Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
A legnagyobb tuskóvá vált...
Boér Péter Pál, 2018. december 17., hétfő, 18:40



Úgy tűnt, a rakás melletti tuskó örök tétlenségre ítéltetett. Az idő előzőleg csonttá fagyasztotta, ám egy napon, előbb meglágyult, majd lassan kiengedett a kérges szív, amiről az emberek azt hiszik, hogy nem is létezik. Pedig az a bölcs, sokat tapasztalt, igencsak érző, megérezte a telet. Sokat használták, rengeteg fejszecsapás alásuhanását fogta fel, csak úgy potyogtak mellette a szétvágott hasábok.

A föld aranyos lett, majd enyhén zöld, mint a kiskacsák. A tavasz, egy napon, a legnagyobb sebességi fokozatba tette magát, s egyetlen pillanat alatt terítette szét mindenhová a föld frissét. Másnap – talán mégsem huszonnégy óra alatt történt, de nekem úgy tűnik –, már minden tarkállott, a bimbók, csak úgy törték fel a rügyeket, s a sok zsenge, mindenféle szín betakarta, a kívül sem piros alma Földet. Úgy nézett ki a beteg, mintha semmi baja sem lenne.

A tuskó, fölszabadulása után több héttel, minden elkezdte nyelni a vizet. Az összevagdosott, kialvadt szívű vénség, meggondolatlan pillanataiban visszakívánta a recsegő fagyot és a havat, ami mindent befehérít, amíg egy nagy szélfútta kormosság szürkét nem csinál belőle. Minden út vezet valahová, de a nagy sárár után, megkopott korábban sem fenséges burkolatuk.

Valamikor, a nyár közepe táján, a vén tuskó abbahagyta a morgolódást. Megjött a tavasz... Hosszú nyarunk lesz az idén, sütkérezek, beeresztem háncsaimba a meleg szeretetét és a szeretet melegét, gondolta, és másnap arra ébredt, hogy ég, nem lángokkal, hanem a szívének egyre nehezebben viselhető Nap hevétől. Három hétig szenvedett. Amikor alább csendesedett, megkókadt minden az ózonpajzs nélküli védtelenségben.
Az akác háromszor virágzott, a bodza talán négyszer. A fiatal, mindenféle kisebb és nagyobb virág, nagyon nagyon összezavarodott. Vágytak a napra, sokáig akartak irulni, pirulni, de nem kisülni. A három-négy hetes nyár után eljött augusztus közepe. A lábon álló fű szénaillatot árasztott.

Nem tudta, mi tévő legyen, ilyenkor még nem őszülhet, hiszen a nyár három hónapig tart, nem három hétig. Villanásnyi tévedése után rádöbbent, hogy mégis itt az enyészet, és mire kettőig számolhatott volna, alászállott a tél-elő. Megzengette a térerőt és a kisültek után, a mindenbe beletörődni kénytelen rönk sem csodálkozott azon, hogy hetek óta újra csépelik.
Talán, novemberben eljön a nyár, decemberben a tavasz, januárban tél is lehet...

Ki tudja meddig követ jegeset, az Isten tenyerébe odagömbölyödött zöld világ? Tavasszal, nyáron, ősszel, télen vagy fordított sorrendben. Kevert kártyákkal odatessékelte a rönkön túli, legnagyobb tuskóvá vált mosolygós teremtmény, mert így szép az élet. Unokáink majd megtapsolnak érte!
Egy otthont kaptunk, szeresd, gondolta a tuskó, mert kétes, hogy itt lent kapunk-e másikat, vagy kiérdemeljük-e, hogy legalább favágótönknek állítsanak, oda a szétcsapdosott, szorgos időálló mellé.



Olvasva: 54 alkalommal