Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Hatvanon túl 5.
Mónus Miklós, 2018. július 13., péntek, 13:00

KATI Csak azt akartam, hogy szeressenek. Ha már a rák mégsem bírt megölni. Szerethet-e bárki úgy, mint nőt, hatvanon túl? A válasz a mi történetünk.

Miklós

 

Eljött az ideje, hogy úgy mondjam, a többé-kevésbé módszeres udvarlásnak. Ehhez elsősorban is ismerkedni kell. Megismerkedni. Mit mondjak, nem könnyű. Erre hamar rádöbbentem.

Akadnak zenés-táncos helyek, ahol korban hozzám illő hölgyek fellelhetők szép számban, de úgyszólván mindig párral. Az ilyen helyeken a magam korabeli öreglegény nem nevetséges, ám azért sajnálatra méltó. Egyedül van, látszik rajta, hogy csajozni akar, hajt az istenadta, ám nincs kiért. A nők a férjükkel vannak, partnerükkel, akárkivel, csak éppen nem várnak táncosra, mivel olyan van nekik. Olykor azért rám mosolygott a szerencse. Néha-néha akadt asztal, amely körül csak hölgyek ültek, minden bizonnyal barátnők és még inkább minden bizonnyal kifejezetten a célból, hogy felkérjék őket táncolni. Megesett, hogy egy asztal körül öten üldögéltek, két férfi, meg három nő. Ilyenkor csak azt kellett eltalálnom, hogy a hölgyek közül ki van egymaga, úgy értem, pár nélkül. Társasággal jött, ismerőseivel, barátaival, de nem kísérőként, hanem azért, hogy táncoljon, ismerkedjen.

Akárcsak a férfiak általában, egy áttáncolt este többnyire magam is megállapítom: érdemes-e randevút kérnem alkalmi partneremtől azzal a céllal, hogy kapcsolatunk esetleg állandóvá nemesedjen. Ezt a táncnak köszönhetően tudom eldönteni. Azt hiszem, fölösleges hosszan értekezni arról, hogy mi történik a nő és a férfi között tánc közben. Mert ha látszólag semmi sem, akkor is nagyon, de nagyon-nagyon sok minden. A férfi minden kis kézmozdulata, kisujjának akár csak enyhe nyomása is sokat mond, mint ahogy a legkevésbé se néma a nő, ha bármit tesz a kisujjnak arra az enyhe nyomására. A férfi, ha akar, tánc közben valójában rendre kérdez, a nő rendre válaszol. Aztán fordítva történik mindez, a nő kérdez, a férfi válaszol. Szó nem esik közöttük, mégis megbeszélik, amit meg akarnak beszélni. Az idősebbek között van ez így. A fiatalok között nem. Ezt úgy tudtam meg, hogy gyermekeim és én együtt nyaraltunk.

Este a Nádas elnevezésű zenés-táncos helyen vacsoráztunk. Ez a Nádas nem csak az érettebb, hanem az éretlen korosztályok rendelkezésére is áll egy olyan helyiséggel, amelyben mindenféle fények villóznak gép által szolgáltatott zene ütemére. Az ilyet nevezik dizsinek. Elköltve a vacsorát, akkor nagyjából 20-22 éves fiam úgy döntött, bekukkant oda. Bekukkantott, meglátott valakit, s azt mondta: „Apu, beugrok ide egy kicsit”. Lányom nem látott meg senkit se, de ő is ugyanazt mondta. Ebben maradtunk.

Én meg a jó néhány asztallal arrébb települő társaságból felkértem a láthatóan pár nélkül lévő hölgyet, akivel addig egy kicsit már szemeztem. Egy idő után, amikor szótlanul már sok mindent megbeszéltünk, a hölgy arra kért, telepedjek át hozzájuk. Megtettem, s mivel csüccs volt, a dizsihez sétáltam, hogy szólok a gyerekeknek, ne ott keressenek, ahol vacsoráztunk. Igyekeztem szemrevételezni, ki is az, akit a fiam meglátott az előbb, meg azt is, hogy meglátott-e valakit a lányom. Álltam ott percekig, de nem fedeztem fel az illetőket, mivel a fiam nem fogta át senkinek se a derekát, s a lányom derekát se fogta át senki, egy pillanatig se. Tovább nehezítette felderítésem hatékonyságát, hogy gyermekeim egy-két tétova lépést nem számítva nem egy szintén táncoló sorstársukkal szemben tették meg lábmozdulataikat, hanem valahogy össze-vissza, egyszer erre, másszor meg arra.

A gyerekek megláttak, azt hitték, megyünk, kijöttek. Én azt kérdeztem: „Mondd csak, kisfiam, az mi volt, tudod, amikor úgy fölnyúltál a jobb kezeddel, oldalra tettél egy mozdulatot, aztán lerántottad. Majd kétszer mintha tekertél volna vagy mi. Szóval az egy előre begyakorolt, hm, hogy úgy mondjam, lépés itt a táncotokban?” „Előre begyakorolt, ez azért túlzás — így a fiam szerényen —, az a kávéfőző”. Látva értetlenségemet, gyermekem hozzátette: „Apu, játszd le, hogyan csinálja a presszós csaj, amikor beteszi a gépbe a kávét! Vágod már?” Hm. Azt hiszem, vágtam. Mondom a gyereknek: „Hívd meg az asztalunkhoz azt a kislányt, akit felkértél!” „Pfű, vazze, hol a francban a csaj?” Szétnézett. „Apu, hosszú, barna hajat keress a szemeddel!” A lányom közbeszólt: „Ez tök vak. Szőke volt, olyan kefefrizurás”.

Legyintettem, nem érdekeltek tovább, siettem vissza frissen szerzett társaságomhoz, pontosabban szólva a táncosomhoz, akivel amúgy, ahogy mondani szokták, nem sok sót ettünk meg együtt, mert alkalmilag azért működő kettősünkben én állandóan heves kritika tárgyát képeztem. Lényegében és főleg azért, mert találkozásainkra nem vittem virágot. Akkor is megfeledkeztem a zőccségről, amikor a lakásán látott vendégül. Először! Gyertyafényes vacsorán.

Egy doboz desszertet vittem ajándékul és egy üveg bort. Nem zavart el, viszont jó ideig zsörtölődött. „Mert a virág mutatja, hogy mit érzel irántam!” Hát, én ezzel a legkevésbé se értek egyet. Mondhatnám, a virág valójában fölösleges valami, randevúk kapcsán. Főleg a vágott virág. Az ember kiad egy kisebb vagyont a jó drágán számolt csokorra, ami pár napon belül elhervad, lehet kidobni. Ugyanazért a pénzért aranyvalutában átszámolva öt-hat üveg sört, vagy egy üveg márkás bort vihetek, esetleg valami konyakos meggyet egy nagy dobozzal. Komolyan mondom, nem értem ezt a virágmániát. Új keletű valami, mondhatni, a virágmaffia által életben tartott divat. Előzmény nélküli őrültség, fölöslegesség. Mert teszem fel, lánglelkű költőnk, Petőfi Sándorunk idejében dúlt a romantika, mégsem olvashatunk sem tőle, sem más szerelmes költőtől olyan sorokat, melyek szerint „Csokor virággal hódítám meg szívem szottyának szűjét". 

A még inkább romantikus korban kiterebélyesedő operairodalom meg aztán többnyire méginkább nem másról szól, mint nő és férfi izzó szerelméről. Tényleg csak példának említem fel Otellót. Tudjuk, intrika eredményeként megölte a feleségét. S amikor bizonyossá vált előtte, hogy nője ártatlan, önnön kezével vetett véget önmaga életének is. Ám annyira szerette asszonyát, hogy miután jól megölte magát, még azt követően is hosszan énekelt hozzá, ami nem kis kunszt, szokásosan, csak igazán szerelmesektől telik ki. Hogyne tette volna, hiszen rádöbbent, párja hű volt, nem csalta meg őt. Eme örökbecsű négyfelvonásos dalműben egyszer nem fordul elő, hogy Desdemona virágot kap a férjétől. A librettó nyersanyaga még korábbi, más szavakkal szólva még inkább romantikusnak nevezhető korban látott nyomdát egy „Hecatomiti” címmel megjelent novelláskötetben, amit Shakespeare nemesített tragédiává „A velencei mór” címmel, s amit végül egy Boito nevű ember egyszerűsített librettóvá Verdi számára. De sem a tragédiában, sem az eredeti novellában nem fordul elő, hogy a férfiú virággal kedveskedik imádott hölgyének. Minek tette volna, hiszen, mint világosan kitűnik, őrjítő szerelem dúlt közöttük. Már most ha értőn szemrevételezzük a világirodalomban megírt és megénekelt és megfilmesített szerelmi történeteket, rádöbbenünk, hogy a virággal való udvarlás szinte kizárólagosan ott és akkor igazán hatékony, amikor valójában nincs is szükség rá. Amikor a nő és a férfi úgy jellemzi egymásra bukkanásukat, hogy: „Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”.

Akinek volt ilyen esete, az abban reménykedik, kortól és nemtől függetlenül, lesz még hasonló. Aki csak hallott ilyenről, az reménykedjen abban, kortól és nemtől függetlenül, hogy egyszer lesz ilyenben része. Tudni fogja, hogy eljött a pillanat, mert amint eljön, egy pillanat alatt megérti, amit most nem ért. Akár vesz és visz virágot a hölgyének, akár nem. Nem könnyű szívvel, de megvallom, én veszek, ha nem felejtem el.

 

 

Kati

 

Otthon voltam, lábadoztam. S közben feldolgoztam magamban a történteket, nem részleteiben, hanem folyamatában, mégpedig a helyzetemhez képest elég könnyen, amiért egy kicsit meg is dicsértem magamat. Abban reménykedtem, ha egy év eltelik, akkor mehetek rekonstrukciós műtétre, ami révén ugyan meg se közelítem majd az eredeti állapotot, viszont legalább meglesz az illúziója annak, hogy hibátlan nő vagyok. Ugyanis ha az ember már túl van minden kezelésen, és egy év úgy telik el, hogy az állapota javul, de legalább stabil, akkor, hogy úgy mondjam, rekonstruálják.

Úgy véltem, alapos esélyem van arra, hogy javulni fogok, aminek első jeleként elkezdett kinőni a hajam. Ám még hátra volt két kemoterápiás kezelés, aminek következtében az összes hajam megint kihullt. Hordhattam ismét a gyűlölt parókát. A hajam aztán újra nőtt, karácsonyra azonban még fejkendőben főztem és sütöttem, a szilvesztert is így terveztem eltölteni. December harmincegyedikén jött a legjobb barátnőm, Icus, meg természetesen a férje. És akkor én gondoltam egy nagyot, azzal a rövid, egy centis csutka hajjal jelentem meg előttük. El nem tudom mondani, milyen boldogan koccintottam velük éjfélkor.

Lassan, de biztosan telt az idő, döntenem kellett, vállalom-e a rekonstrukciós műtéttel járó iszonyatos fájdalmat, mert hogy az szinte kibírhatatlan fájdalommal jár, arra figyelmeztettek az orvosok. Általában véve, persze, én is nő vagyok, tehát legalább annyira hiú, mint a férfiak, mégis felmerült bennem, hogy minek nekem a rekonstrukció. Meginogtam abban a reményemben, hogy jobban érzem majd magam műemlővel, mint semmilyennel. 

Egy férfi mellett éltem le az életemet, abba a korba értem, amikor már nem ugrálhat a nő, meg nem is akar ugrálni, mert nagymama. Úgysem lesz nekem senkim se, aki megláthatna neglizsében, felöltözve meg ugyan ki veszi észre, hogy csonkolt a mellem! Hogy tapasztalatot gyűjtsek a döntéshez, nagy merészen befizettem egy úgynevezett wellness hétvégére. Gondoltam, megmutatom magam fürdőruhában, így tudakolom meg, mit vesznek észre az idegenek. Az ilyesmire úgy készül az ember, hogy a gyógyászati segédeszközök boltjában bevásárol magának műtöttek számára kifejlesztett melltartót, meg abba helyezendő szivacs- és szilikon betéteket. Ez utóbbi direkt akkora súlyban készül, mint amilyen súlyú az emlő, azért, hogy a gerincet a korábbihoz hasonlóan, szimmetrikusan terhelje. A szilikon kebel nagyon hasonlít az igazihoz, rajta ki van képezve még mellbimbó is, ami a fürdőruha vékony anyagán diszkréten átsejlik.

Árgus szemekkel figyeltem, ki mit vesz észre rajtam, ráadásul nem egy, hanem több alkalommal. A wellness hétvégék megszervezésekor a legelső és legfontosabb kérdésem az volt: van-e kabin, ahol egymagam vetkőzhetek, s öltözhetek. Ahol nem volt, oda nem mentem. Nem vállaltam, hogy mások előtt pakolgatom azt, amit a keblemnek véltek. Egy évig éltem a szilikon betéttel, közben töprengtem, érveltem magam mellett és magam ellen, végül győzött bennem az igazi, az örök nő. Mondtam a főorvos úrnak: készen állok a rekonstrukciós műtétre.

Felfejtették a két nagy mellizmomat, olyanformán, ahogy a háziasszony felfejti a csirkét, amikor tölteni akarja, de oda nekem nem ennivaló tölteléket, hanem egy tasakot helyeztek be. Ezen volt egy szelep, amin keresztül a tasakot feltöltötték fiziológiás sóoldattal, aminek révén tágult ott a tér, domborulatot képezve. Ez a rész azonban csúnyán heges volt, ami miatt nem nagyon akart tágulni. Hogy mégis engedelmeskedjen, annak érdekében vállalnom kellett bizonyos kezeléseket, amik fájdalommal járnak, nagyobb fájdalommal, mint amilyent korábban bármikor éreztem. Akkor tudtam meg igazán, hogy a szépségért csakugyan meg kell szenvedni. Azonban a rekonstrukciós műtétet valójában nem igazán vittem végig, mert azt mondta a bajban azért mellettem álló férjem: már nem bírja, hogy sorozatosan összevissza vagdalnak engem. Ne szenvedjek tovább, neki jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Azzal érvelt, hogy melltartóban is jól mutatok, ha nem gondol rá, eszébe se jut, hogy az egyik keblem nem igazi.

Időközben kaptam vagy húsz sugárkezelést, négyszer ötös adagokban, vagyis hetente ötször mentem. A fiam Pesten élt a családjával, náluk laktam akkoriban. A férjem nem lehetett velem, ő nap, mint nap rendelt a körzetében. Ez nagyon fontos körülmény, ugyanis ő birtoklási vágytól erős szeretetével mindig úgy viselkedett velem, mint az alfa hím. Ám azokban a hetekben nem volt velem, nem volt mellettem. Megéreztem, akkor igazán megéreztem, hogy milyen függetlennek lenni. Ugye úgy volt, hogy hétfőn felmentem Pestre, egyedül, autóval. A fővárosban közlekedtem, kocsival is, meg gyalog is. Jártam mindenfelé, igyekeztem a lehető legalaposabban megismerni a várost. Be-betértem eszpresszókba, meginni egy kávét, egy pohár ásványvizet. Egy szó, mint száz, csupa olyasmit műveltem, ami korábban elképzelhetetlen volt. Pénteken hazamentem, főztem a férjemnek, s közben örültem, hogy rövidesen megint hétfő lesz, megint mehetek egymagam.

Megéreztem a szabadság ízét, nagyon élveztem minden fent töltött percet, s egyre erősebbé vált bennem a meggyőződés, miszerint a velem történtek után csak így szabad élnem. A frissiben felfedezett szabadságban, önállóságban akartam élni, nagyon akartam. Hogy élni fogok, abban nem csak azért hittem erősen, mert hinni akartam, hanem hitemet erősítette a kedvező szövettani eredmény. Ugyanis amit eltávolítottak belőlem a műtét során, azt elemzésnek vetették alá, ami bámulatosan kedvező eredménnyel zárult. A citológusom lelkendezve közölte, hogy ilyen markáns gyógyulást a hozzám hasonló súlyos esetekben még nem látott, az áttétek megszűnését nagy részben annak tudta be, hogy nagyon erősen akartam meggyógyulni. Magam is hiszem, hogy erős akaratom segített legyőzni a kórt, ám hálás lehetek a főorvos úrnak, aki nem a műtét után, hanem annak előtte rendelte el a kemoterápiát, meg a már említett kezelőorvosomnak, Horváth Zsolt doktor úrnak, aki alternatív terápiát javasolt, amit annak ellenére, hogy hatásosságát addig csak állatkísérletekkel lehetett igazolni, nagy szerencsémre elfogadtam.

Mellékesen jegyzem meg, az eljárást kimunkáló tudós, Somlyai Gábor professzor úr, még ma is küzd, hogy eredményeire az úgynevezett hivatalos orvoslás felfigyeljen, azt elismerje, és alkalmazza.           

 

 



Olvasva: 28 alkalommal