Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Zúzmarán táncoló apró sugarak
Pápay Aranka, 2018. szeptember 10., hétfő, 20:23

Szemelvények

 

A borzalmakhoz is hozzá kényszerültek szokni. Repülők zúgtak el, északról időnként zúdultak a német lövedékek a Sió fölött a falura, a Kálváriáról és a Várból pedig válaszoltak rá az oroszok. Küldözték egymásnak pusztító üzeneteiket, zavartalanul, mintha közöttük nem is utcák, házak, emberek húzódnának meg.

Ozora négyszer cserélt gazdát a Dunántúlon megrekedt állóháborúban, egyik sem volt jobb, mint a másik. A németek egyszercsak nem merészkedtek többé átgázolni a Sión, nemcsak azért, mert délről mindent elöntött az orosz invázió. Hanem már nem is lett volna mit rekvirálni, se élelem, se ló, akkor meg minek? A malom raktárából és a községi magtárból is elvitték a gabonát, csak a leleményesen elrejtett érték lapult földben, álcázott falak mögött. Aki még élt a faluban, az már edződött. Erősödött a fásultság, de a túlélés ösztönét nem ölte meg. 

Az utcai szobájuk olyan idegen lett, hogy Aranka undorral lépett csak be, meg sem tette volna, de a pékék lányával és menyükkel, Margittal és Mariskával az oroszoknak kocsonyát kellett főzniük.

Hosszú deszkákat hoztak oda a katonák, hokedlikkal alátámasztották, és arra rakatták ki velük a sok tányért, hogy megdermedjen a benne illatozó finomság, mert ebben a fűtetlen szobában volt ahhoz való hideg. A háló az oroszok élelem kamrájává lépett elő, sőt abból nekik is jutott. Ó, nem az adakozás okán. Dehogy, dehogy!  Amikor félve hárítani próbálta Mariska a felkínált kóstolót, akkor ráfogták a puskát. Meg kellett etetni a szakácsokat, nehogy eszükbe jusson megmérgezni az ellenséget.

Közben felfedezték a varrógépet, megkérdezték, az kié. Arankát mellé ültették, ő pedig rémülten varrni kezdett… Hamarosan jött egy Maruszja, hozott rengeteg, vastag vásznat, megmagyarázta, hogy abból milyen alakú, mekkora duplasarkos zsákot kell készíteni.

Ezekben az egységcsomagokban aztán meghatározott súlyú küldemények indultak útjukra, messzi orosz földre a családnak. Volt abban monogramos evőeszköz, selyem hálóing, óra, minden, amit még fellelt a Vörös Hadsereg.

Károlynak is adtak — nagyon kellemetlen — feladatot, kalauzolni kellett a tisztiszolgákat, borospincék felkutatásához. Persze, hogy nem örömmel ment, de ami még borzasztóbb volt, neki velük kellett innia. Ez a gyomorfekélyének egyáltalán nem lehetett ínyére. Pláne, amikor már a bor ki is fogyott, és a hordók alján ülepedő seprőt csapolták vödrökbe. Bevitték a konyhába, és úgy itták a sűrű, lilás — folyadéknak is csak jóindulattal nevezhető — masszát, hogy olyant embertől még nem látott az itt élők világa. Aranka kétségbeesve nézte, hogy ezt a szörnyűséget férjével is megitatták, mese nem volt.

Mivel tanult pedikűrözést, egy középkorú, magasrangú orosz tiszt furcsa bicegésére figyelt fel Karcsi, aki többször hozott csokoládét a gyerekeknek és valami olyant mondott, „iss, ich habe auch einen Sohn“. Megszólította németül, és valamit megbeszéltek. Egy délután vizet forralt, és Alexander tisztiszolga hamarosan bevezette a parancsnokát, lehúzta a csizmáját. Az fájdalmas arccal csomagolta ki a láthatóan elgyötört lábait. Összevissza álló lábujjain benőtt körmök és hatalmas tyúkszemek éktelenkedtek.

Amíg ázott a lába, arcára kiült, elterült a jóleső érzés, ami láthatóan eláradt egész fáradt testében. Beszélni kezdett a tiszt és olyasmiket is elmondott, amiért rövid úton hadbíróság elé állíthatták volna. A háború előtt leningrádi egyetemen tanított és jól beszélt németül.

Közben két katonalány ment át a konyhán, egyenesre szabott, térdig érő szoknyájuk felett zubbony, erős lábikrájukon a puha, rövidszárú csizma feszült. Nevetgélésük hallatszott ki, míg átöltöztek. Röpülő ujjú, virágos selyemruhában és magassarkú cipőben jöttek elő, vastagon kifestve, bódító kölnifelhőbe burkolva, ami úgy úszott utánuk, mint egy nyúlós slepp.

— Ezek azért álltak be katonának, mert otthon ennivalójuk se volt. Arany élet ez nekik, mindegyiknek van magasrangú tiszt pártfogója. Ha vége lesz a háborúnak, otthon megint a kecskével, disznóval laknak majd együtt a faházban — mondta a lányok mögött becsukódó ajtót nézve a tanár, közben boldogan mozgatta felfrissült lábujjait a Karcsi ölébe terített törölközőn.

Megkérdezte, mi baja van a kislány lábának, és amikor végeztek, azzal búcsúzott, hogy visszajön érte, mert van nagy tudású orvosprofesszor barátja, aki az övénél rosszabb lábakat is megoperált… Még jó, hogy nem értette Kisaranka, hogy mit mond, mert akkor biztosan nem mosolygott volna vissza rá a búcsúsimogatásakor átadott csokiért.

Tanácsot is adott, hogy amikor nekik tovább kell majd állniuk, ne maradjanak a lakásban, mert nem minden parancsnok tud a civil lakosokra így vigyázni, mint ők.

Hamarosan csomagoltak is, és Mariska lélekszakadva rohant be Pápayékhoz, hogy megtalálhatták az egyik rejteket, mert az ő evőeszközös dobozukat látta befelé gyömöszölni egy hátizsákba.

Károly sietett a parancsnokhoz, hátha visszakaphatja, mintha azt a csekélyke vagyontárgyat lényeges lett volna megmenteni… 

Aztán bánta is már, mert egy tiszt felsorakoztatta a katonákat, lábukhoz tett csomaggal. Mariskát odaparancsolta Karcsi mellé, hogy mutassa meg, melyik tette el a készletet, és a motozáskor melyik zsákból kerülhet elő. Ha valóban ott bújik az érték, a tolvajt azonnal, ott lövi le.

Egyik ruszkiban és zsákmányban se voltak már hajlandók felismerni a tolvajt és a kérdéses díszdobozt a megszeppent Mariska és Károly.

Ezt az Alexander nevű tisztiszolga búcsúzóul megköszönte, megveregetve a jó vengerszkij vállát, mint a ló farát szokás és hálából kezébe nyomott két ezüst teás- meg egy evőkanalat, kis hegedű alakú nyelükön hétágú korona és cizellált monogram volt. Mellé tett egy hasas, ibolyamintás finom porcelánbögrét.

— Harasó lenni tovaris, tedd el és gondolj Alexander. Druga.

Karcsi az egész szituációra emlékezni akart talán örökre. Ezután az ő terítéke nem nélkülözhette sem azt a kanalat, sem a bögrét, de nem igazán a barátság szimbólumaként.

Aztán amikor az utolsó, már megismert, védelmet biztosító parancsnokot is felpakolták egy teherautóra, januárban egy nagy, német támadás után a falusiak jobbnak látták elmenekülni a tűzvonalban lévő utcákból.

— Most hová megyünk, Karcsi? — nézett Aranka hideglelősen a férjére, miközben összekapkodott néhány szükséges holmit.

— A Kálvária déli oldalán, a pinceputri-soron viszonylag „szélárnyéka” van a lövedékeknek.  Oda viszlek benneteket… Legszívesebben soha nem is jönnék ide vissza…

— Ahogy összemocskolták az otthonunkat, én se…— volt a kiábrándult válasz, és annyi csomaggal, amennyit a gyerekeken kívül elbírtak, felkerekedtek.

Ott találtak menedéket, ahol a sárgaföldbe vájt putrik népe élt. Akkor nem maradt idő arról meditálni, hogy az — mint lakás — biztonságos, vagy nem. A falu utcáinál jobbnak ítéltetett...

Pár hét, ide-oda költözés következett a kis Pápay családnak, néhány napig nagyszülőkkel is együtt bujkáltak. Amit a béke nem tudott összehozni, a háború megtette. Zokszó nélkül együtt voltak.

Ilikét úgy beöltöztették, hogy Kisaranka elsőre fel se ismerte nagynénjét, aztán meg rémülten kérdezte, miért nem mosakszik meg, csupa korom az arca, olyan, mint egy öregasszonynak öltözött kéményseprő, abban a szakadt, piszkos ruhában. De aztán figyelni kezdte a többi rongyos nőt és magától is rájött, hogy a hamuból kent álarc és a rongyok épp olyan „búvóhelyek”, mint a szekrény mögötti üreg, ahová a legszebb lányokat dugták. Azok ketten csak pár percre jöttek elő, és a legkisebb mozgolódásra már tűntek is el a hirtelenjében vájt, szűk lyukban.

Néhány emberrel együtt Károlyt is elvitték árkolni. Már a második nap is felvirradt, de még mindig nem tértek vissza.

— Szépen süt a nap. Menjünk ki egy kicsit a gyerekekkel ebből a lyukból —, javasolta mama. Jenő papa közbeszólt.

— Az udvarra ne vigyétek a kicsiket, mert ilyenkor járhat erre repülő, még idelőnek rátok. Legfeljebb a féltető alá…

A putri elé ácsolt cseréptetős építmény világosabb, tágasabb volt, mint a partba vájt szoba. A sarokban, rakott sparhelten főztek az asszonyok. Az üvegezett ajtótól jobbra-balra ablakon láthattak ki, le a napsütötte völgyre. Az ott kanyargó úton teherautó döcögött. A távolabbi domb mögül hirtelen repülő tűnt fel az égen, recsegve bömbölt és valami furcsa ropogás hallatszott. Nagyapa magához rántotta Öcsikét, és épphogy a széket érte el másik kezével, amin Kisaranka ült. Azt ledöntötte és úgy hasalt le mellé, hogy zuhantában elkapta, és testével mindkét unokát takarta, míg a gépzaj elviselhetetlenül felerősödött, majd elhalkult. A plafon nélküli tetőn és a kőpadlón pattogott valami körülöttük. Az üveg- és cserépdarabok mellett addig ismeretlen, apró tárgyak gurultak, amik csak Papának nem voltak idegenek…

Kis karcolásokkal megúszták a sortüzet.

Már esteledett. Aranka tisztába tette Öcsit, de az attól sem csendesedett el, egyre tejciért nyöszörgött. Nyakából a hosszú sálat gyors, ügyes mozdulatokkal a haja alá emelte Aranka, homloka felett kétszer megcsavarta, majd a tarkójánál — egész haját belefogva — szorosan alágyűrte. Anyósa ijedten figyelt fel a „turbán” készítésre.

— Készülsz valahová?

— Leszaladok a faluba, nekem tejet kell szereznem — magyarázta.

— Megőrültél? Karcsi már ottmaradt. Te is meg akarod öletni magad? — jajgatott a mama.

— Visszajön, ne tessék félni, én is visszajövök, de ezek a gyerekek nem halhatnak éhen. Ha maradt még tehén a faluban, azt meg kellett fejni, valahol biztosan adnak tejet. — Felkapott egy köcsögöt és elindult a korán jött estében, még a kijárási tilalom előtt.

Nagyon sokáig nem történt semmi. Árpika álomba sírta magát nagyanyja karjában.

— Elkísérhetted volna, Papa! — tűnődött, miközben a kinti szürkület estébe fordulását bámulta.

— Ne zsörtölődjék ténsasszony — jött az öregember szava a sötét sarokból. — A’ jobb lenne, ha kettejük marad ott?

— Maga meg ne károggyon má annyit, öregapám! Inkább szót se szójjon! — intette asszony-unokája, aki eddig csendben tett-vett.

És akkor megnyikkant a kisajtó. Ziláltan állt a gyenge mécses fénykörében Aranka, de kezében ott volt a tele köcsög, egy kendővel lekötve.

— Itt van a tej.

— Te jó Ég, nem ért baj? — sírta el magát Mariska mama.

— Nem. A fülem mellett néha fütyült valami, aztán a Gosztola bácsi berántott a kapun… Először visszazavart volna, de mondtam, hogy én tej nélkül nem jövök el… erre a kertek alatt elkísért. Csöre néni meg azt akarta, hogy ott várjam meg a reggelt — hadarta furcsán, miközben a kezében táncoló lábast a tejjel kissé lötyögtetve a platnira tette…

Papa kérés nélkül élesztette a parazsat, és amíg ráhelyezte a fahasábot, felpillantott menyére, mint aki akkor fedezte fel az összetartozásukat.

— Az golyó volt… ami fütyült — magyarázta.

— Tudom — görbült le Aranka szája.

Amikor Kisaranka felébredt, apja ott aludt mellette a szalmán. Halálosan kimerülten ért „haza”, de azzal a hírrel, hogy találkozott Blázsoviccsal.

— Azt mondta, újra feltűnt Alexander, beszéltek is vele. Szerinte visszamehetnének mi is. Ott a parancsnokság a Hamar házban, meg talán már nem is lőnek annyira…

Másnap reggel megint felkerekedtek…

Az új orosz csapatoktól féltve a nőket, abban állapodtak meg Hamarékkal, hogy a szép polgári házukba beszállásolt parancsnokság védelmében a 4x4 méteres mosókonyhájukat elfoglalhatja a két család. Az alatt a két hét alatt — amíg ott éltek Blázsovicsékkal — Kisaranka végre, újra hallotta nevetni is az anyját. Cukorrépát reszeltek, azt keverték a darált mákhoz, és Mariskával meg Margittal rétest nyújtottak az arra nemigen alkalmas nulláslisztből. Szakadt, ellenállt a nyújtásnak, de kisülve hasonlított a süteményre. Csak szokatlan — egy kicsit földízű — volt a répától, de mohón estek neki a hadirétesnek. Magda néni meg olyan prószát sütött kukoricalisztből, hogy annak a lepénynek édeskés, finom ízét még sok évtized után is érezni véli a felnőtt Kisaranka.

Éjszakára szalmát szórtak a mosókonyha kövére, és azon aludtak sorban a nők, Magda néni, Aranka, mellette Kisaranka, aztán Mariska és Margit. A kicsik megint vájt fateknőbe kerültek a lábak közelébe, a férfiak az ajtó elé szorulva, de ott legalább őrködve alhattak.

A három férfinak üzemeltetnie kellett a kemencét. Míg a kenyerek sültek, nem figyelték őket, nagy titokban falat bontottak a pékség kamrájában, előkerültek a lesütött oldalassal teli tepsik, az ötliteres üvegekbe elrakott, gusztusos savanyú paprikák, amik közt színesek is voltak, zöldesek és pirosodók. Csak úgy kínálta magát mind, és naponta friss kenyér is jutott hozzá. Ez volt a haszna — és egyben ára —, hogy a szovjet katonáktól ott kaptak menedéket. Kiszolgáltatva, de a továbbélés hitével, amikor még remény se látszott.

 



Olvasva: 81 alkalommal