Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
MELEGVÁLTÁS
pálóczi antal, 2019. január 2., szerda, 06:56



Dermesztően hideg a víz a kezednek, ha december elején nyúlsz a merítőhálóba. Pedig valakinek bele kell nyúlnia a kishalakért. Apád a merítőháló rúdját tartva áll a csónakban, tehát neked kell belenyúlnod, mert már tizenöt éves vagy. Te evezel és te veszed ki, te rakosgatod a küszöket a csónakban sorakozó vödrökbe, amikor apáddal télen halászol. A küszök télen nem vergődnek úgy, mint nyáron, ősszel vagy tavasszal. Téli álmukat nyitott szemmel átvirrasztani gyűlnek össze a fonyódi hajókikötő öböl iszapgödreiben. A helybéli horgászok szerint közvetlenül azelőtt bandáznak össze, hogy befagyna a Balaton. Ma már tilos így halászni, de évtizedekkel ezelőtt még lehetett, és mindig a tó befagyása előtt volt a legjobb a fogás. Néha akkora halrajokat találtak az öregek, hogy a merítőháló egyetlen húzásra tele lett. Aztán a második húzásra, de még a harmadikra is. A helybéliek ilyenkor a csónakban sorba állított vödrökbe, lavórokba merték a halat, vagy csak hamarjában a csónakfenékbe öntötték. Otthon aztán dézsákban, lavórokban, kádakban érlelték a fogást. Úgy ahogy volt, megpucolatlanul, alaposan besózták az egészet, és két-három napig állni hagyták a fagyos hidegben. Ahogyan mi is. Aztán az egészet többször átmasszíroztuk, dörzsölgettük, morzsolgattuk. Ettől leválnak a sótól meglazult pikkelyek. A kishalak bőre csupasz lesz. Az érleléstől megpuhult hús is könnyebben enged: a kopoltyú mögött a gerincnél, hüvelyk- és mutatóujjal le lehet csípni a kishal fejeket, s egy óvatos mozdulattal az egész bélrendszer kihúzható a hasüregből. Az így megpucolt kishalakat tisztára mostuk és ismét besóztuk, de nem túlságosan. Ha túl sós lett, ki kellett áztatni. S anyám kézzel írott receptje szerint, amit gyerekkoromban szó szerint megtanultam, szardíniaszerű olajos halat és hagymás lében pácolt ruszlit csináltunk belőlük.
Egyre jobban sajgott a kezem a hidegtől, egyébként nem fáztam, mert két pulóvert, két nadrágot, két zoknit húztam a halászathoz. És nem is panaszkodtam. Tudtam, hogy nem csak apám kedvencét, a ruszlit készítjük a zsákmányból, hanem az én kedvencemet, a fűszeres olajban főtt halat is. És azt is tudtam, hogy a szüleim a rokonoknak is ajándékoznak majd néhány dunsztos üveggel, és hogy értük is szenvedek, nemcsak magamért. Emlékeztem rá, hogy mindig mennyire örültek karácsonykor a hamisítatlan balatoni ajándéknak. S már az előző télen történt valami különös velem. Egy fontos lelki változás, ami később az egész életemet végigkísérte, és a sorsfordulóknál mindig a helyes irányba vezérelt. Egy évvel azelőtt szánkózni mentük a húgommal. Ketten ültünk a szánkón, de ő mindenáron egyedül szeretett volna lecsúszni. Először féltettem, mert még csak óvodás volt, de aztán megvártuk, míg a többiek feljönnek, és akkor egyedül is lecsúszhatott. Betoltam, hogy ne a talajig kikopott vágatokban, hanem a pálya havas részén indulhasson el. A szánkó belódult, és én egyszer csak megéreztem a menetszelet és a boldogító örömöt. Az ő örömét. Ilyen azelőtt nem történt velem.
Anyám a ruszlit úgy készítette, hogy a leszeletelt hagymát besózta és állni hagyta, majd befőttes üvegben egy sor hagymára egy sor halat tett, arra babérlevelet – ez termett nálunk a kertben –, majd néhány szem borsot és egy sárgarépa-szeletet is. Szerettem nézni, amint anyám a majdani étkezők iránti odaadással rétegezi egymásra a lila hagymát, a fehér hasú, kékesszürke hátú halakat, a borsszemeket, répát. Arra megint egy sor hal került, végül a tetejére ismét hagymaszeleteket rakott. Csak az ecetes víz szagát nem szerettem, pedig az egészet végül ecetes vízzel kell felönteni, hogy a ruszlit nyolc napig abban érleljük, pácoljuk. Enni sem szerettem belőle, de az olajos halat imádtam. Nem találtuk a nagy rajt. Egyszerre négy-öt hal csillogott csak a hálóban, sokáig tartott így a halászat, és egyre jobban sajgott a kezem. Jobb lett volna a jó meleg konyhánkban már az olajos hal főzésének az előkészületeiben segédkezni. Az olajos halat anyám nagy lábasban, étolajban szokta megfőzni. Előtte egy kilónyi halra tíz szem magyar bors, három szem szegfűszeg és nyolc szem koriander együtt megtört porát hintette, egy-egy sor halra arányosan szétosztva az egészet. Minden sor halra fél deka mustármagot, három szem fenyőmagot, végül a tetejére három darab babérlevelet és egy közepes vöröshagymát rakott. Aztán az egészet felöntötte három deci olajjal és a három deci vízzel, amelybe előzőleg egy kávéskanál ecetet kevert. Ha a víz és az olaj nem lepte el a halat, akkor ugyanebben az arányban addig öntötte hozzá, hogy legalább kétujjnyival tetőzze – ezt tanácsolta neki a szomszédasszonya.
Most már rettenetesen fájt a kezem. – Még egy utolsót merítünk – mondta ekkor az apám anélkül, hogy panaszkodnom kellett volna. A ki nem mondott gondolataimban olvasott. – Evezz a faoszlopokhoz! Megkönnyebbülten vettem kézbe a lapátot, bár az ujjaim úgy elgémberedtek, hogy alig tudtam markolni velük. Érzéketlen, nehézkes mozdulatokkal eveztem. A csónak lassan megindult. Apám állva egyensúlyozott a farában, magasra tartva a zsinóron lógó négyszögletes merítőhálót, amely enyhén himbálózott jobbra és balra az ívben meghajlított, egymást keresztező acélmerevítőkön. Az evezéstől felélénkült vérkeringés némi meleget vitt az ujjaimba, s ettől ismét érezni kezdtem a kezem. A hajókikötő öbölben köd volt és teljes szélcsend. Az eső zúzmarás-puhán szemerkélt, de a tó befagyás előtti vize zölden csillogott. A gáztűzhelyre gondoltam, ahol az egyenletesen hevítő sütőben, takaréklángon, lassan, de állandó forrásban, három órán át kell főzni az olajos halat. Forrón kell a dunsztos üvegbe önteni és légmentesen lezárni celofánnal, mint a befőttet. S ugyanolyan száraz dunsztba kell bújtatni, paplanok, dunyhák vagy pokrócok alá.
– Az oszlopsor végéhez menjünk! – mondta apám. – Ott indítják be a hajókat. Gödröt mos a fenéken a víz. Igyekeztem pontosan arra a helyre kormányozni a csónakot, hogy az elvermelt halrajt telibe kaphassuk. Apám finom, lassú mozdulattal alásüllyesztette a merítőhálót, egészen a fenékig, a hosszú, csuklóvastagságú rúd végét is a vízbe engedve. Kivárt. Majd emelni kezdte a rudat, s keményen belehúzott. A rúd meggörbült, s apám lába alatt a csónak megsüllyedt kissé. Érződött, hogy nagy fogás lesz, a háló mintha elakadt volna, de aztán mégis engedett. Apám nagy levegőt vett és még jobban belehúzott. Aztán a rúd megreccsent, és apám hanyatt a vízbe zuhant. Élsportoló reflexeit akkor még őrizte – ez több, mint harminc éve történt –, így estében el tudta kapni a csónak peremét. Közben a rúd csonkja a kezéből messze elrepült. Én a rúd csónakba csapódó rövidebb csonkját kaptam el a zsinórral s az azon függő hálóval együtt. Majd apámat visszasegítettem a csónakba. Végül a hálót is kiemeltem, persze már halak nélkül. Nem ijedtünk meg. Szerettük, tiszteltük a Balatont, de nem féltünk tőle. – Most én evezek – mondta apám. Gyorsan helyet cseréltünk, s ő lendületesen belehúzott, hogy kimelegedjen. Pár perc múlva kikötöttünk a hajóállomásnál. Akkor már nevettünk a történteken. A hajóállomás üres várótermében levetettem az egyik pulóvert meg az egyik melegítőnadrágot, és egy pár zoknit is. Apám átázott ruhái helyett ezeket húzta magára. Akkor vettük észre, hogy éppen egyformák vagyunk. A három vödör hallal siettünk haza, csak a vasútállomás restijénél álltunk meg egy pohár forralt borra. Először rendelt nekem is szeszes italt az apám. – Igyál – mondta. Kortyoltam egyet. Ő nem ivott, hanem lehunyta szemét, közben az arca ünnepélyes volt. – Érzem az ízét – suttogta.


Olvasva: 41 alkalommal