Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
A zalavári Pavlicsek
kisslaki, 2018. június 8., péntek, 19:33

megjelent 2010 szeptemberében a Zöld Újságban

 

 

Az már öröktől fogva úgy rendeltetett, hogy tavasztájt a lefelé vonuló Zala folyó — még jóval a torkolat előtt — vizének oszolj-t vezényelt. Ilyenkor aztán kedvük szerint eltűntek a láposban. Ezért a Zala-völgy, ha akarta, mocsárnak hihette magát, vagy ha nagyobb az ambíciója, talán még tónak is. Az bizony gyakran megesett, hogy az eltévedt halak sem értették, hogy hová tűnt hirtelen lábuk alól a meder — talán a markoláb vitte el?  

Történetünk előtt vagy száz évvel sem érdekelte a folyó lakóit, hogy milyen is lehet a vízen kívüli világ. Zala folyóból sem pislogtak a halak a part felé. Még Balatonhídvégnél sem, amikor felbukkantak a kubikusok. Az sem érdekelte őket, hogy az emberek a Mekenyei-hídnál elkezdtek ásni, mocsarat csapolni. És még jó harminc évig túrták, talicskázták a földet, míg végre Zalacsánynál letehették a kubikus szerszámot.  

Már zsugorodott a mocsárvilág, és az egykor ott élő állatok nyomán, már gabonát arattak a parasztok. Hová tűntek a nádifarkasok, ha netán-tán még valaki is keresné őket? Azok már régest-rég elbujdostak más vidékre. S annak is már jó ideje, hogy megritkult a nád, s avval együtt megfogyatkoztak a vízimadarak is. Nem csoda, hogy az utolsónak maradt toportyán mama is kendőbe kötötte a már járni tudó csikaszgyerekek motyóit.

Mikorra az akkori halgyerekek is aggastyánná vénültek, már olyan fegyelmezett, szépen szabott, szabályos mederben élhettek, ami eddig még a térképén sem szerepelt. Ha akartak volna, akkor az új csatornán keresztül leúszhattak volna Fenékpuszta mellett, egyenesen a Balatonba.

De már ki a fene akar vénségére, új vizekre úszni? — Mondják, hogy a torkolat előtt a vashídon, már vonat is átkattog a víz felett. Attól pedig egy köpésnyire, nyáron csukott szemmel is érezhetik a benzinbűztől, hogy itt már autók vonulnak a fejük felettük. 

Mindez a felszín alatt nem sok vizet zavar. Mindenki éli a sors által elrendelt életét.

Mint ahogy a zalai Pavlicsek, a „Kék compó” kocsma tulajdonosa. Nála a vízalatti vendégek békésen megférnek egymással, mindenfajta atrocitások nélkül. Na, ezt a tulaj ereje is garantálja. A csapszékben megszokott szürkén telt egyik nap a másik után. Csak egyszer történt egy szerencsésen végződő vidám kaland, amire még ma is elismerően cuppognak a vendégek, ha ivás közben szóba kerül. Az a nevezetes esemény úgy kezdődött egy keddi napon, hogy a Kék compóban nem történt semmi. Csak három ponty várakozott türelmesen Pavlicsekre…

Csak vártak és vártak, s közben már csak tessék-lássék kártyáztak. A játék ellaposodott, miután a sovány sügér lekopasztva, szitkozódva elúszott. A szerencsétlen a prémiumát akarta megduplázni — mert a Kukacaprító BT jól fizetett —, mikor leült ezekhez pókerezni. Egy szaftos, háromkirályos full houst kapott első leosztásra. De az a marha, dagadt Ignác annyira felverte a licitet, hogy a sügér azt hitte, hogy annak legalább színe vagy pókere van, és kiszállt. De aztán mikor meglátta a nyomorult három nyolcast, amivel Ignác a pénzt benyalta, szidta a halak istenit, és vette a kalapját.

— Utolsó leosztás, duplázunk! — kurjantotta Ignác, majd rendelt egy csajka idei kukacot, apróra vágott dinsztelt hínárral.

Ödön, ki szintén nem volt angolna derekú, egykedvűen bólintott, leverte szivarjáról a hamut. Egy buksza pénzt öntött maga elé az asztalra, és szeretettel megsimogatta Jolán lábát. 

Felesége — a pontyoknál is ritka nevű Jolán — hálásan ránézett, és itta tovább a szokásos algasnapszát. Néha azért lopva, aggódva fürkészte férje arcát, ahogy az a már a rendelés nélkül kapott tejbe kukoricát turkálta villája hegyével. Mikor ideje jött, gondosan kiszámolta neki a három zöld és két piros tablettát, amit az orvosa írt fel, szív, reuma és gyomorbántalmak ellen. Könnyezett néha, mert tudta, hogy titokban extrahizlalt szöcskéket zabál marokszámra. Gyakran hallotta mikor éjjel lábujjhegyen átoson a könyves szobába, és a klasszikus művek mögül előhúzza a tilos csemegét. Hiába is szólna, nem változtatna semmit sem. Hogy nagyon hamar meghal? — Na és? De kedvére éli még a maradék idejét. — Jolánnak ilyen gondolatok jártak a fejében, miközben urát nézte, de végül is elfordult tőle, és az algasnapszos poharát kezdte bűvölni.

Vacsora alatt alig beszéltek. Vártak Pavlicsekre. Lassan ettek, húzták az időt. Még vártak, hogy azok a dilis csukák a szomszéd, ráccsal elkülönített részről hazakotródjanak. Akkor tud csak átjönni Pavlicsek kocsmáros, akinek drótvágója van, mióta egy fizetésképtelen harcsa nála hagyta. Most azt adja nekik kölcsönbe, két órára, nagy pénzért.
De mivel csak ő tudja a nagyhangú, duhaj csukatársaságot kiszolgálni, jobb híján a pontyok időnként türelmetlenül átpislogtak a randafogú rablókhoz. A kocsma beosztása olyan volt, hogy a többi békésebb étrendű hal, kellemesen, inzultusok nélkül tölthesse az idejét. Szent és demokratikus azilum; kocsma és étterem, mindenféle úszó, mászó, élőnek.

Végre Pavlicsek, az öreg busa zárórát hirdetett. Kirugdalta még az utolsó makacs csukát, de az a piszok az ajtófélfába kapaszkodott; — ezért még végigvágott a hátán rolóhúzóval. 

— Mire kell a drótvágó olló? — kérdezte Jolánt, s megpaskolta öregesen az asszony fenekét, mikor végre az asztalukhoz ült. Ignác és Ödön csak ücsörgött, hagyták az asszonyt beszélni.

— Apósomat kellene kiszabadítani. Ödön apját. Drótkaszniba van a fenékpusztai mólónál. Az a részeges Kovalsky doktor fogta ki este.

— Rendben! Kapok két láda fonyódi szivart. Na, és van itt egy verekedésben agyonvert törpeharcsa tegnapról, azt kellene betenni a doktornak apósod helyére. Az orvosnak evvel tartozom. Megette két éve az asszonyt. Úgyis állandóan delírium tremensben él, s most, ha reggel egy élő ponty helyett egy döglött harcsát talál a ketrecben, hát az beteszi neki a kaput végérvényesen — mondta.

Jolánnak a szeme sem rebbent; tudta, hogy Pavlicseknek eszét vette felesége elvesztése.

Az öreg busa imádta Lauráját; oltárkép gyanánt imádta. Gyönyörű gyermekeik voltak, öröm volt rájuk nézni, mikor vasárnaponként a Zalavári víz alá süllyedt kápolnába mentek kimosdatva a misére.

A kocsma lassan elcsendesült. Messziről már nem dohogott ide a keszthelyi kotróhajó masinahangja. Biztos az is már álomba szunnyadt. Fenékpuszta táján tücsökfiú feszítette ereit a mellső szárnyain, és avval ciripelt maga elé, mintha csak a nádsusogás mellé röcögtetne tétova, mélabús nótát. Sejti, hogy a kis szűzcsótány tán meg se hallja. Néha azért Boglár felől belebrummogott egy zeneértő álmatlan békula. Persze, hogy botfülű asszonya ilyenkor meg-meglökte vállát.

Jolán előre úszott urával a vízben álló móló mellé a partközelbe, Pista bácsihoz, az apóshoz. Ödön megnyugtatta a joggal komor, keserű apját. A döglött törpeharcsa a haló pikkelyeiben is megizzasztotta őket, míg idáig húzták-vonták, mert mindenáron hassal felfelé igyekezett a víz felszínére.

— Mintha az még jelentene neki valamit. 

Végre Ignác is szitkozódva befutott a drótvágóval. Pavlicsek jól mondta nekik. Jó emberismerő volt, nem hiába volt kocsmáros. Kovalszki belgyógyász már tényleg mélyen aludt. Benyalta az éjszakai horgászatra saját magának felírt adagot. Mellékhatását ismerte; nem kellett magát megkérdeznie.

Ignác hamar végzett a vágóval. Pali bácsi kamaszként kisuttyant a résen, csak a hasát kellett kicsit behúznia.

Benőt, a hülye sügért is ki akarták szabadítani. Az a hibbant hal vagy egy órája került horogra, s onnan a kasba — azóta részegen, eszméletlenül hevert —, de azt mondta, amikor keltegették, hogy mindenkit agyonver, aki fel akarja ébreszteni. — Hát hagyták. — Az a piszok törpeharcsa meg nem is volt annyira törpe. Csak nagy üggyel-bajjal tudták a kocsmáros kedvéért a pöttömnevű halat a kivágott résen betuszkolni a kaszniba.

Már hajnalodott. Pavlicsek a karosszékében ült a félhomályban, könyvtárszobájában. Kellemes dohányzó- és dolgozószobának is használta. Most ő várt. Jolánra. Tudta, hogy eljön. Hozza majd a láda szivart, és az életmentő drótvágót. Tudta, hogy egy szót sem fognak szólni. Ő szenvedni fog, csak úgy magának. Jolán, meg mindent értő-tudó szerelmével fogja őt nézni. Az asszony majd elnyalogat párpohár algasnapszot, megsimogatja néha, és elmegy. És ő majd kiszáradt torokkal, a plafon fehérje helyett Laura lebegő arcát látja, ahogy elméje a falra vetíti. 

Pavlicsek kortyolt egyet a poharából. Hirtelen eszébe jutott, hogy milyen arcot is vág reggel a doktor, amikor felébred és kiveszi a kast a vízből. A ponty helyett talál majd egy részeg sügért és egy döglött törpeharcsát…

Pavlicsek kényelmesen hanyatt dőlt a fotelben és kedélyesen elmosolyodott.

 



Olvasva: 85 alkalommal