Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
*Felköltöztek a szavak a mennybe
Gősi Vali, 2018. június 21., csütörtök, 21:43

– Versmontázs, Kányádi Sándor emlékére –

 

"Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.

Dugja fejét a sok-sok pipevirág:

Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,

keserű szívem szép igazát.                                                         


Végzem, mit az idő rám mér,

végzem, ha kell százszorozva!

Hinni kell csak, s följutunk mi,

föl a fényes csillagokba!                                                              


Így tűnődtem, még mindig állva,

s borsódzó háttal ültem végül

apám mellé a gerendára.

                                                           

... éjjel az erdőn, félelmemben,

hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék -,

mintha egy tisztás szélén mennék                                            

 

Sehol egy tenyérnyi kékség                                                        

Se cirpelés, se csipogás,

hallgat minden kis muzsikás.

Csak a szél, csak a szél,

egyedül ő zenél.

Ág se moccanhat nélküle,

minden kis hang az ő műve...                                                    


Elfogyott a hold. Riadtan fut az őz,

gyapjasul magánya.                                                                     

Harmattá lett, csillaggá lett,

temetőben sírhalom lett.

Átfutott a halálkapun

könnyedén, akár egy gyermek,

mint aki tán nem is sejti,

mennyire fáj, mikor elmegy.                                                      


Jót húzott a forrásból,

s útnak indult a pásztor.

Útközben sorra elköszönt

a hegyektől s a fáktól.                                                                 


...harmat leszek, harmat e csillagon,

hogy fényemtől is fényesebbnek

lássák a földet a

szomszédos égitestek.


S ha elszólít a Nap,

nyugodt lélekkel mondják:

tócsákkal nem szövetkezett,

liliomok fürödtek benne,

úgy tünt el, amint érkezett...                                                      


ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója

ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek...

                                                      

Nyírfák közé zuhant a nap.

Vereslik a nyírfa kérge.

Szájuk szélét nyalogató

farkasok gyűlnek a vérre.                                                       

lassan az árnyak nőni kezdnek

fehéren mint valami nyírfák

végéhez közelít a kezdet

ahogy azt már régen megírták                                             


felköltöztek a szavak

a mennybe

csönd van

csak az úr léptei

kongnak az űrben                                                                   


Milyen magányos

lehet most a Nap

odafönn,

a fölöttünk ringó hullámokon.                            

 

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot...?"                                                 

*Montázs, Kányádi Sándor emlékére, a költő – számomra legkedvesebb – verseiből:

Könyörgés tavasszal, Tűnődés csillagok alatt, Udvarunkon öreg gerenda..., Gyermekkor, Lapulnak a lehullt lombok, Novemberi szél, Őszi elégia, Asztalos István balladája, Forrás és a pásztor, Harmat a csillagon, Ahogy, Téli alkony, Aztán, Zelk Zoltán meghalt, Hosszú eső, Valaki jár a fák hegyén.

 



Olvasva: 218 alkalommal