Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Nikáb 14. Ki halt meg az autóban?
Vandra Attila, 2018. június 3., vasárnap, 13:47

Pierre Beaumarchais meggyőzi a haldokló fegyvercsempészt, hogy adja fel társait. Leroy kapitány rajtaüt a fegyvercsempészeken, Ám Josephről semmi hír... A fegyvercsempész tagadja, hogy lett volna közük a terrortámadáshoz.

 

Ki halt meg az autóban?

 

Amint Pierre Beaumarchais elindult Lyonba, Legrand felügyelő nehéz szívvel az Anwari család háza felé vette útját. A tegnapi fiaskó-házkutatás után, igényével várhatóan ellenállásba ütközik. Mélyet lélegzett erőgyűjtés gyanánt, mielőtt becsengetett a kapun.

Ahmed Anwari éppen az udvaron tett-vett. Fatma Anwari, aki előbb kikémlelt az ablakon, kiszólt neki a házból, hogy rendőrök vannak a kapu előtt. A férfi csak résnyire nyitotta a kaput, és ellenségesen elállta a bejáratot.

— Mit akarnak még? Nem volt elég a tegnapi nap? Minden alapot nélkülözve, ránk törtek, megszentségtelenítették, felforgatták a házamat, és úgy kezeltek, mint egy bűnözőt, miközben valójában a lányom a merénylet áldozata. Előítéletüktől elvakítva, ha az ember muszlim, azonnal terroristát látnak benne, pláne ha még Allah szolgája is. Ahelyett, hogy a lányom... 

— Bernard Legrand felügyelő vagyok, és én nyomozok a...

— Bírói felhatalmazása van? Mert ha nincs... — jelezte, hogy azonnal becsukja a kaput.

— Anwari úr, a lánya feltehetően életben van! — hadarta a felügyelő.

— Feltehetően? — kérdezte az imám gyanakodva.

— Az ön autójában a felrobbant, és szénné égett női holttest nyakában a kórboncnok egy arany nyakláncon lógó keresztet talált. Nem feltételezzük, hogy a lánya viselte volna. A másik holttest pedig egy férfié. Próbáljuk megtalálni Maryamot. Ehhez kérjük a segítségét... segítségüket — látta meg a felügyelő a sebtében nikábba öltözött asszonyt, aki közben kíváncsian kilesett a bejárati ajtón. 

Az asszony szólt valamit a háttérből, feltehetően fárszi nyelven, mert a felügyelő nem értette, ami után az imám szélesre tárta a kaput. A felügyelő már egyik lábával az utolsó előtti lépcsőfokon állva levette jobb cipőjét, és zokniban lépett a legfelső fokra, hátranyúlt és a balt is kezébe vette, majd elrendezte a bejárat előtt a háziak lábbelijei mellett.

— Köszönöm!  — értékelte az imám.

Behívta a felügyelőt a nappaliba, hellyel kínálta, majd megkérdezte, megkínálhatja-e egy kávéval.

— Megköszönöm.

Miközben Fatma Anwari bement a konyhába megfőzni a fekete nedűt, az imám a felügyelőre nézett:

— Hallgatom — szólt hozzá valamivel enyhültebb, de még mindig nem barátságos hangon.

— Első kérdésem az lenne, mit tudnak lányuk és Dr. Joseph Beaumarchais kapcsolatáról.

— Semmit. Még a nevét sem hallottam tegnapig, amikor a hírműsorokban megjelentek az eltűnéséről és a feltételezett terrortámadásról való riportok.

— Arról sem tudott, hogy kedves lánya Dr. Beaumarchais páciense volt?

— Nem. Hol? Mikor?

— Egy Lyme-kórral fertőzött kullancsot távolított el...

— Nekem erről annyit mesélt, hogy nem volt orvosnő szolgálatban a sürgősségen, és egy férfi előtt kellett levetkeznie. Nevet nem említett — szólt ki madame Anwari a konyhából.

— És arról sem tudnak, hogy ez a férfi megmentette a lányuk életét több évvel ezelőtt? — kérdezte hangosabb szóval a felügyelő, hogy a konyhában is lehessen hallani.

— A lányomét? — kapta fel a fejét az imám. — Mikor, hol?

— Görögországban. Ennek már több éve!

— A lányunk tényleg beleesett egy csónakról a viharos tengerbe, és kihúzta valaki... Minket a parti őrség mentett meg. De hát Maryam az eset után sopánkodott, mert elfelejtette megköszönni neki. A megmentője pedig eltűnt, mint a kámfor... Nem tudjuk, ki az.

— „Akkor arról se tudnak, amikor Párizsban...” — akarta kérdezni a felügyelő, végül lemondott a további faggatózásról ebben a témában. „Ezek még annyit sem tudnak a két eltűnt kapcsolatáról és ismeretségéről, mint Pierre Beaumarchais...” — állapította meg magában, majd témát váltott.

Közben megjelent az asszony, és egy tálcán kávét hozott, de csak a felügyelőnek. Ő megkóstolta, majd jelezte, nem tart igényt a cukorra, keserűn szereti.

— Tulajdonképpen nem ezért jöttem, hanem arra akarom megkérni önöket, adjanak ujjlenyomatot. — tette le maga elé a csészét. — Mivel egyikük sem büntetett előéletű, nincsen meg az adatbázisunkban — érzékelte azonnal az ismét gyanakvóvá, sőt ellenségessé váló hangulatot maga körül. — Az önök kizárásával próbáljuk azonosítani a családtól idegen személyeket. Önök rendszeresen ültek az autóban, ujjlenyomatuk jelenléte természetes. De feltehetően a roncson olyan ujjlenyomat is szerepel, amely nem a családhoz tartozik. Ilyen például az a keresztet viselő nő, aki a kormánynál ült. Csak akkor kezdhetjük keresni egy ujjlenyomat tulajdonosát, ha megbizonyosodtunk, az nem családtagé.

Ahmed Anwari és felesége összenéztek. Néhány feszült pillanat után végül az imám bólintott.

A felügyelő kihörpintette a maradék kávét, kivette a magával hozott táskából az ujjlenyomatvételhez szükséges kellékeket. Mindig tartott az autójában a kesztyűtartóban, s most, mielőtt becsengetett Anwariékhoz magához vette, hiszen pont ezért jött. Legrand felügyelő elkérte Maryam Anwari egy személyes tárgyát is. Édesanyja benyitott a fürdőszobába, és hamarosan megjelent egy átlátszó polietilén zacskóval, melynek mélyén egy spray rejtőzött. Átvette, betette a táskájába, majd felállt távozásra készen.

— Köszönöm. Most jut eszembe, a fiuk is szokta használni az autót?  Ha igen, tőle is kaphatnék, vagy ha nem, akkor be kellene fáradnia hozzánk a Hármas Rendőrkapitányságra, mert...

Nem tudta befejezni a mondatot, mivel megnyílt a bejárati ajtó, majd megjelent Abdul Anwari is. Az utolsó szavakat hallotta.

— Mit akar tőlem? — kérdezte ellenségesen, franciául.

— Egy személyes tárgyat kért tőled az ujjlenyomataid...

— Láttátok a bírói meghatalmazást?

— Egy kéréssel fordultam...

— Tehát nincs!

— Ahhoz, hogy megtaláljuk az eltűnt nővérét...

— Megmondta az ügyvéd, be ne engedjetek rendőrt a házba! Semmit ne adjatok oda bírósági felhatalmazás nélkül!

— Kérem, ha így gondolja, majd megkapja. Ha nem tudjuk nélkülözni a nyomozásban, még visszatérek bírói engedéllyel. De akkor a kihallgatására is lesz felhatalmazásom! Viszont látásra! — biccentett a felügyelő Ahmed és Fatma Anwari felé, majd kilépett az ajtón.

Bentről fárszi nyelvű egyre élesedő vita szűrődött ki apa és fia közt, melybe időnként egy csitító szándékú női hang is beleszólt.

Amint kiért a kapun, a felügyelő maga elé motyogta:

— Ezekkel eligazodom feltehetően a tiéd nélkül is! Lehet, nincs közöd a nővéred eltűnéséhez, de neked vaj van a fejeden, az tuti. Azt hiszem, szóba állok majd a kollégákkal... Nézzenek utána iskolai múltadnak és baráti körödnek is...

Beült az autóba, majd elővette telefonját, tárcsázni az ötös rendőrkapitányság számát, ahova az imám háza tartozott. Végül meggondolta magát, és előbb lefényképezte az Ahmed és Fatma Anwari ujjlenyomatait, s átküldte Leroy kapitánynak egy e-mailhez csatolva.

— „Maryam Anwari ujjlenyomatait majd később küldöm.”

Alig végzett ezzel, kivágódott a kapu, és Abdul Anwari viharzott ki rajta.

— Adja vissza a szüleim ujjlenyomatát, mert törvénytelenül jutott hozzá. Félrevezette őket. Ha nem, feljelentem! Vagy inkább az ügyvédünkkel akar beszélni?

— Így is fel fog jelenteni! — felelte a felügyelő, és nyugodt mozdulattal átnyújtotta az ujjlenyomatokat tartalmazó lapokat. — „De jó, hogy siettem a továbbküldéssel!” — gondolta.

Miután Abdul Anwari elviharzott, ő is gázt adott, nehogy a fiú visszatérjen a nővére sprayéért is. Azt nem kérte... Alig indult el, e-mailt jelzett a telefonja. Egy piros lámpánál megnézte. Leroy kapitány válaszolt.

— „Én már nem foglalkozok a Beaumarchais-Anwari üggyel. A dossziét összegyűjtött adatainkkal átadtuk a lyoni kettes rendőrkapitányság gyilkossági csoportjának. Nem terrortámadás, hanem merénylet. A laborban két dolgot mondtak: 1. Négy különböző személy ujjlenyomatait azonosították a roncson, ebből három Ahmed és Fatma Anwari, illetve Joseph Beaumarchais. A negyedik előreláthatóan egyezni fog a Maryam Anwariéval. 2. Az autóban szénné égett két halott kesztyűt viselt. Tél van. L Ha még van kérdése, vegye fel a kapcsolatot Painchaud hadnaggyal. Ha Brüsszelben jár, hívjon fel. Sikeres nyomozást!”

— A francba! — káromkodott Legrand felügyelő, majd az anyósülésre csapta telefonját. Alig vitte be a sprayt a laborba, amikor hívatta Grandpierre ezredes. Már az irodája felé tartott, amikor újabb e-mailje érkezett Leroy kapitánytól.

— „Miközben a „terrortámadás” ügyében nyomoztunk, felgöngyölítettünk egy fegyverkereskedő bandát.  Három érdekes név merült fel. Az egyik a Huquenin őrnagy unokaöccse, aki meghalt. A másik kettő Abdul és Maryam Anwari, az imám lánya és fia, kiknek nevét a másik lelőtt fegyvercsempész, de inkább orgazda telefonjában találtuk meg. Más bizonyíték egyelőre ellenük nincs, és kétszáz embert, ahány számot találtunk a telefonjának névjegyzékében, nem tartóztathatunk le azért, mert ismertek egy potenciális terroristát.”

— Köszönöm, kapitány, ez épp időzítve érkezett! — állt meg egy pillanatra egy Köszönöm-SMS erejéig, majd benyitott Grandpierre ezredeshez. Jól számított. Felettese nem épp rózsás hangulatban várta.

— Nem elég a fiaskó, amit a terrorelhárítás elkövetett Ahmed Anwari házánál, még ön is rátett egy lapáttal! Most már a szenteltvíz se mossa le, hogy a rendőrség az imámot és családját kizárólag a vallási hovatartozása miatt zaklatja!

A felügyelő megvárta nyugodtan, amíg felettese kitombolja magát, majd odaadta a telefonját.

— Leroy kapitány két e-mailjét azután kaptam meg, miután távoztam onnan. Sajnos. Kérem, idéztesse be kihallgatásra Abdul Anwarit a lyoni terrorelhárítás által lefoglalt fegyverek ügyében. Az egyik orgazda telefonjában megtaláltuk a telefonszámát. Ali Ibn Chérif szélsőséges iszlamista nézeteiről ismert, rajta van a terrorelhárítás által fokozottan figyelemmel kísért személyek listáján. Nem sikerült bizonyítani kapcsolatát a novemberi párizsi terrortámadásokkal, bár neve a nyomozáskor felmerült. Sajnos ma, egy rendőri rajtaütéskor meghalt, s többé nem lehet kihallgatni. Abdul Anwari ismeri, és lyoni robbantáskor meghalt vagy eltűnt nővére, Maryam Anwari is.

— De hát nem gyanúsíthatjuk meg mind a száz-kétszáz ismerősét annak a gazembernek!

— Nem is fogjuk. De jogunkban áll információt kérni Abdul Anwaritól Ali ibn Chérifről, ha már ismeri. „Megnyugszik”, fogadjunk? A fiú sáros. Nem tudom mivel. Lehet egészen mással... De az!

— És mi a helyzet azokkal az ujjlenyomatokkal?

— A labor, gondolom, perceken belül azonosítja a negyedik ujjlenyomatot a Maryam Anwari sprayén találtakkal. Akkor pedig a négy személy, aki otthagyta ujjlenyomatát a felrobbant autóban Ahmed, Fatma és Maryam Anwari, illetve Joseph Beaumarchais.

— Tehát mindkettő halott.

— Nem. Mindkét halott kesztyűt viselt. És a nő nem Maryam Anwari. Ott járt az autóban, de nem halt meg! A robbantásban meghalt nő keresztet viselt az abaya alatt!

— Hát ki? — hökkent meg az ezredes.

— Jó kérdés! És a DNS vizsgálat eredménye csak két hét múlva várható. Újév után.

Megcsörrent a felügyelő telefonja.

— Kihangosítom. Marie Vegieux az ujjlenyomat-laborból – szólt a parancsnokhoz, miközben cselekedett.

— Amint a felügyelő úr is sejtette, az utolsó ismeretlen ujjlenyomat Maryam Anwarié – hahhaltszot a telefonban.

— Köszönöm, Marie — bontotta a felügyelő a vonalat, majd feletteséhez fordult: — Elmehetek?

— Igen... De holnap reggelre jelentése legyen az asztalomon az eddigi munkájáról ebben az ügyben. Hazamehet, dolgozzon nyugodtan rajta, ma elég mozgalmas napja volt.

— Köszönöm, ezredes úr, én már azt várom, mikor kapok megint egy hírt, ami ismét mindent felforgat.

Még ki sem lépett jóformán az ajtón, amikor megcsörrent ismét a telefonja. Pierre Beaumarchais kereste. A hangja rendkívül izgatott volt.

— Feleségem házkutatást tartott a fiam holmija között, hátha talál valamit, ami nyomra vezethetne...

— Mit talált? — érzett rá a telefonálás okára a felügyelő reménykedve.

— Egy Koránt. A Bibliája alatt. — jött az elkeseredett válasz — könyvtári példány. Tele könyvjelzőként használt papírfecnikkel, mindegyiken egy-egy kiemelt passzus, egyeseken egy-egy bibliai hivatkozás is. Összenéztem, hasonló tartalmak. Egyszerűen nem tudom felfogni... Az én fiam... — Nem mondta ki, hogy elárulta a hitét, de ott lógott a levegőben. — Az a... fehérnép — ugrotta át a jelzőt — behálózta. Az én jóravaló fiamat. És... — csuklott el a hangja — most halott. Ezek a rohadt bevándorlók...

— Talán nem... — mondta minden meggyőződés nélkül a felügyelő —, hiszen Maryam Anwari feltehetően él még, hátha...

— Ezt maga sem hiszi már, felügyelő úr!

Pierre Beaumarchais hangja elcsuklott a sírástól. Egy idő után összeszedte magát.

— Ha él, miért nem jelentkezik, megnyugtatni bennünket? Tudná, hogy aggódunk érte.

 Erre már a felügyelőnek sem igazán maradt érve, bár eddig még reménykedett. S amíg a bizonyosság nincs a kezében, hogy kik is az áldozatok, amúgy sem zárhatja le ezt a zavaros ügyet. Megfájdult a feje. Friss levegőre vágyott, hátha egy kis séta jót tesz majd, és össze tudja szedni a gondolatait. Bement az irodájába, felvette a kabátját, majd felnézett a karikatúrájára, amely őt „Colombo” hadnagyként ábrázolta. Ebbe talán még neked is beletörne a bicskád... — nézett a rajzra, mielőtt lenyomta a kilincset, távozási szándékkal. A szolgálatos altiszttel ment szembe.

— Felügyelő úr, Lyonból keresik. A Beaumarchais-Anwari ügy kapcsán akarnak önnel beszélni. 

 

 



Olvasva: 74 alkalommal