Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Smaragd és vér XI. rész: Szilánkok
Rácsai Róbert, 2018. szeptember 13., csütörtök, 19:17

A 60-as évek vége felé felerősödtek az ír katolikus mozgalmak Észak-Írországban, ugyanis a katolikus kisebbség az élet szinte minden területén hátrányt szenvedett a protestáns többséggel szemben. Kezdetben a békés felvonulások módszerét alkalmazták. Az ulsteri rendőrség azonban több alkalommal is brutális módon verte szét a meneteket... És jött az IRA...

 

Szilánkok

Bukj el, ha akarsz, de kelj fel, ha muszáj.”

 

/James Joyce/

 

Az apát: Így beszél egy ifjú ember. Az öregember várja a halált, de a fiatal megy és keresi azt. Ha erre a csendes helyre, ahol a szerzetesek énekelnek, és a gyerekek játszanak, idejönne abból a csatából egy vérfoltos ember, és kiáltana, hogy mindannyian kövessük őt a csatába, senki se lenne itt, aki ne állna fel, és ne követné őt, senki, csak én magam, és az idős testvérek, akik a harangot kongatják. Senki sincs köztetek, ifjú testvéreim, senki, se e legények között, aki ne fordulna el tőlem, és ne menne el a csatába. A harcosok zenéje megrészegíti az ifjak szívét. [1]

 

Történelmi háttér: A 60-as évek vége felé felerősödtek az ír katolikus mozgalmak Észak-Írországban, ugyanis a katolikus kisebbség az élet szinte minden területén hátrányt szenvedett a protestáns többséggel szemben. Kezdetben a békés felvonulások módszerét alkalmazták, amelyet az amerikai polgárjogi mozgalomtól vettek át. Az ulsteri rendőrség azonban több alkalommal is brutális módon verte szét a meneteket, így hamarosan zavargásokba torkolltak az eredetileg békésnek szánt tiltakozások. A brit rendvédelmi erők internálásokkal próbálták elejét venni a tüntetéseknek, majd bekövetkezett az újabb Véres Vasárnap: 1972. január 30-án a brit katonák a tömegbe lőttek, meggyilkolva 13 tüntetőt, közöttük hat fiatalkorút is. Az IRA azonnali megtorló akciókat indított; mindennapossá váltak a bombamerényletek és az orgyilkosságok. A helyzet Bobby Sands IRA vezető és társai halállal végződő éhségsztrájkja után mérgesedett el igazán: a merényletek immár nem korlátozódtak Észak-Írország területére, de elérték Londont is…  A három évtizedes ún. „Hosszú Háború” kb. 1800 áldozatot követelt, közöttük számos civilét is.

 

Belfast, 1974. február 18.

 

Halk szöszmötölés hallatszott a sárga Vauxhall Viva mellől. Két, feketébe öltözött alak guggolt a kocsi mellett. Néha egy-egy elsuttogott szó, majd egy fémes csikordulás.

 

- Mi van már? Mit piszmogtok annyit?

 

- Csss, Teddy! Még eltart pár percig. Te csak figyelj!

 

- Azt csinálom, de utálok itt lesben állni!

 

Az egyik alak félig felemelkedik.

 

- A múltkor te élesítetted a pokolgépet, most te vagy a figyelő. Ebben egyeztünk meg. Sétálj kicsit az utcán, ha gond van, köhécselj négyet!

 

- Ne taníts már a dolgomra, Craig!

 

- Jól van már, de hagyjál minket dolgozni Donallal! Tudod, hogy ő még nem nagyon csinált ilyet élesben, koncentrálnia kell!

 

- Oké, oké, nyugi, teszek egy kört.

 

Pár perc séta az éjszakai permetező esőben. Elég hideg van, össze is húzom magamon a kabátot, és jobban a homlokomra nyomom a sapkát.

 

Minden csendes, persze, ki mászkálna éjjel három órakor.

 

Zajra kapom fel a fejem. Gyorsan beugrok egy sötét kapualjba, amit nem világít meg az utcai lámpa. Aztán ellazulok – csak egy Morris zúg el mellettem szép lassan. Huh. Rá kéne gyújtani.

 

Pár perc múlva eltaposom a csikket, és visszatérek a többiekhez.

 

- Na mi a helyzet, hogy álltok?

 

- Készen vagyunk, asszem… Megvagy, Donall?

 

- Igen… már csak ez a vezeték van hátra… pillanat…

 

- Óvatosan Donall!

 

- Na… megvan. – Donall lassan kezd kikúszni a Vauxhall alól.

 

Craig felegyenesedik.

 

Akkor mehetünk is, srácok, azt hi…

 

Iszonyatos villanás és dörrenés, érzem, hogy repülök a levegőben, aztán nagyon sötét lett.

 

*****

 

 

Belfast utcái a ’70-es években

 

Arra ébredek, hogy valaki ütögeti az arcomat.

 

- Hallja, amit mondok? Mr. Gorman, ébren van? Ébredjen, kérem! Hall engem?

 

Lassan kinyitom a szemem. Minden olyan homályos… és furcsa… mintha csak a bal szememmel látnék…

 

Lassan tisztul a kép. Egy fehérköpenyes, szemüveges ember, a nyakában sztetoszkóppal hajol fölém. Látom már, hogy mozog a szája.

 

- Mr. Gorman, hall engem? Hogy érzi magát? Vannak fájdalmai?

 

- Én… - érzem, hogy halk és gyenge a hangom. – Nem, nem tudom… hol vagyok?

 

- Hol lenne jó ember, a kórházban. – áll fel megkönnyebbülten az orvos.

 

Megpróbálok felülni, de alig bírom mozdítani magam. Mintha ólomból lennék, bele is hasít a fejembe az iszonyú fájdalom…

 

- Maradjon nyugton, ember! Nem szabad mozognia, még túl gyenge. Különben is… oda van bilincselve az ágyhoz. Nincs értelme küszködnie.

 

- Kihallgatható, doktor? Mi a véleménye?

 

Ez más hang… mély és kissé ideges.

 

- Igen… azt hiszem kihallgatható állapotban van. De ne fárasszák túlságosan, csak pár perc.

 

- Hmm… na jól van. Meglátjuk.

 

Szék csikordulását hallom. Bajszos ember, kék szemű, rendőregyenruhában.

 

- Timothy Walton hadnagy vagyok. Ön Theodore Gorman, született Dublinban, Írországban, 1955. július 12-én… Anyja neve Mary Sullivan, apja neve Cormac Paul Gorman… végzettségét és foglalkozását tekintve vegyésztechnikus. Helyesek az adatok?

 

- Kicsoda… maga…

 

- Mint már említettem, a nevem Timothy Walton hadnagy. Tudjuk, hogy ki maga, mit csinált, és ezzel szerintem maga is tökéletesen tisztában van. Felesleges megjátszania magát, az orvos szerint nem szenvedett agykárosodást.

 

- Mi… történt a…

 

- Ha a drágalátos terrorista társaira gondol, nos, ők már jó helyen vannak. A saját pokolgépük tépte őket darabokra. Magának szerencséje volt, bár, hogy mennyire, már ha egyáltalán, az majd elválik. De most én kérdezek, rendben? Tehát… Mesélje el szépen, hogy kit akartak felrobbantani… kitől kapták a megbízást… honnan vették a robbanószert… kik a társai… és így tovább. Csak nyugodtan, Mr. Gorman. Szép lassan, ahogy az ereje engedi… időnk van bőven…

 

*****

 

Múlik a fájdalomcsillapító hatása. Éjszaka van, és teljesen éber vagyok, csak bámulom a plafont.

 

Craig és Donall halottak. Az ő testük mentette meg az életem. Viszont félig megvakultam, és tele van a testem repeszekkel, a szétrobbant autó fémdarabjaival.

 

Szilánkok. Szilánkok! Én nem gondoltam volna, hogy ekkora kínt okoz, ha tűzforró fémszilánkok fúródnak bele az ember testébe… a karomba, az arcomba – Istenem, kértem az orvostól egy tükröt, hát, hatalmas gombócnyi kötés a jobb szememen, a szám torzan áll, és tele van az arcom ragtapaszokkal meg a jód sárga foltjaival…

 

Azt mondják, vár rám még pár kisebb műtét, hogy kioperálják a szilánkokat a combomból, a mellkasomból és a vállamból… és még itt töltök pár hetet, gipszben.

 

Szilánkok. Craig és Donall teste fogta fel nagy részüket. Csak bízom benne, hogy ők nem érezték azt a kínt, amit most én érzek…

 

Könnyes a szemem, az egyetlen megmaradt jobb szemem. Megmaradt, hogy lássak legalább… hogy lássak…

 

*****

 

Tizennégy év börtönt kaptam terrorista cselekményekben való előkészületekért, robbanószer birtoklásáért, gyilkosságban való bűnrészességért... Tizennégy évet… Most vagyok tizenkilenc. Pár évvel ülök majd kevesebbet, mint ahány éves most vagyok. Krisztusi korban szabadulhatok majd…

 

*****

 

Végül kilenc és fél évet húztam le. Nem bántak velem se jól, se rosszul – elítélt voltam, egy fegyenc, akitől már nem kellett vallomást kicsikarni. Úgysem tartottam senkivel sem a kapcsolatot, és amit tudtam, elmondtam. Már amit rám tudtak bizonyítani… Neveket meg nem mondtam. Legyen nekik is munkájuk, dolgozzanak meg a pénzükért.

 

Néha látogatót is fogadhattam pár év után – eljött anya, apa és a nővérem. Rövid beszélők voltak ezek, s a családom részéről mindig könnyekkel fejeződtek be. Nagyon hiányoznak, csak mintha eltávolodtak volna.

 

- Depressziós vagy, Teddy, nagyon komolyan depressziós… beszélned kellene a börtön pszichológusával…

 

Anya majdnem mindig elmondta ezt. Nem nagyon érdekelt, mármint persze, érdekelt, és értékeltem, hogy aggódik értem, de minek… mit tudna segíteni egy agykurkász, talán teletömnének még több gyógyszerrel, holott azokból meg kapok úgyis eleget, nyugtatókat meg miegymást.

 

Nappal eltompítottnak érzem magam. Néha felderülök az udvari sétákon – no nem mintha sok látnivalót nyújtanának a csupasz kőfalak, a szögesdrót meg a gépkarabélyos őrök a toronyban… de legalább friss a levegő.

 

Sokat olvastam a börtönben. Nagyon sokat. Könyveket, újságokat, mindent, amihez csak hozzájuthattam.

 

Pár éve a kezembe akadt egy újság, nem tudom már melyik. Egyik cikke egy robbantásról szólt Londonderryben, meghalt pár katona és néhány arra sétáló civil is… rosszul állították be az időzítést alighanem.

 

Egy kép is tartozott a cikkhez, füstölgő romok, az utcán heverő holttestek, sebesültek… szilánkokra tört ablakok a házakon… egy asszony, akinek az arca egyetlen sikoltásba dermedt.

 

- Üzen valamit, hölgyem, a terroristáknak, akik ezt tették? Akik miatt meghalt a fia?

 

- Csak annyit tudok nekik üzenni, amit Jézus mondott a kereszten:

 

„Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” [2]

 

Azóta vannak rémálmaim.

 

*****

 

- Teddy! Teddy! Kelj már fel, ébredj, hékás, mi van?

 

Jerry, a cellatársam rázogatott.

 

- Teddy, szóljak az őröknek?

 

Felültem a priccsen. Kapkodtam a levegőt és éreztem, hogy az egész testem úszik a hideg verejtékben.

 

- Mi van Jerry… mi van…

 

- Üvöltöttél álmodban, Teddy… karmolásztad magad, és csapkodtál a karjaiddal. Nagyon úgy tűnt, mint aki piszok rosszul van!

 

- Mit… mit üvöltöztem…

 

- Hát azt, hogy „Szilánkok! Forró szilánkok! Égetnek, parázslanak, izzanak! Szilánkok!”

 

Hallgattam. Nagyon lassan csillapult a pulzusom és lelassult a lélegzetem.

 

- Teddy… akarsz beszélgetni… arról?

 

Sosem beszéltem senkinek részletesen arról, hogy mit csináltam, hogy mi történt. Csak nagyvonalakban.

 

- Nem… ne haragudj Jerry… de nem… köszi.

 

- Okés… semmi gond. Szólj, ha tudok segíteni.

 

*****

 

1984. május 16-án szabadultam.

 

Meglátogattam a családomat, de nem akartam velük lenni. Nem akartam kizárni sem őket az életemből, de el akartam vonulni. Messze. Mindentől messze.

 

Júniusban kopogtattam a dublini Ferences rendház ajtaján.

 

Lassan, nyikorogva kinyílt az ajtó.

 

- Jó napot. Kilkenny atya vagyok. Miben segíthetek neked?

 

- Hát… dicsértessék, atyám. Theodore Gorman vagyok. És… szeretnék itt maradni, ha lehetséges.

 

Az atya nézte pár percig sebhelyes arcomat, a fél szememet, majd így szólt.

 

- Csak pihenni szeretnél fiam, pár napot, vagy... hosszabb időben gondolkozol…

 

- Szeretnék itt maradni, atyám.

 

Csend.

 

- Gyere be.

 

*****

 

Sírtam. Zokogtam úgy, mint egy gyerek, fuldokló, nyögdécselő, felszakadó zokogással.

 

- Nyugodj már meg, fiam… na, nyugalom… itt jó helyen vagy. Meggyóntad a bűneidet. Azokat is, amelyeket másnak nem mondtál el. Sírjál csak, de nyugodj már meg… jó helyen vagy. Könnyebb lesz majd, meglátod.

 

Lassan lecsillapultam.

 

- Atyám… nem vet meg azért, amiket elmondtam önnek?

 

Komolyan rám néz, és összekulcsolja kezét maga előtt.

 

- Megvetni? Ugyan már fiam, miért vetnélek meg? Ki vagyok én, hogy pálcát törjek feletted?

 

- De a bűneim, atyám…

 

- Igen, fiam, követtél el bűnöket, méghozzá Isten és ember ellen való, borzalmas bűnöket. Ám én látom rajtad, hogy őszintén megbántad őket. Elmondtad Istennek, bevallottad és úgy gondolom, vezekeltél is. Persze, tovább kell még vezekelned, és, amennyiben lehet, talán jóvá is teheted a bűneidet.

 

Felkaptam a fejem.

 

- Jóvátenni, atyám?

 

- Igen… - mondta lassan – igen. Megvan benned a jószándék. Látom rajtad. Szolgálattal, irgalmas szívvel és jövőbeli cselekedeteiddel segíthetsz másokon. Meg magadon is. Az őszinteség… úgy érzem, nem mondtál el mindent…

 

- Atyám, én… bevallottam mindent. Mindent! Mindent, amit elkövettem….

 

Elhárító mozdulatot tesz a kezével.

 

- Most nem a tetteidről van szó. Téged mi az, ami bánt? Mert azokról eddig hallgattál, fiam…

 

- Nincsen nekem ahhoz jogom, atyám, hogy még én panaszkodjak, amikor…

 

- Szamárságokat beszélsz. Mit gondoltál, mikor idejöttél? Hogy én feloldozást adok neked minden tetted alól? Nem tehetem meg. Azt neked kell valahol megtenned. De én segíteni vagyok hivatott. Tehát… hallgatlak.

 

Pár percig csak tördeltem a kezem, és hallgattam. Kilkenny atya nem szólt semmit, csak türelmesen várt, és figyelt.

 

- A szilánkok, Kilkenny atya… a szilánkok… nagyon égetnek még mindig. Az arcomban, a vállamban… sokszor ébredek fel még mindig éjszaka… harcoltam… katonaként tekintettem magamra… és mégis csak őrlődök itt, tehetetlenül, mint a gabona a malomkövek között… a szilánkok…

 

- Fiam… azok a szilánkok nem a testedben vannak, hanem a lelkedben. Jobban égetnek azok, mint bármi más a világon… Meg kell tanulnod velük élni.

 

- Úgy érti Kilkenny atya, hogy… sosem szabadulok meg tőlük?

 

- Nos, valószínűleg nem. Talán… ezt én nem tudhatom. De abban bizonyos vagyok, hogy előbb-utóbb tompul majd a fájdalom. Isten meg fog neked bocsátani, de magadnak még nem bocsátottál meg. Ezt nem szabad sürgetni, nincsen értelme. Hidd el, fiam, majd eljön az ideje.

 

Sóhajtott egy nagyot.

 

- Ha akarsz, itt maradhatsz velünk. Dolgozhatsz, segíthetsz, és bármikor, bármelyikünk meghallgat. De egyet meg kell fogadnod: soha többé… érted? Soha többé… nem emelsz kezet embertársaidra. Isten mindenkit egyenlőnek teremtett, mint a gyermekeit.

 

Elmélázva tekintett a falon lévő feszületre.

 

- Legalábbis… ez volt a szándéka.

 

*****

 

Itt maradtam a kolostorban. Itt vagyok immár csaknem másfél évtizede.

 

Igaza volt Kilkenny atyának. Lassan tompul a fájdalom, de néha még… azért az álmaimban belém marnak azok a szilánkok. Craig. Donall. Mások, akiknek nem tudom a nevét. Az asszony az újságban, aki a fiát gyászolja – az ő szilánkjai az enyémek is.

 

Talán majd vége lesz egyszer… talán majd egyszer eljön az idő, amikor nem kínoznak senkit sem a szilánkok. Semmilyen szilánk.

 


A jövendőbeli Írországhoz

 

Tudd meg hát, olyan akartam lenni,
Azoknak igaz, hű testvérei,
Kik enyhítve Írország sok baját
Zengtek dalokat, mesét s balladát;
Hát én se legyek kevesebb, mint ők,
Hisz’ vörös rózsák határolják Őt,
Kinek régebbi a története,
Mint az Isten angyali serege,
Papírra vetették az egészet.
Mikor az Idő tombolni kezdett,
Végtelenül szárnyaltak lábai,
Írhon szíve nekiállt dobogni,
És az Idő egy parancsot adott:
Gyertyák, mindenfelé lobogjatok!
És Írország talán elmerenghet,
Kihasználva a rászabott csendet.

 

Hát akkor számítsak annyit én is,
Akár Mangan, Ferguson és Davis,
Mert annak, aki jól elmélkedik,
Rímem többet jelent, mint rímeik,
Mert felfednek roppant mély dolgokat,
Ott, hol a test magányosan szunnyad.
Mert asztalom körül járnak-kélnek
Azok az elemi teremtmények,
Melyek végtelen észből származnak, 
S feszülnek neki árnak s viharnak. 
Ám mégis, ki szabott utakon jár, 
Arra egy őszinte tekintet vár,
Velük tartasz, utazhatsz bármerre,  
Vörös rózsahatár vesz majd körbe.
Hold alatt táncolnak a tündérek,
Druida föld és Druida ének!

 

Érted írok, amíg csak tehetem, 
Az álmaim és átélt szerelmem.
Megszületünk, s időnk halálunkig
Egy szempillantás alatt elmúlik;
Énekeink és szerelmünk, amit
A végtelen Idő fénybe borít,
És minden sötétségben élő lény
Amely asztalom körül jár és kél, 
Tán meglelik, ahogy mennek tovább,
Az igazság emésztő mámorát, 
Nincs helye álomnak s szerelemnek,
Isten fehér léptei kísérnek.
Szívem rímjeim közé vetettem, 
Hogy tudd majd az eljövendő ködben,
Hogyan tűnt el velük szívem
A vörös rózsás határszegélyen. [3]


 



[1] P. H. Pearse: Részlet A Király című drámából (The King)

[2] Lukács, 23, 34

[3] W.B. Yeats: To Ireland in the Coming Times

 

 



Olvasva: 52 alkalommal