Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
KUTYA-VERS-MESE
Seres László, 2018. november 27., kedd, 16:01



 

Néhány nap után ott folytatom,

ahol abbahagytam kutyusaimról

a mesét, mely nem is annyira mese,

mint mesés visszaemlékezés.

Ismerős a mondás, az idő

megszépíti életünk történéseit,

ha lelkünkben él, persze megbékítő

igyekezetének is akadhatnak határai,

melyek gátat szabnak az esetlegesen

hordott sebeknek, a haragnak.

Rosszabb esetekben még az indulatok is

 ilyenek lehetnek sok-sok év után,

melyek mint őszi levélégetéseknél

a kiskertek mélyén belevillázva

fojtogató füsttel itt-ott még lángra lobban.

 

Sok ilyennel és hasonlóval

találkoztam életem során.

Embere, s indulatai válogatja.

Na meg persze a vélt, vagy valós

sérelem intenzivitása maga.

Mindez függ mentalitásunktól,

lobbanékonyságuktól.

A végső konklúzió,

hogy ezek a visszaidézett

kellemetlen sebek, melyek

óhatatlanul előjönnek a jóval is,

vagy bocsánatos „bűnné”,

vagy megbocsáthatatlanná válnak.

 

Hogy mindezt miért említettem meg

 mesém folytatásaként egy kutya,

egy kis kölyök és egy öreg ember

története kapcsán, az nagyon

egyértelműnek tűnik, legalább is

számomra, mint csendes szemlélő

 számára. Több sikerrel kecsegtető

kerék pározás szabad gyakorlatai

között legutóbb kalandos,

eget-földet betöltő sikertelen

bicajozásáról írtam. Itt is hagytam abba.

 

Baleset történt. Laci fiam új kerékpárjáról

az utcai kutyák  jó voltából nagy ívű

kört formálva úgy fogott talajt,

mint egy kezdő talajtornász,

olyan egyre gyorsuló sebességgel,

mint egy légvédelmi Mistrál rakéta.

 

Mindezt az én fiam két okra vezette

később vissza 5 éves minden

bölcsességét latba vetve.

Az első ok, természetesen

a Nagyapja mitfárer ténykedése volt,

akiről joggal feltételezte,

hogy nem volt a helyzet magaslatén. 

Ott ő volt egyedül. Tehát nem követte

a felgyorsult gépet, kezéből kihullt

a másod „botkormány”, s ő is

térdre hullt a kutya ugatás

hangjaitól ijedtében.

A gép öreg, vízeres lábainak

lassuló ütemére kiugrott hátul

a nyereg alól, s kezéből.

A papa elterült.

Igaz Laci nem igen láthatta,

csak érezte e meglazuló

„rokoni” köteléket.

No meg a fájdalom vakká tette,

sírt, zokogott

 

A második ok

a kutyák voltak szemében.

A váratlan támadás, az ugatás

és főleg az ijedtség.

Kora zsenge vonzalma a négylábúak

iránt némileg megrendült,

halvány szimpátiává vált rögvest.

Jobban mondva egy bukásra.

Sűrű könnyek öntözték arca

nyíló virágait, ott hagyott csapott-papot,

mint Petőfi Megyeri Karcsija,

s bor de porral megszórtan

elindult hazafelé

hangosan kiáltozva mérgében:

- Nem kell bicikli, nem akarok biciklizni!

Papa miért engedtél el –

 

Így ért haza,

közben felverte a fél települést!

Az emberek kiszaladtak házaik elé,

kutatták, vajon mi lehet ez a visítozás?

Egy rövidnadrágos kis kölyök,

egy öregember félbetört seprűnyéllel,

meg pár kutya elsomforodván

az ellenkező irányba, farok behúzva,

hátrahagyva egy új vörös biciklit,

mint szétszórt relikviáit egy vesztes csatának.

Mondhatom szép látvány lehetett.

 

Végezetül! Az én kicsi fiam, Laci

ettől kezdve kezdett felfigyelni

igazán csak a kutyákra.

Hihetetlen, de igaz.

Tudományos alapozottsággal

Közelítettre meg őket

Elméletben, könyvek alapján.

S mikor elsős lett, s már olvasni tudott.

Kutyás könyveket kellett neki venni

kisebb, nagyobb ünnepeken.

Egy idő után nem volt kutya a környéken,

amit nem ismert fel, melyik mi fajta.

Melyik a terrier, a masztív, kuvasz,

bolognese, bulldog, ír szetter,

s a kedvence a német juhász.

S csak mondta-mondta vég nélkül, s

ahogy jöttek, vagy leginkább mentek.

Talán ez volt a legbiztonságosabb

kalandjaira ismerve. Erre mondják,

minden rosszban van valami jó is.

Valami jó. Neki a megszerzett ismeret.

Nekem meg „minden jóban” valami kis

elgondolkodtató intelem.

 

Ne mondd soha gyermekednek,

unokádnak, hogy nem való kutya a házba.

Való, nem való, higgy nekik, úgy is ...lesz.

 



Olvasva: 52 alkalommal