Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Az aranyifjú 41.
Avi Ben Giora., 2018. június 7., csütörtök, 17:23



41.

 

Másnap este aztán előadták a többieknek az őrültnek vélt tervet.

— Idefigyeljen, Mandell — próbálta figyelmeztetni az illetőt Klein —, úgy látom, hajlamos mások agyszüleményeibe belemenni. Nem firtatom, hogy miért akar Budapesten intézkedni. Ám Feinsilber, szeretném tudni, mi alapján akar dokumentumokat hamisítani, amikor még egy eredeti példányt sem látott? Ne álmodozzon, ez nem valami kalandregény. Itt minden élesben megy. Lenne egy ajánlatom, hogy mégse tűnjék lehetetlennek a kivitelezés. Holnap reggel elutazik Bernbe. Kap egy hivatalos okmányt tőlem, hogy a Külügyminisztérium bevándorlásokat intéző osztályára bemehessen. Eddig ez teljesen hivatalos megbízatás, nem hamisítás. Meg kell majd néznie pár folyamatban lévő kérelem aktáját. Eközben bőven lesz arra ideje, hogy esetleg megnézzen, vagy megszerezzen valódi pecséteket, hogy azokról másolatot készítsen. A maga ötlete ez az egész. Megkapja rá a lehetőséget, hogy kivitelezze az akciót. Adok hozzá pénzt is — nyújtott át egy borítékot — a felmerülő költségek fedezésére. Ha nem volna elég, ha visszajött, elintézzük. Ez a megbízatása. Mindössze három-négy napra szól az ideiglenes belépője. Ennyi idő remélem elég lesz ahhoz, hogy amire szükségünk van, megszerezze. Szerencsés utat és sok sikert.

Robert egyrészt örült, hogy feladata van, a másrészt viszont nyugtalan kezdett lenni. Megint előre beszélt, anélkül, hogy felmérte volna annak súlyát. Klein nem az az ember, aki csak a levegőbe beszél. Látszólag nem szereti és elutasítja a vakmerőnek tűnő terveket, ám sokszor, ha lát benne egy parányi esélyt is a sikerre, belevág. Ez most pontosan egy ilyen ügy. Ha kudarcot vall, akkor ez a sikertelenség nem csak az ő alkalmatlanságát fogja bizonyítani. Emberek sorsa van most a kezében. Még felkereste Sara Engelt, hogy napokig nem lesz Genfben. Ha valami friss és fontos híre lenne, értesíteni fogja Kleinen keresztül.

Pár fontos holmit összecsomagolt és a reggeli vonattal elutazott Bernbe. A következő nap felkereste a külügy illetékes osztályát, ahová a megbízatása szólt. Sokkal nagyobb ellenőrzésre számított. A levelet, amit Klein adott neki, csak futólag nézték meg. Ezután elküldték az irattárba, ahol két alkalmazott segítségével kikereshette a kívánt aktákat. Szabadon járhatott-kelhetett, senki sem nézett rá. Még aznap összeszedett egy pár fejléces levélpapírt, amin a külügy hivatalos emblémája volt. Utána már szinte „gyerekjátéknak” tűnt a hivatalos pecsétek megszerzése. Esze ágában nem volt elemelni őket. Pár levélpapírt felhasználva, teljesen hivatalos megbízóleveleket írt. Csak a pecsétet kellett ráverni és az aláírásokat ráhamisítani. Még ez sem okozott nehézséget, hiszen láthatta azok aláírását, akik egy-egy megbízatást, kinevezést engedélyeztek. Sima indigó használattal, egészen elfogadható szignókkal tette „hitelessé” a kinevezéseket. Három nap alatt végzett is mindennel. Egy napja még maradt, amit arra használt fel, hogy felkereste Kesslert a bankban.

— Sajnos még semmi hírem nincsen Herr Eckhardttól. Csak annyit tudok, hogy valamikor a jövő héten jön Bernbe. Gondolom, engem is fel fog keresni. Ha van valami fontos, azonnal értesítem Genfben.

Nem örült ennek a hírnek, mert szinte biztosra vette, hogy a pénz megold mindent. Az egész ügy sikerére most már alig látott esélyt. Kis híján visszavonulót akart parancsolni magának a másik tervvel kapcsolatban. Aztán mégis erőt vett magán, megszerezte a szükséges iratokat, kell adni esélyt a sikerre. Visszaérkezve Genfbe, a bankjába vezetett az első útja. Legnagyobb meglepetésére egy levél várta Kesslertől.

„Ma hajnalban kaptam a táviratot, hogy az „árú” rövidesen megérkezik. Ha pontos dátumot kapok, értesítem. Kessler”

Elgondolkozott. Ha tegnapelőtt ott járt, miért nem tudatta vele az új hírt Kessler?

De hiszen ott van a levélen, hogy ma hajnalban kapta ő is a hírt. Honnan tudhatta volna, hogy fontos fejlemények vannak? El kell fogadnia, hogy az egész a kölcsönös bizalmon alapul. Kessler már megkapta a maga részét, Eckhardtnak meg már viszket a tenyere, hogy megkaparinthassa a pénzt. Ezek szerint van remény a sikerre.

Este miközben az ügyvédi irodába tartott a „zsákmányával”, azon gondolkozott, megossza-e a banktól kapott friss hírt Kleinnel.

— Mi a veszteni valóm? Ő mégiscsak jobban tudja, mennyi a valószínűsége, hogy nem csak felültetni akarják.

Ám gyorsan lepergette magában az eseményeket, amikor a szerződést aláírták, ahol lefektették, hogy Herr Eckhardt csak akkor rendelkezhet a pénzzel, ha magával hozza a gyereket és férjet. Ha szól Kleinnek, akkor ezt majd úgy közli, mint közeli sikert, hogy ne látszódjon megvalósíthatatlannak a következő terv.

Már csak ő hiányzott a társaságból.

— Van valami jó híre a számunkra? — üdvözölte a jogtudor.

— Kettő is! Először nézze meg ezeket — tette le a komplett „megbízóleveleket” Klein elé.

Klein forgatta, olvasgatta az okmányokat, majd megcsóválta a fejét.

— Maga pályát tévesztett, Feinsilber. Pontosabban, ha nem is tanulta ki az aranyműves szakmát, de aranyat ér a keze. Mint a valódi. Ezzel sok bajunk nem lesz. Mandell, magának most kezdődik a feladata. Még mindig van lehetősége visszalépni.

— Nem gondoltam meg magamat. Vállalom a megbízatást.

— A másik hírt, ha lehet, négyszemközt szeretném megbeszélni önnel. Nem titkos, de szeretném, hogy erről egyelőre ne tudjon senki önnön kívül. Tartanom kell bizonyos diszkréciót.

— Természetesen. Akkor egy kis türelmét kérem, amig a többiek elhagyják az irodámat.

Miután mindenki távozott és ketten maradtak, Robert előadta a legfrissebb híreket,

— Mi a véleménye doktor úr? Korán próbálok örülni, avagy tényleg ott lesz Bernben a gyerek és az apa?

— Nem tudom, mit mondjak. Ilyen ügyem még nem volt, ahol élő emberekkel kereskedők közt bonyolítok le üzletet. Maga minden oldalról be van biztosítva, hiszen a szerződésben is benne van, hogy csak akkor jogosult a kialkudott „váltságdíjra” ha viszi magával a „foglyokat’. De gratulálok. Remek munkát végzett. Most már csak Mandellal kell mindent megbeszélnem. De valami kicsit elgondolkodtat. Nincsenek ennek a Mandellnek valami rokonai Budapesten, amiért hajlandó ennyit kockáztatni? Avagy simán a kaland, ami hajtja? Már nem fiatal ennyi veszélyre. Nem vonnám vissza a megbízatását, ha kiderülne egy ilyen vonal.

— Nyert, doktor úr! A húga van ott. Őmiatta hajlandó a lehetetlenre.

— Most akkor figyeljen! Ne szóljon semmit Sara-nak, hogy hírt kapott. Menjen el egyedül, és ha minden rendben van, fizessen, és azonnal jöjjön vissza ide Genfbe. Rengeteg dolgunk lesz, mielőtt útjára engedjük Mandellt. Ön szerint alkalmas a feladatára, vagy kérjünk fel mást?

— Szerintem nagyon is megfelel. Nem ideges, még a legfeszültebb helyzetekben is képes pókerarcot vágni. Személyes indíttatása is van. Ám elkötelezte magát, hogy ha bír, akkor másokon is segít. Menetközben saját kérésre, vagy ha nem látjuk alkalmasnak a feladatra, leválthatjuk. Van még két kiállítatlan megbízólevél, amit bármikor tudunk használni.

— Rendben! Maga akkor holnap útnak indul. Ha minden menetrend szerint zajlik le, akkor három nap után ismét itt lehet Genfben. Sok sikert! Bármi rendkívüli jön közbe, ne veszítse el a fejét.

Robert izgatottabb volt most, mint valaha. Este érkezett Bernbe, és képtelen volt aludni. Egész éjszaka eljátszotta magában az összes lehetőséget. Ha esetleg Echardt több pénzt követel, vagy csak az apát, vagy a gyereket hozza magával, hogy több pénzt facsarhasson ki még.

Reggel minden eshetőséggel számolva ment a bankba. A bank előtt pár egyenruhás svájci rendőr igazoltatta azokat, akik be akartak jutni. Önkéntelenül idegesség fogta el, de eszébe jutottak Klein szavai, hogy minden körülmények közt őrizze meg a nyugalmát. Kivette zakója belső zsebéből az iratait, úgy ment a bejárathoz. A poszt átlapozgatta, és visszaadta a dokumentumot.

— Kihez szeretne menni? — kérdezte. — Mert feltételezem, hogy valakivel megbeszélni valója van és nem átutalás vagy más banki ügylet miatt jött ide a központba. Ezek lebonyolítása sokkal gyorsabb és egyszerűbb bármelyik fiókrészlegben.

— Herr Kesslerrel beszéltem meg egy találkozót.

— Kis türelmét kérném. Fel kell szólnom az igazgató úr titkárságára, hogy tudja-e most önt fogadni. Egy magasrangú német tisztekből álló küldöttség van nála.

Azzal elsietett, de pár perc múlva már jött is vissza.

— Menjen fel az igazgató úr titkárságára. Herr Kessler már várja.

Robertnek a torkában zakatolt a szíve. Arról nem volt szó, hogy Eckhardt még magával hoz más tiszteket, akik hajlandóak bekapcsolódni az üzletbe. A titkárságon nyájasan fogadta a titkárnő, és már tuszkolta is befelé Kessler irodájába. Kessler a széles íróasztalánál ült. Vele szemben Eckhardt, valamint egy kisfiú és egy középkorú férfi.

Eckhart üdvözölte, és egyenesen a tárgyra tért. Gyorsan elhadarta, hogyan sikerült kihoznia ide a túszokat, és milyen „többletkiadásai” voltak. Átnyújtott Robertnek egy borítékot.

— Ebben pár dokumentum van, ha a továbbiakban a család nem akarna itt maradni Svájcban. Ezekkel tovább tudnak utazni, ha úgy gondolják.

— Akkor most le is zárhatjuk ezt az ügyletet — szólt közbe Kessler.

— Igen, de Herr Feinsilberrel szeretnék pár szót váltani négyszemközt.

— Fáradjanak át a másik szobába. Gondolom, alkalmas lesz a rövid megbeszélésükre. Ha valamire szükségük lenne, csak szóljanak át a titkárnőmnek.

Robert és Eckhardt átvonultak a másik helyiségbe.

— Herr Feingold, örülök, hogy sikerült nyélbe ütni az üzletet. Nem volt könnyű. Van egy újabb ajánlatom. A közvetlen felettesem, Herr Eichmann, aki a deportálások irányítója és parancsnoka, hajlandó volna önnel is üzleteket kötni. Törökországban van egy „ügyfele” már, eléggé virágzó a kapcsolatuk. Eichmann kicsit drágább, mint én, de az én közreműködésem döntő lesz. És ha nem ő, akkor a magyarországi főmegbízottja, aki a helyettese is Eichmannak, kapható lesz erre. Herr Wesenmayer akárcsak jómagam, gyakran fordul meg Svájcban.

— Nézze, én nem egyedül döntök. Ha azt gondolta, hogy ez az akció pusztán az én ötletem volt, téved. A hölgy, aki velem volt, és a kimentett gyermeknek az anyja, illetve feleség is, nekem nem rokonom. Pusztán emberségből tettem, amit tettem. Nincs belőle hasznom. Nem nyereségért veszek részt ezekben az ügyletekben. Tehát! Beszéljünk akkor szigorúan „üzleti alapon”. Mennyit kér a főnöke, Eichmann egy emberért?

— Tudja, ez sokmindentől függ.

— Ne magyarázkodjon! Összeget mondjon.

— Ha Magyarországról kell kihozni, akkor tízezer dollár, vagy annak ellenértéke frankban. De dollárnak jobban örül, mint a franknak.

— Nem mondja komolyan? Egy emberélet nála tízezer dollár?

 



Olvasva: 67 alkalommal