Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Az aranyifjú 40.
Avi Ben Giora., 2018. június 3., vasárnap, 14:50



40.

 

Este, mintha csak valami sima ügyfél lenne, hat előtt megjelent az irodában. A titkárnő ránézett, de szemvillanásokból megértették egymást. Nem szükséges bemenni a doktor úrhoz, és szólni, hogy itt van. Kivárja a zárást, és akkor amúgy is találkoznak. Ólomlábú lassúsággal telt az idő, még sokan vártak a sorukra. Valamikor hét felé ment el az utolsó ügyfél. Addigra már javarészt ott ültek Roberttel együtt a többiek is, akik Klein társaságához tartoztak. Csendesen diskuráltak, de nem kérdezősködtek egymástól. Inkább az újságban olvasott legfrissebb híreket tárgyalták meg. A németek márciusi bevonulása Magyarországra továbbra is egy megfejthetetlen rejtély maradt.

Már április végét mutatta a naptár. A hadszíntereken váltakozó sikerek születtek. A németek „sivatagi rókája” Erwin Rommel kénytelen volt megtorpanni a sivatagban. Az üzemanyag ellátás akadozott, noha pont a legnagyobb olajlelőhelyek mellett voltak. Ám a finomítók kapacitása nem bírta a hatalmas fogyasztást. Ezeket a friss híreket elemezték, miközben várták, hogy Klein doktor beinvitálja őket az irodájába. Nem kellett sokat várakozniuk, ahogy kikísérte az utolsó ügyfelét, intett a társaságnak, hogy menjenek beljebb. A titkárnőjének még odaszólt.

— Van még valami kávéféle? Ha sikerül fellelnie, kérném, főzzön nekünk egy kancsóval.

— Van igazi és pótkávém is. Talán a kettőt keverve is jót tudok készíteni. Valódi kávéval spórolnom kellene. Múltkor is alig sikerült szereznem, és nagyon drágán.

— Minek spóról? Ha egyszer nem lesz valódi kávé, kénytelen leszek a pótkávét inni és itatni a vendégeimmel. De magára bízom. A lényeg az, hogy magunkhoz térjünk, mert rengeteg megbeszélnivalónk van ma este. Gondolom, hallotta a hírt, hogy Rommel El Alameinnél elakadt. Szerintem ez lesz a fordulópont a háború kimenetelében.

— Csak ne bocsátkozzon a doktor úr könnyelmű kijelentésekbe. Amikor az oroszok ellentámadásba kezdtek, akkor is azt mondta nekem.

— Én is tévedhetek — replikázott Klein —, de most szinte biztos. A szövetségesek már nagyon készülnek megnyitni az új nyugati frontot.

— Úgy legyen, ahogy mondja — adott igazat a főnökének és közben a kis teakonyhába sietett.

Közben a társaság már javában a BBC híreit tárgyalta.

Éppen arról beszéltek, hogy az amerikaik jelentős erőket csoportosítottak át Angliába. Az egyesült erők főparancsnokává, Eisenhower tábornokot nevezték ki.

— Valami nagyon készül arra — szólalt meg az egyikük. — Az új nyugati front megnyitása már nem húzható tovább. Valahol partra kell szállnia a kontinensen az egyesített erőknek. Máskülönben még nagyon sokig fog tartani a háború.

— Mondja, Feinsilber — szegezte neki a kérdést Klein —, találkozott az emberével? Mi híre van? Sikerült megállapodnia vele?

— Találkoztunk, de már vagy két hete semmi hírem. Megállapodtunk, de persze a fizetség az, ami a legfontosabb számára, még nem került a számlájára. Mondhatnám, korrekt volt, mert közöltem vele, a pénz csak akkor jut el hozzá, ha személyesen is láthatom, hogy teljesítette a feladatot. Azaz a gyerek és férj, Svájcban lesznek. Saját szemével láthatta, amint a kialkudott árat a bank széfjébe teszi direktor Kessler.

— És mit gondol? Tesz is valamit?

— Elég szép összeg vár rá. Gondolom, ez motiválni is fogja.

— Van egy friss hírem ezzel kapcsolatban. Találkoztam befolyásos emberekkel, akik szeretnének segíteni. Elhangzott egy érdekesség. Azt sokan tudják, hogy egy ország külképviselete, még ha megszállt területen is van, sérthetetlen. Akik az épületben tartózkodnak, legyenek munkatársak, vagy éppen menekült státuszért folyamodók, az illető állam védelmét élvezik.

— Ezt mi már régóta tudjuk — szólt közbe valaki. — Mekkora lehet az az épület? Nem száz ember számára akarunk menedéket. Itt sokkal több emberről kellene gondoskodni. Többszázezerről.

— Na, várjon — szakította félbe Klein —, amig befejezem a gondolatom, utána szólaljon fel ismét. — Mondjuk, itt sikerül összehoznunk egy jelentős összeget. A pénz nem lesz gond. Vennénk Budapesten pár épületet, amit a svájci állam tulajdonának nyilváníttatnánk. Ennek értelmében az ott tartózkodók a svájci állam védelmét élvezhetnék.

— És gondolja, hogy ezt a státuszt tiszteletben is fogják tartani? — aggodalmaskodott valaki.

— Eddig nem hallottam semmiféle atrocitásról, hogy a németek bementek volna egy követség területére.

— És a nyilasok? Maga nem tudja, doktor úr, milyen tudatlan és mindenre elszánt emberek csatlakoztak a nyilasokhoz — fűzte hozzá a vitához Robert. — Én csak azokra a friss hírekre támaszkodhatok, amiket a mostanában érkezettek meséltek. Márpedig miért állítanának valótlanságokat? Az szerintem egy jó ötlet, hogy házakat veszünk meg, úgy kellene értelmezni, mintha azok Svájc területét képeznék, mint a követség, legyenek bárhol.

— Ideáig egyetértek én is — szakította félbe Klein. — Ám ezzel még nem oldottunk meg mindent. Hogyan fogjuk biztosítani a bent élők ellátását? Mert szükségük van élelemre és sok más egyébre. A követség nem tudja ezt is a nyakába venni. Éppen elég feladat lesz nekik az, hogy gondoskodjanak az épület sérthetetlenségéről.

— Mi volna, ha kérnénk okmányokat azok számára, akik az épületben lesznek elhelyezve? — vette vissza a szót Robert.

— Arra gondól, hogy svájci igazolványokkal lássák el őket? Ezt nem gondolhatja komolyan? Svájc eleve kvótát vezetett be, hogy mennyi menekültkérőt tud befogadni egy évben. Azoknak, akik Magyarországon élnek, nem fog kiadni állampolgárságot igazoló papírokat.

— Nincsen olyan valaki a követségen, akit meg lehetne környékezni? Mondjam azt, hogy megvenni?

— Biztosan akadna, Feinsilber. De nem kérdezhetem végig az összes alkalmazottat, hogy hajlandó e fizetség ellenében papírokat gyártani.

— És ha hamisítanánk? — vetette fel Robert.

— Maga képtelenebbnél képtelenebb ötletekkel áll elő. Mondjuk, elkezdünk hamisítani. Hogyan juttatja majd el a rászorulóknak? Csak úgy odamegy valaki, hogy kérem, én most hamis iratokat akarok osztogatni a zsidóknak? Ott a gestapó, a magyar rendőrség. Gondolja, hogy nem fülelnék le és tennék azonnal ártalmatlanná? Ha vannak mentességet biztosító papírjai, ami diplomáciai védettséget biztosítanak, akkor sincs arra garancia, hogy nem likvidálják, vagy szerencsésebb esetben kitoloncolják.

— Ügyvéd úr — akadékoskodott tovább Robert. — Valahogy oda kell juttatni a budapesti követségünkre egy emberünket.

— Megmondaná, hogy hogyan? Nem rendelkezek olyan összeköttetésekkel, hogy telefonálok, és egy héten belül a kezében van a kinevezés.

— Most mondok magának valamit, de ne sértődjön meg, és az eddig rólam kialakított képét ne befolyásolja. Nem vagyok az a talpig becsületes ember, akinek gondolnak. Ha az érdekeim úgy kívánják, hajlandó vagyok kisebb svindliket, csalásokat is alkalmazni. Budapesten és Bécsben is sok-sok ilyent követtem el. Egyrészt, hogy a saját hasznom is meglegyen, másrészt, hogy az ingyen konyhák működtetése is zökkenőmentes legyen. Nagyon régóta nem foglalkozom már ilyesmivel, de ha szükség úgy hozza…

— Mit akar? Beszéljen már végre érthetően!

— Vállalná valaki közölünk, hogy elmegy Budapestre a svájci követségre, és ott, mint akkreditált munkatárs jelentkezzen be?

Hatalmas csend lett erre.

— Feinsilber! Magának teljesen elment az esze. Mondjuk, maga tud olyan hivatalos levelet szerkeszteni, hogy valamelyikünk szabadon tud mozogni vele Budapest és Bern között, és a követségen úgy fogadnák és alkalmaznák, mint hivatalos megbízottat. Ám ne gondolja azt, hogy a végtelenségig képes volna erre. A svájciak eléggé precíz emberek. Pár hónap alatt kiderülne, hogy x y vagy z kapott e hivatalos kinevezést a külügytől. Ha elkapják, megnézheti magát az illető.

— Ismeri az elvemet doktor? Kockázat nélkül nincs üzlet.

— És kit akarna erre a feladatra? Saját magát?

— Nem uram. Aki most, vagy holnapig legkésőbb vállalkozik erre,

— Uraim hallották Herr Feinsilber ötletét. Másnap estig várom a jelentkezését annak a személynek, aki hajlandó a feladatra. Holnap este ismét váron önöket.

Robert együtt távozott egy úrral, aki pár utcával arrébb lakott, mint ő.

— Maga komolyan gondolja, hogy járható lenne ez az út?

— Nekem mindig azok sikerültek az életemben, amire száz emberből kilencven azt mondaná, lehetetlen. Na persze voltak kivételek is, amikor nem jött be a tervem. Ám ahhoz én is közrejátszottam, hogy húztam- halogattam valaminek a végrehajtását. Maga vállalkozna ilyenre? — kérdezte Robert.

— Azért kérdezem magát. Ez egy olyan terv, aminek a sikere egy az ezerhez. Nem vagyok egy gyáva ember, sokszor kockáztattam már, és eddig szerencsém volt. De öntsünk tiszta vizet a pohárba. Nem dicsekedtem eddig senkinek ebben a társaságban, hogy magyar is vagyok. Még az első világégés idején jöttem ide. Menedékjogot kértem és kaptam. A feleségem is magyar felmenőkkel rendelkezik, de ez nem lényeges. A szüleim már nekem sem élnek, és elvált független ember vagyok. Ám van egy húgom. Férjnél van, gyereke is született. A férje nem zsidó, de nem hiszem, hogy ez mentességet biztosítana neki. Eddig nem volt semmi problémája, mert a férje révén elkerült minden ilyent. Ám a mostani helyzetben semmi sem biztos. Tehát családi okok miatt elvállalnám a feladatot.

— Akkor megkérdezhetnék valamit? Hajlandó lenne úgy is elvállalni a küldetést, ha nem volna ez a személyes szál?

— Természetesen. Ne gondolja azt, hogy csupán csak egy személy miatt mennék oda és kockáztatnék. Akkor nem látogatnám esetenként doktor Klein estéit. Szóval számíthat rám.

 

 


 



Olvasva: 62 alkalommal