Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Néhány oldalon...
Kozák Mari, 2018. július 4., szerda, 13:00



Néhány oldalon...

 

Néhány oldalon elfér egy egész élet…

 

Anyám gyönyörű volt fiatalasszonynak — nekem ma is szép —, sokat mondom is neki.

Azóta, hogy feleszmélt bennem a gondolat, mindig olyan akartam lenni, mint ő.

A szeme mindig ragyogott, biztos azok a csillagok égtek benne, akik éjszaka virrasztottak, majd a földre lopakodtak és reggel nem akartak visszamenni, hát beköltöztek anyám szemébe.

Szája sarkában, mindig bujkált egy huncut mosoly — ha ránk emelte tekinteték mosolygott —, volt, hogy előjöttek, de leginkább csak kuporogtak ott.

Vékony derekát a szél szerette átölelni, olyankor még szoknyája alá is bebújt, ő meg ujjaival simogatta a haszontalan ráncokat és szelíden dorgálta a bolondját.

Mindig egyenesen ült a széken, messze a távolba kémlelt, mintha valakit várna jönni — ökölbe szorult ujjai fogva tartották az emlékeit. Szó nélkül végzett minden férfimunkát, négy lányt nevelt, fehérre sikálta a ruhákat, ebédre meleg étek volt az asztalon — nem ült közénk. Talán enni sem láttam soha — apám egyszer sem kérte meg: ülj hozzánk — azt hiszem, csak úgy futtában kapott be néhány falatkát.

A szeme, a szeme, mégis ragyogott és szája sarkában az a kis félmosoly — nekünk tartogatta.

Az udvar, a kert, a gyermekek nevelése, mind neki jutott. Apám nem volt jó ember, meg aztán önző is volt — mint az egykék —, elvárta, hogy körülötte döngicséljen, mint virág körül a méhek, de ő meglopta a perceket, hogy velünk is lehessen. Leginkább éjszaka adta nekünk magát. Mellénk bújt a takaró alá, mondván — lázas ez a lány — és dédelgetett mindőnket. Aztán nagy igyekezetünkben, hol az egyikőnk, hol meg a másikunk lett beteg, hát anyánk velünk törődhetett. Persze hallottuk, mikor apánk megszidta érte — mindig magának követelte.

Azokban az években nehezen ment sorunk, bár apánk tisztviselő volt és jobban keresett az átlagnál, de nagyon kedvelte a kiruccanásokat, a táncos lábú nőket — anyának nem volt ideje eljárni vele —, és valahogy mindig elfogyott a pénz hónapvégére.

Mai napig sem tudom, hogyan és miből jutott nekünk mindenre, amit akartunk. Nem követelőztünk soha, csak kértünk, és néhány nap múlva ott volt az asztalon, a szekrényben, az ágyunkban…

Már nagyobbacska lány voltam, amikor egy hajnalban arra ébredtem, hogy valami zaj szűrődik ki a konyhából. Odáig lopakodtam — anyám ruhát varrt nekünk. Színes szoknyát, hófehér blúzt — három egyformát — és egy aprócskát a kicsi húgunknak.

Aztán már nem kértünk új ruhát, a cipőket is jobban megbecsültük, s amit kinőtt a nagyobbik, azt megkapta az utána következő. Apánknak az öltönyei elfoglalták a szekrény felét.

 

Anyám szemében ragyogtak azok a fényes csillagok.

Ha a tükörben nézegettük magunk, mindig az ő szeme nézett vissza ránk és huncut mosolya a mi szánk sarkába költözött.

Mindig azt mondták a szomszédok, „olyanok vagytok, mint anyátok” — szerettük hallani, kihúztuk derekunkat és hangosan nevettünk olyankor.

Tízéves kor után már sokat segítettünk, hisz anyánk dolgozni ment reggelente, korán kellett indulnia, hogy a gyárba időben érjen.

Püspökladányban laktunk akkor, a gombgyárban három műszak volt, nem számított, hogy hány gyerek sivalkodik otthon.

Megosztottuk magunk közt a munkát, erőnk szerint jutott mindenkinek — a húgom ügyes volt, tudott főzni is. Én, a legöregebb a kicsit vittem oviba, majd az iskola után én is hoztam haza. Mire anya hazaért vagy már aludtunk, vagy a lefekvéshez készülődtünk, és meleg étellel vártuk haza. Egyszer egy egész adag ennivalót ki kellett önteni, oly rossz lett, de másodjára igazán ízletesre sikerült.

Mindig öleléssel vártuk haza, és mindig ölelést kaptunk cserébe, meg szép szavakat és sok szeretetet. Anyától.

Apánk egyre többet nem volt velünk, ha mégis, akkor zsörtölődött, kiabált anyával, megszidta a lányokat — nem tudom, engem miért nem.

Fájt, hogy őket bántja — kézzel sosem, csak szavakkal. Persze az még rosszabb volt a pofonoknál is.

A leginkább Sárika húgomat bántotta, „olyan vagy, mint anyád” — mondogatta, és amikor csak lehetett megszidta vagy nem szólt hozzá napokig…

Nagyanya nem mert szólni a fiának, csak ült a sarokba tolt széken és imádkozott. Hitte erősen, hogy azok majd eljutnak oda, ahova kell és majd az ő gyermeke megváltozik. Ötven éves volt, mikor hozzánk költözött, nyolcvanöt évet élt — haláláig velünk.

Imádtuk mi unokák, anyám is szerette és mindig olyan türelmesen bánt vele. Néha napokig eltűnt előlünk, olyankor behúzódott a szobájába és terítőket hímzett, vagy éppen foltozgatott, anyám bevitte neki az ételt és elsuttogtak néhány szót.

Nem akarta a fiát látni, nem tudott neki mit mondani — bántani sose bántotta —, hát elbújt előle.

Persze apám nem vette észre, vagy csak úgy tett, mint akinek nem hiányzik — félek nem hiányzott neki.

Aztán mi lányok férjhez mentünk, öt dédunoka kedveskedett neki. Majd elváltunk — anyám nem akart — és újabb szerelmek után, gyönyörű gyermekek.

Nagyanya megöregedett nagyon, és elfáradt. Nem panaszkodott, csak üldögélt az ablak előtt, vagy olvasgatott, majd egy reggel halk-csendesen magunkra hagyott. Ahogyan élt, olyan nesztelen ment el.

 

Anyám szemében ragyognak azok a fényes csillagok, de szája sarkából a mosoly az unokákhoz költözött. Három éve, mikor kedves tündérkéje elment oda, abba a messzi világba, három éve nincs nap, hogy ne sírdogálna a fényképét nézegetve.

Órákat ül az ablak előtt, s emlékeit rakosgatja egyik tenyeréből a másikba.

Mesél a fiatalkori évekről, a szeretet nélküli életről, az apám mellett töltött fájóan-magányos harmincöt évről, a születésről és halálról…

Szemében még mindig ott a hozzáköltözött csillagok ragyogása, karján a lányai szeretete ring, unokái és dédunokái mosolya átöleli mindig fáradt, öreg vállát.

Vajon azok a csillagok egyszer átköltöznek hozzám? Talán!

 



Olvasva: 55 alkalommal