Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Kisasszonyok /12. rész
Győri Irén, 2018. október 4., csütörtök, 15:12

Tiszta vizet a pohárba

 

 

Reggel, Flóra nagy csokor rózsát metszett le és a virágkosárba rakta, közben azon törte a fejét, hogyan is simítsa el anyósa és közte azt az ellentétet, amiről nem tudta, hogy miért alakult ki Borbála asszonyban az ő személye ellen.

Határozott léptekkel haladt, és gondolatban fogalmazta mondanivalóját, s elhatározta, hogy most minden körülmények között tisztázza a helyzetüket, mert ez nem jó így. Kicsit ideges volt, mert nem tudta, miként is szóljon, végül is úgy döntött, a helyzethez alkalmazkodik. Egy szólás jutott eszébe: „amilyen a mosdó olyan a törölköző”.) S ettől a rövidke szólástól határtalan nyugalom szállta meg, és kopogva az ajtón azonnal be is lépett. Nem várt engedélyre, félt, hogy tiltószó jön az ajtó mögül.

— Szép jó reggelt! – köszönt mosolyogva, s gömbölyödő hasa elé fogta a rózsával teli virágkosarat.

Borbála asszony az ablak előtt az asztalkánál ült és lapozgatott valamit. A kopogtatásra szemöldökét felhúzva nézett a belépőre és megjegyezte.

— Jaj, maga az? Szép napot… - és várakozón nézett a fiatal nőre.

— Jöttem megkérdezni, elmúlt már a migrénje, vagy küldessek az orvosért. Hoztam egy kosár rózsát, az illata jót tesz az idegeknek, migrén ellen is hatásos.

— Már semmi bajom, nem való már nekem az én koromban az ilyen fárasztó utazás, maga nem így gondolja. A rózsákat köszönöm, igazán szépek.

— Remélem, ma velünk reggelizik, igazán még nem is tudtunk szót váltani, beszélgetni. Annyira szeretném megismerni! Móricz olyan sok szépet mesélt önről. – mondta halkan Flóra.

De Borbála tekintete továbbra is a menye alakját fürkészte, majd megszólalt.

— Rólam, sok szépet, a fiam! Nagyon kíváncsi vagyok a fiamra, és az első unokámra, s mivel maga lett az menyem, kegyedre is. Gondolom, nem ellenzi szándékomat!

— Jaj dehogy, én is azt szeretném, hogy szót értsünk, hogy minél jobban, és minél előbb megismerjük egymást! Kedves Asszonyom, vagy inkább: kedves Mama, nem tudom, hogyan szólítsam, szerintem maradok a kedves Mamánál, mert mégis csak felnevelt számomra egy nagyszerű embert, aki a férjem, és ezért hálás vagyok, és tisztelem érte, s valóban a picikénk az ön unokája is. Legalább is nagyon szeretnénk, ha a gyermekünk ezt érezné! Szeretnénk, ha a kicsinek lenne nagymamája is, nem csak nagyapja, de azt is szeretném megérteni, miért viseltetik olyan hideg ellenszenvvel irányomban.

— Oh, kedvesem, erről nincsen szó, biztosíthatom, nincs semmi bántó szándék, Ön, félre ért valamit. Én a fiamnak, amikor írtam a házasságuk előtt, akkor is azt írtam…

— Móricztól tudom, hogy ön mit írt, de azt is tudom, és éppen Móricztól, hogy ön is nagyon kemény kézzel és ésszel irányította a családját, és ha önmagát nem ítélte el, akkor engem miért ró meg ugyanazért?  Mert önállóan merek gondolkodni?

— Ön, kedvesem, nagyon félre ért valamit, én, én nem bántanám meg önt, legalább is akarva nem – mondta szinte dadogva, s gondolataiban átfutott az egész eddigi történet, amit csak hallott a Sóskúthy lányról. Nem akart a fiatal nő szemébe nézni, mert olyan nehéz, ha nem egészen tiszta a szándékunk. Szembesülni önmagunkkal soha sem könnyű. A menye gazdag családban nőtt fel, azt sem tudta milyen az, amikor a fiatal lány előtt semmi jövő, semmi remény. Neki soha nem kellett rettegni a szegénységtől. Jól képzett nevelőnőt adtak mellé már születésekor. Nem ismeri a másról levetett ruha megalázó érintését, érzését. Ő, Borbála viszont igen! Ez a gazdag, nemes kisasszony mégis az ő fiát, a szegény Borbála gyerekét választja, veszi férjül. Megalázó! Miért nem talál hozzávalót. Gazdagot! Akit elszédíthet, akit férjül vehet, mint egy lányt! Miért éppen az ő fiát, akivel őneki együtt kellett tanulni, titokban, hogy a hiányos ismereteit pótolja. Hogy ne jöjjenek rá az ifjú Szilvásy Andrásné sekélyes műveltségére. Minden tudást akkor szedett össze, amikor a fiát jó nevelőkkel, tanítókkal taníttatta. Akkor tanult meg mindent, még az úri viselkedést is. Talán az volt a szerencséje, hogy az ő Andrása olyan nagyon szerette őt. Na, az szerelem volt!  Ezek a gondolatok suhantak át az asszony agyán, közben figyelte kutató szemmel a menyét, aki mondta sérelmeit.

Visszahallok ezt-azt, mindég beszélnek a szolgálók, az emberek, ön engem vénkisasszonynak titulált, mert huszonnégy évesen mentem férjhez? Ez igaz, de… - Borbála asszony gyorsan a fiatal nő szavába vágott.

Igaz, de hát igaz volt, ön tényleg öreglány volt az én köreimben, aki elmúlt tizennyolc éves… – szinte dadogta az idősebb nő.

De, én, én nem varrtam a nyakába magam Móricznak sem, én egyáltalán nem is akartam férjhez menni, se Móriczhoz, se máshoz. Engem akkor egészen kielégített az a tudat, hogy független és hasznos emberként fogad el a környezetem. Ha egy kis fáradságot fordított volna a fia meghallgatására Herkulesfürdőn, szerintem tudná, hogy nem volt neki sem könnyű dolga azzal, hogy meghódítson. Azután, úgy hozta a sors, hogy megtalálta azt a pontot, ahol megközelíthető voltam. Úgy adódott, hogy én is beleszerettem. Ezért meg is értem az ellenszenvét, mert elvettem a fiát! Szeret engem a fia, és én is szeretem, de nem szándékoztam önöket soha szétválasztani egymástól, sőt! Abban reménykedtem, hogy itt marad ön is, és velünk lakik, egy boldog, nagy családban! Tudom, hogy rendes körülmények között az emberek a gyerekeiket nem saját maguknak nevelik, hanem általuk akarnak tovább élni. Tehát ön is a fiát egy leánynak, és éppen nekem nevelte. Köszönöm önnek!

Borbála asszony nyitotta volna a száját, hogy közbeszóljon, de Flóra a kezét felemelve csendre intette. S összeszűkült szemével szinte szuggerálta, megbénította az idősebb asszonyt a beszédben, a mozgásban. Az idős nő megigézve a fiatal által, elkerekülő szemmel, tehetetlenül, csak tátogott.

Hadd mondjam végig… - mondta Flóra. Most végig kell hallgatnia! Én nagyon köszönöm, hogy felnevelte számomra, számunkra Móriczot - ekkor megsimította a hasát és folytatta. -  A kicsinek nagy szüksége lesz egy szerető nagymamára is, az én édesanyám sajnos már elment, ő az égből vigyázza a picikénk álmait, lépteit. Nekem az volt az elképzelésem, és örültem, hogy Móricznak olyan fiatalos az édesanyja, azt reméltem, kapok általa egy pótmamát, vagy esetleg egy tapasztalt idősebb barátnőt, aki ellát tanáccsal vagy biztatással. Mivel ön kiharcolta saját házában a független feleség szerepét, és biztos kézzel irányította a családját, még reméltem is, hogy jó pont lesz az, hogy törekedtem az önállóságra. A kedves fia ezt megértette, s nem akart, és nem akar korlátozni jogaimban. Talán ezért is szerettem meg. Nem egy önző férfi volt, hanem a társát kereső szerelmes ember. S remélem, megtalálom a kedves Mama szívéhez is a kulcsot, és szorít nekem is helyet ott bent, mert én tudom, hogy eddig csak az egymás nem ismerése volt az ellenérzés oka. És mivel Ön Móricznak édesanyja, kérem, engem is fogadjon el a fia mellé lányának. Én önt Kedves anyámnak fogom tekinteni. A kicsinek egy összetartó, szerető családba kell megszületni, ahol egy őt szeretettel váró nagymama is van, és várja! Ugyanúgy, ahogyan az édesapám. Kedves anyám most hallgatom! Ha úgy gondolja, hogy válaszával közelebb kerülhetünk egymáshoz!

Mire Flóra a mondandója végére ért, tekintete anyósa arcáról gömbölyödő pocakjára tévedt, és szerető mosollyal, de piros arccal várta a választ.

Borbála asszony egy darabig nézte a fiatal nőt, aztán megszólalt. Szemei kicsit beszűkültek, mint aki keresi a megfelelő szavakat, azután aránylag kimért hangon beszélni kezdett. Flóra figyelmesen hallgatott, csak a rózsával teli kosarat tette a szőnyegre. De állva várta anyósa magyarázatát.

Hát, jó. Magát nem lehet megtéveszteni. Én sem szeretek bújócskázni. Felnőttek vagyunk, viselkedjünk is úgy! Igen! Először még örültem, hogy a fiam egy nemes és gazdag kisasszonyt kap feleségnek. Nem hazudok, legyünk őszinték! Imponált az ezerötszáz hold, imponált a kastély és a jól hangzó név. De mivel az én addigi köreimben egy lány, ha tizennyolc éves elmúlik, öreglány. Én tizenöt éves voltam, amikor férjhez mentem, nekem kegyed, bizony, kicsit öregnek számított. (Habár, visszagondolva, én voltam éretlen gyermek, mikor férjhez adtak…) Amikor megtudtam, hogy milyen szép a móringja, és a birtok is milyen szépen jövedelmez, nem bántam. De amikor azt is megtudtam, hogy a nevét is, a birtokot is megtartja, és gyakorlatilag férjül veszi a fiamat, akkor már nem tetszett. Mi az, hogy nem tetszett, féltem öntől, és irigyeltem is. Igen! Irigyeltem a bátorságát! Nekem anyám mindég azt tanította… „lányom egy házasságban az ember a fej, az asszony a nyak, s ugye a fej mindég arra fordul, amerre a nyak akarja”. Önről olyan pletykák keringtek, hogy megostorozta a kupecokat, meg, hogy helyre rakta a férfinépet, hogy azok csak kapkodták a fejüket. Férfiemberekkel tárgyal, és üzletet, szerződéseket köt, sok pénzt, nagyon sok pénzt kap, többet is, mint az apja, meg az intéző, mert jobban csinálja még náluk is a dolgát. Adnak a szavára a férfiemberek, az idegenek is! Én csak megmondtam az az uramnak, hogy mit tegyen, és legtöbbször bejött, mert meg tudtam fogni. Megtanultam a csíziót! Ha jól adagoljuk a javainkat, a férfinép úgy eszik a kezünkből, mint a gödölye. Mondta, s mosolyra húzta a száját. Kegyed pedig nyíltan, bátran kiállt az okos férfiemberekkel szemben, és a tekintélyével, az eszével, az akaratával elvezeti őket, és ezt a nagybirtokot. Egymaga, lány létére! Titokban felnéztem magára, egyben irigyeltem sok mindenért, de ez a visszás érzés, ez indította el bennem az ön iránti lázadást is.

Flóra egyre táguló szemekkel nézett az anyósa arcára, és értetlenül, szavakat keresgélve, szinte dadogta…

Ön, drága anyám? Ön? Irigyelt? És félt tőlem, ezt nem értem: számomra ez a megdöbbentő.

Nagyon irigyeltem, s mint leendő anyós, megvallom, nagyon féltem öntől. Az a merészség, hogy az amerikai módi szerint üli meg a lovat, már nem is igazán izgatott, de valóban féltékeny voltam, és azt hittem, majd a nagy önállóságában engem lenéz, esetleg lekezel, vagy teljesen semmibe vesz. Ellenem hangolja a fiamat.  Mert Móricz meg van bomolva maga után. Nem értettem sem magát, sem a fiamat. Eszesnek és okosnak tudtam. Mindenki dicsérte, és ekkor jött maga és felfordított mindent! Az összes álmomat és tervemet fenekestől felfordította. Ezt nem tudtam eddig megemészteni. Mint egy öklömnyi kő, ez nyomja, nyomta a bögyömet! Hát ez volt az én migrénem és ellenszenvem okozója, na meg egy kicsit a kapzsiság is. Még nem akartam letenni a lantot, még irányítani akartam, s mi maradt nekem? Hat hold és négy ember, beleértve a szobalányomat is. Azt hittem, majd irányíthatom a gyerekeimet is, úgy, mint szegény uramat, Isten nyugosztalja szegényt. Hát ez okozta az én migrénemet Herkulesfürdőn is és tegnap is. Na, most azt hiszem, megszabadultam attól a nagy kőtől a gyomromban, ami nyomasztott. Kimondtam, kimondtuk… végre tiszta vizet öntöttünk a pohárba! Én is azt mondom, nyissunk új lapot az életünk könyvében, és várjuk békességben a kicsit.  Szóval úgy néz ki, nem ismertük egymást, féltünk egymástól, és talán saját magunktól is.

A két asszony egy rövid ideig nézte egymást, Flóra könnyes szemmel nézte a szőnyegre tett virágkosarat, közben Borbála felállt és nevetve átölelték egymást. Egymásra néztek, és nevettek, hangosan. S jól esett magukból kikacagni a görcsöt, a megkeseredett ellenszenvet, mely feloldódott egy hangos, felszabadult kacagásban. Amikor könnyes szemmel egymásra néztek, akkor köszöntötték egymást, mint akik most találkoznak először.

Szervusz, kislányom, örülök, hogy jól vagytok… végre megérkeztem, alig vártam, hogy lássalak benneteket! - mondta Borbála, és kicsit féltő kézzel simogatta meg Flóra feszülő hasán a ruhát.

Isten hozta kedves anyám, de jó, hogy megérkezett… már nagyon vártuk! Remélem jól utazott! - válaszolt Flóra, összeölelkeztek és utána közösen rakták vázába a rózsákat. Közben meghitten beszélgettek! 

Móricz és Sóskúthy úr, amikor benyitottak a szobába, két vidám, mosolygós, rózsákat rendezgető asszonyt találtak, akik talán mindég ilyen nagy egyetértésben éltek, amióta világ a világ.

 

Azt hiszem, imádkozhatunk a férfi utánpótlásért, mert én itt egy nagy nőszövetséget szimatolok. -  Mondta nevetve szinte egyszerre a két férfi.

 



Olvasva: 83 alkalommal