Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Visszaszámlálás
Boér Péter Pál, 2018. szeptember 9., vasárnap, 14:32



 

 

Nagyszemű sodronyinges, marcona poroszló, hasraesés nélkül, százhúsz fokos meghajlással, enyhén megemelt sisakrostéllyal a trónusán szorgalmasan bambuló öreg király elé penderült. Két kivégzés, néhány lakoma és egy sebtében lebonyolított, középszerű — már nem emlékszik, milyen végeredményű — háború közben szundikált. A harcban úgysem vett részt. Az ilyesmit néha tisztes távolról, elővigyázatosan túlbiztosítva nézegette, máskor oda sem ment.

Végezte a mindennapok rámért kötelességét. Ki nem állhatta, ha kéretlenül zavarták, és minden, amit annak minősített, egyből kéretlen zavarássá változott. Nem mondhatni, hogy részeges lett volna, aznap csak a hatodik nyolcdecis kupa bort eresztette le nyeldeklőjén, mint színes vízesést.

— Ha már porosz vagy, mit kívánsz, te ló? — vetette oda poroszlójának saját találmányú gúnyjátékát.

— Felséges királyom, az a hír röppent fel, hogy a környék falvait, egy messzeföldről érkezett, hatalmas tudású bölcs járja. Mindenféle nyavalyától, bútól, bajtól megszabadítja a pórságot. Alázattal kérdezem, mit tegyünk, hagyjuk-e fura cselekedetét továbbiakban szabadon folytatni, avagy egyéb paranccsal szaporítja felséghű, áldott tevékenységünket. Az illetőről nem tudjuk megállapítani, hogy róka sunyiságát, vagy kutya hűségét rejti magában.

— Legelsőnek, amíg testetek egyben van lelketekkel, szaporán vezessétek elém! Öregszem, kifut alólam az idő, épp egy ilyen mindentudóra van szükségem! Hány évesnek látszik ez a nagy tudású, cifra paraszt?

— Felséges királyom, olyan negyvenévesnek taksálom, de engedelmével, nekem kegyes parancsa mindentől elsőbbséget élvez. Mennék is egy kisebb csapattal, hogy becserkésszük, és élve vagy halva idehozzuk.

— Te ló, attól hogy porosz vagy, ne légy hülye! Ha azt akarod, hogy magadat és csapatodat egyben hagyjam, feltétlenül elevenen hozd színem elé! Hintót is vihettek, hogy kényelmesen utazzon, elemózsiát és némi borocskát is. Az egyik lábatok ott, a másik itt. Nektek, porosz lovaknak, lovaitokkal együtt, hat lábatok van, nemde?

Hasát fogva harsogott felvidámult viccességétöl a trónterem talpnyalókkal teli levegőjébe; azok kötelességtudóan, nyomban a királyi vicc értőjeiként, több szólamban röhögtek kórusban.

A poroszló térült-fordult, mire a léhűtők jól kinevették magukat, már hozta is a különleges szerzetet. Ez az ember sem nemes, sem katona, sem paraszt nem volt. Akkor mi? Aki nem nemes, nem katona, az mégiscsak paraszt, nem? Bár ki tudja…

Az idegen nyugodt alázattal hajtotta meg magát, ahogy azt királyok előtt szokás, majd felegyenesedett, és a nagyúr szólása előtt, köntörfalazást és félreértést kerülendően megkérdezte:

— Felséges királyom, ha ilyen nemes gesztussal palotája vendégségét élvezhetem, miben állhatok szolgálatára? Az emberei kiváló modorú, jó katonák, igen jól tartottak útban errefelé.

— Tudós ember vagy, ugye?

— Felség, minél többet tudok, annál tisztábban látom, milyen keveset.

— Ne cifrázd, és ne beszélj mellé! Tudós vagy, vagy nem?

— Húsz évvel korábbi önmagamhoz képest bizonyára, hisz nemcsak az írás-olvasás tudományát, de amilyen ismeretekhez hozzá lehet férni, azokat becsülettel próbáltam elsajátítani.

— Remek, mondd, a medicinához értesz-e?

— Sokféle kórságot meg tudok gyógyítani.

— Aranyat tudsz-e csinálni?

— Nem vagyok alkimista, felség, bár a kémiai tudományok roppantul foglalkoztatnak.

— Látsz-e a jövőbe?

— A csillagok mozgása szintúgy bizsergeti fantáziámat. Rengeteg törvényt megtanultam az égen kószáló vándorokról, de jósolni nem tudok belőlük.

— És mondd, tudsz-e bánni az idővel?

— Ó hogyne, viszonylag pontosan tudom, meddig tart egy év, azon belül a hónapok, napok, órák, percek és másodpercek.

— Ugye, nem gondolod, hogy ez tudomány, hiszen mérni mi magunk is tudjuk az időt. Az a kérdés, befolyással bírsz-e felette? Megparancsolom neked, lassítsd tízszeresével a múlását!

— Felséges uram, ekkora hatalma senki emberi lénynek sincs, és bár a jövő nemzedékek nevében nem beszélhetek, de gyanítom, ezt soha senki sem fogja véghezvinni.

A király hirtelen dühre gerjedt. Azon ritka pillanatait láthatta a slepp, amikor napközben, délutáni szundikálást és étkezéseket leszámítva, saját két lábán állt. Felpattant és vöröslő fejjel üvöltötte:

— Miféle tudós vagy te? Nekem elemi érdekem, hogy lelassítsd az időt. Öregszem, láthatod, nem annyi idős vagyok, mint te!

— Látom, felség — mondta határozottan komor arccal —, nem sok jót sejtve a kényszervendégeskedő.

— Könnyebb feladatot rovok rád! Hány év van mögötted?

— Harmincnyolc, felség.

— Segíts hozzá, hogy hátralévő életed tízszeresét élhessem még!

— Bármilyen fájó, de meg kell mondanom, ezt sem tudom megoldani. Minden efféle lehetőség felettem áll, és általában felettünk, emberek fölött.

— Poroszlók, fogjátok és egy percen belül fejét vegyétek! — ordította habzó szájjal a ki nem elégített úr.

— Kegyelem árva fejemnek! — mondta méltóságteljesen, mintegy utolsó próbaként a tudós, ismerve, hogy a királyok ilyen esetekben, százból száz alkalommal nemmel válaszolnak.

Ez volt a kivétel, ugyanis a király nem derült jókedvre, sehogyan sem válaszolt, csak kezének intésével tudatta a poroszlóval, az időhúzást nem díjazza.

Visszaült oda, ahol már nem is emlékszik, hány éve szorgalmas lustasággal üldögélt. Alig fél perc múlva — aki már vágott fát, tudja milyen, amikor a tőkébe csapják a fejszét — egy kisebb koppanással kísérve ahhoz hasonló hang hallatszott.

Roppant unalmát, napi nyolc-tíz ehhez hasonló és egyéb mókával igyekezett enyhíteni. Ám, szinte abban a pillanatban rosszul lett, és az idő teltével csak rosszabbodott.

Két perc múlva, hideg verítéktől csurom nedvesen feküdt a földön, levegőért kapkodott. Rádöbbent, hogy valahonnan, valaki ostoba kérését, hogy tízszer annyit éljen, mint tudósának hátralévő élete, nem vette tréfára. Roppant gyorsasággal múlt az idő, már öt perc is eltelt, amikor könyörgőre fogta. Beszélni nem tudott, csak magában.

— Egek ura, bocsásd meg tettemet, amiért ezt az embert, rossz szokásomhoz híven lefejeztettem!

Egy perc múlva már bocsánatért rimánkodott az összes, életében lenyakazottért. Két perc múlva az akasztottakért, három perc múlva minden más módon megöltért vagy megkínzottért, még a megbotoztatottakért is.

Éppen a kilencedik percében volt, és talán először igazán tépő rettegéssel, remegő belsővel várta, kegyelmet kap-e vagy sem.

 

 



Olvasva: 42 alkalommal