Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Értekezünk anyámmal
Kádár Sára Hajnalka, 2019. április 8., hétfő, 13:16



 

Anyám naphosszat ült a fotelben, és nézte a tévét. Kilencven év görnyesztette hátát, gyötörte ízületeit, sorvasztotta izmait. Vékony, kis madárka testű, akár egy gyermek, de annál erősebb akarat lakik benne. Naponta legalább tíz alkalommal elbattyogott a toalettig. A támaszkodó botja inkább akadályozta a járásban, hát félre tette, és anélkül lépegetett, azaz csúsztatta lábait óvatosan asztalba kapaszkodva, ajtófélfára támaszkodva. Onnan visszacsoszogott a fotelig, leült és betakarta lábait a kissé már foszló kockás takaróval. Egyenes derékkal ült a következő alkalomig. Hiába kínáltam a segítségem, a karom, nem fogadta el. Egy ideig bosszankodtam látván ezt a kínosnak tűnő rituálét. Aztán megértettem. Ez volt számára a napi séta.
Süthetett kint a nap, virágozhattak a virágok, nem ment el az ablakig. Buzdíthattam, hívhattam, nem és nem. Az neki messze van, nem bír elmenni odáig, hajtogatta. Később értettem meg a titkát. Otthon, az ősi házban, gyakran állt az ablak előtt, mindent látott, hallott, ami a kis utcában történt. Itt a városi negyedik emeletről nem látott mást, csak a szemben lévő tömbházat. Azért meg nem volt érdemes odáig csoszognia. 
Nagymondó volt ő valaha, reggeltől estig beszélt csak beszélt. Apám türelmes hallgatója volt. Egyszer megkérdeztem, nem zavarja ez az állandó beszéd. Nem, lelkem, megszoktam. Anyád akkor is mond, ha alszom. Ezen mindig jót nevettünk. 
Egyedül maradt anyám, így elhoztam őt a városba. Nehezen szokta meg az új környezetet, hol az ágy szúrta a hátát, hol túl magas volt az asztal, vagy a fotel kicsi. Mindent kicseréltem kedve szerint, és már eszébe sem jutott az otthona. Legalábbis nem emlegette többé. 
Csak a szava vált ritkábbá. 
Akaratát soha nem mondta ki, de mindig érvényt szerzett neki. Nem volt könnyű számomra ez a gondolatolvasás, de lassan rászoktam. Ha a zsebkendő nem volt a közelében, kinyújtotta felé a kezét, aztán rám pislantott. Én megértettem a célzást, kezébe adtam a zsebkendőt. Amikor ebédelni akart, csak az órára nézett, aztán rám, s ha nem volt eléggé érthető, megkérdezte, hogy hány az óra. Dél van, anyám. Jaj, akkor ebédelni kell ugye, kérdezte. Én csak mosolyogtam magamban a játékán, és szépen beletanultam a szerepbe. 
Bár nagyon idős volt, könnyen megtanulta a mobiltelefon használatát. Igaz, mindig belepötyögtette a számokat, mert már nem tudta megjegyezni másképp a menetét. A telefont hozta magával hozzám is, és nagy becsben tartotta. Bár már nem volt használatban, mindig gondja volt arra, hogy betegye a feltöltőbe. Ki is jelenthetném azt a telefont, anyám, mondtam neki. Jaj, azt már nem, felelte ijedten. De miért fizessük, úgysem használja! Dehogynem, azon nézem meg az órát. Miért nem nézi a faliórán, értetlenkedtem én. Miért-miért, hát éjjel azt nem látom, de a mobiltelefon képernyője világít. Erre már nem akadékoskodhattam. Elvégre éjszaka is kell tudnia, hány az óra.  
Ó, hány és hány dolgot játszodtunk el ketten!
A foszladozó térdtakarót a messzire került testvéremtől kapta ajándékba. A sok mosástól meggyengült az anyaga, hiába vettem újat, nem fogadta el. Aztán megértettem anyám, a régi pléd számára a testvéremmel való napi kapcsolatát jelentette.
Ilyen baklövéseket követtem el én kezdetben a vele való értekezésben, de lassan megértettem minden rezdülését. Most meg 
ezek róla a legszebb emlékeim.  A játékos értekezések.

 

 

 



Olvasva: 39 alkalommal