Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Hatvanon túl 4.
Mónus Miklós, 2018. július 9., hétfő, 14:14

KATI: Csak azt akartam, hogy szeressenek. Ha már a rák mégsem bírt megölni. MIKLÓS: Öregségemre nem szándékoztam egyedül maradni, de, hogy úgy mondjam, nem ápolónőt kerestem.

 

Miklós

 

Telt az idő, közeledett a nap, amikor a fiamnál 5 esztendővel fiatalabb lányom is betölti a nagykorúság feltételének számító 18. életévét. Elerőtlenedik tehát néhai feleségemnek az a parancsa, miszerint addig nem nősülhetek, amíg a gyerekeink nevelhetők, az ő végrendelete szerinti értelemben.

Ahogy gyermekeim édesanyja annak idején engedélyezte, volt nőm, de nem volt társam. Volt szexpartnerem, de nem volt, aki mellé odabújhattam csupán csak egy kis melegségért. Volt, akivel elmehettem társaságba, színházba, moziba, de nem volt asszonyom, akihez hazamehettem. Ámbár a mondás szerint az ideális nő olyan, mint a Hold, este jön, reggel megy, és soha nem voltam egyedül, kínzón éreztem, hogy magányos vagyok.

Mivel szerettem volna, ha lenne, megkérdeztem magamtól: lesz-e párom? Túl voltam azon a koron, amikor az ember gyerekre vágyik, de nem voltam túl azon, hogy lehetne. Van egy latin mondás, miszerint: "Erős vének bátor ifjakat nemzenek, gyáva ifjak gyenge véneket". Ez a mondás azért fogalmazódhatott meg, mert a korai római államban, főleg a kezdeti köztársasági évszázadokban  igen gyakran megesett, hogy a férfinépesség derékhada a szó legteljesebb értelmében kihalt egy-egy háború öldöklésében, vagy, ha nem is halt ki teljesen, de lélekszámban erősen megfogyatkozott. Az otthon maradt asszonyok, mai férfiésszel felfogva, hogy úgy mondjam, irigylésre méltó férfihiányban szenvedtek. A szülő korban lévő asszonyokra kellő számban nem hozzájuk illő férfiak jutottak, hanem azok apái. A népesség mégis fennmaradt, mi több, Róma szaporodott, gyarapodott, erősödött, köszönhetően az erős véneknek. Félreértés ne essék, nem akartam én erős vén lenni, de biztos voltam benne, annak kell mutatkoznom, ha magamhoz minden tekintetben illő párra szeretnék szert tenni. Súlyzóztam, a vállam olyan lett, mint a beton. S megint eszembe jutott a Szent Biblia, mely szerint: az Úr „Ad neked párt, hozzád illőt”. Nem hittem, de azért olykor reménykedtem benne.

Eltöprengtem: vajon igazából hány ellenkező neműből választhatok? A Föld népessége nagyjából 6 milliárd, 3 milliárd az ellenkező nemű. Elsöprő többségük eleve kiesik, mert messze él, nem találkozhatunk össze még véletlenül sem. Továbbgondolkodtam ezen a mezsgyén, kénytelen voltam megállapítani: bizony nincsenek sokan, voltaképpen fölöttébb kevesen vannak, akikkel egyáltalán megismerkedhetek. Igazából marad száz-kétszáz nő, mint olyan. De a többség nem olyan.

Lementem az utcára, álltam ott s figyeltem a jövőket-menőket. Száz nőből ötvennel egy lakatlan szigeten se kezdtem volna, mert nem tetszettek. Persze, lehet, hogy én se tetszettem nekik, de ezt most hagyjuk! Maradtak ötvenen, akikkel beültem volna bárhova, meginni egy kávét, kicsit beszélgetni. Ám közülük nagyjából minden másodiknak a mondatfűzését, a hanghordozását, a mimikáját, a metakommunikációját érezném ellenszenvesnek. A megmaradtakat megszagolgatva ismét mérséklődne az érdeklődésemet bírók száma. Tán sokat mondok, ha maradnának tízen, akiket a kapcsolat továbbnemesítésének szándékából táncolni, moziba, színházba invitálnám. Innentől fogva az ismeretség kezd alaposabbá nemesedni, aminek során egyre több ellentét kerül napvilágra. Komolyan mondom, ha nem csak dugni akarnék, akkor maradnának ketten-hárman, akikkel eljutnék az ágy gondolatáig. Igen ám, az ágy ismét választóvonal, de még mennyire hogy az! Egyszer, amikor az a bizonyos bizsergés hiánya miatt nem fogadtam el a jelöltjét, azt mondta nekem az édesanyám: „Kisfiam, a jó házasság nem azon áll”. Azt feleltem neki: „Meglehet, hogy nem azon áll, de azon bukik”. Bizony megeshet, hogy megint ki kell állnom az utcára, hogy megint ki kell állnunk az utcára, nőknek és férfiaknak is, szemrevételezni a következő százat. Megtesszük? Eltöprengtem: megtegyem? Tudom, ismétlem, a Szent Bibliából tudom: az Úr „Ad neked párt, hozzád illőt. Ha megtaláljuk, ha véletlenül összefutunk, nekünk adja. De megtaláljuk? Nagy dilemmában voltam akkoriban. Tudtam, bárhogyan döntök, nem lesz könnyű.

Ennek igazolására eszembe jutott, mi történt velem egykoron, s ami történt, hogyan történt. Voltam vagy 20-22 éves, meglehet, rosszul emlékszem, de minden emlékezetem szerint nem voltam kifejezetten népszerűtlen a lányok körében. Egy szép napon a fölöttünk lévő emeletre költözött egy család, mama, papa és a lány. Láttam, ahogy behurcolkodnak. Én addig Gina Lolobrigidáról, Sophia Lorenről és Ferrári Violettáról álmodoztam füllesztő nyári éjszakákon, ettől kezdve viszont erről a lányról, akihez képest az előbb felsoroltak csak szerény masamódoknak tetszettek. Azt természetesen tudván tudtam, ez a lány az enyém nem lehet, mert hogy a fenébe tudnék meghódítani olyan nőt, akihez képest korunk férfibálványai alig tetszetősebbek a varacskos disznónál. Ma se tudom igazán visszaidézni, hogy s mint történtek meg a dolgok, de annyi bizonyos, egy ma sem halványulóan csodálatos szombat este megbeszéltem ezzel a már egyébiránt minden báját tekintve nőt formázó lánnyal, hogy másnap reggel együtt megyünk a Római Strandra.

Éjszaka természetesen nem aludtam, hanem lázálomban készültem a másnapra. Reggelre teljesen bizonyos voltam abban, hogy nem beszéltem meg én semmit se Istennek ezzel az ellenállhatatlanul vonzó teremtményével, hanem olyan erős volt bennem a vágy erre a megbeszélésre, annyit fantáziáltam róla, hogy végül magam is elhittem, megtörtént csakugyan. Nem volt vitás, ha csakugyan megtörtént a megbeszélés, akkor nekem a legjobb formámat kell adnom. Készültem agyilag, noha kétségek közt gyötrődtem. Szörnyű éjszaka volt, többször leizzadtam, úgy kivert a víz, hogy a szerszámomat beválogathatták volna a vízipóló válogatottba. Pusztán csak önmagam önbecsülését nem akartam elveszíteni a saját szememben, ezért mégis kimentem a gangnak nevezett függőfolyosóra, mert mintha oda beszéltük volna meg azt a találkozót, amit, semmi kétség, biztosan nem beszéltünk meg.

De mégiscsak megbeszélhettük, mert ott volt a lány. Egy óra múlva már megfellebbezhetetlenül tudtam, kisfiú vagyok  még. Nem a fütyim kicsi, hanem az eszem. Képtelen voltam egy mosolyt csalni az arcára. Agyam lázasan szülte az általam jobbnál jobbnak vélt ötleteket, de semmi. Pedig tényleg mindent megpróbáltam. Meséltem neki Claudius Messalina nevezetű feleségéről, elég színes egyéniség volt a maga sajátos módján, története önmagában is érdekes. A nő csak nézett rám tárgyilagosan, mígnem rádöbbentem, az életrajzok nem érdeklik igazán. Próbálkoztam még eggyel, s mással, ám hiába. Sajnos, Miklóskám, kevés vagy neki — így summáztam sommásan önmagamat az addigi tapasztalatok alapján. Ő már majdnem aludt, amikor én elkezdtem imádkozni az Úrhoz, segítsen rajtam, küldjön ránk esőt, hogy muszáj legyen végét szakítani gyalázatos megaláztatásomnak, amit nem másnak, csak magamnak köszönhetek, mert miért kell nekem randevúzni olyan nővel, aki nyilván különb férfiakhoz van szokva, mint amilyen én vagyok. Az Úr meghallgatott, alig mondtam ki az Ámen”-t, valósággal ránk szakadt az ég. Rohantunk a Római parti HÉV-megállóba, a szerelvény épp akkor futott ki, láttuk a hátát. Bátortalanul azt javasoltam, hogy mégis történjen valami, üljünk be a restibe, igyunk egyet. Azt mondta: Jó”. A söröskorsóm tisztára véletlenül nekikoccant az övének. Nem tudom, miképpen, az ömlött ki a számon: Ez pont olyan, mint amikor két ember a ház sarkánál innen és onnan jőve összeütközik, egymásra esnek és puff, elterülnek a betonon, mint a szerelmes liszteszsákok”. Hát, ezen akkorát kacagott, hogy még ma se hagyta abba. Megvilágosodott előttem, kissé magasröptűen igyekeztem én előadni azt a humort, meg nem humor mondandót, amitől sikert reméltem.

Előbb lementem két emelettel lejjebb, majd még egy párral, aztán végre megállapodhattam. Mire hazaértünk, a nő olyan szerelmes volt belém, hogy az csak na. Kerek-perec közölte velem, hogy ilyen jó fejjel még nem találkozott, de vegyem komolyan, amit mond, ha meglátja a karjaimat más nő derekán, sósavat önt a képembe. Úgy bizony! De én meg bizony már nem voltam szerelmes belé egy csöppet se. Ám olyan voltam, mint a bika, mint a fiatal férfiak általában, gondoltam, nem kell nekem szerelmesnek lennem ahhoz, hogy megtegyem Istentől kapott ösztöneimnek engedelmeskedve azt, amit minden férfinek kötelessége megtennie, de legalábbis megpróbálnia. Ráadásul, mint már mondtam, a nő nagyon jó nő volt. Blúza feszült a keblein, csípője hívogatóan ringott, mosolyába rögtön szerelmes lett, aki messzebbről nézte. Nem bejött, nem beosont, hanem beröpült a legényszobámba. De nem sikerült. Egyszerűen nem. Annyira nem kellett, hogy valósággal kétségbeestem. Úristen, gondoltam: Miklóskám, neked nem csak az eszed hibás, hanem a fütyid is. ”

 

 

Kati

 

A sorban negyedik kemoterápia után, vagyis a kezelések megkezdésétől számítva úgy öt hónap múltán közölte a főorvos, hogy pár napon belül sor kerül a műtétre. Akkori állapotomat egy szóval ekként jellemezhetem: borzasztó. Nem volt hajam, egyáltalán semmi szőrzet nem maradt a testemen, ezt úgy kell érteni, hogy szemöldököm és szempillám se volt, aminek hiányában valósággal szörnyszülöttnek látszik az ember. A hiányokat igyekeztem sminkkel ellensúlyozni, valamelyest minden bizonnyal sikeresen, legalábbis ezt mondták, akik láttak, ám én úgy éreztem, minden erőfeszítésem hiábavaló. Egy szó, mint száz: rohanvást közeledett a műtét napja.

Elsősorban is azt kellett eldöntenem, hogy a műtét radikális legyen, vagy sem. A sebész szerint elég lett volna a sem, az utóbbi, amikor is csak a daganatot metszették volna ki belőlem. De a citológus orvos, aki akkor már nem is csak orvosom, hanem barátnőm is volt, azt tanácsolta, hogy válasszam a radikális műtétet. Szavainak megerősítése céljával megemlítette, hogy sorstársam, őt is operálták ugyanazzal a bajjal, amivel engem most készülnek operálni. Ám őt annak idején rábeszélték a csonkolásra, tehát arra, hogy csak a daganatot metsszék körül, amibe beleegyezett. Sajnos, mert a műtétet néhány hónap múlva meg kellett ismételni. A kétszeri műtét nem jó, ezt nem nehéz belátni, de ne hallgassak el semmit se, említsem meg az egyéb meggondolásokat is. Világosan látnom kellett, hogy ha csak a daganatot metszik ki, akkor a mellemnek csupán a fele-kétharmada veszik oda. A radikális megoldás esetén meg az egész. Nos, a külcsín szempontjából teljesen mindegy, hogy a nőnek az egész melle hiányzik, vagy csupán a fele. Így se, meg úgy se mutatkozhat, mondjuk, fürdőruhában. Úgy döntöttem, legyen radikális az a műtét.

Csúnya szó foglalja össze, ami velem a műtőasztalon történt, az amputáció. Mint minden sorstársam, én is kaptam kontrasztanyagot az emlőmbe, ami a daganatot és a hozzá kapcsolódó nyirokcsomókat megfestette, hogy a sebész lássa, mit kell eltávolítania. A hónalji nyirokcsomóim is megfestődtek, azoktól is megszabadítottak. Altatásban esett meg a beavatkozás, s amikor az eszemhez tértem, egészen jól éreztem magam, úgy értem, örömmel konstatáltam, hogy viszonylag könnyen vészeltem át az amputációt. Ahogy magamhoz tértem, természetesen az volt az első, hogy megtapintsam azt, ami nincs. Ami már nincs. Csövek voltak helyette, amiket azért raktak be, hogy a műtét helyén termelődő mindenféle folyadékok elvezetődjenek. Még aznap, tehát a műtét napján fel is keltem, harmadnapra pedig a mellemben lévő két csővel és a hozzájuk tartozó két tartállyal hazamentem. Úgy gondoltam, jobb lesz otthon.

Természetesen megkaptam a zárójelentést. Az volt rajta, hogy: palliatív műtétet hajtottak végre rajtam. Ez a kifejezés a laikusnak semmit nem mond, de én szakasszisztensként és ápolónőként jól tudtam, azt az eljárást illetik így, amelyet igazi megoldás híján átmeneti segítségként hajtanak végre. Magyarán szólva nem gyógyító, hanem csak áthidaló megoldás a műtétem. Tehát a sebész ezzel azt jelentette ki, hogy nem bizonyosan tud meggyógyítani, az életemet azért meghosszabbítja valamelyest.

Eltöprengtem, summáztam a lényeget: itt vagyok megcsonkítva, nagymama létemre egy, csak egy férfi volt az életemben. Ez nem számított volna, ha a férjem nem vetemedik arra, hogy megcsal, ami miatt az a baj lett rajtam úrrá, amiért megcsonkultam. Vajon milyen lehet annak a nőnek az élete, akinek nem csak egy férfi volt az életében? Na, mindegy! Azt mondtam magamban, végül is, amíg nem csalt meg, addig azért több volt a szép napunk, mint a nem szép. Két sikeres gyerekünk van, tőlük unokáink. Anyagilag tehetősnek számíthattuk magunkat. Megbecsült doktorné voltam a faluban. Szerintem meg se értettek volna az emberek, ha azzal rukkolok elő, hogy nem érzem magam tökéletesen boldognak, az utóbbi időben pedig egyáltalán boldognak sem.

 

 

 

 



Olvasva: 46 alkalommal