Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Menekültek
Braun Krisztina, 2018. szeptember 25., kedd, 13:41

Turge próbált lépést tartani velem és vállamra nehezedett óriási tenyerével, miközben élettelen lábát húzta maga után. Másik kezét a lassan elüszkösödő sebére szorította a rászáradt vértől, portól szennyes nadrágon keresztül. Sajgott a vállam, zúgott a fejem. Úgy éreztem, nem sokáig bírom már tovább. Ha elérjük a kukorica táblát, megpihenünk, döntöttem el.

 

A negyvenfokos forróságban előttünk hullámzott, gőzölgött a göröngyös út. A traktorok vájta mély barázdákban meg-megbicsaklott Turge lába. Ilyenkor még szorosabban markolta meg a vállam, ahol a bőröm már papírvékonyságúra kopott a keze által okozott véraláfutásoktól.

Soha nem bántott volna engem készakarva. Amikor a bombázás utáni éjjel anyám kezembe nyomta maradék kis vagyonát, majd erőszakkal kilökött az ajtón, hogy induljak végre el, hátrahagyva őt és három kishúgomat, még nem gondoltam volna, hogy néhány hét múlva mankója leszek apám egyik barátjának.

Tízen indultunk el, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahol befogadnak minket, ahogy majd később a családjaink többi tagját is. A kis csapat kettévált az országhatáron, megadva az esélyt, hogy egyikünk átjuthat a szabad földre. Soha nem láttam őket viszont. Öten voltunk a mi csapatunkban: három férfi és rajtam kívül még egy nő, Solve. Ő már több, mint húsz volt, nálam négy évvel idősebb. Vízbe fúlt, mikor egy folyón kellett átkelnünk. Senkinek nem mondta el, hogy nem tud úszni.

A határon egyik társunk megpróbált átmászni a kerítésen. Vesztére fennakadt a szögesdróton, és a figyelmeztető lövések ellenére sem tudott szabadulni az ingjébe kapaszkodó tüskéktől. Hiába kiáltozott, hogy visszamenne ő, ha tudna. Két figyelmeztető után a harmadik lövés már ráirányult. A kerítés tetején lelte halálát, tehetetlenül csüngött lefelé élettelen teste, mikor odaértek a határőrök. Ekkor ordítva rohant oda Mikol, kitörve a búzamező biztonságából, hogy hagyják abba! Az egyik katonát a kerítésen keresztül megragadta és úgy rántotta rá a tüskés drótra, hogy az szanaszét szabdalta a férfi arcát. Ekkor a másik katona golyót röpített Mikol fejébe. Kiáltani akartam, kiugrani, nekik esni tíz körömmel. Turge visszarántott durván, szájamra szorítva óriási tenyerét. Ekkor már észrevették a mozgást, végigsorozták a búzamező szélét. Így kapott Turge golyót a lábába.

Egy órán át feküdtünk a földön. Turge némán szenvedett. Arcán patakokban folyt a veríték, fogai vacogtak a fájdalomtól, a vérveszteségtől. Később az övemmel elszorítottam a seb fölött a combját, így megszűnt a vérzés.

Egyedül maradtunk, én lettem a mankója. Kimerülten vánszorogtunk, már azt sem tudtuk, hová. Turge ereje óráról órára fogyott.

Elértük végre a kukoricást. Turge elvesztve egyensúlyát, mint egy fadarab dőlt be a száraz levelek közé, maga alá temetve jó néhány kukoricaszárat. Magam sem tudom, meddig feküdtünk teljes ájulatban, mikor egy munkagép hangja törte meg a csendet. Monoton ritmusát éreztem a nedves földön, a tenyerem alatt. Kinyitottam a szemem, Turgét kerestem. Hirtelen eszmélve térdeltem fel, zakatoló szívvel néztem körül. Fel kell állnunk, mert szétkaszabol minket a masina, gondoltam rémülten. Felegyenesedtem, ekkor láttam meg a közeledő óriást. Hatalmas villáit tolva maga előtt, gyűjtötte be a kukoricát. A vezetőfülkében barnára sült parasztember ült. Megláttam Turgét, ahogy arcát az ég felé fordítva fekszik néhány méterre tőlem. Odarohantam, megpróbáltam felráncigálni, miközben azt ordítottam a fülébe, hogy meg fogunk halni, ha nem kel fel! Rám nézett, bánatosan elfordította a fejét, szemét az égre emelte. Felnéztem én is a bárányfelhőkre. Hogy lehet ilyen békés az ég?  Rám nézett újra és mosolygott. „Fuss kicsi lány. Sok szerencsét!” - suttogta rekedten. Bár lehet, hogy a suttogást csak képzeltem.

Felálltam és elkezdtem integetni. A paraszt is a bárányfelhőkbe feledkezhetett bele. Hirtelen ötlettől vezérelve levettem Turge vérétől átázott szoknyám és lobogtatni kezdtem. Már csak húsz méter választott el minket. Elfuthattam volna, de nem tudtam mozdulni. Nem hagyhattam itt Turgét, hogy a munkagép keresztül menjen rajta. Kétségbeesetten újra megpróbáltam kiabálni, integetni, s ekkor végre észrevett. Leállította a motort.

Olyan csend lett hirtelen, olyan nyugalom szállt meg, mint már nagyon régen. Most már mindegy, bármi lesz is, gondoltam. A férfi riadt tekintettel ugrott le az aratógépről, felém rohant. Egy számomra ismeretlen nyelven kiáltott valamit megragadva a vállam. Hangja egyszerre volt aggodalmas és megrovó. Talán olyasmit kérdezhetett, hogy „Mi a fenét keresel itt, ezen a veszélyes helyen, kislány?” Akkor látta meg a földön fekvő Turgét. Rémülten elengedett, majd letérdelt mellé. Turge a bárányfelhőket nézte, szeme már a távolban járt, nem tudhatta többé, mi történik velünk. Nyugodt volt az arca, megbékélt sorsával.

A fiatalember felállt mellőle és végignézett rajtam. Rongyos, véres szoknyám még mindig kezemben szorongattam. Porlepte arcomat végigszántották könnyeim. Halkan beszélt, vállamra tette újra a kezét, de most már nem megrovó, haragos volt a hangja, hanem vigasztaló. Az első békés, nyugtató hang volt ez hetek óta, s belőlem egyszerre tört elő az elmúlt időszak minden fájdalma és borzalma. Zokogni kezdtem, megállíthatatlanul. Átölelt és magához vont. Piros kockás ingjének friss, mosott illata felidézte anyám házát, és a gondtalan, boldog gyermekkorom. A férfi csak beszélt, beszélt és lassan az aratógép felé terelt, majd felültetett maga mellé. A magas ülésből, a távolban apró települést láttam a szántóföldek mögött. Azt gondoltam, bármi is történjék ezután, úgy érzem, megérkeztem.

 

 

 

(kép forrása: www.miabonyunk.hu)

 



Olvasva: 69 alkalommal