Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Nikáb 20. A szörnyeteg
Vandra Attila, 2018. július 7., szombat, 17:40

Angéliqutől Legrand felügyelő megtudja, hogy a merénylet napján Maryam öccsét szörnyetegnek nevezte. Ám Angélique ugyanakkor kizárta a szerelmi kapcsolat lehetőségét a két eltűnt közt.

 

A szörnyeteg

 

Miután elbúcsúztak, és magára maradt, Bernard Legrand felügyelőnek hiányérzete támadt. Nem messze az utat övező fák alatt egy pad várta a pihenni vágyót. Leült. Amint elhelyezkedett, mintha villany rázta volna meg.

— Nem kérdeztem meg, miként halad a nyomozás! — hasított belé a felismerés. — Ez a nő nem izgul többé barátnőjéért! Tud valamit! Ha cinkosuk, miért akart segíteni, megtalálni őket? Tudnia kellett volna, hogy társai élnek... Akkor még nem tudta, amit most tud! A kapcsolatot tehát nem tartották az utóbbi hetekben. Most újra felvehették!

Hirtelen ötlettől vezérelve először be akart menni az utazási irodába, és igazolványát felmutatva, megérdeklődni, hova utaznak. Aztán rájött, két percbe sem telne, és Angélique Duchamp máris tudná, hogy szagot fogott a rendőrség. S talán az utazási irodában ki sem adnák az információt bírói felhatalmazás nélkül, amit nem lenne egyszerű beszerezni, mert nem körözött személy. Gondolta, megosztja Ory felügyelővel a tippet.

Lyoni kollégája épp kivett két szabadnapot, így csak harmadnap sikerült beszélnie vele, mert a mobilszámát nem tudta, s annyi idő után a felismerés nem tűnt sürgősnek. Maurice Ory amint bement a munkahelyére, és megkapta az üzenetet, azonnal felhívta. Ám ő nem villanyozódott fel a hírtől.

— Megfigyelés alatt tartjuk. Nászútra készül, ilyenkor a nőknek más sem jár az eszükben, s feltehetően belenyugodott, barátnője halálába, vagy végérvényes eltűnésébe. Követtem a facebookja bejegyzéseit. Exotikus helyekre készülnek. India, Nepál, Thaiföld, Tonga, Ausztrália, bár Sydneyben csak átszállnak.

— Tonga? — kapta fel a fejét Bernard Legrand, hiszen azt nem említette neki a lány.

— Nekem is feltűnt, olyan kakukktojás az útvonalban. Ott töltik a Húsvétot. Angélique Duchamp katolikus, és erősen vallásos családban nevelkedett.

— Én azért...

— Már utána néztem az iInterpolon keresztül. A tongai határrendészet visszaigazolta, se Maryam Anwari sem Joseph Beaumarchais nem lépte át a határukat.

Vakvágány... Vagy mégsem az?

Talán túlterheltsége miatt Bernard Legrand el is feledkezett volna az ötletről, ha a következő vasárnap, édesanyja halálának tízedik évfordulóján, nem megy templomba. Már befejezte az imádságot, és kifelé tartott, amikor megakadt a szeme egyik szentképen. A Szent Családot ábrázolta menekülés közben. József kantáron vezette a szamarat, amely Máriát cipelte a kis Jézussal az ölében. Neki ezúttal nem a kis Jézus tekintete vonta magára a figyelmét, mint megannyiszor, amikor elment a kép előtt. E napon a szamarat vezető József aggódó arca vonzotta mágnesként, miközben Máriára nézett, kinek fejét, arcát kissé eltakaró kendő fedte. József és Mária... akiknek szeméből áradt az egymás iránti szerelem. Joseph és Marie... Nem! Joseph és Maryam! Megmenekültek! Biztonságban vannak! Valahol a világ végén... Tongán! A bombát nekik szánták, és azt is sejtette már miért: a tiltott kapcsolat miatt. A mozaik darabjai összeálltak. Terrorizmus, fegyverkereskedelem, merénylet, kettős gyilkosság, drogcsempészet... van még valami a listán? Elnevette magát, nem épp a helyhez illően. A felé forduló megbotránkozott tekinteteket látva, sietve elhagyta a templomot.

— Fiaskó! A bombakészítő melléfogott! A „szent család”, ha látta a robbanást, vagy legalább a nyomait, nem csoda, ha kámforrá vált. A híreket a terrortámadásról követhették a mallban levő TV-ken. Jobbnak látták nem jelentkezni. S tudták, visszatérés nincs. A rendőrséghez fordulhattak volna védelmet kérni, feltehetően tisztázhatták volna magukat, de a híreket látva-hallva, azt is tudhatták, nemcsak a merénylő van a nyomukban, hanem feltehetően a drog- és fegyvermaffia, sőt az Iszlám Állam is bosszút esküdött ellenük.

A nevetés a torkára forrt, amint Ory felügyelő felesége jutott eszébe. Véletlen lett áldozat. Amikor megkapták a figyelmeztetést, hogy nyomukban a rendőrség, elhagyták az autójukat, és gyalog menekültek tovább. A két szökevény benne hagyta a kulcsot a Mercedesben, hiszen nem akartak többé visszatérni. Angélique Ory és társa megláthatták a slusszkulcsot, és jó ötletnek tűnt az imám Mercedesével menekülni tovább. De felrobbantak... egy másnak előkészített bomba miatt. Levegőbe repült velük a magukkal vitt drog, véletlenül fennakadt a szűrőn a két fegyvercsempész, amely után lebuktak a társaik is, és velük a tervezett karácsonyi terrorakció is!... Láncreakció...

Miért kellett menekülniük? Maryam fel volt dúlva azon a reggelen. Még jókedvűen ment el otthonról. Ezek szerint azután kapott fenyegetést, vagy fülest a rá váró veszélyről. Joseph Beaumarchais autóját beadta a szervizbe a baleset miatt. Elvitték hát az imámét. Csakhogy abba nyomkövetőt szereltettek... De Maryam tudhatott róla, s azért hagyták benne a kulcsot. Gondolták a családjuk úgyis megtalálja...

Az autót a szervizbe az imám vitte be, de onnan Abdul hozta el... Fatma Anwari bevallása szerint férje „örül, ha a levelezését intézi és egy szövegszerkesztést meg tud csinálni a számítógépen”. De fia, Abdul már ért hozzá! Neki viszont alibije van. A robbanás után negyedórával Lyontól harminc kilométerre, nem messze az autópályától tankolt, s a benzinkutas, sőt az egyik eladó is emlékezett rá. Talán túl látványosan áll biztos alapokon ez az alibi, mint azé, aki tudja, szüksége lesz rá... „Abdul egy szörnyeteg!” — jutott eszébe Angélique Duchamp vallomása Maryam Anwari utolsó napjáról. Tehát csakis ő lehetett. Képes lett volna kinyírni a húgát?

Elővette a telefonját, és tárcsázta az saint étienne-i Ötös Rendőrkapitányságot. Ők felelnek a többségében muszlimok lakta városrészért, mely egyre inkább NO GO! zónává kezd alakulni. Akadt eset, amikor a mentősök rendőri kíséretet kértek, oda kivonulni. Mindenesetre illegális „sária-rendőrség” is működik ott, már vagy két éve. A kollégák igazolták a feltételezést: Abdul Anwari, ha nem is állandó, de aktív tagja a „testületnek”, a „parancsnok” pedig Ali ibn Chérif... volt. Nők is akadnak a tagok közt.

A muszlim országokban egy más vallású nő, ha férjhez megy egy muszlim férfihoz, követnie kell a vallását. Át kell térnie az „igaz” hitre. Elvileg egy muszlim nőnek is követnie kellene férje hitét, de akkor hit-elhagyást követne el, aminek a büntetése halál... Ezért tilos más vallású férfival házasságot kötnie, tehát köztük a szerelem is tabu!

Bruneiben akár öt év börtönt is kockáztat, aki megünnepli Karácsonyt. Szaúd-Arábiában ismételten felhívják a muszlimok figyelmét, aki felköszönt egy keresztényt Karácsony alkalmából, az bűnt (hitelhagyást) követ el. Aki pedig a Bibliából idéz az iskolában, ahol tanít, az mit kockáztat? Vagy a közös kávézásokra derült fény és meggyanúsíthatták őket tiltott kapcsolatért vagy a Biblia-idézetekre. Mivel együtt szöktek, feltehetően az előbbivel fenyegették meg őket, jogosan vagy sem, az nem számít. Mindkettejüknek menekülniük kellett.

— A saját öccse... — csóválta meg a fejét. — Képes halálra ítélni saját, szeretett nővérét hit-elhagyásért? De más lett az áldozat — ismételte magában.

Felhívta Ory felügyelőt.

— Az elmélet, hogy az ön felesége volt a merénylet címzettje, minden ízében nyikorog. A bombát nem csak össze kellett állítani, hanem az alkatrészeket is meg kellett rendelni és venni hozzá. Ehhez túl sok idő kell. Ha tudták, hogy beépített ember, megölhették volna másképp is, nem kellett volna több millió euró értékű drogot is levegőbe röpíteni. Ha egy konkurens banda műve, túl komplikált a terv a versenytársak kiiktatására, s csak akkor lenne értelme, ha a banda főnökét repítették volna levegőbe. Amennyiben ez merénylet, és nem drogbanda-leszámolás, akkor már a gyilkossági csoport feladatköre, még ha véletlenül egy drogbáró fia is áldozat lett. Itt már nem a drog a tét, hanem ki és miért tett bombát az autóba. Tisztázza ezt Poincaré alezredessel. Követelje vissza a dossziét. Vagy minimum az engedélyt, hogy az ön osztálya is nyomozhasson. Van egy ötletem.

— Mi az?

— Ki kellene hallgatni Fatma Anwarit. Maryam Anwari anyját.

— A bíró a házkutatást sem engedélyezte Abdul Anwari lakásán az imám házánál történt fiaskó után.

— Nem gyanúsítottként... — tette hozzá Legrand felügyelő.

— Aham... — értett a szóból Ory felügyelő elgondolkozva. — De én nem hallgathatom ki. A feleségem az egyik áldozat.

— De hát kitalálták a rendőrségen belüli együttműködést is... Van Saint Étienne-ben is gyilkossági csoport, s bár az eset önöknél történt, minden „érdekelt” személy idevalósi.

— Akik semmit sem tudnak az ügyről... — felelte gyanakodva Ory felügyelő, majd azonnal kapcsolt. — De hát az együttműködés jegyében megkérhetnék... Ön tovább nyomozott az ügyben? Ez szabályellenes, és... —váltott vádló hangnemre.

— Ajánlanám, vegye fel a kapcsolatot Matthieu Malenfant felügyelővel. Maryam Anwari legjobb barátnője önként jött hozzám vallomást tenni. Több tanú igazolhatja. Mesélt néhány mozzanatot kolléganője utolsó napjáról, lehet olyant is, ami talán Poincaré alezredes úrnak elkerülte a figyelmét... Én csak végighallgattam. És... — sugallta Bernard Legrand.

— Beszélek vele, Grandpierre ezredessel és a bíróval is. Gondolom, az ügyvéd jelenléte nem akadály, sőt ajánlott...

— Szó sincs róla! Illetve igen, ajánlott.

Egy óra múlva a szolgálatos altiszt szólt az épp arra járó Bernard Legrandnak.

— Matthieu Malenfant felügyelő, saint étienne-i gyilkossági csoport — nyújtotta át a kagylót.

Egykori egyetemi kollégájával hamar szót értettek. Egy biztos, nemcsak Ory felügyelő, hanem Matthieu Malenfant sem ült karosszékben az utolsó óra alatt. Minden el volt intézve, még a bírói engedéllyel is megérkezett a fax. Az ügyvédet is értesítették. Az Anwari-porta előtt találkoztak. Két rendőr, a sofőrjeik, kinn maradtak, ők ketten bementek. Az imám kaput nyitott, és bekísérte őket a lakásba. Az ügyvéd is ott ült már a nappaliban, az asztal mellett. Az imám az asztal elé mutatva kimért udvariassággal hellyel kínálta a két felügyelőt. Fatma Anwari az egyik szobából jött elő, nikábban.

— Várom kérdéseit — állt meg az asszony kimért távolságban, és nem ült le. Hanghordozása magasfokú stresszről árulkodott. Látván ezt, Bernard Legrand is felállt.

— Mikor tudta meg, hogy a lányát halálra ítélte a hudud-bíróság?

Fatma Anwari minden ízében remegni kezdett, végül tett egy lépést, és a közeli kanapéra rogyott, arcát kezébe temetve. Teste rázkódott a sírástól.

— Nem köteles válaszolni! — szólt közbe az ügyvéd. — Ne válaszoljon!

Bernard Legrand felügyelőt is mellbe vágta a reakció, nem számított épp ilyenre. Olyan válaszra várt, amely segítségével tovább építhette volna a mozaikot, mely végül segített volna sarokba szorítani Abdul Anwarit. Bármely dátumot mond, azzal azt is elismeri, hogy tényleg a hudud-bíróság ítélte halálra. A további kérdezősködést az ügyvád feltehetően megakadályozta volna. De ennyi már leszűkítette volna a merénylet kiagyalói körét a hudúd-bíróság tagjaira.

Hirtelen észbekapott és körbenézett. Az imám arcára is kiült a meglepetés okozta döbbenet, mely egy pillanatra megbénította. Amikor magához tért, felugrott az asztal mellől, odalépett a kanapé mellé, és átölelte zokogó feleségét. Ám a sírógörcs nem maradt abba, s az ügyvédi tanács is süket fülekre talált, mert az asszony félhangosan, de a könnyek közt is érthetően motyogta:

— Tudtam, előbb-utóbb kiderül, és őt is elveszítem... Ó, Allah, miért veszed el mindet tőlem?

Az imám fárszi nyelven tiltó hangnemben szólt hozzá, majd egy kétszavas mondatot ismételgetett, láthatóan egy tiltást.

— Nem kényszeríthetik, terhelő vallomást tenni saját fia ellen! — pattant fel az ügyvéd.

— Nem, de azt hiszem, egyetértünk, az iménti jelenet, amelynek ön is tanúja volt, elégséges alap Abdul Anwari gyanúba fogására, kihallgatására és egy házkutatás elrendelésére!

Mielőtt az ügyvéd bármit is válaszolhatott volna, megnyílt a bejárati ajtó, és a gyanúsított lépett be rajta.

— Mi történik itt? Miért kell anyámat kihallgatni? — látta meg először a két rendőrt, s csak utána zokogó édesanyját.

 — Abdul Anwari, letartóztatom nővére...

 Matthieu Malenfant felügyelő nem tudta a mondatot végigmondani, mert az imám fia amúgy zoknisan, hiszen muszlim szokás szerint lábbelijét az ajtó előtt levetette, kifordult az ajtón, és futásnak eredt.

— Arrête, ne bouge pas! (Állj, ne mozdulj!) — ugrott ki utána az ajtóhoz közelebb levő Matthieu Malenfant felügyelő szintén zokniban, jól beletocsogva egy pocsolyába, előkapta szolgálati fegyverét, majd elüvöltötte magát, hogy a ház előtt posztoló két rendőr is hallja:

— Ne engedjétek elfutni! Tartóztassátok fel!

Nem kellett, mert az első menekülési reakció után, Abdul Anwari belátta, elméleti esélye sincs megszökni. Jobbról a házuk, balról a szomszéd ház, a kapun túl két rendőr, a háta mögött fegyveres rendőr... Megállt.

— A csuklóját! — rivallt rá Matthieu Malenfant. Az imám fia nem ellenkezett. Bár nem nyújtotta oda engedelmesen a kezét, nem rángatta el, amikor a felügyelő megfogta. — Letartóztatom bűnrészesség miatt a nővére, Maryam Anwari meggyilkolása céljából elkövetett merényletben, melyben két ember meghalt, és többen megsebesül...

Nem tudta a mondatot végigmondani, mert Abdul szinte sikoltva szakította félbe:

— Ahhoz a bombához semmi közöm! — hangjából az igaztalan vád miatti kétségbeesés érződött ki.

— Higgyenek neki! — zokogott Fatma Anwari. — Ő csak Maryam után ment, megakadályozni, hogy őrültséget... — akadt el a hangja egy pillanatra. — De elkésett!

Muhammad ibn Nasser, az ügyvéd arabul erélyesen rászólt. Hangneméből tiltás érződött ki, feltehetően hallgatásra akarta rávenni. Eközben Bernard Legrand kezdett magához térni a meglepetéséből. Az imámra pillantott, akiről lerítt a megdöbbenés, mintha ő is meglepőt hallott volna, s próbálná összerakni a hozzá eljutott információk mozaikját. Meg se tudott szólalni.

— Ha nem bűnös nővére, Maryam Anwari ellen elkövetett merényletkísérletben, akkor miért futott el? És nővére miért nevezte önt szörnyetegnek?

— Monsieur Abdul Anwarinak joga van hallgatni, és joga van olyan ügyvédhez, aki jól ismerje a történteket és a vádat, a családnak pedig ahhoz, hogy ne tegyenek olyan vallomást, amelyet fiúk ellen lehetne fordítani. A további vallatást ezek után törvényellenesnek minősítem, mindaddig, amíg védenceimmel nem tudok elbeszélgetni. Erre itt és most akarok lehetőséget! Annak a szobának — mutatott az egyikre — az ablaka az utcára néz, ahol két rendőr áll. A vádlottnak megszökni nincs lehetősége.

— Másik nővére, Jasmine Anwari halála nem volt baleset, ugye? — tett fel Legrand felügyelő retorikai kérdést a megbilincselt Abdul Anwarinak. — És ön tudott erről, nemde? — nézett Fatma Anwarira, akit közben az imám felsegített a kanapéról.

Ahmed Anwari egyik kezével erősen tartva feleségét, a másikkal befogta a száját. Senki sem szólalt meg, de a halálos csönd rém beszédes tud lenni.

— Szóval igen... — vonta le a felügyelő a következtetést, majd a hirtelen visszaforduló ügyvédre nézett, megelőzve a megszólalásban: — Joga van hallgatni... — jelezte, hogy a törvény betűjének eleget tett, majd elővette telefonját, tárcsázott, s jó hangosan, hogy időközben az Anwari család és ügyvédjük mögött bezáruló ajtón át is áthallatsszon a hangja, beleszólt.

— Keressétek ki a tavaly októberi Jasmine Anwari halálos balesetének dossziéját. Megölték! A hudud-törvényszék ítélte halálra, és kivégezték!

Több, mint egy órát kellett várni, amíg az Anwari család ügyvédjüktől kísérve ismét megjelent a nappaliban.

— Monsieur Abdul Anwari hajlandó együttműködni a rendőrséggel, de csak egy feltétellel. Ha a továbbiakban szüleit semmilyen formában se kihallgatás, se házkutatás, se más formában nem zaklatja a rendőrség. Amúgy sem kényszeríthetők saját gyermekük ellen terhelő vallomást tenni. Amíg erről nem kapunk írásbeli nyilatkozatot, védenceimnek, a család minden tagjának joga van hallgatni.

— A további kihallgatásról jegyzőkönyvet kell készítenünk, amelyre csak a rendőrkapitányságon vannak megfelelő körülmények. Emiatt monsieur Abdul Anwarit előzetes letartóztatásba kell helyeznünk. Időközben Grandpierre ezredes úrral egyeztetni fogunk. Neki kell belegyeznie a feltételekbe.

 

 



Olvasva: 62 alkalommal