Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Tárgyak
Tasev Norbert , 2018. november 9., péntek, 05:54

kortárs, epika, kispróza, próza, novella, elbeszélés



TÁRGYAK

 

 

Félix a szőnyegen üldögélt, és magában magánakvalón egyedül játszott azzal machbox autókkal, és kisbuszokkal, melyeket még az édesanyától kapott, és azók kollegáitól; tekintettel az első gyerekesekre a kisebb óvódásokat szinte kivétel nélkül mindenki szerette és nagyon kedvelte. Térdére igyekezett ülni, ahogy a többi kis társaitól már volt alkalma ellesni, és megtanulni titokban, hiszen vele senki sem barátkozott. Képeket nem nagyon nézett a falakon. A színes szivárványos árbák helyett is sokkal jobban szórakozott egymaga. Egy hatalmas hatfiókos könyvesszekrényt állt a sarokban, amire rengeteg könyvet pakoltak az óvóda munkatársai, és amit – főként a felsősök szabadon használhattak is. Félix még csak alig múlt öt éves, de már ismerte, és meg is tudta egyedül különböztetni az egyes betűk jeleit, és a színes képekből, és ábrákból hamar rájött és ki is találta, hogy mit takarhat az adott elmesélt történet. Édesanyja kimustrált nejlonharisnyáját volt kénytelen magára venni, mert a pusztító tél idején – mivel szinte mindig is hajlamosabb volt a megbetegedésre -, édesanyja úgy gondolta, hogy jobb a bajok elébe menni, és megelőzni a megbetegedést.

Sokan furcsán néztek rá, mások vigyorogtak, és ki is nevették: - Bee! Nézzétek ez nem is fijú, de lányka, hogy ilyen ruhában jár! – csúfolta az egyik huligántermészetű rosszcsont. Talán ezért történhetett, hogy megkeményedett, és olyan kérges lett később is, mint a tölgyfa. Csupa dac, és mélyről jövő ellenkezés, lázadás, és tiltakozás feszült minden mozdulatában.

- No, gyerekek! Ma egy érdekes játékot fogunk játszani! – kettőt taposolt a levegőbe az ovónő. Látszott rajta a kezdők tapasztalatlansága, hiszen idegesen tördelte lakkozott, finom hattyúkezeit, és rágni kezdte a szemüvege szárát. A kollegái először arra tippeltek, hogy az első munkanap a kezdők életében mindig is ég, és föld között mozgott, ezért igyekeztek kicsit megerősíteni az önbizalmát.

- Akkor azt fogjuk játszani, hogy aki jobb kezes az a jobb kezét emeli a magasba, és aki bal az pedig a balt! Amelyik társaság gyorsabb, és ügyesebb lesz a játék végén ajándékot kap.

A kíváncsiskodó gyerekek szinte mindenre fogékonyak voltak; épp ezért kitörő, és ricsajozós hangzavarral üdvözölték az új ötletet. Egyetlen szomorúan elhúzódó, pufók kisfiút kivéve.

Az új óvónőnek már az első pár percben föltűnt, hogy a huszonnyolc fős gyerekcsoportban nincsen összetartó erő, és az az egyetlen fiúcska árván ül a szőnyegen, és a külvilág számára szinte teljesen közömbös.

Félix most kibámult az ablakon: a lehullott, nagy vattacukorra emlékeztető hópelyheket vigyelte éber figyelemmel. Próbálta kitalálni, hogy vajon amikor földet érnek miért van az, hogy hirtelen vagy eltűnnek, vagy megfagynak, ezzel havat képezve?

Az új óvónőt – nem tagadta le magában -, kicsit megijesztette a különös fiúcska esete, de nem tántorította el: kedveskedve megfogott egy könyvet a polcról, és odament a fiúcskához, miközben a gyerekzsivalytól hangos társaság csupán önmagával törődött.

- Hát, szervusz kisfiam! – lekuporodott hozzá és mosolygott. – Mondd csak, te miért nem játszol a többiekkel? – kérdezte még mindig kedvesen, és bájosan.

- Engem senki se szeret! – két zöld szemében azonnal megjelent az első könnycsepp.

- Bee bögőmasina! – szólt egy másik kislányka a csoportból, akinek megtetszhetett benne valami, és így hívta fel magára a figyelmet.

- Elég legyen ebből! Fejezzétek be! Akitől csak még egy pisz-hangot is meghallok annak a sarokba kell a csendespihenő alatt térdepelnie! megértettétek?! Nahát akkor!

A kis társaság minden tagja most olyan néma lett, hogy szinte érezni lehetett, amint a téli fagyos levegő megtelepszik a teremben, ahol összezsúfolodtak még a gondolatok is.

- Szervusz kisfiú! – nyújtotta ki gyöngéden kiskezét az ovónő. – Évi néni vagyok!

A kisfiú testbeszéde merev bezárkózásról árulkodott és igyekezett kerülni még a szemkontaktust is. Különösen lassan felemelte az egyik kisbuszt majd a tanárnő lába elé helyezte. Talán így szerette volna előre is megelőlegezni, vagy biztosítani a még törékeny lábakon álló bizalmat.

- Ezt nekem adod! Jaj, de figyelmes és aranyos vagy! Igazán köszönöm! – abban a pillanatban, mint egy kisgyerek az ovónő is pillanatok alatt átváltozott és kisgyerek lett, aki együtt mókázik azzal, akit elfogadott. És máris hangyszorgalommal, és nagy vehemenciával tologatni kezdte a kisbuszt. Fel-le, előre hátra.

Félixet akkor látták először mosolyogni; mintha megszállta volna valaki földöntúli nyugalom, és harmónia utáni sovárgás, mert vidáman tologatta kedvenc kisautóit a szőnyeg egyik szegletétől a másikig, miközben az ovónő is vele játszott.

A többi gyerek bámészkodón egy idő után csak őket kezdte már figyelni, és néma csendben követték figyelemmel a látszólag két egymásnak vadidegen ember egyéni, és különleges kommunikációját.

- Figyelj csak kisfiú! A nevedet még most se halottam! Nem szeretnéd elárulni, ha szépen megkérlek! – már nagyon kíváncsi volt.

- Félixnek hívják! És egy dagadt bálna! – kiáltotta az a rosszcsont, aki még az elején kivívta a nemtetszést gyakorlatilag mindenkiből.

- Ez ki volt? Hadd halljam csak! Ki merte kinyitni a szájacskáját az én engedélyem nélkül!

- Vércse Jani! – szólt egy vézna, madárcsontú kislányka.

- Á! Tehát te voltál az! Büntetésből a Vércse Jani a sarokba térdepel, és mostantól kezdve, ha Félixre bárki bármit mond, vagy elszólná magát, az meglakol! Világos?!

- I-i-igen tanárnő! – nyújtották el a mondatot a többiek.

- Nahát akkor! A társaság már is játékba szállhat: két csoportra osztódjatok! A balkezesek balra, a jobbosok jobbra mennek.

S miután a csoportban jószerivel majdnem mindenki jobbkezes volt nem volt nehéz dolguk. Egyetlen kivétel volt ismételten Félix. ,,Vele mit lehetne csinálni, hogy élvezze is a játékot, és mégse érezze azt, hogy olyan egyedül van?” – s míg ezen morfondírozott a találékony ovónő a lelkes gyereksereg máris hozzáfogott a játékhoz. Gyakorlatilag mindenki föltette a jobb kezét, hiszen ezt kérték tőlük.

A fiatal ovónő pedig felállt a szőnyegről kedvesen megint belemosolygott Félix pirospozsgás, pufók kis arcába: - Mindjárt visszajövök, ne félj! – azzal fogta magát és játékos feladatokat adott a gyerekseregnek.

- Jól van! Sorakozó kis mazsoláim! Miután itt mindenki jobbkezes ezért új játékot ogunk kitalálni!

- De a Félix Évike néni ő az egyetlen balos és neki miért nem kellett föltennie a kezét?

- Már megint betyárkodsz te csibész? – szúrós szemekkel nézett farkaszemet a most sarokba kényszerült Vércse Janival. – Ha csak még egyet pisszensz nem kapsz uzsonnát! Remélem érthető voltam?!

- De Évike néni ez olyan gonoszkodó! – dult fult most a kis rosszcsont.

- Azt hiszem az sokkalta gonoszkodóbb, hogy te meg a pajtásaid kiközösítettétek szegény Félixet minden földi jóból! Mondd csak Jani? Ebben hol az igazság, no meg a tisztesség?

- Nem igaz! – állt talpra hirtelen Jani. – A dagadt bálna akart egyedül maradni! Mi nem akartunk neki semmi rosszat!

- Akkor ezért nem jár uzsonna! Mert vedd tudomásul, hogy Félixnek hívják, és nem dagadt bálnának!

- Már jó kövér! Nem lesz baja!

- Ezért még egy fekete pont jár számodra a mai nappal Vércse Jancsi! Mondd meg a kedves szüleidnek, hogy azt üzenem, ha sürgősen nem nevelnek meg, majd megteszem én!

Félix a nagy könyvszekrény mögött leste, hogy mi történik a kisebb összevisszaságban. Elrejtőzött, és elbújt, ami szinte már a második élete volt: tekintettel mindig piszkálták ,,egyesek” Most titokban – nem tagadta – nagyon örült annak, hogy lám, csak akad valami, aki nem rest, és kiállt érte, kerüljön bármibe is, és ez lehet az egyik emberi erény amit naponta gyakorolni illenék, és ha valaki elfelejtette volna talán újból megtanulni is! Az új ovőnő, és a különös kisfiú ezentúl mindig együtt játszottak, és szinte elválaszthatatlan barátok lettek! 



Olvasva: 34 alkalommal