Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Kakaó, a család és a szeretet a legfontosabb
Farkas Erzsébet, 2018. december 30., vasárnap, 12:43

mese

            Egy kicsi városban éltem szüleimmel és a nővéremmel. A város közepén közel laktunk az iskolához, boltokhoz. Édesanyánk egy irodában dolgozott, apukánk pedig egy gyárban, ahol nem érezte jól magát, mert nem felelt meg a végzettségének. Apukánk arra vágyott, hogy a természetben tevékenykedjen. Mi gyerekek örültünk, hogy minden közel van, így sok időt tölthettünk a barátainkkal. Bár ahogy egyre idősebbek lettünk. annál kisebbnek tűnt a lakás és a szobánk. Sokat veszekedtünk e miatt. A nővérem mindig rám kiabált, hogy ne hagyjam ott a ruhám. Engem meg az ő barátai idegesítettek. A szüleink nem tudtak igazságot tenni.

            A reggelek viszont  nagy békében teltek, ilyenkor együtt volt a család. Már korán reggel finom illatokra ébredtünk, ami kicsalt bennünket az ágyból. Rohantunk a konyhába, ahol már várt ránk a finom kakaó.

            Az egyik nap nagy örömmel jött haza az apukánk. Mindenkit magához hívott, és elmondta, hogy kapott egy nagyszerű munka lehetőséget, természetvédőként, de ehhez el kell költöznünk. Ez valóban jó hír volt, örültünk, mi is reméltük, hogy nagyobb helyünk lesz. Kíváncsiak voltunk az új otthonunkra. Izgatottan pakoltuk a ruháinkat, a táskákba.

            Végre eljött a várva várt nap. Kocsiba raktuk a holminkat, és elindultunk az új otthon felé. Odaérve, nagyon elcsodálkoztunk. Nagy udvar és egy takaros ház várt ránk. Egy szép erdő vett bennünket körül és virágos rét. Szomszédok nem voltak, így hangoskodhattunk kedvünkre. Külön szobát kaptunk, aminek nagyon örültünk. Végre azt csinálhattam, amit szerettem, és senki nem szólt bele, így vége lett a veszekedéseknek. Az iskolába autóval vittek bennünket, ezért nagyon boldogok voltunk. Az iskola után sokat játszottunk a nővéremmel, bújócskáztunk, fára másztunk. Édesapánktól kaptunk még egy meglepetést. A ház melletti ólba hívott, ahol egy pici póni várt ránk. Mindegyikünk felkiáltott:

            — Jaj de aranyos! Ő a mienk?

            — Igen — hangzott a válasz

             Tartozott hozzá egy kicsi kocsi is. Beleültünk, és kocsikáztunk. Egyszer egy házat fedeztünk fel. Közelebb érve úgy látszott, hogy nem lakja senki, elhagyatottnak tűnt.  Ahogy odaértünk, észrevettük, hogy egy kutya csahol az udvarban. Ugatni kezdett. Kijött egy idősebb, szakállas férfi, és ordítozott velünk, azt kiabálta:

            Takarodjatok el, ez az én területem, meg ne lássalak benneteket még egyszer!

Nagyon megijedtünk. Haza érve elmeséltük a szüleinknek a történteket. Azt válaszolták, hogy valóban lakik egy magányos ember, és jobb, ha elkerüljük, mert nagyon agresszív. Én csak a kutyát sajnáltam, biztos őt sem szereti.

            Egyszer csak beköszöntött a hideg, tél.  Erős szél fújt, ezért  bent a házban is fáztunk. A forró kakaót még jobban kívántuk, hogy felmelegítsen bennünket. Egy reggel arra ébredtünk, hogy vastag hótakaró lepte be a tájat. A fák ágai roskadoztak  a hó súlyától. Először még örültünk, hógolyóztunk, hóembert építettünk, de hamar átfagytunk, ezért már nem vágytunk ki.  Az út is járhatatlanná vált, így a szüleink nem tudtak bemenni a városba bevásárolni. Édesanyánk nyugtatott bennünket:

            — Ne féljetek minden rendben lesz, van pár napi tartalékez kitart addig, amíg javul az idő.     

            Szerencsére az iskolában épp szünet volt. Teltek a napok, de nem lett jobb a helyzet, sőt rosszabb lett, mert újra hó esett. Fogytak az élelmiszerek. Este azt mondta az anyukánk, hogy ez az utolsó szelet kenyerünk. Reggel vártuk a forró kakaó illatát. Kimentem a konyhába, és nem volt a poharunkban semmi. Elfogyott a tej. Nagyon sajnáltuk, mert ez segített elviselni a hideget. Anyukánk mindent megtett, hogy ne éhezzünk. Lisztből készített kenyeret, azt ettük.

            Egymást átölelve ültünk, így kevésbé fáztunk. Éreztük, hogy milyen fontosak vagyunk egymásnak, és a rossz állapotok közelebb hoztak bennünket. Ekkor apukánk jól felöltözve odajött hozzánk és elmondta, hogy bemegy a városba a lóval és a szánkóval, megpróbál bevásárolni. Megkérdeztem:

            — Hogyan vásárolsz be, amikor a szánkóra alig fér valami?

Azt mondta, hogy majd megoldja, ne aggódjak. Odakötötte a lovat a szánhoz, és elindult. A lovon csengettyű volt, ezért sokáig hallottuk a hangját, majd elcsendesült minden. Csak a süvítő szél zúgása visszhangzott. Nagyon féltettem apukámat, mert ott ragadhat valahol a hóban.

            Eltelt egy nap és apukánk még nem jött haza. Másnap csengettyű hangjára ébredtünk.    — Jön az apukánk! — kiáltottunk fel, és kirohantunk, hogy eléje szaladjunk. Odaérve átölelt bennünket, és ekkor vettük észre, hogy nem csak a ló volt a szánkóhoz kötve, hanem egy tehén is. Azt mondta az apukánk, hogy azért vette, hogy mindig legyen tej otthon, így bármikor ihatunk kakaót. Szerencsére az állatoknak volt bőven takarmány ezért az ő ellátásuk nem volt gond. Édesanyánk tudott fejni, mert a mamánk, az ő anyukája megtanította régen. Nem gondolta, hogy majd egyszer szüksége lesz erre a tudásra. Most már újra finom illatokra ébredhettünk.

Egyik reggelen épp a forró kakaót kortyoltuk, amikor észrevettük, hogy az a durva bácsi ott áll a kapunk előtt. Nagyon megijedtünk, mert nem tudtuk mit akar. Együtt kimentünk és megkérdeztük, hogy segíthetünk valamiben? Gondoltuk biztos ő is nehéz helyzetben van. Szelíden megszólalt.

            — Köszönöm, de csak azért álltam meg, mert megéreztem a kakaó illatát, és a gyerekkoromra emlékeztetett.

            — Jöjjön be, jut magának is egy pohárka kakaó! — hívtuk be.

Örömmel elfogadta a meghívást. Ahogy kortyolgatta a forró italt elmesélte, hogy az anyukája is minden reggel főzött neki kakaót, de már régen elvesztette, és nincs családja, mert elhagyták, neki csak a kutyája van. Elmondta, hogy ezért nem bízik meg senkiben, és bocsánatot kért tőlünk, amiért ránk kiáltott.

            Odamentem hozzá, és kértem, hogy legyen a mi családunk tagja, befogadjuk papának. Észrevettem, hogy könnycseppek szöktek a szemébe. Átöleltem, és úgy éreztem, hogy már régóta ismerem. Örültem, hogy a kakaó nem csak a bácsika testét melegítette át, hanem a szívét is. Most már minden reggel együtt örülünk egymásnak, a családunknak, mert megtanultuk, hogy a szeretet és a család a legfontosabb a világon.

 

 

 

 

 

 

 

 



Olvasva: 77 alkalommal