Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
MESÉL A MÚLT — KTSz és epegörcs
Pápay Aranka, 2018. augusztus 10., péntek, 15:41

részlet. A képen a kényszerközösség karácsonya, fehér köpenyben a négy fodrász, a fényképész hölgy mögött Karcsi, az apám.

A mérhetetlenül elszegényedett faluban még a nagy kospirációk árán zajló földosztás is sikertelen volt, és megkezdődött a kollektivizálás. 1947-ben a földművesszövetkezet, majd a termelőszövetkezet után, 1949-ben az iparosok is vegyes kisipari termelő szövetkezetet hoztak létre. Igazából a magas adóiktól reméltek megszabadulni, de végül saját csapdájukba estek.

Karcsi egyre levertebben érkezett haza az agitáló gyűlésekről, végül jött a megyei „agitáló autó”, újabb gyűlésre hívták össze a község önálló iparosait. Addig senki sem mehetett haza, míg alá nem írta a KTSz-be belépés nyilatkozatát.

A megyei vezetőség „önként felajánlás” megjegyzéssel sajátította ki Karcsi teljesen berendezett műhelyét és kinevezte azt a szövetkezet fodrászrészlegének. Kijelentették: a négy borbély kényelmesen dolgozhat benne két műszakban, kettő reggel hattól kettőig, a váltás este tízig. Mivel Károly látszott a legalkalmasabbnak a bizalomra, hát kinevezték a részleg vezetőjének. Ettől kezdve minden második héten délelőtt, közbeeső hetekben délután, félnapokat tartózkodhatott elkobzott üzletében — pontosan úgy, mint a másik három, kézi szerszámaival beköltöző társa —, mint egy alkalmazott. Széthullott a maga-teremtette, biztos élete. A hirtelen kapott szabadidejét úgy adták ajándékba, ahogy a vele járó keresetkiesést és nélkülözést. A bevételről pontos kimutatást kellett vezetnie és vezettetni, azt könyvelnie a saját kis íróasztalánál, és a kassza negyven százalékát társadalombiztosításként befizetnie. Nem csak a munkaideje csökkent a felére, de az állandó kuncsaftok is szétszóródtak a négy kolléga között. Ezekből ketten idült alkoholisták, Cs. A. pedig nem volt igazán jó szakember, de ő csak mértékkel ivott. Ám Sz. J-et alig látták az üzletben, a pincesorokat járta, pár pohár borért, vagy két-három szem tojásért bárkit megborotvált, és D. I. az eszméletlenségig leitta magát szolgálatban is. Így talán nem véletlenül nevezte el a falu részegvezetőnek az egész életében józan Karcsit. Ha ő volt szolgálatos, akkor zsúfolásig megtelt az üzlet, nem győzte fél műszakban, túlórázása azonban feketézésnek minősült. Gyomorfekélye ekkor újult ki harmadjára.

Mama sírva jegyezte meg, hogy Papának legalább nem kell most ezt átélnie.

~O~

Tatabányán 1951-re annyira elkészült a ház, hogy két helyiséget ki lehetett meszelni. Bözsi egy percig sem akarta férjét tovább magára hagyni ott. Előbb a két kislányt elküldte Feri vidéki rokonaihoz nyaralni, pakolt és költözött, Locival utazott takarítani, hogy mielőbb együtt lehessenek saját otthonukban.

— Első dolgom volt karnisokat felszereltetni, hogy a még festetlen ablakkeretek mögött már függönyöket lássanak a szomszédok — mesélte később. — Tudják meg, ennek a szorgalmas embernek, aki úgy dolgozik a kőművesek, ácsok mellett, mint a segédmunkások, van családja is.

És főzött hétvégén a mestereknek, hogy legyen kedvük akkor is dolgozni, és minél előbb befejezni a munkálatokat, kívül-belül a házon. Ősszel már ott íratták be a gyerekeket iskolába.

 

~O~

 

Talán igaz, talán nem, de Mariska mamának néha szüksége volt egy kis veszekedésre. Ez elég nehezen jött össze, mert Karcsival könnyen összekaptak, de Arankával ezt nem lehetett kivitelezni. Ha kiabálni kezdett valaki a környezetében, ő vagy csendesen tett rá egy megjegyzést és faképnél hagyta, vagy, ha többen veszekedtek, akkor kitárta az ajtót.

— Miért nyitod ki? Ezt nem kell hallaniuk a szomszédoknak — mondta Mama.

— Hát akkor nem kell kiabálni — szögezte le Aranka, és ez hatásos volt, de Mama egy napon belül epegörcsöt kapott a visszafojtott indulattól. Nagyon meggyötörte, epét hányt, majd napokig ágyban maradt, koplalt.

Aranka tudta már, ilyenkor keserű teával kell itatni.

— Köszönöm, kislányom — mondta hálásan, és szent volt a béke. Aztán három nap múlva vígan kipenderült a konyhába, fogott egy nagy fej hagymát, kanálfej zsírral, három tojásból hagymás rántottát készített magának, és egy jókora karéj kenyérrel jóízűen megette. Semmi baja nem lett tőle.

Más alkalommal megsértődött.

Anyu a pénteki piacról egy szépen kihízlalt (tömött) kacsával tért haza. Mama elégedetten nyugtázta:

— Hű, ez gyönyörű, biztosan jó, nagy mája van.

Ebéd utáni szundikálása után kilépve a házból, azon csípett bennünket, hogy a nyárikonyha elé engem egy hokedlira ültetett anyu, és úgy adta kezeimbe a halálraítélt szárnyas lábait, hogy egyik-egyikkel a szárnyait összefogjam, míg ő gyorsan elvágja a nyakát, és vérét egy alátett tálba csepegteti. Szörnyen sajnálta a lilikét, nekem meg nehéz volt tartani, még vonaglott is néhányat szegény, ezért igyekezett mielőbb túl lenni az egészen. Én is émelyegtem, de magyarázta:

Ez egy csúnya művelet, de meg kell tanulnod, hogyan okozhatod neki a legkevesebb fájdalmat — és mutatta, a kitapintott helyen, éles késsel, egy nyisszantással kell teljesen átvágni a tarkójánál. 

Amikor nagymama közeledett a járdán, már messziről csattant a hangja:

Hát nem tudsz megvárni? A gyerekkel tartatod azt a nehéz állatot?! Én is itt volnék, vagy mi!

Meg kellett tanulnia, Mama kérem, hogy ne járjon úgy, mint én fiatalasszony koromban…

Nem is volt nehéz — kotyogtam volna bele, de anyu se tudta befejezni a mondatát. Mama villámló szemmel fordult sarkon, fájós lábait meghazudtolva tűnt el az előszobában, és csak a szobaajtó puffanása hallatszott bentről.

Majd megbékél… — fordult felém anyu. — Az az újasszonykori eset úgy történt, hogy apukád elment valahová, egyedül voltam, a tyúkot meg kellett volna főznöm, de még élt. Addig soha nem vágtam el baromfi nyakát. A karomba fogtam, simogattam a fejét, és átszaladtam a szomszédba, megkérni Kovács Marist, hogy vágja le. De csak az anyja volt otthon. Na, az öregasszony kivett egy rozsdás kést az asztalfiókból, két térde közé kapta a madarat, kezdte nyiszálni az én tyúkocskám nyakát, az meg kapálózott, rikácsolt… Erre elkaptam a szerencsétlent, hazaszaladtam vele, egyenesen a fáskamrába, és baltával lecsaptam a véres fejét — fejezte be, miközben már a forrázóvízben forgatta a kacsát. — Na, én megtanultam a leckét, de azóta is remegek, ha le kell vágnom egy baromfit — tette még hozzá.

Ekkor az előszobaajtón Mama lépett ki, az ünneplő flokon ruhájában, gombos lakkcipőjében, ridiküljét lóbázva lépegetett a szőlőlugas alatt.

— Hétfőig Mariskánál leszek — szólt foghegyről, majd a kertajtóból még visszafordult. — Egyétek meg a kacsátokat!! — fröccsent a szó méregként.

És mit tesz egy józanító beszélgetés!

Még aznap, késő este egyik unokája, Mariska fia hazakísérte nagymamát. Miután szó nélkül a szobájába vonult, Attila kuncogva elmesélte, hogy amikor elpanaszolta, miért jött hozzájuk, a lánya megvonta a vállát.

— Jól van, Mama, most alaposan megbüntette őket, itt paprikáskrumpli lesz holnap, ők meg megeszik a kacsájuk máját, töpörtyűjét és pecsenyéjét.

Reggelre elszállt a sértődöttség, szombat-vasárnap derűs élvezettel dicsérte Mama a kacsának minden falatját, sőt még a körítéseket is.

~O~

 

 



Olvasva: 108 alkalommal