Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Varázsvessző
Apáti Kovács Béla, 2019. január 16., szerda, 19:30



Egyszer élt egy szegény ember és volt neki egy fia. A felesége régen meghalt, és így egyedül nevelte a gyereket.

A szegény ember eljárt napszámba, hogy kerüljön mindennap ennivaló az asztalra és tudjon szép ruhát adni a fiára. Míg a férfi valamelyik uraságnál dolgozott a fiú csavargott a határban. Bejárta a környék erdeit és mezeit. Minden fát, bokrot ismert. Az erdőben tudta, hol melyik fán, milyen madár fészkel. Még a kicsi nyúlt is kileste, hogy hová tér este nyugovóra.

Nyáron nagyon jó dolga volt a gyereknek, az erdő, mező ellátta minden finomsággal. Gyakran még apjának is vitt vadkörtét az erdőből. Ilyenkor este megeszegették azt, és elmesélték egymásnak, merre jártak.

A fiú apja, amikor látta, hogy a gyereke elég erős, elhatározta, hogy magával viszi dolgozni. Ketten csak több pénzt tudnak keresni, mint egyedül.

– Fiam – mondta neki – holnap jössz velem dolgozni az urasághoz. Fát kell neki vágni télire. Elég nagy vagy már ahhoz, hogy elbírd a fejszét.

A gyerek meghallván, hogy apja mire készül, mérgesen kifakadt:

– Édesapám, én senkinek sem leszek, a szolgálja. Az uraság, ha nem akar fázni télen, akkor vágjon magának fát!

Ez nagyon feldühítette az apját és hozzálépett, hogy lekeverjen neki egy nyaklevest. De a fiú elugrott, és kiszaladt a házból. Az udvarról kiabált befelé:

– Addig engem nem fog látni, amíg uraság nem lesz belőlem.

A férfi azt hitte, hogy fia meghibbant és utána ment az udvarra, és a fülénél fogva akarta becibálni. Azt hitte így móresre tudja tanítani. De amire kiért a fiú már árkon, bokron túl volt. Úgy elszaladt, mint a nyúl. Még ha akarta volna, akkor sem tudta volna utolérni.

Egy kicsit bánkódott fia miatt, de végül belátta, hátha így jobb lesz mindkettőjüknek. Nem nagyon hitte, hogy fiából gazdag ember lesz. Hogyan is lehetne, amikor nem ért semmihez. Egész nap csak az erdőt, mezőt járta.

Most is, hogy elszaladt apjától az útja a közeli erdőbe vezetett. Úgy gondolta, hogy az egyik nagy tölgy odvában reggelig meghúzhatja magát és az első napsugarak cirógatásakor majd eldönti, merre fog menni.

El is indult, hogy megkeresse a nagy tölgyet. Tudta jól, hol van az erdőben, hiszen már sokszor lelt benne oltalmat, amikor rászakadt az ég és nem volt ideje hazafutni.

Már majdnem megérkezett, amikor a kis erdei úton megpillantott egy furcsa vesszőt. Egészen más volt, mint az erdőben található ág vagy gally. Nem volt sem hosszú, sem nem rövid, sem nem egyenes, sem nem görbe volt. Olyan volt, mintha valaki szántszándékkal tette volna le az útra.

Talán máskor érdeklődés nélkül átlépett volna rajta, de most valami arra késztette, hogy felvegye a száraz falevelek közül.

– Majd csak jó lesz valamire – gondolta. –  Ha másra nem is, legalább elűzöm vele a hátamról a legyeket, holnap, amikor elindulok a nagyvilágba szerencsét próbálni.

Ahogy ott a kezében tartotta a vesszőt, suhogtatni kezdett vele a levegőbe.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – hallotta hirtelen.

Először még azt hitte, hogy az esti szél tréfál vele, vagy valamelyik madár csúfolkodik valamelyik fa magas ágán.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – hallotta újból.

Ennek már fele sem tréfa – gondolta és egy kicsit megijedt.

– Ki szólt hozzám? – kérdezte.

– Én, a vessző, amit előbb találtál az úton. Aki háromszor megsuhogtat, annak minden kérését teljesítem. Nos, mit parancsolsz, édes gazdám? Kérhetsz tőlem akármit.

A fiú gondolta kipróbálja, hogy tényleg igaz– e, amit a vessző mondott.

– Hozzál nekem bőséges vacsorát! Olyan éhes vagyok, mint a farkas – parancsolta a vesszőnek.

Nem tellett bele egy pillanat a fiú előtt egy hatalmas asztal lett telis teli finomabbnál finomabb enni és innivalókkal. Talán még maga a király sem kap bőségesebb vacsorát.

Elállt a fiú szeme, szája, de már nagyon éhes volt, ezért nekiállt falni. Egymás után tűntette el a bendőjében a nagy libacombokat, de az asztalon lévő étkekből alig hiányzott valami, amikor haramiák jelentek meg a fák között.

Nagyon elcsodálkoztak meglátván azt a sok ennivalót, mindjárt azt gondolták a legényke maga az ördög unokája. Félve közelítettek a roskadásig megrakott asztalhoz és illően köszöntötték:

– Jó estét, nagyságos úr!

– Hozott isten bennetek! – válaszolva, de fel sem nézve rájuk, mert éppen egy hatalmas sonkadarabot gyömöszölt le a torkán.

A haramiák vezére nem volt ostoba ember. Amint meghallotta, hogy a fiú Istent emleget, azonnal kitalálta, nem lehet az ördög unokája, hiszen e két földöntúli lény ősi ellenség.

Ezek után mérgesen a fiú elé állt és ráparancsolt:

– Azonnal add át embereimnek ezt a sok ételt, italt! Ha ellenkezni mersz, akkor halál fia vagy!

A fiú már úgyis degeszre ette magát és hagyta, hogy a haramiák egymással versenyezve kapkodják fel az asztalról az enni és innivalót.

Egy – kettőre el is pusztították, ami rajta volt. Még egy morzsa annyi sem maradt ott, de a haramiák éhsége nem múlt el. Hiába volt megrakva az asztal, amikor sok volt az éhes száj.

– Megparancsolom, szerezz még ennivalót az embereimnek. Ha egy fertály órán belül újból nem lesz teli ez a asztal leválasztom fejedet a nyakadról.

A fiú nem ijedt meg, csak attól tartott, ha előveszi a varázsvesszőt és megkéri, hogy újból rakja teli az asztalt, a haramiák látván a csodát vérszemet kapnak. Még a végén elveszik tőle, és oda a szerencse.

Az idő vészesen múlott és már nem lehetett sokáig húzni az időt. Tenni kellett valamit.

Végül, amikor a haramiák vezére már nézegette a kardját, hogy lecsapja vele a fiú nyakát, a legényke kisütött valamit.

Előhúzta a vesszőt a gatyájából, ahová rejtette és háromszor megsuhintotta.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – kérdezte a vessző.

– Változtasd kősziklákká a haramiákat!

Még mielőtt azok tenni tudtak volna valamit kővé váltak és a mai napig ott állnak mozdulatlanul a fák között.

A fiú megszabadult a rossz emberektől, sőt még a környék lakóit is megmentette a mindennapos rablásoktól, és a népek sanyargatásától. Ideje volt most már valóban nyugovóra térni, mert ki tudja holnap még mi áll előtte.

Így is volt. A következő nap hosszas gyaloglás után megérkezett a király várához, amely egy magas hegy tetején állt. Olyan magas volt a hegy, hogy oda tán még egy madár sem tudott felrepülni. Pedig a fiú vágyat érzett, hogy meglátogassa a királyt. Úgy okoskodott, hogy minden rendes királynak van eladósorban lévő leánykája. Ha már meglátogatja a királyi fenséget, akkor megkéri a lánya kezét is.

Csak most az volt a kérdés, hogyan jut fel a várba? Nem kellett sokáig törnie a fejét. Egy kis gondolkodás után eszébe jutott, hogy van neki egy varázsvesszője, ami már kétszer segített neki.

Újból előhúzta a gatyájából és megsuhintotta háromszor.

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Vigyél fel ennek a magas hegy tetejébe a várba! Szeretném tiszteletemet tenni a királynál.

– Felvihetlek – mondta a vessző –, de tudd meg a vár kapuját egy boszorka vigyázza, és ellene még én sem tudok tenni semmit. Ha be akarsz jutni, akkor neked kell túljárni a boszorka eszén.

Ennek ellenére a fiú nem mondott le a tervéről. Felvitette magát a vár kapujáig, ahol valóban egy rusnya, vénséges boszorka fogadta.

– Mit akarsz, legényke? – förmedt rá az öregasszony.

– Be akarok menni öreganyám, hogy tiszteletemet tegyem a királynál, és feleségül vegyem leánykáját.

– Ide bizony te nem mész be, még ha száz életed is lenne. Hord el magad vagy varanggyá varázsollak!

– Nem úgy van ám, öreganyám – szájalt vissza a fiú. –  Ha nem tudná, én egy herceg vagyok.

– Ezt akárki mondhatná. Mivel tudod bizonyítani?

– Innen három macskaugrásra van a palotám. Ha nem hiszi, menjen el oda és győződjék meg saját szemével.

– Na, erre kíváncsi vagyok. Tüstént megyek és megnézem, de addig innen el ne mozdulj, mert akkor jaj neked!

– Menjen csak nyugodtan, és kiáltson egy nagyot, ha megleli a palotámat!

A boszorka alig tűnt el, a fiú suhintott háromszor a vesszővel.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – hallotta az ismerős hangot.

– Mire a boszorka három macskaugrást megy, legyen ott egy szép palota és az öregasszonyt meg varázsold el kecskévé. Azt szeretném, hogy amikor viszem a királykisasszonyt, a kecske mekegjen a kapu előtt minket üdvözölve.

A fiú dehogy várta meg, hogy a boszorka visszaérjen. Hiszen erre képtelen is lett volna, mint kecske. Szépen besétált a várba egyenesen a király elé.

– Jó napot, fenséges királyom! – üdvözölte a királyt illően. –  Jöttem, hogy feleségül vegyem a leánykáját. A kicsi madarak az csicseregték, hogy eladósorba került.

– Isten hozott! – mérte végig a király a legényt. Látszott rajta, hogy nagyon meglepődött ezen a merész kijelentésen. –  Úgy, feleségül akarod venni egyetlen leánykámat. Tudd meg, akármilyen jöttmentnek nem adom a kezét! Csak is herceg lehet a kérő.

– Az vagyok én – húzta ki büszkén magát a fiú.

– Még sohasem hallottam rólad.

– Ha nem hisz nekem, fenséges királyom, akkor szalajtsa el egyik katonáját három macskaugrásra és ahol egy kecske mekeg egy palota előtt ott lakom. De addig, fenséges királyom, harapnék valamit, mert a hosszú út alatt igen csak megéheztem.

A király mindjárt intézkedett. Katonát küldött megbizonyosodni, hogy a fiú igazat mondott– e. Ő is éhes volt már és ezért üzent a szakácsnak készítsen valami ennivalót, de ízibe. Nem szeretné, ha vendége éhezne a várában.

Nem tellett bele sok idő jött is rohanva tizenhárom szakácsinas jobbnál jobb étkeket rakva az asztalra.

Annyit ettek, hogy gyomruk majdnem kiszakadt. Az asztaltól egy ideig fel sem bírtak kelni. Úgy feszengtek ott, mint két liszteszsák.

– Degeszre ettem magamat – mondta a fiú elégedetten és megtörölte a száját egy kendővel.

– Én sem tudnék többet enni, fiam – mondta hasát simogatva a király. –  Ebben köztünk nincs is vita. Csak az a kérdés, tényleg herceg vagy– e? Ugye tudod, ha becsaptál, akkor a bakó egy nyisszantással levágja a fejed.

– Ettől nem kell tartani, fenséges királyom – mondta mosolyogva, és mivelhogy a sok étel nyomta a hasát engedett egyet a gatyája madzagján. Nem vette észre, hogy a varázsvessző kicsúszott belőle, és leesett az asztal alá.

Amint ott ejtőztek egyszer csak jött vissza a katona és ujjongva mondta:

– Fenséges királyom, még ilyen szép palotát nem láttam, mint a hercegé. Minden ezüst és arany. Még a bolond is látja, a föld nem hordott a hátán gazdagabb embert, mint a herceg. Képzelje el, még a kapuban mekegő kecske is aranyból van, és szarvát drágakövek díszítik.

– Ahogy hallom, fiam igazat beszéltél, így hát szívesen hozzád adom feleségül leánykámat. Hozományul fejébe még adok egy aranyhintót, amivel hazamehetek a palotádba, és a hintót kilencven kilenc ökrös szekér követte színültig megrakva mindenféle értékes holmival.

Hamarosan megtartották a lakodalmat. A fiú meghívta édesapját is, aki igen csak elcsodálkozott látván fia szerencséjét. Többször is megcsípte magát. Nem akarta elhinni, hogy ez igaz lehet.

A vigadalom három éjjel, három nap tartott. Mindenki annyit táncolhatott, amennyit csak bírt.

Amikor eljött a búcsúzkodás ideje, a fiú keresni kezdte a varázsvesszőt, de sehol sem találta. Nagyon megijedt. Még csak elképzelni sem tudta, mi fog történni, ha kiderül, nem is igazi herceg. De eszébe jutott, hogy van egy szép palotája három macskaugrásra, és amikor meglátta az aranyhintót és a kilencvenkilenc ökrös szekeret, mindjárt felvidult és így okoskodott:

– Amire elfogy ez a rengeteg vagyon szakállas vénember lesz belőle. Ellenben, ha jól forgatja pénzét, még meg is duplázhatja. Nem kell mindjárt rosszra gondolni, reménykedve és bizakodva kell a jövőbe tekinteni.

Beleült szépséges feleségével az aranyhintóba és nótázva elindultak a palotája felé.

A kapuban ott mekegett a boszorkából lett kecske, mintha csak azt mondta volna:

– Jól becsaptál, te fiú.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!



Olvasva: 68 alkalommal