Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Retúrjegy
Bíró Rudolf, 2018. augusztus 7., kedd, 19:36

Megtörtént eseményeken.

 

Tél volt. Ereszekről lecsüngő jégcsapokba rendeződött az idő. Lassan, de csöpögött egyenesen az üresen kongó lavórba, amíg a kémény a benti szmogtól köhögött.

Ez egy másik tél volt, és még gyerek voltam. Karcos volt az ég alja, mint a hang, apám torkán:

— Gyerünk, húzd a cipőd! 

Anya csak állt az ajtóban, mint akit kint felejtett a létmagány. 

Nem tudtam hová megyünk. De otthon se volt jó.

Apám, hátára táskát szögelt, mintha egy keresztet cipelt volna, s csattal feszítette fel rá az indulatokat. Eközben Mária könnyekben állt. Fehér, ártatlan, gyermeki arcra ragasztott tekintetet siratott. Dolgos, hipóviselt keze még mindig puha volt. Megsimított:

— Szeretlek, fiam...

Kora délutánra járt, és mi még is rohantunk valami felé. Üres utcák. Latyakos hóban pangó peremvárosi idill. Lidércvalóság. Mindenki otthon. Ejtőzésekbe dermedt a vasárnapi-csend. S ezen a kietlen Szibérián robogtunk, apa és én, ketten, mint egy gőzmozdony. Menekült emlékeket rejtve belső vagonjainkban.

Megérkeztünk. Szájkéményből ömlő fáradt gőz akadt meg a sálamon. Pára csókolt arcon és vele a megdöbbenés; ez egy másik végállomás: Városi strand.

Tél volt. Mínusz kettő és fél. Fedett strandra persze nem tellett a városnak. Apámra néztem.  Ő, az előttünk összeboruló sorra. Dominók voltak. Várták a mögöttes lökést az életükhöz. De még nem sejtették, hogy pofára eshetnek. Hirtelen, rám nézett apa. Határozatlan vállvonással visszajeleztem. Ösztönös gyermeki reakcióm őszinte volt.

— Jobb bent, mint odakint. Vagy otthon, fiam! — Válaszolta, szinte dünnyögve, a szavakat közben félbeharapva. (Talán, így könnyebb lenyelni és megemészteni a kimondottakat — gondoltam.)

Pedig volt fűtésünk otthon. Rendesen fizetett számlák álltak rendbe a szekrény alján kuksoló dobozban. De már egy ideje belül kezdtem el fázni. Reszkettem... Lehet, már nem a (h)idegtől. Így a strand optimális lehetőséget kínált minden időjárásra. Talán, a belső viharokra is.

(Konzekvencia: a nyugdíjasok nyugodtak, és sokat járnak strandra. Télen. Akár a makákók, a hegyiforrásban, leáztatják a rájuk rakódott éveket. )

Szerettem volna megtisztulni. Én is.

Bementünk. Három lehetőség közül választhattunk: nyáron, és nem télen. Csak egy medence üzemelt, míg kettő, saját, üres medrébe szorongott. A termál-medence a legutolsó volt a sorban. No, meg a legkisebb. Legmesszebb az öltözőtől.

Tél volt. Mínusz kettő és fél. Rohanni kellett. Volna. De egész nap csak rohantunk, A-ból B-be. Retúrjegy nélkül. Már fel sem tűnt. Nem akartam rohanni, még ha kellemetlen is volt a parton végigsétálni.

A medence gőzfelhőbe takarózott. Nem láttam mást, csak a partra kinyúló könyökök konformista mozdulatlanságát. A korlátokon törölközők gabalyodtak egymásba. Az egyhangú, fehér táj színes kivetülései voltak. Téli-bábok. Én mégis szabad helyet kerestem, a FEHÉR törölközőmnek...

A víz kellemes volt, de a mínusz hatvanév és a húszcentis szabad vízfelület nem tett makákóvá.

Mindenesetre, erre az egy órára megnyugodtam. Valahol a medence felett fél méterrel lebegtem.

Ahol még a gőz sűrű, és a páratartalom egy elviselhető szauna érzetét kelti. Ahol még az ujjbegyek a vízbe érnek, de csak azért, hogy tudjam, nem álmodom. Béke volt, de nem örökké tartó. Látszat-megnyugvás.

A strand előtt egyedül álltam. Apám még nem jött ki. De nem rá, inkább válaszokra vártam. 

Hova tovább? Mi lesz ezután? — fogalmazódtak meg bennem a kérdések.

Csakhamar megjelent apa. Nem szólt. Nem is kérdeztem. Felültünk ugyanarra a mozdonyra, hogy egy újabb vég-állomás felé robogjunk. Retúrjegy nélkül.

Megint siettünk. Változatlan. A gyógyfürdő nem gyógyított, csak késleltetett. A gőz segített egy órán át tisztán látni, hogy a rossz érzések csak tapogatózzanak, de ne érjenek el. Kitisztult a köd. Az érzések is megtaláltak. Mindkettőnket. Újra...

Pár percig mentünk csak tovább. Apa megállt. Az eddig húzódó élethajsza értelmet kapott: Népkerti vonatállomás. 

— Ez a végállomás? Vagy egy újabb vonat indul az egyes vágányról velünk, valami felé? 

Az állomáson ácsorgó öreg bódéhoz léptünk. Rozoga testén az ablakok olyanok voltak, mint egy idős úr gyermeki szemei. Rengeteg apró játék tornyosult fölém. Megszámlálhatatlan matchbox, élmény és ámulat. Apa felém fordult:

 — Válassz, fiam! — De most nem dünnyögve, a szavakat félbeharapva mondta. Nyugodt volt. Apa volt, és én választottam. Nem gyorsan, kapkodva. Tudtam, hogy most nem sietünk tovább.

— Most már menjünk haza, Anyához — óvatosan szólva, a még mindig hallgatag apámhoz.

— Már megvan a retúrjegy.

 



Olvasva: 146 alkalommal