Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Varázsidény
Nagygyörgy Erzsébet, 2019. február 12., kedd, 17:58



Mi módon kéne kezdjem, én e szép históriát, 
hogy meg ne sértsem most a finnyás úri népet,
s eközben, tán érdekfeszítő is legyen regém. 
E kis, mesés történet, úgy kezdődött, egy nyárvégi estelen,
hogy hercegünk, ( mert, az sem árt, ha van), szép, fess legény,
elindult, asszonykát keresni.

A szomszéd ország morc királya,
egy kellemes nap hírül adta,
hogy szép leányát, sebbel-lobbal férjhez adná. 
Ám egy feltételhez kötötte megkötendő nászukat:
A szép leánynak hozni kell egy ritka kis virágot,
amely csupán a távoli varázserdőnek tisztásán virít.
E hírt neszelte meg a herceg,
ki hercegnőnk kegyéért bármit megtesz majd,
akárhová veti el, őt a sors.
Ha helytáll majd a délceg férfinép,
mert még nem tudja ő, hogy künn a messzeségben
miféle borzalom várhat reá.
A szerelem minden kis kétkedést legyűr,
hősünk legott nyeregbe pattant,
s elébe áll ő, bármilyen veszélynek is, ha kell.

Ment, mendegélt, illetve vágtatott, 
( aranyszemű, nemes, deres lovon), 
s egyszer csak elfogyott a síkmező alóla,
s a ló, oly hirtelen egy erdőszéli fánál fékezett.
Szemügyre vette ő, rögvest a fát, 
mert tábla billegett a szélben rajra, 
amin cirkalmas, nagy betűkkel írva, 
egy figyelmet felhívó írás állt.
( Csak megjegyezném csendben, hogy hősünk
igen kiművelt elméjű emberke volt, 
így hát olvasni is tudott.), 
s valljuk be, ebben a sötét korszakban, 
igencsak ritka jártasság ez. 
Hamarjában betűzni kezdte ő, azonnal,
mert egy versféleség volt fönt, 
a felszögelt fatáblán:

"Légy férfiú, esetleg bármi szerzet is, 
ha itt belépsz, már nem lesz többé visszaút,
s remény sem, hogy megérted, ami véled, itt megeshetik. 
Ha félelemnek árnya járja át a testedet,
netán inadba száll a bátorság,
tudd, hogy mi nem vetünk követ reád ezért. 
Téged, ha mégis hajt a vágy,
s betérni kívánsz, hát magadra vess!
Mert pontban, reggel nyolc után, 
ezennel a "Varázsidény" elindult."

Hősünk, bátor, kemény legény,
a kellemetlen tábla láttán nem riadt meg,
s belovagolt serényen, bűvös erdőnk legmélyére.
Bársonyzekéje rejtve hagyta, szívének heves
lüktetését, s lám feszesen ült a dísznyeregben.
Az első, kis nyúlfarknyi percben, még gyorsan galoppozott.
Minél bentebbre ért a zöldellő erdőbe, egyre csak sötétebb lett,
s a ló előretörtetett. 
Párszor meg is hőkölt, ágaskodott
a dőre pára, ámde nem volt már mit tenni,
a gazda ösztökélte őt tovább a furcsa rengetegbe.

A hűs vadont csekélyke fényderengés járta át,
megállt a fenyves széle mentén, s hű lovát most hátra hagyta, 
s épp átnézett a tüskös ág fölött, 
ott meglepő dologra lett figyelmes
az ifjú hercegecske, mert a fák között,
az erdő mélyén, csöppnyi méretű tisztás lapult.
Szemét dörzsölte, mert sehogy sem hitte, 
amit most látni vélt.

Varázslók, farkasprémes díszköpenyben álltak,
titokzatos varázsigéket hintve a sötétlő éjszakába.
A megszeppent legény szuszogni sem mert,
nehogy a pillanatnyi bűbájt megzavarja. 
Ekkor sebtében szertenézett, 
hogy egy virágszálat szakajtson,
s már éppen hátasához lépkedett.
A sors azonban mást hozott.
Az ifjú lába rátévedt egy ágra,
s mert tétován toporgott,
az ág nagyot jajdult, az átkozott.

Egyszerre mind az öt varázsló arra nézett,
s meglepve vették észre,
hogy a varázslat gyorsan megtörött.
Feldúltan össze-vissza hadonásztak
pálcáikkal, s a hercegünkből,
egy pillantás alatt,
apró, szivárványhátú, kis bogárka lett.

Hát így történt e balszerencsés, bús eset, 
a hercegnő így már sosem láthatta 
viszont a herceget,
s ezért lett kurta most, az én szerény mesém is.

Vége?

Vagy mégse lehet egy mesének ily rövidke vége?
Elárulom a búsulóknak,
a kapkodó varázslók bűvölése nem lett hosszú életű,
hiszen, következő újholdkor
az ifjú újra visszaváltozott.
A herceg így, hát megtanulta,
sosem szabad mások dolgába ütni orrunk.
A végén mégis egybekelt a gerlepár,
s a boldog végkifejletet meghozta 
az én mesémben is.



Olvasva: 46 alkalommal