Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Ilcsike nem tudja
Nagy Horváth Ilona, 2018. július 6., péntek, 13:43



Ilcsike itt még nem tudja,

hogy nagyjából negyven év múlva

ő is piros kiscsizmát akaszt a falra,

ettől megnyugszik,

és egy darabig nem gondol rá,

mennyibe kerül

a meleg,

s az üresség helyét

átveszi a várakozás,

amelyben az ember

voltaképpen nem vár

semmit,

itt még csak azt tudja, ha

olyan szép volna,

mint a szőke kislány,

foghatná a kékszemű

babát,

de az ő haját le kellett

vágni, mert túl sok,

és a Zsuzsiról lemaradt szoknya

nem éri be,

mert kövér, mint az apja.

 

Ilcsike itt még nem tudja,

hogy jövőre megtanul olvasni,

és hogy a rákövetkező évben

megmondják neki, ő nem

lehet Többsincs királyfi,

hiszen lány,

legfeljebb királylány lehetne,

de azok mindig csak várnak,

ezt mindenki tudja,

kastélyok mélyén, szörnyek

barlangjában, szegény ember

házába száműzve,

na meg szépek.

De itt még nem röhögték ki,

itt még csak azt tudja,

ha reggel időben érkezik,

lesz ideje rajzolni, míg

megjön a többi gyerek,

királylányt rajzol a várfalakon

kívül, gyalog,

és nem vitatkozik,

amikor az óvónéni megint rászól,

rajzoljon rendesen,

nem léteznek zöld szemű

emberek.

 

Ilcsike itt még nem tudja,

hogy jövőre csak második

lesz a tornasorban,

mert Pardavi Orsi lesz az első,

aki amúgy a harmadik lenne,

de ő valamiért mégis első

és az iskolaköpenye is piros,

meg már kiesett az első foga,

és ő meg  később se lesz magas,

mert a többiek tovább nőnek,

és nem lesz piros köpenye soha,

csak kamasz korában egy piros kabát,

amit ajándékba kap,

de az anyja eltüzeli, mert ilyet

csak a kurvák hordanak.

Itt még csak egy piros szandált

szeretett volna

és néha azt a kékszemű

babát.

 

Ilcsike itt még nem tudja,

hogy az apja mindössze huszoneggyel

idősebb nála,

hogy elköltöznek innen

valami idegen helyre,

ahol mindenki megváltozik,

és nem fogják észrevenni

az iskolában

combján jobb felől a tiszti szíj nyomát,

pedig milyen

érdekes, kivehető a varrás mintája is,

de a katonák gyerekein

akkoriban nem voltak ilyenek,

az ellenőrzőbe csak az

került be,

kössék össze a gyerek haját,

meg nem illeszkedik,

csak gyűjti a köveket.

Itt még csak azt tudja,

hiába szerzi meg a műanyag telefont,

nem érti, mit lehet azon

játszani.

 

 

Ilcsike itt még nem tudja,

hogy kétezertizennyolcban

Jósti már majdnem harminc éve

halott, és hogy ekkorra meghalnak

a többiek is, vagy tényleg

vagy csak már nem érdekes,

mert ekkorra már évek óta tudja,

egzisztencia híján kényelmetlen

rokon, a vér szava csak a

regényekben örök,

valójában nem hallatszik

át a kunsági dombokon,

s úgy él majd idegenül a

kisalföldi porban, ezzel hangtalan

keringő vérrel, hogy mindig

hazamenne, de már nem tudja,

hol van, létezik-e valahol.

Itt még csak azt tudja,

ebéd után majd úgy kell

tenni, mint aki alszik,

és úgy kell tenni,

hogy nem érdekes,

hogy kombinéban kellett tornázni,

mert az óvónéniknek elege van abból,

hogy megint nem hozott zsákot,

a gyerekek nem nevettek,

a gyerekek akkor még

elfogadták ezt a furcsa,

réteges világot.

 

Ilcsike itt még nem tudja,

a gyárutcanegyven istállóból lett

átalakítva, és ő ott lakik majd,

nagy, szőrös penész nő a szekrények

mögött, ami részben az ő hibája a főbérlő

Panni néni szerint, mert folyton behúzza

a függönyöket nappal is,

és negyvennégy évesen is jajongva vajúdik

benne ez az albérleti szoba,

mert itt olykor csönd lesz,

megálló,

az utolsó otthona,

a függönyrésen beszökik a napfény,

és amikor esik, a szemközti kamrasor előtt

csepegő víz élénkre mossa a sárga kavicsokat.

Itt még csak a csendet tudja,

meg az éjszakákat,

amikor a hideg ablaküvegnek

tapasztva homlokát várja a

halált, mert nem kap levegőt,

még abban a kombinéban,

kis mellkasán szinte látszik,

ahogy nyugtalan dobol a szíve,

de Zsuzsi azt mondja, anyu

tegnap is azt felelte,

ne beszéljen hülyeségeket,

ma már nem ébreszti fel,

aludjon.

 

Ilcsike itt még nem tudja,

hogy a szülei majd újból

összejönnek, azután mégsem,

hogy itt majd csak egy szoba lesz,

de ez már Sopron,

hogy este lefekszik hamar,

hogy elmúljon az a nap is,

nem tudja, egy kevés még van

belőle, az apja bejön és leköpködi,

kurva leszel, mint az anyád,

és ő akkor tud valamit, hogy

nem szabad megmozdulni,

nézni sem, így kell elaludni,

takarón a részeg nyállal,

hajnalig lapul,

fél, pedig nem szól hozzá többet,

a falat se meri nézni, nem sír,

csak fekszik szorosra zárt szemmel,

hangtalanul.

Akkor még csak azt tudja,

lemehet majd játszani, és nyáron

átszökik majd az elhagyott füvészkertbe,

nem csinál majd ott semmit,

csak tudja, hogy ott jó,

bár a darazsaktól fél

egy kicsit, mert ha az megcsípi,

ő bőg, és akkor abba kell hagynia,

mert az hiszti, és az nagyon nehéz,

mert nem kap levegőt.

 

Ilcsike itt még nem tudja,

tizenöt meg egy kicsi évesen

milyen tiszta fénnyel

tud jönni majd az első szerelem,

hogy az ember akkor nem gondol

el semmilyen jövőt, akkor mindig

csak a most van meg a következő

pillanat, és a tél is, mert az igazi szerelmek

nem múlnak egy nyár alatt,

sőt a szakember szerint soha,

mert minden úgy marad, ahogy

akkor van, mikor csattan a hátsó épület

fehér vályogfalán, és csodálkozik,

hogy egy embert falhoz lehet vágni csak úgy,

és megint, aztán már tudja,

ez most újra az, amikor nem sír,

nem mozdul, feküdni kéne

szorosra zárt szemmel, nem hallja, mit mond,

csak nézi, tekintetét keresi, hogy szelídüljön, de nem,

és nem tudja, ki ez az ember,

valaki jön,

 addigra mindegy,

ilyenkor nem gondol jövőt senki,

és már tényleg mindegy, vesz-e még levegőt.

Akkor még csak azt tudta,

ezeket a játékokat majd szépen

elpakolják a nénik, a Jézuska az óvodának hozta,

de otthon majd ledől a heverőre, és megint elképzelheti,

repülni tud, s gondolatban ott

köröz majd a cserépkályha felett és

látja majd, mi van a szekrény tetején,

mert elméjében is csak a szobában

repül, nincstelen embernek

az álma is szegény.

 

Ilcsike itt még nem tudja,

még tizenévesen egy ház mögött ül majd,

nézi a csillagokat, és azt gondolja,

rendben volt az úgy,

hogy közölték vele,

„akkor feleségül veszlek”,

és magára vesz majd minden

föllelhetőt, szemére álmot,

szívére keresztet,

alázatot , hogy ne

kelljen kimondani,

anélkül vesztett, hogy

előtte játszott volna.

Itt még csak azt tudja,

valami nincs rendben vele,

folyton mondják, játsszon,

de nem mutatta senki,

hát nem is tudta,

hogyan kellene.

 

 

Ilcsike itt még nem tudja,

közel negyven év múlva

már ízetlenek lesznek szájában

a szavak,

hogy majd úgy látja, minden nap

átmeneti volt,

nagyjából minden úgy maradt,

valami nem stimmel ezzel

a karácsony dologgal,

bár pár éve vett egy piros kabátot,

már nem hordja,

-          talán kövér, mint az apja –

sose lett kurva, se semmi, 

rendesen rajzol,

vesz levegőt levegő után,

álmában rég nem repül,

fák alatt ülve madarat hallgat,

s néha arra gondol,

játszani szeretne még

szépen,

emberül.

 

 

 

Ilcsike itt még nem tudja,

hogy Zsuzsi kiugrik majd

az ablakon,

hogy segítséget hívjon

míg ő áll szemben a

pisztolycsővel,

lépésnyire a bejárati ajtó,

de ilyenkor

nem mozdul az ember,

a nyolcéves sem,

azt se tudja, hogy ha beszél

erről, majd problémás lesz,

hiszen meg se történt, nem

történhetett,

a katonatelepeken ugyanis

mindig rend van.

Itt még csak azt tudja,

a filmekből nem tanulunk,

mert ha Heil Hitlerrel köszön,

apu megüti,

közben le se teszi a

sört.

 

Ilcsike itt még nem tudja,

télen nagyon hideg a

gyárutcanegyven,

hogy Zsuzsi lemorzsolódik,

Sopronban marad,

és hiába küzdi le

nekifeszülve azt a rengeteg havat,

aznap nem kellett

volna iskolába menni,

„katasztrófa van”.

Itt még csak azt tudja,

a hóban szánkózni kell,

meg vigyázni,

mert a Zsuzsi azt mondta,

anyu szerint a könny

belefagy a szembe

és örökre megvakul,

ha sír megint.

Akkoriban még

nem voltak katasztrófák.

 

 

Ilcsike itt még nem tudja,

hogy majd’ negyven év után

elmélázva a falra akasztott

mikulás csizma mellett

érezni fogja a szaloncukrok

akkori illatát,

hogy elnyomva, megalázva, megnyomorítva,

de ott lesz

még benne ez az élet utáni mohó

vágyakozás,

s tudni, hogy ott maradt

a rendezői jobbon, hogy voltaképpen

áttengte ezt a lassan két emberöltőt

kivehetetlen mellékszerepekben,

hogy lélegezne, mégis a végére gondol,

ahol várja az örök

gyárutcanegyven és a tisztára mosott

sárga kavicsokon motozó eső.

Itt még csak azt tudja,

valami nem stimmel ezzel

a karácsony dologgal.



Olvasva: 347 alkalommal