Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Erdőben...
Kozák Mari, 2018. november 5., hétfő, 11:38





Kép: Máté Sándor – Téli képek

Erdőben – a fáknak is fájhat ugyanúgy, mint az embernek .

Reggelre havat hozott a szél, piszkos-szürke ruhába öltözött fellegek indultak hosszú útjukra. 
A fák, már napok óta pőrére vetkezve vacogtak és ölelkeztek a soványka bokrokkal, de így is fáztak, hát hangos szóval hívogatták a tavaszt.

A kettévált utat, hófehér szőnyegként takarta a porhó. Madarak lábnyomában néhány álom didergett, s egy eltévedt gondolat próbált hazatalálni. Jeges szél csavargott a fák közt, gallyakat tépett, gyökereket ítélt elmúlásra. Egyre sűrűbben hullt a hó, már látni sem lehetett a fák ágán szomorkodó varjakat, csak hangos károgásuk árulkodott arról, hogy itt vannak.
Az akácok mozdulatlan álltak, a tölgy karját néha az ég felé emelte, majd csendes szókkal imádkozott fatestvéreiért. A nyírek és nyárfák a nyárról suttogtak, siratták a hó alatt örök álmukat alvó levélgyermekeiket. Hiába tudták, hogy új életet hoz, mégis fájdalmas volt a búcsúzás.

Egy fiatal fenyő volt köztük – az ősszel figyeltek fel rá – igaz, már korábban is ott lehetett, csak nem akarták észrevenni.
Aprócska, törékeny testét a szél sem bántotta – hagyta növekedjen.
Mostanra megerősödött, sötétzöld ruhája szebb lett, mint bármelyiküké.
Ma a viharos szél belekapaszkodott karjaiba, hátát verte, szemébe fújta a havat. 
Az meg egyenes háttal állta haragját, és óvón tárta karját a derekát ölelő sombokor fölé.

Valami különös érzés költözött szívébe, egy esős őszi napon – még soha nem érzett hasonlót sem. Akkor ölelte át először a som – azóta már így ébrednek és alszanak el – akkor költözött hozzá a csoda.
Még fiatal korában hallott valami hasonlót anyjától, de elfeledte és addig a napig eszébe sem jutott.
Ma, hogy a hó befedte bokrát és a fagyos-szél tépi reggel óta, ma értette meg, hogy mi ez-az érzés.
Biztos volt benne, hogy van aki nem értené meg, lenne az erdőn olyan, aki kinevetné. Lehunyta szemét, szorosabban ölelte magához a gyenge bokrot, nagyot sóhajtott és álmodott.

Tavasz volt, virágok álmodtak rügyet száraikra, madarak szelték a kékséget, bogarak hitték, hogy csillagok és világítottak a hajlékony füveknek.
Egy póklány koszorút font a bokor homlokára, a hajnal selyembe öltöztette – olyan lett, mint azok a tündérlányok, akik az esküvőjükre készülnek éppen.

Még álmodott volna, de valami jeges lehelet érte el az arcát, majd a nyakába ült és lecsúszott az ölébe.
Fázott – kinyitotta a szemét, dermedt ujjai a bokra kezét keresték.
Fájdalom járta át testét, sötétség vette körül – valaki hiányzott – a fáj nem akarta magára hagyni.

Ha levágod azt a néhány ágat – hallotta messziről a hangokat – éppen befér a szobába. Talán eléri a plafont…
A hang egyre messzebbre és messzebbre ment tőle.
Beleájult a sötétségbe.

Reggelre havat hozott a szél, és fehér pihék takarták be az erdei utat. A teherautók megrakodva várták az indulást. 
A reggel még soha nem volt ilyen csendes, az erdőt átölelte a fájdalom, egy sombokor belehalt a búcsúzásba…



Olvasva: 50 alkalommal