Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Nagyanyácska kotlósa
Koosán Ildikó, 2018. szeptember 26., szerda, 11:52



Emilia Plugaru

Nagyanyácska kotlósa. 

                        Koosán Ildikó fordítása 

Nagyanyámnak volt egy kotlósa tíz csibével. Szerettem volna játszani a csibékkel, de a kotlós nem engedte. Mikor közeledtem hozzájuk, felborzolta a tollait, mint aki haragszik és meg voltam győződve, ha megpróbálom „ ellopni” egyetlen gyerekét is- rám fog ugrani. De nagymamának volt bátorsága, hogy felvegye a csirkéket, bele tegye a kötényébe és megsimogassa a kezével. A kotlós csendesen motyogott-  kotty, kotty, vagyis- legyen óvatos- de nem haragudott.

A nagymama kotlósa nagyon gondos volt. Egész álló nap futott, kapart, keresett valami ízletes falatot a kicsinyeinek.

Egy reggel nagymama tejbe áztatott darát adott nekik és megszórta apróra metélt hagymával.

   - Azért, hogy növekedjenek egészségesen- mondta.

Egy madár sem merészkedett az udvarból, hogy közelükbe menjen, mikor a gyerekek ettek. Mind tudta, hogy a kotlósmama ráugrik, kikaparja a szemét bármelyiknek is, egy csipet dara miatt. Mesélte nagyanyám, eddig még egyszer sem volt ilyen gondos és harcias kotlósa. 

Mikor esteledik, a kotlós elindul a kis kemence felé, oda, ahol nagymama a csibéknek a vacsorát előkészíti, akkor megcsípi csőrével a nagymamai szoknyáját, és ő tudja, itt az ideje, hogy kinyissa

a költőhelyük ajtaját. A csibék aludni mennek.

   - Máris!  Máris! Mondja a nagymama. Azonnal jövök és hozom a darácskátokat.

A kotlós szófogadóan várakozik.

Kotyogj, kotyogj, - simogatja meg nagymama, s aztán kiabálni kezd: A helyetekre! A helyetekre. Futás a ketrechez! Gyertek a mamához, gyertek a mamához! A helyetekre!

A kotlós a tíz csibével szalad szófogadóan a nagyi után. És ez a történet ismétlődik estéről estére.

Az egyik délután én és nagymama néhány rokonhoz mentünk a faluba. Várható volt, későn érünk vissza.

     - Jani - kiabált nagymama a nagypapának. Ne feledd el kinyitni a költőhelyük ajtaját, hogy a kotlós be tudjon menni. Értetted Jani?

      - Értettem- mormogta a nagypapa álmosan, mert csaknem egész nap szunyókálni szokott. Hogy felejteném? Miért felejteném? Menjetek... Nem történik semmi a kotlóssal, amíg rátok vár.

Mikor éjfél körül megjöttünk a kotlós sehol.

Nagyapa ott aludt a tyúkólak mellett. Szegény nagymama. Még soha sem láttam ilyen elkeseredettnek.

Órákon keresztül kerestük a kotlóst. Az udvaron, az úton, a kerítés tövén, mindenütt. Hiába.

A vén trottyos öreg miatt elveszítettük a kotlós jóindulatát, siránkozott egyfolytában nagymama.

Mert, hogy borzasztó álomszuszék. Az egész élete abból állt, hogy lustálkodott. Eh...  Ha nem találom, akkor belőle csinálok kotlóst. Istenem. Istenem...  A mama kotlósa, a mama házi kedvence.

Ó, megeszi a görény ma éjjel...

Egyre jobban megbizonyosodott bennünk a kár. Indultunk lefeküdni. Bementünk a kis szobába, levetkőztünk, keresztet vetettünk és készültünk befeküdni az ágyba. Egyszer csak valami csodálatos hangot hallottunk.

    - Mi volt az? Kérdeztem reménykedve.

Nagymama felemelte egy kicsit a takarót. Megláttuk a kotlós fejecskéjét.

     - Klotty  klotty - köszöntött minket örömmel.

     - Jaj nekem! Csapta össze a tenyerét nagymama. Látod, hogy hová bújt! Nem lelte helyét a kis kemence mellett, nem találta nyitva az ajtót, és akkor mi jut eszébe? Fogja magát és elhozza kicsinyeit hozzám, a szobába. Mama kedvence, okos jószág! Vajon hogyan ugrották át a küszöböt a kicsik? Esküszöm nem értem...

Még egy jó ideig pátyolgatta a kotlóst- aztán lefeküdt mellém az ágyba és elaludt.

Kora reggel, már a hajnali pirkadástól a kotlós a tíz csibével ott álldogált hosszan az ajtó mellett.

-Klotty, klotty, klotty, klotty, ne zajongjatok! Tanácsolta a gyerekeinek. Nemsokára ... Felébred a nagymamácska... Na még egy kicsit.... Hagyjátok, hogy aludjon még...

  2018. szeptember 26.

 

 

Cloşca bunicuţei

de Emilia Plugaru

         Bunica are o cloşcă cu zece puişori. Mi-ar place să mă joc cu aceşti puişori, dar cloşca nu-mi permite. Când mă apropii îşi umflă penele, cârâie supărată şi sunt convinsă că dacă aş încerca să-i "fur" vreun odor – ar sări asupra mea. Doar bunica are voie să-i ia odraslele, să şi le pună-n poală, să le mângâie cu mâna. Cloşca mârâie încet "clonc-clonc", adică… "fii atentă", dar nu se supără. Cloşca bunicuţei e o mamă foarte grijulie. Ziua-ntreagă aleargă, scormoneşte, caută ceva gustos pentru odoraşele sale.

        În fiecare dimineaţă bunica le dă păsat muiat în lapte şi cozi de ceapă tăiate mărunt.

        – Pentru ca să crească sănătoşi, zice ea.

        Nici o pasăre din curte nu îndrăzneşte să stea pe aproape când puişorii mănâncă. Toate ştiu că mama-cloşcă e în stare să scoată ochii oricui doar pentru un fir de păsat. Bunica povesteşte că o cloşcă mai grijulie, mai gospodină nu a avut vreodată.

        Când vine seara cloşca se apropie de cuptoraş, acolo unde de obicei bunica pregăteşte

        cina. O apucă cu clonţul de fustă şi bunicuţa ştie – e vremea să deschidă uşa de la poieţică. Puişorii vor la culcare.

        – Acuşi, acuşi, zice bunicuţa. Vin imediat! Să-mi răstorn mămăliguţa!

        Cloşca aşteaptă cuminte.

        – Cloncăi, cloncăi, o dezmiardă bunicuţa, apoi strigă: la poiată! La poiată! Fuguliţa la poiată! Hai la mama! Hai la mama! La poiată!

        Cloşca cu cei zece puişori merge cuminte în urma bunicii. Şi acest lucru se repetă seară de seară.

        Într-o după-amiază, eu şi bunica am plecat la nişte rude din sat. Aveam să ne întoarcem târziu.

        – Ioane! l-a strigat bunica pe bunicul. Să nu uiţi să deschizi uşa la poieţică! Ca să poată intra cloşca! Ai înţeles, Ioane?!

        – Am înţeles… mormăi bunicul somnoros, căci mai toată ziua dormea. Cum să uit? De ce să uit? Plecaţi… Nu se întâmplă nimic cu deşteapta voastră de cloşcă…

        Când ne-am întors, pe la miezul nopţii – cloşca nicăieri. Bunicul adormise înaintea găinilor. Sărmana bunică. Nu o mai văzusem atât de necăjită.

        Ore-n şir am căutat cloşca. Prin ogradă, pe drum, pe sub garduri, peste tot. Degeaba.

        – Din pricina ghiujului de moşneag mi s-a prăpădit bunătate de cloşcă, se tot văita bunica. Că amarnic e somnoros. Toată viaţa atât a ştiut – să stea tolănit. Eh… Dacă nu o găsesc îl fac pe el cloşcă. Doamne, Doamne… Cloşca mamei, gospodina mamei… O vor mânca dihorii în noaptea asta…

        Într-un târziu ne-am lăsat păgubaşe. Ne-am dus la culcare. Am intrat în cămăruţă, ne-am dezbrăcat, ne-am făcut semnul crucii şi eram gata să ne urcăm în pat. Deodată am auzit nişte sunete ciudate.

        – Ce se întâmplă? am întrebat eu speriată.

        Bunica a ridicat un pic cuvertura. Am zărit căpşorul cloştii.

        – Clonc-clonc! ne-a salutat ea bucuroasă.

        – Vai de mine! a plesnit bunica din palme. Ca să vezi unde s-a ascuns! Nu m-a găsit lângă cuptoraş, nu a găsit uşiţa deschisă şi ce i-o fi dat în gând? Ia să-şi ducă ea puişorii la mine în cămară. Gospodina mamei, pasăre deşteaptă! Oare cum or fi urcat scările ăştia mici? Zău, nu pricep…

        Încă mult timp bunica a mângâiat cloşca apoi s-a culcat alături de mine şi a adormit.

        Dimineaţa, pe la revărsatul zorilor, cloşca şi cei zece puişori stăteau cuminţi lângă uşă.

        – Clonc, clonc, clonc, clonc, nu faceţi zarvă! îşi povăţuia ea odraslele. Nu mai e mult… Se trezeşte bunicuţa… Încă un pic. Mai lăsaţi-o să doarmă…

  



Olvasva: 56 alkalommal