Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Mélyebben, mint Atlantisz
Bíró Rudolf, 2018. május 9., szerda, 16:34



 

 

Elsüllyedtem.
Valamikor a kétezres évek elején.
Lelkem hullámai csaptak össze
a fejem felett,
no meg a szülői gondatlanság
vihar-szavai.
Majdnem megfulladtam.
Hajótörést szenvedtem.
3 nap múlva
sodort partra a tenger.
Ezért volt logikus,
hogy a következő hurrikán előtt
a hatodikra költözzek.

Magasan,
víz és ég között vagyok.
Közelebb az éghez.
Félek.
 A vízben - alattam - szörnyű
emlékek úsznak.
Kivehetetlen, homályos
alakok, hosszú csápokkal.
Ha elérnek
lehúznak, újra a mélybe.
Kinézek az ablakon.
A redőny csak résnyire nyitva.
Látom a horizonton
a víztornyot,
ott lakunk nem messze tőle.
Vagyis csak ti laktok ott.
Egy pillanatra megnyugszom.
Elég messzire van a víztorony.
Lenézek.
A víztükörre csapodó fény
már nem törik meg. Visszaverődik.
A redőny csak
résnyire nyitva, mégis
a lenti világ az, ami igazán sötét.

Ott álltok a bejáratnál.
Nem fogjátok egymás kezét.
Nem tudjátok a kapukódot,
de nem is csengettek fel.
Csak álltok és néztek
a hatodik emeleti ablakra.
Hajótöröttek vagytok.
Redőny félig lehúzva,
vagy  felhúzva. Attól függ
melyik oldalon vagyunk.
Talán be is van ragadva.
Nem tudom.
Kezeim nem nyúlnak a zsineg felé.
Mást szorongatnak.
A kaputelefont.
Nem szól, nem csörög.
Magam sem tudom, hogy
a tartójába nyomjam vissza
vagy várjak. Valamire.
De legalább már
felnéztek rám...



Olvasva: 45 alkalommal