Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
TELT DALLAM ZENG
Böröczki Mihály - Mityka, 2018. szeptember 30., vasárnap, 09:52



 

TELT DALLAM ZENG A KÁRPÁT MEDENCÉBEN

 

 

Az egybenőtt,  s a csöppöt sem hiányos

hasadt országom magával határos,

az ereje piciny, de irgalmatlan,

itt magyar nyelven lélegzik  a dallam.

 

 

ERDÉLY

 

Bár öröm szülte, annyi baj megérte,

s vén őslakos a tizenhat megyéje,

a harci táncot mind magyarul járták,

a Belső Erdély, Partium, a Bánság,

a hovatartozást is megtanulta,

és átvitte a Király-hágón túlra,

nem vérttel védte igazát, csak ésszel,

a megadásra sosem képes székely,

az „erdőn túl” neve keresztelője,

és nincs radír, mi végleg kitörölje,

s nem mossák le a történelemkönyvek

szép arcáról a visszafojtott könnyet,

mert úgy esett e tájék szerelembe,

mintha a testnek fele szíve lenne,

mintha az Isten azért venné ölbe,

hogy védje, nehogy bűn, vagy medve ölje,

vak cselszövések lopták földje nagyját,

és halott térképekre vonalazták.

 

 

 

VAJDASÁG

 

Egy biztos – így-úgy idetartozott,

Szerb Vajdaság és Bánság – ősi jog

nevelte föl a hon szülöttekként,

ma Délvidék, s dunsztolja a reményt,

lökheti erre-arra bármi agy,

a kapcsolat igaz földrajzilag,

kibírta-írta vad csaták szelét,

s beszippantott úgy négy-öt vármegyét,

s Szerémség, Bánság, Bácska birtokát,

a Duna, Tisza, Száva járja át,

bár háborúk és izzadt békeség

szabta a tájat több telekre szét,

a közös szívben eltörpült baj,

még százezernél több itt a magyar,

és nyelve őrzi örök igazát,  

hogy szerteszórt, de egy szív, egy család.

 

 

 

MURAVIDÉK

 

Picinyke rész, de büszke itt a szó,

ha becsületes nyelven hallható,

a régi ölbe visszahajlana,

karolta szívvel vas megye, zala,

még őrizik az ősi szó ízét,

Goricskó  és a telt Muravidék,

a hazaragaszkodás mást akar,.

de el-elkevesedik a magyar,

pedig a tájék kultúrája új

engedélyezett szerelmet tanul,

nincs zabla, hám, nincs semmiféle fék,

csak kiírhatatlan, vad büszkeség,  

nehány falu, és Lendva városa,

ki édes gyerek, sose mostoha,

mintha az ember karoló kezét

átnyújtaná, megóva szellemét,

és nem cserélne soha senkivel,

mert épp egy együtt dobbanást figyel.

 

ŐRVIDÉK

 

Itt született apai nagyanyám,

az Őrvidék így egyik holt hazám,

és nagyapám itt vert haptákba sort,

mert Ferenc József gárda rojtja volt,

de gyűrte-bírta örök erejét,

a Habsburg sorba illesztett vidék,

tucat folyója tölti a Dunát,

mint jó borral a gazda a kupát,

s bár szakadásig húrozta a lant,

hogy Lajtabánság, vagy vierburgenland,

nem erőszakkal húzott rá az ég

az öreg honból négy jó vármegyét,

s lett északon Kismartoné a rang,

míg Felsőpulya Közép-Burgenland,

a széjjelosztás folytatta a sort,

mert Németújvár dél központja volt,

a tájék soha nem váltott ruhát,

de kiszolgálta minden új urát,

s míg tolták-vonták, várva a csodát,

elvesztette a hűség városát,

a magyar szó már csöndben vezekel,

és aki vallja, alig négyezer,

a labanc mégis abba halt bele,

hogy legyűrte a tartás ereje,

s a dobogásból maradt valami,

a patazajt még most is hallani,

s tizenkét folyón működik a rév,

bár közben eltelt több, mint ezer év,

a magyarok nyilából ott maradt,

egy kihúzhatatlan kis fémdarab.

 

FELVIDÉK

 

Úgy hasít bennünk széjjel Felvidék,

mint akáctuskót a bevert faék,

és úgy köt össze, mint a szerelem,

mi férfi-nő közt okkal van jelen,

amikor két szív egy ölet fog át,

megpattintva az Isten ostorát,

Jaj, annyi város, annyi sors, ami

itt élt-halt, Klapka, Kassák, Jókai,

Tomba Mihály, Balassi, Márai,

s a turul madár híres szárnyai,

sok igaz név, mi egy tőről fakadt,

s vagy érte halt, vagy belé is szakadt,

itt fölleled Rákóczi szellemét, 

és huszonegy egy ajkú vármegyét,

okos uraktól agyba-főbe tört,

és Felső-Magyarország lett, s gyötört,

de ma is az a tárogató szól,

vén Krasznahorka falai alól,

és mennyi mindent őriz és idéz,

a Pozsonyban tartott országgyűlés,

de szűkölt, mint kit bűn haragja tép,

és mint a rongyot, úgy szakítja szét,

majd véres kardként jött is Trianon,

belefájdult, belejajdult a hon,

de soha nem érti meg  a világ,

a szív gyűlöli a politikát,

és köteléke attól lesz szoros,

hogy Dunánk mindkét partja őshonos.

 

KÁRPÁTALJA

 

Ezer esztendőt volt Magyarország része,

most Ukrajna fogja búra, büntetésre,

s tartozott szemernyit, mint kit sorsa átkoz,

Szovjet Unióhoz, Csehszlovákiához,

mellette a Tisza édesded határt ölt,

nagy része hegyvidék, egyötöde alföld,

más folyók is isszák, s mintha vére volna,

időtelen régtől itt él a Latorca,

s ideért a nyelvünk, Árpád előtt sokkal,

erre kalandozó, székely magyarokkal,

ma az ősi szóval szórja rá a tájra,

Rákóczi szerelmét Munkács büszke vára,

göcsörtös útjait politika rója,

s lassan fogyatkozik honja foglalója,

bele nem törődött, s lázadt az ebadta,

ide. oda urak kedve tologatta,

akármi történhet, és akármi zajlik,

Verecke hágóján lódobogás hallik,

öleléssel óvják, s büntethetik bárhol,

szabad levegőt kap Munkácsi Mihálytól.



Olvasva: 50 alkalommal