Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Prága, te drága
kisslaki, 2018. szeptember 30., vasárnap, 18:46

Annak idején, 1968. augusztusában léptünk fel először külföldön, mint artisták. Ahogy történt, pontosan úgy volt, ahogy leírtam.

 

Huszadikán este még béke és csend honolt a városban. Este, a műsor után Imre átruccant a „Lucernába”. Ez a budapesti Moulin-Rouge-hoz hasonló műsoros exkluzív hely. Első igaz nagy szerelmével, Verával, egy `luxus-kurvával volt találkozója. Elég korán hazament, de furcsállotta, hogy a háztetőn lassan feltünedező, pozíciót kereső katonákat.

Reggel korán ébredtek a térről feldübörgő zaj miatt. Az ablakból lepillantva látni lehetett a rengeteg embert és a páncélosokat, ahogy csikorogtak, forogtak, mint részeg megkergült óriási ősállatok. Egy csoport, véres nemzetiszínű zászlóval rohant üvöltve, ki tudja milyen cél felé? Néha kézifegyverek is beleugattak a káoszba. A mellékutcákban egy csoportot láttunk, ahogy vödörrel, pemzlivel fölszerelve, nagy igyekezettel, kátránnyal kenték az utcatáblákat, hogy az oroszok ne tudjanak eligazodni a városban. Hiábavaló, tehetetlen elkeseredés, düh szülte tenniakarás volt ez. Imréék megelégelték a bámészkodást. Mit keresnek még itt a téren a világ egyetlen nyelvét sem beszélve a magyaron kívül? Senki sem tudta, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Legjobb lesz hazamenni a védett lakásba. Az átjárót időközben egy vasredőnnyel lezárták, így nem tudtak bemenni a lépcsőházukhoz. Azért mégsem időzhettek ott, míg kinyitják, feltolták az irdatlan zajt csapó vastákolmányt. Megdermedtek, mint a kíváncsi Lóthné, mikor Szodomát megpillantotta. Egy páncélos szörnyeteg állt elfőttük és két katona a fegyverét rájuk irányította.

Mája kvartyira — mondták, s szinte egyszerre nyúltak be a felső zsebükbe, hogy megmutassák a szolgálati útlevelünket, ahol oroszul is szerepeltek az adatok. Az őrmester a tank tetejéről azt hihette, hogy zsebükből talán valami bombát akarnak előrántani, mert az égre bámuló géppuskát villámgyorsan rájuk irányította.

Mindhárman felemelt kézzel álltak, s egyikük rögtön konkrétan beszart. A másik kettő balra-jobbra hasra vetette magát. A lövések elmaradtak. Ott álltak fenntartott kézzel, moccanás nélkül. Az őrmester komótosan lekecmergett a páncél-dögről, és a fegyverét lóbálva hozzájuk lépett. Átlapozta az útleveleket, vigyorogva megveregette Imre vállát, s azt mondta atyáskodva:

— Nye bojsza!

— Hülye viccei vannak ennek a ruszkinak — gondolta Imre.

A második napon már nem zárták el az átjárót, de az egység maradt.

A következő nap egy megriadt géppuska hirtelen felugatott a téren. Az emberek iszkoltak, menedéket keresve az árkádok alatt, mint a bogarak, ha a szakácsné váratlanul rájuk kapcsolja a villanyt. Imre görnyedten futott a többiekkel. Hátrányban volt, mert egy cekker jó prágai sört vitt az ölébe szorítva, s testével védve, mint anya a gyermekét. Az üvegekkel együtt remegett:

— Édes istenkém, csak nehogy valamelyikük golyót kapjon, akkor a betétnek is lőttek.

Később kiderült, hogy csak vaklárma volt az egész. A dühös gépágyú csak a Vencel téren a múzeum homlokzatát lőtte, de úgy, hogy csakúgy porzott, s hullott a vakolat.

A harckocsi parancsnoka már biztosan megunta a prágaiak kérdéseit, s csak azért lövetett, hogy végre elég legyen a felesleges vitáknak, ordibálásnak és csoportosulásoknak.     

— Mit kerestek itt nálunk fegyverrel? — ordították. Csehszlovákia a Szovjetunió szövetségese, s nem az ellensége! Mi is testvérek vagyunk!

A százados azonban gondolta, hogy neki ugyan nincs testvére, csak egy hajadon unokahúga, de az is Leningrádban él.

Lassan, lassan megnyugodtak a kedélyek. A megszeppent galambok visszatértek guberálni. Ismét benépesedett a Vencel tér, a boltosok is kinyitottak. Az emberek siettek még vásárolni ezt-azt, mert csak a jóisten tudta, mikor nyitnak majd újra. Imre is nyugodtan hazasétált, hiszen már megvette a kenyeret, kolbászt, szalonnát, na meg az olyannyira féltett cekker sört.

A lépcsőházukban, ami egy passzázsba nyílt, ott gunnyasztott a már ismerős harckocsi. Legénysége friss uborkát evett, ügyet sem vetettek Imrére, csak az őrmester integetett barátságosan. Az első napokban nem tudta mire vélni az altiszt jóindulatát, de később, a bevonulásuk harmadik napján majdnem ráfizetett.

Egy délelőtt otthon éppen mindhárman tréningeztek az üres lakásban — mert a szovjetek bevonulása miatt, a háziak a kamasz fiúkkal váratlanul vidékre utaztak —, mikor csöngettek. Ajtó előtt vagy hatan-heten toporogtak. Valószínűleg a szóvivőjük — egy hisztériás nőszemély —, ráordított Imrére:  

— Mért adtál sört az oroszoknak itt lenn a bejáratnál?

— Nem adtam, tévedés lehet a dologban, asszonyom — mondta Imre.

Ami persze igaz is volt. Imre jó somogyi angolságából a nő következtethetett rá, hogy nem egy igazi angol úrral beszél.

— Melyik országból jöttetek?

— Magyarok vagyunk.

— Jobb, ha hallgatsz!  — és mellbe lökte Imrét.

Naná, hogy Imre rögtön becsukta az ajtót, természetesen belülről. Ismerem az ilyesmit — gondolta. Az egész világon így megy ez. Jó esetben először összeverik az embert, mert ő egy kollaboráns, kém vagy hazaáruló. Az első még csak meglök egy kicsit, a következő már megüt, a többieknek már csak a rugdosás marad. Aztán mikor, kiderül, hogy mégis tévedtek, azután már mit segít, ha még ha egyenként is elnézést kérnek tőle? Különben a nem kért látogatók tévedtek. Sajnos összetévesztették a háziúr fiával, ő is ugyanolyan tejfeles képű suhanc volt, mint amilyennek Imre is látszott. Egyébként, ha a katona sört kért volna, Imre adott volna neki, isten bizony jó szívvel, persze, ha maradt még neki is későbbre. Hálából, mert az első feszült délelőtt nem lőtte le őket a felfordulásban.

 

A triónak már mehetnéke volt. Pár nappal később bementek a varietébe, szerették volna a maradék gázsit felvenni, de azok ott azt mondták, hogy ez viszmajor eset. A fiúk nem ismerték azt az illetőt, de gyanították, hogy pénzre nem számíthatnak.

Otthon hármasban haditanácsot tartottak. Tovább nem maradhatnak, hisz reménytelennek látszott, hogy a Prágai Varieté még ebben a hónapban újra kinyisson. Ha mégis, biztos nem látják szívesen a műsorban a magyar művészeket. Ráadásul pénzük fogytán volt, nincs más hátra, haza kell menniük.

Imre nagyon sajnálta. Sajnálta otthagyni az öreg Károly-hidat, és az annál jóval fiatalabb Verát. Pedig milyen szépnek ígérkezett életük első külföldi szerződése! A premier utáni napon szépen írt a műsorról a „Večerník Praha”. Gondtalannak ígérkezett az augusztus. Csodálatos dolog, ha az embernek pénze és ideje is van azt elkölteni. Éjszaka az előadás után Imre majd mindig a nyakba vette az óvárost, s a kocsmákban kereste a vidám Svejk, és a tragikusan eltávozott Hašek nyomait. Bretschneider detektív úr is bizonyára már az égi Kehelyben füleli Palivec kocsmáros vendégeit, hátha valakit bekísérhet a mennyei áristomba, őfelsége gyalázásáért...



Olvasva: 74 alkalommal