Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Az aranyifjú 47
Avi Ben Giora., 2018. július 7., szombat, 13:47



47.

 

Robert már szinte állandó lakónak számított a pszichiátrián. Sokan azt híresztelték, hogy csak megjátszik mindent. Egy csomó vizsgálatot végeztek el, az orvosok nem bírtak egységes képet alkotni róla. Orvosainak egy része azt mondta, egy megrögzött csaló, aki gúnyt űz belőlük. Mig a többi azon a véleményen volt, hogy megbomlott az elméje, és bent kell tartani az intézetben. A valóság inkább az, hogy Robertnek a kedélyállapota változott gyakran. Egyik pillanatban teljesen normális ember benyomását keltette, ám a másik pillanatban egy eszement, mindenre képes örült volt, aki mindenkiben ellenséget látott. Ha ilyen pillanatai voltak, le kellett kötözni, mert nekiment az ápolóknak, hogy azok kirabolták, kisemmizték.

Egy ápolónő, aki beszélt magyarul, igyekezett a bizalmába férkőzni. A nő közvetlen a háború végén került Bécsbe. Mint ápolónő elég szép karriert futott be. Saját lakást tudott venni, és egyfajta tiszteletet is kivívott a környezetében. Hamarosan osztályos nővérré nevezték ki a pszichiátrián. Sokakkal ellentétben Josefina nővér valóban komolyan foglalkozott a betegekkel. Nem kezelte őket teljesen őrültnek, hanem amelyikkel lehetett, azzal közelebbi kapcsolatot épített ki. Mert hitt abban, hogy valami okból váltak kezelhetetlen őrültekké.

Robert a bizalmába fogadta. Rajta kívül szinte senkivel sem volt hajlandó szóba állni. Elmesélte neki az eddigi életét, és a sok megpróbáltatást, amit Bécsben élt át. Az ápolónő, mindent lejegyzett és ellenőrzött. Megdöbbent azon, hogy egy olyan ember, mint Robert, hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe. Számos általa megmentett családdal és egyénnel került kapcsolatba. Próbált egyfajta gyűjtést szervezni számára, hogyha valamikor kiengedik az intézetből, akkor legyen valami kezdő tőkéje. Ám a legtöbben vagy elzárkóztak a kéréstől, vagy csak annyit mondtak, köszönik azt a segítséget, amit a háború alatt nekik nyújtott, de nem áll módjukban adakozni, mert ők maguk is szegények. A tehetősebbek pedig már nem voltak Bécsben, hanem szerte a nagyvilágban. Josefina nyitott füllel járt, és hamarosan tudomására jutott, hogy az orvosoknak már nagyon régóta terve, hogy megszabaduljanak Roberttől. Az információit megosztotta Roberttel.

— Figyeljen jól rám. Hamarosan gyógyultnak fogják nyilvánítani, és kiteszik az intézetből. Tudom, hogy nincs hova mennie. Én befogadom az otthonomba. Két szobámból az egyiket át tudom engedni önnek. Nem kérek érte semmit. Valami nyugdíjfélét, szociális támogatást is fog kapni. Már beszéltem ez ügyben, és a beadványt, amit én adtam be, kedvezően bírálták el. Szóval éhen nem fog halni, szerény körülmények közt élheti az életét.

— De nekem tartoznak — akadékoskodott Robert. — Mi lesz azzal a pénzzel, ami a telkeim mai ára?

— Ezt felejtse el, Robert. Maga ezért került ide, mert sokaknak igen kínos volt a felbukkanása. Lehet, sőt biztos, hogy nem alaptalan volt a követelése, viszont a háború után nem igazán volt fontos, hogy kárpótolják azokat, akiket kár ért. Magát valóban megkárosították, de ezer más üggyel voltak akkor elfoglalva. És azt se feledje, hogy orosz megszállási területen érte kár. Alig egy fél éve, hogy kivonultak az oroszok és az összes megszállók. Ausztria ismét független, és örök időkre semleges állam lett.

— Ha elmentek a megszállók, akkor talán lesz esélyem az új osztrák államtól kártérítést kérnem.

— Talán, de ez egyáltalán nem biztos. Mondtam magának, felejtse el az egészet.

Ahogy azt Josefina már jelezte, Robertet hamarosan gyógyultnak nyilvánították és elbocsájtották. Elfoglalta azt a kis szobát, amit Josefina a rendelkezésére bocsájtott.

1956 nyarán már sok jel vallott arra, hogy az oroszok „szénája“ nincs rendben. Lengyelországban mozgolódni kezdtek az ellenzéki körök. Az oroszok erőszakkal állították le a kibontakozó forradalmat. A lengyelek példája elsőnek a magyaroknál talált termékeny talajra. A diákság először tüntetéseket szervezett a lengyelek támogatására. Később a tüntetésből forradalom lett. Úgy nézett ki, az orosz meghátrál és hajlandó elismerni, hogy a magyarok demokratikus változást szeretnének. Ám cselhez folyamodtak. Novemberben nemhogy kivonultak volna, újabb egységeket vezényeltek át Magyarországra. A kormány tagjai Nagy Imre vezetésével a jugoszláv követségen bujkáltak. Rábírták őket, hogy hagyják el a követséget és nem lesz bántódásuk. Miután ezt megtették, elfogták és ismeretlen helyre szállították őket. Ezrek igyekeztek elhagyni Magyarországot. A szomszédos Ausztria volt az első állomása a szabadság felé vezető útnak.

Jesefina erejéhez mérten igyekezett segíteni a menekült magyarokon és Robert szintén bekapcsolódott ebbe. Hiába mondta neki az ápolónő, hogy öreg és fáradt már ehhez. Még a régi Genfi kapcsolatait is felkutatta, hogy talán még lesz valaki, aki a segítségére lesz. Klein doktor már nem volt az élők sorában. Akik meg emlékeztek rá, és arra, mi mindent tett a háborúban a rászorultakért, nem akartak ismét belekeveredni hasonló akciókba, mint akkor.

Azt sikerült elérniük, hogy hasonló módon, mint a háborúban, a magyar menekülteknek politikai menedékjogot adtak, ha ott akartak letelepedni. Robert korát meghazudtolva tevékenykedett. Hiába próbálta Josefina jobb belátásra bírni, újabb követeléssel állt elő az osztrák kormánynál. Alig telt el pár hónap, ismét a pszichiátrián találta magát.

Már nagyon rossz állapotban volt. Egy világos pillanatában megkérdezte tőle Josefina, nem bánta-e meg, hogy élete nagyobb részét a szegények és elesettek megsegítésére fordította.

— Nem bántam meg semmit sem. Ha ismét tehetném, ma is ugyanazt tenném. Szeretném, ha minden létező, és a jövőben esetleg a birtokomba kerülő vagyonomat a szegények megsegítésére fordítanák.

Feinsilber Robert 92 éves korában egy bécsi elmeotthonban fejezte be földi pályafutását. Neve hosszú időn keresztül egyfajta fogalommá vált. Még ma is sokszor hallani ezt a mondatot, ha valaki kölcsönt szeretne kérni tehetős ismerősétől: Mit gondol, mi vagyok én? Róbert bácsi?

 

 Útúszó

 

Feinsilber Róbert, vagy ahogy az emlékezet megőrizte, „Róbert bácsi“ valamikor 1925-1930 közt üzemeltetett népkonyhát a mai Kálvin téren, majd az Almássy téren. Megírták már többen az életrajzát, ám mai napig vita tárgyát képezi, hogy valóban a szegények apostola és megmentője volt, avagy egy minden hájjal megkent szélhámos, akinek maga felé hajlott a keze.

Alakját vettem alapul, a köré szőtt történetek egy része is megtörtént eseményekre épül, de az itt leírt kalandjai többségét a saját fantáziám szülte.

 

 

 



Olvasva: 71 alkalommal