Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
A szerzetes
Tasev Norbert , 2018. november 6., kedd, 07:29

kortárs, epika, kispróza, próza, novella, elbeszélés



                                               A SZERZETES

 

 

Késő délután érkezett meg a kolostorba, ami egy hatalmas hegybe mélyen beforódva rejtőzködött: mintha egyetlen célja az lett volna monumentális, és ugyanakkor emberi szemet tökéletesen lenyügőző építészeti sajátosságaival, hogy az emlékezet számára is rejtve maradhasson, tökéletes elszigeteltségben. Mintha szándékosan az lett volna egyedüli feladata az éptménynek, amit már több mint hat évszázada emeltek az ott tüsténkedő barátok, hogy lehetőleg néma, megrendítő tanúsággal szolgálhasson a következő nemzedékek számára, de még mindig csupán a bevatatott tagok számára, hermetikusan kizárva a nagy nyilvánosságot is, akiket kezdetben a hihetetlenül merész kíváncsiság vonzott, és csakis képőbb a folyamatos megismerés.

A szerzetes, akinek egyetlen hobbija, mely szinte már megrögzött hitvallás, és követendő példa lett rendtársai számára az volt, hogy mindenfajta világ – és szépirodalomban járatos volt. Szabadidejében kedvére áldozhatott különös műfordítói, szépírói, és egyéb – főként irodalommal kapcsolatos -, szenvedélyének, melyet szigorúan összekapcsolt a szaktudása alázatosságával, mert úgy hitte, hogy a művészethez nem elég a túlbuzgó elhivatottság, mely sok esetben hetvenkedést, és elbizakodottságot szül, de feltétlenül szükséges hozzá, valamilyen mindenki számára a lélek különös mélyén végbemenő, és főként ott burjánzó, isteni szolgálat; egyfajta kegyelmi állapot elnyerése, melytől nemcsak az elme tisztulhat meg, de ami segíti átlendíteni az embert a tanúskodás feladataihoz.

Harminc éves koárig hódolhatott a világi hívságok bujaságának, és miután szerelmi csalódása végett a könnyelmű öngyilkosság helyett, inkább feljött ide a hegyre elmélkedni, néhány évvel később már azt vette észre, hogy sokkal szabadabban, függetlenebbül, s talán otthonosabban mozog itt, mint a kinti világban. S azóta a csendes, ódon falak között saját magát rejtegette, és önkéntes emigrációba vonult a sunyi és kellően alattomos világ ellen, mint száműzött remete.

Most is itt üldögélt a kora őszi napfényben, amikor már hamarább áldozott a vérkönnyes horizonton a lenyúgvó nap, és kedvenc foglalatosságának hódolt: az egykor gazdag toledói kalifántus értékes, és avatatlan emberi szemeknek aligha látható, titkos kézirataiból az arab, és főként elfeledett mór verseket fordítgatta, és gondosan lábjegyzeteket készített magának, hogy melyek azok a különösen fontos részek, melyeket majd több alkalommal is tanácsos lesz ismét elővennie, és fölhasználnia a későbbiek folyamán. Ölbevette a kis báránybőr mappát, és gondos, hangyaszorgalmú kezeivel megpróbált rajta írni, és másolni. Előtte a kőasztalkán, délelőtt megkezdett uzsonnájának maradványai: juhsajt, friss kenyér, és hideg víz, - mert a szeszes italokat rendtestvéreitől eltérően megvetette, és nemigazán szerette -, továbbá friss alma, és körte, az egyszerű anyatermészet szent nektár-ajándékai, amik még az egyszerű halandókat is képesek megörvendezetni. A megmaradt maradványokat szemlélte, amiket aztán a kíváncsi, rakoncátlan, és kellőképp falánksággal megáldott rigók, már kezdtek jelentősen csócsálgatni, és most már csak morzsák maradtak az asztalon.

Most egyszerre áldott, halhatatlan kedvesére gondolt, aki lentmaradt egy kis eldúgott faluban, és nem tudni, hogy megvárta-e még örökkévalságnak szentelt szerelmével, vagy már választott magának egy tisztességes embert a másik faluból? Ezen kesergett egy ideig, amikor hirtelen kisebb fuvalatt támadt – ami ekkora hegyi magasságokban, és a kristálytiszta, harapnivaló levegőn majdnem mindig megesik -, a kéziratokat, és fordításainak megmaradt forrásait is gondosan szellő lebegtette, és röpke pillanatok alatt el is sodorta.

- Testvérek! Kérlek titeket segítségetek rajtam! Meg kell állítanotok, hogy a kéziratok elvesszenek, és a szellő lesodorja őket a hegyről! – kérlelte rendtársait, akik félbehagyva minden rendű tevékenységüket máris a segítségére siettek, és ki úgy, ki pedig másként elkezdték amilyen goysan csak tudták - lehetőleg a szellő előtt -, föszedni a kéziratokat.

- Francisco testvér! – szólt ki a szentatya a sziklakápolnából. – Hát ti meg miben sántikáltok?!

- Szentatyám… - egy ideig még maga is formálta, kesergette kissé szomorú ajkai között a szavakat -, atyám az a helyzet, hogy a szellő majd elvitte egész  kézirataimat, és eddig öszegyűjtött tudósabb munkáim gyűjteményét, és drága testvéreimet kértem arra, hogy segítségenek nekem!

- De Francisco testvér! Csak nem azt akarod mondani, hogy szándékosan kihasználtad rendtestvéreid önzetlen segítőkészségét, csak azért, hogy világi tudományokban jeleskedhess?! – förmedt rá meglehetősen korholó hangon a szentatya.

- Bocsásson meg szentatyám, de mint minden, ami az emberi szabadgondolkodással összefügg, ön is igazán megértheti, hogy a kultúra terjesztése legalább annyira fontos kellene, hogy lehessen, mint Isten üdvözítő, és megváltást biztosító üzeneteinek továbbvitele! Vagy ön szentatyám hogy gondolja?! – reszkírozott meg magából kipréselni egy fölöttébb fontos kérdést.

- Fiam, jól tudod, az Írás szava szent, és sérthetetlen, már a Bibliában meg vagyon írva: ,,Mindenki dédelgesse szerény jussát, és akként mértessék!”

- Igen szentanyám! De szerintem különösen fontos, hogy az antik retorok, és szellemi gondolkodók bölcseleti munkáit is folyvást terjesszük, és másolhassuk, hogy korszakalkotó gondolataik eljussanak a világ összes többi rendházába, hogy az emberek nyitott szemmel merjenek járni a világban, és nem csupán egyetlen, konkrét bejáratott gondolat szerint!

A szentatya erre a mondatra látszott, hogy sokáig küszködik mondanivalója tényleges súlyával, mert egyszerre csak megváltozott hirtelen, és látszott rajta, hogy roppant dühössé lett:

- Azt szeretnéd Francisco testvérem, hogy a szent inkvizició bizottsága elé vitessem könnyelmű ügyedet?! Megtehetem, ha továbbra is ezt a nevetséges magatartást folytatod! Most pedig térj vissza tüstént eredeti foglalatosságodhoz, és verd ki a fejedből ezeket a bagatell további ötleteléseidet! – hirtelen megfordult -, Ti pedig! – emelte villámló szemét a többi barát felé. – Azonnal visszamentek dolgozni, vagy bűntársakká, és cinkosokká léptek elő, miként hirdeti azt az evangélium. Ezzel az egyetlen kijelentéssel fogta magát és eltűnt az ódon káptalan falai között.

A szerzetes mintha meg sem hallotta volna a tiltó figyelelmeztetést továbbra is kitartó, makacskodó szorgalommal üzte a fordítói, és szépirói tevékenységet, és csupán akkor függesztette fel ezt a számára is fontos foglalatosságát, amikor a rendtársai mindig kellő időben figyelmeztették rá, hogy a szentatya közeleg a távolból. Ez így folytatódott, és nemsokára amikor egyik nap az idősödő szerzetes, aki immáron a kolostor újra választott rendfőnökévé avanzsált tudós munkáit is bátran közzétehette, hiszen az irigykedő, és kicsit féltékenykedő szentatya ebben már nem akadályozhatta.                     



Olvasva: 53 alkalommal