Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Nikáb 15. K2, más néven spice
Vandra Attila, 2018. június 8., péntek, 12:49

Egyre több kétely merül fel Maryam és Joseph halálával kapcsolatban, bár ott voltak aznap az autóban... Eközben madame Beaumarchais megtalálja a fia Koránját...

 

K2, másnéven spice

 

Legrand felügyelő átvette a kagylót.

— Halló, Maurice Ory felügyelő vagyok, Lyonból, Kettes Rendőrkapitányság, gyilkossági csoport. Azért keresem, mert, ön vezette a nyomozást Joseph Beaumarchais és Maryam Anwari eltűnése ügyében. Mivel nem terrortámadás, hanem merénylet történt, a lyoni terrorelhárítás átadta nekem az ügyet, és a továbbiakban én nyomozok tovább. A merénylet a körzetünkben történt, tehát a mi hatáskörünkbe tartozik. Hamarosan megkapják a faxot is a hivatalos felkéréssel, még a vezérőrnagy úrnak alá kell írnia, de addig is kérem, szedje össze a mappa anyagát, és amint a faxot megkapja, azonnal juttassa el hozzánk. A szabályok szerint annak az osztálynak kell lefolytatnia a nyomozást, amelynek a feladata a legsúlyosabb bűntény felderítése. Mivel a mi esetünkben ez egy két emberáldozatot követelő robbantásos merénylet, át kell adnia nekünk az ügyet, főleg, mivel minden valószínűséggel ön két olyan személy után nyomoz, akik a merényletben elhunytak.

Legrand felügyelő gondolkodóba merült, késlekedett a válasszal, mérlegelt. Maurice Ory felügyelőnek elfogyott a türelme, és elég idegesen és sürgetően kérdezte:

— Felügyelő úr, hallotta, amit mondtam? Amint a felszólítást megkapja, azonnal el kell juttatnia hozzánk a dossziét! Késlekedésnek ebben az ügyben helye nincs. Kettős gyilkosságról van szó!

— Amint jól értettem, a felszólítás meg van szövegezve, csak aláírásra vár. Ez az irat tartalmazza a bizonyítékot, hogy a keresett két személy tényleg meg is halt? Mindaddig, amíg nem világos, hogy ők áldozatok, elkövetők, vagy eltűntek, addig nem adhatom át az ügyet, mert én az eltűnésük ügyében nyomozok.

— Felügyelő úr, tudja jól, erre egyértelmű bizonyítékot a nyomozás jelenlegi állása szerint csak a DNS-vizsgálat tudna nyújtani. Nem várhatunk még két hetet erre, elő kell kerítenünk a merénylőt! — vált ellentmondást nem tűrővé Ory felügyelő hangja. — Ha azonnal nem adja át a mappát az összes információval, akkor...

— Én sem várhatok két hetet a nyomozással két eltűnt személy ügyében, mert, ha kiderülne, mégsem ők robbantak fel, akkor már csak a hullájukra lelhetnék rá. Megosztom önnel az információkat, de a dossziét nem adhatom át, amíg az egyik feltételezett áldozat, Maryam Anwari, 99% valószínűséggel életben van. Amint a faxot megkapom, ugyanarra a számra továbbítom a dosszié másolatát. A nyomozást az ügyben nem állítom le! — emelte fel a hangját Legrand elügyelő is. 

— Fennáll a veszély, hogy egymás ellen dolgozunk, és ...

— És közben meghalhat két ember! — vágott lyoni kollégája szavába.

— Jelenteni fogom parancsnokának, Grandpierre ezredesnek!

— Csak rajta, viszont hallásra!

„Idióta, arrogáns, beképzelt fráter!” — gondolta Legrand felügyelő, miközben lecsapta a kagylót.

Magához vette a mappát, majd elindult a kijárat felé. Még odaszólt a szolgálatos tisztnek:

— Ha az ezredes úr keresne, mondjátok meg, elmentem ebédelni. Ha jön egy fax Lyonból, egy felszólítással... — tartott kis szünetet. — Eh, majd elküldöm az anyagot ebéd után.

Ezzel kiviharzott. Elindult kedvenc étterme felé, amely gyalog öt percre a Hármas Rendőrkapitányságtól, a Rue Amorouxon. Elég hozzáférhető áraik vannak, a menüben mindig talált valami kedvére valót, s a kiszolgálásra se lehetett panasza. Amint odaért, keresett egy félreeső asztalt. Jean, a pincér azonnal megjelent — s mint régi klienst, akiről tudta, rendszeresen siet —, igyekezett hamar kiszolgálni. A felügyelő rendelt, majd elővette a mappát, s gondolatait próbálta összeszedni. Eleinte a bankban történtekből indult ki. A két keresett személy ugyanakkor járt ott. Véletlen lett volna? Maryam Anwari talán felismerte, s megszólította. Szó szót követhetett, s a lány elvitte az orvost Lyonba... Eddig hihető. Nem! Mégsem. Miért vették ki mindketten az összes pénzüket? Ugyanakkor... Kicsit sok a véletlen egybeesésekből. Oda már előre megbeszélt szándékkal mentek. De akkor miért nem együtt álltak sorba? Miért titkolóztak?

Az mozgásérzékelővel felszerelt bombát csak a lyoni parkolóban szerelhette fel valaki. Vagy csak ott aktiválta. Ők? Tudták, más fog beülni helyettük? Így érthető lenne „Maryam Anwari” nyakában a kereszt. De akkor „kliensei” régen ismerték egymást. Egy ilyen bombát be kell szerezni, fel kell szerelni az autóra, aktiválni, az egészet meg kell tervezni... Ehhez érteni kell. S a jelek szerint az ismeretségük felületes... Még csak egymás mobil-telefonszámát sem tudták... Ami azt illeti, Maryam Anwari ismerte Ali Ibn Chérifet... Tőle beszerezhette a bombát, és a férfi értett a robbantáshoz, hiszen katonaként ezzel foglalkozott… Mégis terrortámadás lett volna? De miért kellett ebbe a dokit belerántani? És miért vették ki mindketten az összes pénzüket, ha meg akartak halni?

A mozgásérzékelős bombát nem Saint Étienne-ben, az imám háza előtt szerelték fel az autóra, legalábbis nem ott aktiválták, tehát nem lehetett az imám a célpont. De akkor ki? Vagy valaki felismerte az autót és mégis az imámnak szánta a bombát? Nem jó... Ha a merénylő véletlenül ismerte fel, honnan volt épp bomba is nála? Talán követte az autót valaki, aki be akarta sározni az imámot, s mindegy volt neki, ki robban fel? Vagy épp a lánya meggyilkolásával akartak az imámon bosszút állni…?

Joseph Beaumarchais és Maryam Anwari kiszálltak, bemehettek a mallba, s közben felrobbant az autó. De akkor kik haltak meg? … Az ujjlenyomat! … A doktoré! Ott találták az anyósüléshez tartozó ajtón, kívül! Tehát akkor, amikor beszállt, nem viselt kesztyűt! S ha kint nem, akkor bent pláne nem vette fel! A doktor is él! Legalább is nem halt meg a merényletben!

— A Korán! — villant eszébe Jeanne Beaumarchais felfedezése. Nem felületes ismeretség! Dr. Joseph Beaumachais megvizsgálta Maryam Anwari diákjait, nincs-e kullancsuk... és... a kapcsolatnak lett folytatása. Megszólított egy ismeretlen nikábos nőt is a városban, mert összetévesztette Maryam Anwarival. Akkor kapott egy öklöt az arcába a férjtől, aki késsel is megfenyegette! De hol és mikor találkozhattak telefonos egyeztetés nélkül? De ha így van... Akár terrorakció is lehet... Hiszen mindketten nemrég jártak Közel-Keleten — bár ez lehet véletlen is —, Maryam Anwarinak pedig vannak terrorista-gyanús barátai... Például Ali ibn Chérif...

Megszólalt a telefonja. Elővette és rápillantott a képernyőre. Grandpierre ezredes.

— Jaj, ne...

Rossz előérzettel nyomta meg a felvevő gombot.

— Azonnal hagyja abba, amit tesz, ha kell az ebédjét is, jöjjön ide a nyomozás teljes anyagával együtt. Le kell adnia az ügyet!

— Megmondtam Maurice Ory felügyelőnek...

— Nem róla van szó! Itt vannak a lyoni drogellenes osztálytól, mostantól kezdve ők nyomoznak az ügyben.

— Miii?  

— A lyoniak K2, más néven spice nevű dizájner-drog készítésére használt, vegyileg módosított szintetikus tetrahidrokannabinolt találtak először a környező gépkocsikra rakódva, majd nagy koncentrációban a roncson is. Nem kész „füvet”, hanem a tiszta, koncentrált hatóanyagot, amivel designer-drogokat átitatják. Megtalálták a csomagolás maradványait is, feltehetően több kiló ilyen anyag robbant fel és égett el. Értéke sok millió euró. A merénylet mögött drogbandák egymás közti leszámolását sejtik. Mivel vannak beépített embereik, ön szándékán kívül felfedhetné, és veszélybe sodorná őket, éppen ezért minden anyagot át kell adnia, és be kell szüntetnie bármilyen nyomozást ebben az ügyben!

— Megértettem, ezredes úr! Igyekszem... Azonnal jövök — felelte lemondóan, miközben a parancsnoka bontotta a vonalat.

Mi derül itt még ki? Összecsukta, majd dühösen odavágta a mappát a mellette levő székre, elég szerencsétlen mozdulattal, mert leesett, és tartalma szétszóródott a földön. Miközben sietve szedegette össze a papírokat, odajött Jean, a pincér segíteni neki. Megakadt a szeme Joseph Beaumarchais fényképén.

— Felügyelő úr! — szólította meg szedegetés közben. — Dr. Beaumarchais ügyében nyomoz? Ugye hírlapi kacsák azok a feltételezések, hogy a doktor úr terrorista, meg merénylő...

— Ismeri? — nézett a felügyelő a pincérre. Az aggodalmaskodó hang olyan ember benyomását keltette, aki nem a hírekben találkozott először az orvossal. — Szokott itt ebédelni?

— Kétszer is megmentette édesapám életét. Magas a vérnyomása ráadásul asztmás... Már „előfizetésünk” van a sürgősségen. Legutóbb Apu, miközben alig kapott levegőt, arra kért, telefonáljak a kórházba, és érdeklődjem meg, a doktor úr szolgálatos-e. Nagyon lelkiismeretes orvos, és olyan kedves a betegekkel. Képtelenség, hogy olyasmire vetemedjen, amiket feltételeznek róla. Biztosan ő égett össze abban a felrobbant autóban?

— A számlát kérem, elnézést, sietek... — sürgette meg a felügyelő a pincért.

— Ugye nem beszélhet róla? — felelte Jean, miközben írta a számlát. — Tehát nem biztos, ugye? Találja meg felügyelő úr! — adta össze az összeget, s nyújtotta át a cetlit, de közben be nem állt a szája. — Nem a mi kliensünk, de gyakran látom elmenni előttünk. Mindig a déli órákban jelenik meg, hol egyedül, hol két nő társaságában. A török kávézóba láttam betérni őket vagy kétszer is, srégen szemben az út másik oldalán — mutatott ki az ablakon. — Érdeklődjön esetleg ott, hátha tudnak róla valamit.

— Két nővel? — hökkent meg a felügyelő.

— Igen, és a kettő ég és föld. Az egyik rendkívül szexi módon öltözött. Még egy nős ember is megfordulna utána, miközben karján a feleségét vezeti. A másik tökéletes ellentéte. Burkát viselt, vagy hogyan a csudába nevezik azt a tetőtől talpig fekete muszlim női öltözetet, amelyből csak a szemük látszik ki.

— Nikáb... Maryam Anwari... Cherchez la femme! — motyogta maga elé a felügyelő fejét felkapva. Bár ezzel a jelszóval indult neki a nyomozásnak, kissé megfeledkezett az imám lányáról. A múltjukat már nem kutatta. Elhitte, amit a szülők és a kollégák állítottak: nem ismerték egymást. Az előzetes ismeretségük lehetőségét nem zárta ki, de nem is kutatta. Ami igaz, az igaz, nem is lehetett ott egyszerre mindenhol... Zajlottak az események — emlékezett az éjszakai e-mailekre, a lelkész házánál történtekre...

Bár csak magának motyogta, a pincér jól hallott.

— Az imám lánya... Aki szintén eltűnt, vagy felrobbant... Ő lehetett a ludas. Belőle kinézem. Ezek a magukat rejtegetők... Nehogy meglássa valaki rajtuk az aljas szándékot... Menjen a török kávézóba, biztos tudnak róluk! Kollégáim nem ismerik a dokit személyesen, mégis feltűnt nekik a fura trió.

— Viszont látásra — búcsúzott a felügyelő, majd kilépett a vendéglő ajtaján. Ám nem menekült a pincértől, aki utána sietett.

— Nem arra, hanem az ellenkező irányban van, ott... — mutatta meg ismét a kávézót.

Most mit magyarázkodjon egy pincérnek, hogy elvették tőle az ügyet?

— Sietek a kapitányságra, hívattak.

— Rendben, de este... vagy holnap nézzen be feltétlenül oda. Hátha van hasznos információjuk. A magunkfajták hamar kiismerik a klienseiket. Szakmai ártalom... — tette hozzá vigyorogva. — És találja meg a doktor urat! Hátha még nem késő! Nagyon sokan aggódunk érte...

Kelletlenül adta át a mappát a lyoniaknak, de nem tehetett mást. Ez magasabb szinten dőlt el. Ő kisember... Nehéz szívvel ment vissza irodájába. Pont most, amikor talán egy kulcsinformációt sodort az útjába a sors. A mozaik egy része összeállt, hiszen most már bizonyos, Maryam Anwari és Joseph Beaumarchais a bankba már közösen kiagyalt terv alapján mentek be, és ott is rejtették ismeretségüket, amelyet a kullancsos eset óta tartanak titokban. De megjelent a színen ez a másik „szexi”nő...  Ki ő? Garde-de-dame?

Na, ettől a tehertől megszabadult, ez már nem okoz neki fejfájást többé... Ám hiába győzködte magát, a pincér ajánlata nem hagyta nyugodni. Marta a kíváncsiság, mit tudhatott volna meg. Az irodájába érve lehuppant a székére, s miközben egy másik mappát vett elő, amelyet ebéd közben helyeztek az asztalára.

— Biztos, „ne unatkozzak” — állapította meg epésen.

Egy eltűnt tizennégy éves kislány ügyét kapta meg, aki ma az iskolából hazaindult, de nem ért haza. Ami azt illeti, nem szolgált a bejelentő anya annyi információval, mint az öreg Beaumarchais... Némi töprengés után összeírt néhány kérdést, amit kiindulópontnak feltegyen az anyának, majd felhívta telefonon. Elég ideges női hang szólt bele a telefonba.

— Halló!

A háttérből egy lázadó kamaszlány hisztije hallaszott, a szavait nem lehetett érteni, de a hangnem sokatmondó volt.

— Legrand felügyelő vagyok a Hármas Rendőrkapitányságról. Jól hallom, megkerült a kislány?

— Fogd már be a pofádat! — hallatszott tompítva, feltehetően egy kézzel befogott mikrofon miatt, majd ismét felerősödött a hang.

— Meg. De ezt a kölyköt nem érdekli, hogy én már végigtelefonáltam miatta kórházat, rendőrséget... — kezdett bele az önsajnálkozásba.

— Hál’ Istennek megkerült, akkor lezárhatom az ügyet?

— Le... – viszont látásra, — zárta le a nő elég idegesen, mert közben a rendőr is hallotta: „És ha baszni voltam, akkor mi? Az én életem, azt csinálok vele, amit akarok!!”

 Ami azt illeti, drága anyuka, telefonálhattál volna, amikor megkerült! — morogta a felügyelő, majd ismét a Pierre Beaumarchais jutott eszébe. Bármit tett, gondolatai állandóan visszakanyarodtak az ügyhöz. Ha az övék a drog, miért röpítették levegőbe az autót azzal együtt? Ha viszont lopták, a kérdés ugyanaz: „a jogos tulajdonosoknak” miért érte meg likvidálni őket több millió eurót érő droggal együtt? Itt megint összekuszálódott minden, s semminek sincs logikája. Mindenesetre a két keresett személy szemszögéből nagyon rossz fejlemény, ez a drog-ügy. Ha a gyilkosságiak kezében maradt volna az eset, akik kiderítik, ki helyezte el a bombát, lehet adott volna arra is ötletet, merre keressék őket... vagy a holttesteiket. A drogosok érdeke az egész hálózatot lefülelni, náluk egy-két holttest nem elégséges ok az azonnali letartóztatásra.

— Bezzeg tőled egy ügyet sem vettek el soha... — nézett fel feje fölé, a karikatúrára.

Megszólalt az asztalán a vezetékes telefon. A szolgálatos tiszt jelentkezett.

— Egy nikábos asszony keresi felügyelő úr. Fatma Anwari. Felvilágosítottam, ön már nem foglalkozik az üggyel, mégis szeretne beszélni a felügyelő úrral.

— Küldje be!

A benyitó muszlim asszony testtartása és minden mozdulata alázatosságra utalt.

— Hallgatom, asszonyom — mondta a felügyelő, miután Fatma Anwari csak többszörös felkérés után foglalt helyet az íróasztal előtti széken.

— Maryam tényleg él még?

— Annyit állítottam: feltehetően nem ő halt meg a felrobbant autóban. Hacsak nem viselt keresztet.

— Találja meg felügyelő úr! Egyik lányunkat már elvesztettük... Ezeket nem érdekli a sorsa, csak koholt vádakat tudnak a fejünkhöz vágni!

— Ki az „ezek”? És milyen koholt vádakat?

— Egyik rendőr a másik kezébe adta az ajtónk kilincsét. Először a lyoni terrorelhárítás kezdte firtatni, milyen akcióra készült a fiam Ali ibn Chériffel és van-e kapcsolata az Iszlám Állammal. Mondtam, barátok voltak, ő az autószerelőnk és ennyi. A férjem házkutatási engedély nélkül nem engedte be a fiam egykori szobájába őket. Aztán a gyilkosságiak, szintén Lyonból, azt kérdezték, kinek állt érdekében felrobbantani az autót. Lerítt róluk, biztosak benne, vagy a férjem, vagy a lányom keze benne van a dologban. Amikor az ügyvédünk rendre utasította őket, azt kezdték firtatni, a férjem miért tett nyomkövetőt az autóba. Megnézték a telefonját és a számítógépét is, nincs-e rajta olyan program, ami a követéshez kell. Hiába mondtam nekik, a férjem örvend, ha a levelezését vagy egy szövegszerkesztést el tud végezni a számítógépen, nemhogy ilyen komplikált dolgokat, hiszen az excel-táblázatokat is én készítem neki. Nem hitték el. Hallottam, amint azt mondták egymásnak, férjem biztos letörölte a robbantás után. Aztán újabbak jöttek, azok meg drogcsempészéssel vádoltak meg. De arról egy szót sem ejtettek, hogy keresnék a lányunkat, vagy, esetleg él. Találja meg a lányunkat, felügyelő úr!

Az utolsó szavakat már könnyek között ejtette ki.

— A férje tudtával jött ide?  

— Nem. Nagyon dühös a rendőrségre, és azt mondta, igaza volt Abdulnak, csak arra kérték az ujjlenyomatainkat, hogy a párizsi terrorakció után felmutathassák, lám, ők elkapták az imámot! Vagy ránk kenjenek valami egyéb disznóságot!

— S akkor miért jött mégis ide a tiltás ellenére?

— Nekem úgy tűnt, ön az egyetlen, akit, érdekel a lányunk sorsa. Vagy igaza van Abdulnak, és ön is csak eszköz ebben a disznóságban? Találja meg a lányunkat, könyörgöm!

— Elvették tőlem az ügyet... Nem nyomozhatok tovább. Mivel... — kezdte a magyarázkodást, de nem tudta a mondatot befejezni.

— Tehát Abdulnak igaza volt... — Állt fel az asszony csalódottan. — Nem kellett volna ide jönnöm... — tette még hozzá, már az ajtó felé tartva.

A felügyelő némi töprengés után felhívta Pierre Beaumarchaist.

— Van egy jó hírem és egy rossz. Minden valószínűség szerint fia nem robbant fel az autóban. Ugye kesztyű nélkül ment el aznap otthonról?

— Igen. Csak a legnagyobb fagyban használ kesztyűt.

— Akkor ez megerősíti feltevésem, mert az összeégett férfi kesztyűt viselt. Sajnos én nem foglalkozom többé az üggyel, mert át kellett adnom a dossziét a lyoni Kettes Rendőrkapitányság drogellenes osztályának. Ezután hozzájuk forduljanak információkért. Sajnálom, én nem nyomozhatok tovább.

 



Olvasva: 71 alkalommal