Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Duzzogó dúcok
Boér Péter Pál, 2019. március 1., péntek, 15:08




- Hoppá, Vízfejű szomszéd, vágja magát ketté! Jaj, ne ugrándozzon olyan nagyon magasra, mert el fog esni és ne próbálkozzon, én nem tárgyalok senkivel, ezt jegyezze meg. Ha nem bírná, pirkadjon magára a pitymallat! Szeretem a duhaj életet, ihaj, csuhaj, ripityom. - Hagyjon már engem vén marha, tönkre gezemicézi az életem innen a szomszédból. Alig látok magából valamit, de a hangja bezzeg meglehetősen hallható. Valamit vet a fejembe, kimegyek vele a tőzsdére és veszek egy nagy vastag, jó zsíros, ejnye már mit veszek... Zsíros bank beutalót. Ez olyan, mint annak idején a szakszervezeti jegyek, azokban a régi időkben. Mit csinál öreg, mit csinál? Pörgeti maga körül a tornyot? Elegem, van lassú berezgő, mert ez a becsületes neve. Nem akarok tovább itt turbékolni, legalábbis nem fülén és nem olyan zenével, ami a magáé. – Magamba roskadok és elvonulok örökre. Majd leszek egyedül, mással nem tartjuk a kapcsolatot, soha többé nem küldök üzenetet magának. – Mi van öreg, mi van? Meg különben is le van sajnálva, a szomorúságával gyantába csomagolva. Nekem ebből az egészből elegem van, feltekerem a potencia métert, s majd élek így, szomorú magamban. Nem arról beszélt folyton, hogy szeretet nélkül kiég minden, és ha nem figyelünk oda egymásra akkor semmik vagyunk? Most meg minden lett magába, vén alamuszi. Mert valami furcsaság történt bennem és körülöttem, megjegesedett minden, már nem érdekel a vakvilág sem, meg a szürke kis gombfocik, amik ide-odarepülnek, mehetnek a kendőzetlen értetlenségbe. Nehezen követem magam, lebomlott bennem a szeretettelenség, a kicsapongás, minden és most egyedül vagyok. Már nem megyek egy életen át innen, s ha kell hagyom magam megfagyni. Nem kapcsolhatja be senki újra az értetlenséget bennem. Már nem csak magamat értem meg, magát is. Belépett, begubózott abba a másik nagy galambdúcba, mint ahogy ezen az oldalamon én is. Csak turbékolok, turbékolok, de egyre kongóbb hangon. Már az az érzésem, hogy magától nagyon szép leveleket kapnék néhány hét múlva, de néhány év múlva sok néhány hét hív minket. Mi négyen élünk, hiszen maga parancsikált és kicsinált engem, de jól elvoltunk itt. Nagy hirtelen valamit választott, amit már be sem lehet látni. Én meg saját érzelemmentes körforgásaim furcsa előéletébe pottyanva most tele vagyok szomorúsággal, szeretettel, megértéssel és bánattal. Már így élem le életem hátra levő részét ebben a csendtől is kongó, nagy lakatlan jóságbundában. Így élem tovább életem javát. Gomolyodó pitypangok szállnak, levesbe való tészta kel és én innen a dúcomból az adó-vevő rendszeren mindent jól elkapok. Kár magáért, megértem. Világos, hogy egy utolsó alak voltam magával. Értem, hogy jobban kedveli a semmi morajló zaját fejében. Hagyjuk kérem, én összetörtem, maga összetört, mi összetörtünk. Most repedezetten megy valahová tovább ez a két élet. Adj békét Uram, adj békét! Kihúzom dúcom konnektorát és vésztartalékon hagyok mindent. Nézem a sok szépet, mit adhattunk volna egymásnak. Már nem adok senkinek semmit, magamnak sem. Tegnap még rózsaszín illatok hullámoztak a maga irányából, mert az illatnak van ám színe, most nagy kopár semmi szigetet látok ott is. Itt is az van. Legyen kurbli a köbön, mondtam még néhány napja, ma már a dunnarepesztés is meghaladja a vágyak netovábbját. Magányosan süvítsünk tova, hiszen tornyaink, e két dúc már rég az időben suhan. Legyen elérhetetlen szépségű, ronda frivol nyár és megkopott külsejű levénült akkord. Öljük egymást, mert azért tudom én, hogy nagy elhatározásában maga sem hagyott teljesen faképnél engem. Hátha valaha még találkozik a messze hordó üzemanyaghordónk, ha nem, üdvözlet magának innen, oda és hiába hősködünk. Két szomorú galamb él szomszédságban a nagy üres térben. Legyen szép napja és élete! Meg kell mondanom, én mellényúltam, maga is, higgye el még kétszázezer éven keresztül tudnám mondani, egyébként káros az egészségre és azt mondják helytelen olyan sokáig önerőből turbékolni. Turbékoljon öreg, turbékoljon ott a maga szigetén, én majd itt. De valamikor már be kéne fejezni. Azt mondja a kijelző, hogy a vadászpuskák csöve engem vizslat, ha nem vigyázok, bemérnek. Miért kell ilyen szomorú valósággal szembenézni. Az utolsó öt másodpercben kikapcsoltam. Menjenek, menjenek békével, az Úr legyen mindannyiukkal, azokkal is, akiket életemben soha nem láttam. Viszont az ötezred másodpercet előbb utóbb elbeszélem, hogyha ilyen meggátolhatatlan buzgósággal beszélek tovább. Én nem tudok haragudni magamra, ezért most befogom a számat. Éljen, éljen maga és én a két immáron vén. Hát ezt elszúrtuk öregem. Két szomorú, érzelmeiben megtört galamb nyökög tovább. Legyen egysejtű egysejti bádogbőrű bekecs. Indulunk, induljon más. Hajrá, hajrá! Abbahagyom juszt is. Négy vadászpuska élesedett. Ha elhallgatok, megint nyugalom lesz. Ég veletek, ég velem, magával különösen öreg, itt a szomszéd toronyban.



Olvasva: 49 alkalommal