Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Nikáb 9. Tényleg ennyire hülyének néz?
Vandra Attila, 2018. május 10., csütörtök, 21:51

Lyonban felrobban egy autó, melyről kiderül, hogy a saint étienne-i imám tulajdona. Leroy kapitány odasiet kihallgatni az imámot.

 

Tényleg ennyire hülyének néz?

 

A sziréna hallatán Ahmed Anwari kissé elhúzta a függönyt. Majd vissza.

— Megérkezett a rendőrség — figyelmeztette a feleségét.

— Megyek abayát és nikábot felvenni... — indult felesége a hálószoba felé. — Biztos engem is ki akarnak hallgatni. Mondtam... — kezdte remegő hangon, de nem tudta befejezni a mondatot, mert máris megszólalt a kaputelefon. Ahmed Anwari, bár tudta ki érkezett, rutinból nem a nyitó gombot nyomta meg, hanem a mikrofonét.

— Rendőrség! Azonnal nyissák ki! — hallatszott a kaputelefonban.

— Máris! — felelte, majd eleget tett a felszólításnak. Mire kilépett a lakás ajtaján, az udvaron fogadni az érkezőket, már több golyóálló mellényes-maszkos férfival nézett szembe, akik ráirányították a fegyverüket. Az imám felemelte a kezét.

— Nincs nálam fegyver. És a házban sincs. Ha ki akarnak hallgatni, jöjjenek az irodámba! — akarta egyik kezével mutatni az irányt, de a háttérből előlépő Huquenin őrnagy ráüvöltött:

— Ne mozdulj! Motozzátok meg!

— Tiszta! — hangzott fel néhány másodperc múlva, miközben az imám arca végtelen megaláztatást tükrözött.

— Most már leengedhetem a kezem? Követhetnek az irodámba... — akart megindulni a megjelölt irányba, de az őrnagy ráförmedt.

— Házkutatási parancsunk van! — lobogtatta meg az imám előtt a bizonyítékot, majd intett a maszkosoknak, irány befelé. Az imám nem mozdult az ajtóból.

— Vegyék le a cipőjüket! A lakás egy szent hely! — mutatta, családjának a lábbelijei is ott sorakoznak az ajtó előtt. Hiába. Félretolták. Az imám remegő ajkakkal szűrte a szavakat:

— Allah nem hagyja ezt büntetlenül... Amint látják, nem vagyok öngyilkos merénylő. Nagyon is élek! Több tíz hívem tanúsíthatja, a robbantás ideje alatt itt tartózkodtam Saint Étienne-ben. Kérem, a hálóba még ne menjenek be, mert a feleségem épp öltözik! — emelte fel a hangját.

A megszólított maszkos habozva megállt az ajtó előtt, majd újra előkapta eltett fegyverét. Két társa azonnal követte példáját. A következő pillanatban az ajtó magától megnyílt, és nikábot-abayát viselő nőalak jelent meg.

— Bemehetnek.

Az egyik maszkos lövésre kész fegyverrel lépett be, majd jelentette:

— Tiszta!

— Ellenőrizzétek identitását, és motozzátok meg! — adta ki Huquenin őrnagy a parancsot.

— De hogy képzelik! — tört ki az imámból a felháborodás.

— Őrvezető! — Az imám csak akkor vette észre, hogy az egyik maszkos nő. — Kísérje vissza madame Anwarit a hálóba, és teljesítse a parancsot!

— Jacques Leroy kapitány vagyok a lyoni terrorelhárítástól — lépett elő a háttérből. — Amíg a saint étienne-i kollégáim átkutatják a lakását, kérem, válaszoljon néhány kérdésemre. Üljünk ide az asztalhoz! — mutatta a széket maga mellett, miközben helyet foglalt. Ki vezette az autóját a robbantás idején?

— Az ügyvédem nélkül nem válaszolok! — fonta keresztbe a kezét az imám ellenségesen, majd vonakodva bár, de leült.

— Akkor hívja ide. Azonnal!

— Már úton van, nemsokára itt lesz.

Mintegy rendelésre, fékező autó hangja hallatszott, majd szóváltás zaja szűrődött be az utcáról.

— Nem szabad bemenni, rendőrségi akció!

— Monsieur Anwari ügyvédje vagyok!

— Engedjétek be! — szólt ki a kapitány az ablakon.

Nemsokára diplomatatáskás, arab vonású férfi lépett be a házba.

— Muhammad ibn Nasser vagyok, Anwari úr ügyvédje. Mielőtt ügyfelem bármilyen kérdésre válaszolna, kérem, ismertesse a vádat! — foglalt helyet az asztalnál engedélykérés nélkül, majd némi kotorászás után a táskájából írószerszámot, és jegyzettömböt vett elő.

— Jacques Leroy kapitány vagyok a lyoni terrorelhárítástól — mutatkozott be. — Bűnrészesség alapos gyanúja áll fenn a nemrég történt lyoni merénylettel kapcsolatban. A felrobbantott égszínkék Mercedes Anwari úr tulajdonát képezte. Éppen ezért jogosnak érezzük a kihallgatását.

— Tehát gyanú, nem vád? Akkor mi jogon a házkutatás? — támadott az ügyvéd.

— Alapos gyanú — pontosított Jacques Leroy magában morogva, mert ő elhamarkodottnak tartotta, és ellenezte a házkutatást, de mire ő Saint Étienne-be ért, Huquenin őrnagy már aláíratta a bíróval a házkutatási parancsot. Most pedig ezért neki kell tartania a frontot.

— Anwari úr autóját ellopták! Meghallgatása nélkül hamis vádat emeltek ellene, és nem alkalmazták az az ártatlanság védelmét! Kérem az akció azonnali felfüggesztését. Az esetet jelenteni fogom! — háborgott az ügyvéd.

— Addig nem, amíg választ nem kapok néhány kérdésre.  Például, ha ellopták az autót, hol vannak az autó iratai és kulcsai? Mert gondolom, nem hagyja őket benne, felkínálva a tolvajoknak.

Válasz helyett Ahmed Anwari felállt, elővette kabátja zsebéből az iratokat, és az autókulcsot, majd megvető mozdulattal az asztalra dobta.

— Megkapta a választ? — kérdezte az ügyvéd.

— Nem! Egy autónak pótkulcsa is van! S azt a házban szokás tartani — felelte a kapitány némi gondolkodás után. — Ez a pótkulcs? — matatott a telefonján, majd megmutatott egy fényképet. — Kollégáim a robbantás helyszínén találták. Tud egy hihető magyarázatot adni miként került oda, ha az autót ellopták?

— A fiam és a lányom is szokta használni, lehet, hogy benne felejtették... — próbálkozott Ahmed Anwari.

— Ha ellopták, mért nem jelentette?

— Mert... Mert nem tudtam, nem vitte-e el valamelyikük.

— Iratok nélkül?

— Vezetés közben a kesztyűtartóban tartom az iratokat. Ha csak hazaugrok valamiért, például a déli vagy délutáni imáért néha benne hagyom... Ki akartam zárni a lehetőséget, hogy...

— Gyermekei hol vannak?

— A nagyobbik fiam nős, és munkában van, délutános. Nem lakik velünk. A kisebbik fiam sem, de ő rendszeresen hazajár ebédelni, vacsorázni, imádkozni a dzsámiban. Nemrég telefonáltam neki, de visszaírt, vezet.

— S a lányai? Mert kettő van, ha jól tudom.

— Rosszul tudja... A nagyobbik meghalt, még a tavaly...

— Őszinte részvétem... — szorult meg egy gombóc a rendőrtiszt torkában a fájdalmas hangra. — S a kisebbik?

— Nem tudom... — csillant meg egy könnycsepp az imám szemében, majd a kapitányra nézett. — Mondja, tényleg ennyire hülyének néz? Ha el is képzeli rólam, hogy a saját gyermekemet küldöm az Iszlám Állam nevében öngyilkos merényletet elkövetni, gondolja, a saját autómba ültetném, hogy egy óra múlva már le is tartóztassanak? Akkor már inkább én is beültem volna a feleségem autójába! Így nem lettem mártír! Se hős, csak egy bebörtönzött tökfej! Helyzetemnél fogva számos katonát tudnék megnyerni az Iszlám Államnak. Nem lenne őrültség bebörtönöztetni magam? Mi haszna lenne az Ügynek belőle?? S ha mégis a lányom a tettes, akkor mi a fenének kellett még valakit magával rántania? Ketten, külön-külön más-más autóban nagyobb pusztítást tudtak volna végezni. És elég pancserok is voltak nem? Egyetlen halott sincs rajtuk kívül! A lányomat vagy elrabolták, és kényszerítették, de inkább felrobbantották! De én azt hiszem, azt a bombát nekem szánták! — roppant össze az öreg a hirtelen felismerés súlya alatt.

— Eddig miért nem mondta?

— Mert... Mert reméltem, hogy tévedek... És a lányom még él! Már a másodikat vesztem el alig több, mint egy év alatt!

— Találtak valamit, a házkutatás során őrnagy úr? — állt fel a kapitány és fordult saint étienne-i kollégájához.

— Semmi érdemlegeset, bár még nem néztünk át mindent.

— Akció lefújva! — jelentette ki a Jacques Leroy.

— Nem sieti el a visszavonulást? — akadékoskodott az őrnagy. Még nem néztünk végig alaposan mindent!

— A házkutatást kapkodtuk el!

Az ügyvéd is felállt és odament az egymást harcias kakasként méregető tisztekhez.

— Feljelentést teszünk, és kártérítést követelünk! Léteznek emberi jogok a világon, amelyek vallási hovatartozásától függetlenül mindenkit megilletnek! Felháborító, amit ügyfelemmel műveltek!

A két tiszt egyike sem méltatta válaszra, ki-ki amiért, hanem elindultak a kapu felé. A maszkosok felszólítás nélkül követték őket.

— Ez a legnagyobb balfogás, amit tehetett! — háborgott az őrnagy már az udvaron, a kapu felé tartva. — Már sajnálom, hogy belementem a játékába, hiszen mindez Saint Étienne-ben történik, s ennek mi, a Loire megyei terrorelhárítás fogjuk meginni a levét! Ha még hagyott volna valamennyi időt, csak találtunk volna valamit, amivel igazoljuk, hogy...

Amint kiléptek a kapun, torkán akadt a szó. Már várta őket a sajtó.

— Igaz, hogy a lyoni terrortámadást az imám autójával követték el? Miért nem tartóztatják le?

Huquenin várakozóan lyoni kollégájára nézett. Magyarázkodjon ő, ha már leállította a házkutatást.

— Egyelőre csak annyit tudunk biztosan, hogy bombatámadás — felelt amaz miután gyilkos tekintetet küldött az őrnagy felé. — Mivel monsieur Ahmed Anwarinak alibije van, és nincs megdönthetetlen bizonyítékunk arra, hogy a merényletet ő rendelte el, nem tartóztathatjuk le. A nyomozás jelenlegi állása miatt többet nem hozhatok nyilvánosságra.

— Ha nincs bizonyíték, akkor miért tartottak nála házkutatást?

— Erre majd Huquenin őrnagy úr fog válaszolni, nekem sürgősem vissza kell térnem Lyonba! — dobta vissza a döglött macskát saint étienne-i kollégája udvarába, majd beült az autóba, s szólt az őrmesternek, indítson. Már menet közben szólt ki a nyitott ablakon:

— Szerintem hívjon erősítést! Nézze meg, milyen tömeg érkezik! Az imámot meglincselhetik!

Amint kiértek a főútra, a kapitány káromkodott egyet.

— Ki a franc hozta a sajtó tudomására, hogy megtaláltuk az imám autójának a rendszámát a robbantás színhelyén?

— Nem kellett ahhoz „tégla!” Mit gondol, milyen következtetést vontak le a szomszédok, amikor ekkora erővel vonultunk ki a helyszínre rögtön a lyoni eset után? Tudták, milyen autója van, s a helyszíni közvetítés után levonták a következtetést! Nyugodjon meg!

— Ekkora lebőgést! — járatta tovább Jacques Leroy az elromlott gramofonlemezt. Még folytatta volna, de a hírekben épp a félresikerült házkutatást taglalták, majd az imám háza előtt összegyűlt tüntető tömegből szólaltattak meg több személyt. Lehetett hallani a háttérben, hogy a rendőrség alig bír a feldühödött emberekkel. Üvegcserepek csörrenése hallatszott a háttérben. — Ez most mind a fejemen csattan majd... — sóhajtott.

Az őrmester szánakozóan nézett felettesére a kormány mellől. Pedig még hátra maradt a fekete leves:

— Az Iszlám Állam magára vállalta a robbantást — hallatszott a rádióból.

— Akkor pedig terrorakció... — sóhajtott a kapitány.

— Vajon az öreg tényleg nem tudta mivel foglalkozik a lánya? — gondolkodott hangosan az őrmester. — S képzelje el most a szülőket, akiknek a gyermekei az osztályába jártak!

— Engem még mindig foglalkoztat az öreg imámnak egy replikája: „S ha mégis a lányom a tettes, akkor mi a fenének kellett még valakit magával rántania? Ketten, külön nagyobb pusztítást tudtak volna végezni!”

— Lehet kényszerítette, megfenyegette valaki — kereste a megoldást az őrmester —, és mint tanút is el kellett tenni láb alól... Esetleg leleplezték, és...

— Vagy valaki mindenáron azt szeretné velünk elhitetni, hogy az öreg talpától feje búbjáig sáros... — akadékoskodott a felettese. Hirtelen eszébe jutott valami. Tárcsázott.

— Az életben maradt fegyvercsempészt sikerült szóra bírni?

— Még műtik, s utána is órákig az intenzív terápián lesz, az orvosok nem remélik, hogy holnapig ez lehetséges lesz. De fogózzon meg! A fegyvercsempészek autójában a kesztyűtartóban Bibliát találtak. Vallásosak...

— Jó keresztények... — felelte gúnyosan Jacques Leroy. — Megtudtátok kik? Találtatok náluk iratokat?

— Mindkettő büntetett előéletű és saint étienne-i. Abba az irányba is igyekeztek. Az autó lopott. Nizzából tűnt el, az este jelentette a tulajdonos.

— A helyszínelők találtak valami figyelemre méltót?

— Igen. A bombaszakértők szerint a robbanó szerkezetet kívülről helyezték a benzintartály alá. Mágnessel fogták oda. Megtaláltuk egy mozgásérzékelő darabjait, és az autón nyomkövető volt. Ezen kívül egy írószer darabkáját, melyen kivehető a saint étienne-i Egyetemi Klinika logója.

— Érdekes foglakozásuk van manapság a dokiknak vagy nővéreknek... — jegyezte meg a kapitány, majd hirtelen kapcsolt.

— Ez nem öngyilkos merénylet!!! Mozgásérzékelős bombát akkor szerelnek egy autóra, ha azt akarják, biztosan benne legyen az, akit az égbe akarnak röpíteni! Azért ültek ketten az autóban! Gyanútlanok! Az persze jó kérdés, ki lehetett az igazi célpont. De erről kuss! Hadd higgye az elkövető, hogy bevettük! Hátha mégis van nálunk egy „tégla.”

— De az imám végig tudta, hol van az autója! — tette hozzá az őrmester.

— Jajjj, túl hamar ittunk a medve bőrére! — jött rá a felettese, majd két kezével megfogta a fejét és halántékánál mintegy satuba szorította. — Mi a fene történik itt?

— S kié lehetett az az írószer az Egyetemi Klinika logójával? Mert nem valószínű, hogy az imám lányáé!

— Lássuk... — motyogott maga elé Jacques Leroy, miközben Lyon felé robogtak az autópályán.

 Elővette okos telefonját, s buzgón keresgélt rajta. Végül megtalálta, amit keresett, az Egyetemi Klinika számát. Felhívta, bár nem sok reményt fűzött hozzá. Előérzetei beigazolódtak: ebben az órában nincsen senki a személyzeti osztályon, aki esetleg kiadhatná a muszlim alkalmazottak névsorát. Egyébként is egy ilyen információ megosztásához bírósági végzés kellene.

— Franc essen az emberi jogokba! — káromkodott Jacques Leroy. — Az nem az emberi jogok megsértése, ha egy potenciális merénylő szabadon futkározik?

— Halló! Hall engem? — hallatszott telefonjából, amelyik egy félresikerült mozdulat miatt nem záródott le, és a kórházi alkalmazott mindent hallott.

— Elnézést, le akartam zárni, de... — tette ismét füléhez a készüléket.

— Nem hiszem, hogy lenne kapcsolat a két eset között, de az egyik sürgősségi orvosunk, Dr. Joseph Beaumarchais ma délben eltűnt. Szülei és kollégái is kétségbeesetten keresik. Úgy tudom, szülei a rendőrségen is jelentették eltűnését.

Hol jelentették be, és ki foglalkozik az üggyel, azt nem volt nehéz kideríteni.

 

 



Olvasva: 93 alkalommal