotpilóta nem engedné. Ha bármi probléma van, kimegy a technikus egy drón hátán és megoldja. Másrészt a vakok után sokkal több állami támogatás jár, mint ha mondjuk csak egy amputált fószert vennénk fel – tette hozzá, majd nagyot kortyolt a whiskyből. 

– Értem... Szóval az egész csak biznisz – válaszoltam kissé rezignáltan.

– Nem, nem csak a pénz miatt csináljuk. A vak csóka egyben jogi zár is. Egy önvezető kamion feltörése csak szimpla lopás. Ellenben ha ül benne valaki, az már rablás. Úgy jóval nagyobb a büntetési tétel lebukás esetén. Szóval egyben elrettentő erő is. Jogi zár. Érted...

– Világos – feleltem és közben arra gondoltam, hogy szeretnék visszamenni az őskorba, és íjjal szarvasra vadászni. Kiittam a söröm maradékát, majd odébb löktem a korsót. 

– Asszem, én megyek – nyögtem.

– Mi van? Még alig ittunk valamit – felelte meglepetten.

– Kibaszott fáradt vagyok... De jó volt látni téged egy kicsit... majd folytatjuk egyik este – válaszoltam.

– Te tudod... – rántotta meg a vállát, majd ismét a szájához emelte a poharat.

Magam sem tudom, hogy volt erőm hazagyalogolni, de miután beléptem az ajtón, lerúgtam a cipőm, a kabátomat a földre dobtam, és úgy ahogy voltam, befeküdtem az ágyba. Magamra húztam a takarót, majd menten elnyomott az álom.


Olvasva: 41 alkalommal